Irány haza!

Reggel 5-kor ébresztő. Utolsó darabok is bekerültek a bőröndbe. Én befóliáztam az enyémet, Gyuri összevarrta a biztosító hevedert a sajátján. Útlevelek, repülőjegy megvan, lehet indulni. Viszontlátásra, Sophie!

Esőre állt az idő, így a pár nappal korábbi élményünk okán kicsit aggódtunk a taxi miatt, de alig értünk ki a kapun, Dani már le is intett egyet. A taxi lassított, elkezdett manőverezni a szűk utcán, hogy megforduljon (hittük mi), aztán végül sikeresen befordult a kapun. Egyetlen mozdulattal sem jelezte, hogy „ne várjatok rám, nem miattatok álltam meg”. Szerencsére a sarkon sikerült gyorsan leállítani egy másikat, aki már hajlandó volt elvinni bennünket a Longyang Road-ig. Itt vettünk érzékeny búcsút Danitól is, akit felmentettünk az alól, hogy egész a reptérre kibumlizzon velünk.

A 2-es metró elméletileg kimegy a repülőtérig. Gyakorlatilag viszont az utolsó kb. 10 megállót egy rövidebb szerelvényre átszállva kell megtenni. Ezzel nincs is semmi baj, az átszállás egyszerű, ugyanarról a peronról indul tovább a következő vonat. Csak azzal nem számoltunk, hogy mire az átszállóhelyre érünk, már megindul a reggeli csúcsforgalom. Mi úgy gondoltuk, hogy a végállomáson egyszerű lesz kiszállni a kocsiból, ehelyett, még egyszer, utoljára, ízelítőt kaptunk a kínai mentalitásból. Szinte még ki sem nyíltak az ajtók, amikor a kint állók elkezdtek betülekedni a vagonba, egyáltalán nem törődve azzal, hogy jó páran, kisebb-nagyobb csomagokkal, bőröndökkel, kiszállni szeretnének. Egy rövid pillanatig úgy látszott, hogy ők győznek, és nem tudok kiszállni, de aztán csak sikerült áttörnöm magam.

A reptéren kerek egy órán át álltunk sorba a csomagleadó és jegyátvevő pulthoz. És hogy ne menjenek teljesen simán a dolgok, a kisasszony közölte, hogy valami baj van a bőröndömmel, menjek a csomag ellenőrzőbe. Mire odaértem, már eszembe is jutott, hogy kaptam Danitól egy hordozható töltőt, és az ilyeneket csak a kézipoggyászban lehet szállítani. Úgyhogy egy nagy ollóval felvágtuk a védőfóliát, kiemeltük belőle a töltőt, kaptam egy lepecsételt papírfecnit, hogy minden rendben – aztán széles cellux-szal jól-rosszul visszaigazítottuk a fóliát a bőröndre, és már mehettem is vissza, átvenni a repülőjegyeket.

Egymás mögötti üléseket kaptunk, ilyenre még nem is emlékszem. Gyurinak szerencséje volt, két filigrán európai közé került, nekem viszont két kövér kínai fickó jutott. Egyiknek a ruhájából dőlt a dohányszag, a másik meg begyömöszölt a lábai közé egy méteres (és majdnem ugyanolyan széles) plüs nem-jöttem-rá-mit, és annak a tetejére egy tömött hátizsákot. Már egész élénken elképzeltem, hogy fogja így „végigélvezni” a 10 órás utat, és hogy fogunk osztozni az én lábteremen, amikor a steward elkönyörögte tőle a plüssfigurát, és begyömöszölte a felső csomagtartóba. Sajnos a helyzet ettől csak kicsit javult, mert mindkét fickó azonnal elaludt, szélesen elterpeszkedve, a közös karfákat teljesen kihasználva, a karfa alatt betüremkedve a székembe, és a lábukkal átnyúlva hozzám. És remek alvókájuk volt. Hiába böködtem őket, éppen csak egy pillanatra ébredtek fel, és vonultak vissza, aztán már megint aludtak és terpeszkedtek. Viszont nem volt éjszakai elsötétítés (a repülés reggel 9:20-tól (shanghai idő) 14:30-ig (helsinki idő), azaz nappal tartott), így az út nagyobb részében alvás helyett filmnézéssel ütöttem agyon az időt. Elég rázós utunk volt. Még az ételosztást is meg kellett szakítani egyszer az erős turbulencia miatt. Néha úgy zötyögtünk, mint a szénásszekér a földúton.

Helsinkiben 19 óra időnk volt a csatlakozásig, így elindultunk várost nézni. Még Shanghaiban kiderült, hogy 4 fok várható, ezért előkészítettem némi plusz ruhát. Konkréten volt rajtam egy rövid ujjú póló, egy hosszú ujjú vékony és egy másik vastagabb póló, egy kardigán, egy pulóver, egy steppelt mellény (a legjobban kihasznált darabom az egész út alatt!), egy kendő és egy szélkabát, valamint egy pizsamanadrág a farmer alatt és három pár zokni a vékony talpú cipőben. 

Közvetlen vonatjárat visz be a reptérről a városba, 28 illetve 32 perc alatt, attól függően, hogy jobbról vagy balról akarjuk megkerülni Helsinkit. A vonatjegy egy irányba 5 euró, egy 24 órás jegy, amivel a vonaton is lehet utazni, viszont csak 12, így mindjárt azt vettük meg az információs pultnál, hogy tudjunk egy kicsit a városban is mozogni. Jó döntés volt, mert a hideg és az eső miatt végül is csak villamosos városnézésre futotta megcsappant energiáinkból. Két egymásra merőleges villamosvonalon is elmentünk végállomástól végállomásig, és láttunk jó néhány szép épületet, illetve keresztmetszetet kaptunk az egész városról.

Aztán irány vissza a reptérre, ahol kényelem ugyan nem volt, de üres széksorok garmadával, úgyhogy ha valaki nem igényes, akár még jót aludhatott is. Mivel én nem vagyok kellően kipárnázva, a „jót” elhagyva inkább csak aludtam, úgy kb. hajnali 3-ig. Addigra már Gyurinak is elege lett a nomád életmódból, úgyhogy inkább nekiálltunk filmeket nézni (még Dani látott el bennünket vele), aztán amikor végre elkezdett ébredezni a repülőtér, sétáltunk a boltok között. Találtunk egy eldugott termet, ahol a legkülönbözőbb stílusú székek, és az utasok által összehordott – vagy ott felejtett? – különböző nyelvű könyvek volt. Még magyart is találtunk köztük, például Ady Endre összes verseit két kötetben.

Megcsodáltuk az egy személyes hálófülkéket is. Amikor a városba indultunk, akkor kívülről láttuk őket az üvegfalon át. Aztán éjszaka kerestem, hogy hol vannak, de nem találtam meg, csak reggel bukkantunk rá, egész máshol, mint ahol gondoltam, hogy lenniük kell. Este 10-től reggel 6-ig óránként 6 euróért pihenhet itt, aki arra vágyik (közben töltheti a laptopját és mobilját, a kézipoggyászát pedig az ágy alatti dobozban tárolhatja), napközben viszont bárki ingyen használhatja – ha éppen akad egy üres.

GoSleep - Egy személyes alvókuckók a helsinki repülőtéren

Ezek az utolsó órák telnek a leglassabban! A beszállásra várva még gyorsan észrevételeztük az új fajta elektromos csatlakozó megoldásot. A mennyezetről lógattak le elosztókat, egy-egy csokorban hét dugaszolóaljzattal. Azt hiszem, itt senki nem panaszkodhat, hogy nem jut neki.

Mennyezetről lelógó konnektorok

Aztán végre fenn voltunk a Budapest felé induló repülőn, felszállt a gép, megittuk az áfonyalevünket, elhúztunk Budakalász felett, és már landoltunk is Budapesten.

Viszontlátásra Shanghai – vagy bármely újabb úti cél!

****

Egy csattanót azért tartogatott még számomra Kína. Itthon, a kicsomagolásnál vettem észre az újonnan beszerzett sálam anyagösszetételének igen kreatív (és becsapós) jelölését:

100 % selyem
érzetet keltő
poliészter

Utolsó nap – már európaiasodunk

A French Concession valahogy mindig kimaradt az útvonalakból. De mivel történelme során nem csak a gazdag európaiak lakhelye, hanem a kommunista párt több jelentős eseményének helyszíne is volt, így most egyenesen erre vettük az irányt. Itt volt ugyanis az első kínai szocialista ifjúsági liga (Shanghai SYL) székháza is, amelyben ma a mozgalomról szóló fényképkiállítás látható. Jobbára ifjú hősök és mártírok fényképei, az életük legfontosabb eseményét kiemelő aláírással – legalábbis ezt a következtetést vontuk le a kevés angol nyelvű szöveg alapján. A portrékon túl volt néhány életkép is, amelyekből azért Kína életéből is kaphattunk némi információt, az utolsó teremben pedig a nyitást követő, ifjúságot támogató rendezvényeket, lehetőségeket, szerveződéseket mutatták be. A katonásan sportoló, lelkesen szemetet szedő, idős embereket támogató gyerekek és ifjú munkások között még egy hastánc csoport bemutató fényképe is helyet kapott.

Ifjú szocialisták a '20-as években

Maga a környék a város egyik legelegánsabb része, luxus márkákat forgalmazó üzletekkel, és elegáns éttermekkel. A Huaihai Road egy részéről még a kerékpárok és motorok is ki vannak tiltva. A nyugati stílusú épületekkel szegélyezett utca így szinte teljesen európai jelleget sugárzott (volna, ha a járdákon nyüzsgő tömeg 95%-a nem kínai). Gyuri meg is jegyezte, hogy ez a környék már egész emberi (értsd, európai, megszokott). Ha üres telek akad, azért itt is megy a hatalmas léptékű építkezés, hátha még nincs elég pláza a környéken.

Amikor kiderült, hogy a múzeum pont ebédszünetet tart, az eső elől bemenekültünk egy újonnan épült épületbe, amiről azt reméltük, hogy áruház, és elnézelődünk ott, de kiderült, hogy 7 szinten csak drága éttermek voltak benne, eléggé elszórtan. A nagyobb része üres volt, és kiadatlan, és a működő éttermekben sem volt nagy nyüzsgés (ez alól csak a Starbucks kivétel, amit eddig bárhol láttam is, mindig tele volt). Általánosan jellemző a drágább boltokra, éttermekre, hogy szinte senkit nem látni bennük az eladókon kívül. Rejtély, hogy akkor mégis miből élnek meg?

Az épület előcsarnokában álldogálva jellegzetesen kínai jelenetnek voltunk tanúi. A két szárnyas ajtó nyitott felén jött befelé egy középkorú nő, amikor az ellenkező irányból odaért egy ételfutár, aki kifelé tartott. Megállhatott volna egy pillanatra, hogy megvárja, amíg a nő belép az ajtón, vagy kinyithatta volna az ajtó másik szárnyát, de ő a harmadik lehetőséget választotta, egyszerűen nekiment a nőnek. Egy pillanatra megszorultak az ajtóban, aztán némi erőlködés után mindketten kiszabadultak, és egy pillantást sem vetve egymásra (és egy indulatos szót vagy pillantást sem pazarolva), ki-ki folytatta az útját. Csak mi álltunk ott értetlen arccal J

Hasonló jelenetet láttunk nem sokkal később egy parkban is, ahol két építőmunkás egy ajtó méretű lemezt cipelve egyensúlyozott egy szökőkút széle és egy halom sóder között. Mögöttük jött egy kutyás fickó, kicsit gyorsabb tempóban. Egy pillanatig sem merült fel benne, hogy esetleg lassítson, és megvárja, amíg a munkások túljutnak az „útszűkületen”, hanem határozottan lökött egyet a hátsón, aztán a lemezen, hogy meglegyen a kellő helye, és már ki is előzte őket. A kutya udvariasabb (és okosabb?) volt, mert leugrott a kiszáradt szökőkútba, és ott kerülte ki a társaságot. Nekem, aki egész életemben másra voltam trenírozva, nagyon idegennek tűnik ez a senkire-nem-vagyok-tekintettel hozzáállás.

Szerencsére mire a SYL múzeumból kiértünk, abbahagyta az eső a szemerkélést, így elsétáltunk még a shikumen házakhoz is. Ez a jellegzetes shanghai építészeti stílus nyugati és kínai elemeket kombinálva alakult ki az 1860-as években. Legnépszerűbb időszakában mintegy 9000 shikumen stílusú épület volt Shanghaiban, ami a város összes házának 60%-át jelentette abban az időben, mára viszont már sokkal kisebb ez az arány, a shanghaiak zöme nagy toronyházakban lakik. A shikumen stílus 2010 óta a kínai szellemi kulturális örökség része.

A shikumen házak fénykorukban a felső tízezer kedvelt lakóhelyei voltak. Az 1920-as években azonban átrendeződött a lakáshelyzet Shanghaiban, és egyre gyakoribbá vált, hogy a házakat bérlő lakók, maguk is bérbeadóvá váltak, és kiadták a lakóház egy részét, hogy fizetni tudják saját lakbérüket. A shikumen házak egyre inkább a zsúfoltságról és a rendetlenségről váltak ismerté. Nem volt szokatlan, hogy egyetlen shikumen házban akár egy tucat család is élt egyszerre.

A francia negyed mellett megmaradt shikumen házakat felújították, a környékhez igazítva elegáns üzleteket és éttermeket rendeztek be bennük, turista látványossággá tették, az egyik épületben pedig rengeteg fényképpel és információval egy ügyes kis múzeumban mutatják be a környék és az építészeti stílus történet.

Ez volt az egyetlen hely eddig Kínában, ahol turistáknak kialakított részen a fényképezni tilos táblát láttam, de senki nem törődött vele. A turisták lelkesen fényképeztek, a tilalom betartására ügyelő személyek meg egyáltalán nem voltak sehol.

A metróhoz sétálva még egy érdekességet láttunk – egy olyan kereszteződést, ahol nem csak négy egymásra merőleges zebra volt, hanem még két átlós is! Hát persze hogy kivártuk, amíg azon mehettünk át!

Csupa-csupa zebra

A kora esti órák a csomagolással teltek. Három hétig csak gyűjtögettük a holmikat, most kiderült, hogy mire futja a bőröndök kapacitásából. Kiderült, hogy olyan visszafogottak voltunk, és olyan ügyesen tudtunk csomagolni, hogy egy 20 és egy 22 kilós bőröndbe minden belefért. Igaz, a ruháink egy jó részét a kézipoggyász hátizsákba tettük, mert még várt ránk egy séta a 4 fokos Helsinkiben.

Elkészült a születésnapi torta is. Sophie és Dani is májusi születésű, így egy kissé előrehozott ünnepléssel akartam meglepni őket. Gyümölcstorta volt – azaz gyümölcsök, ízlésesen elrendezve egy tálon, középen egy banánból kialakított gyertya, eperlánggal J

Dani haza is ért időben, de este fél tíztől még volt egy meetingje (heti 3-4 alkalommal előfordul az ilyesmi, mivel a munkatársai egy része Angliában, New Yorkban, Indiában dolgozik). Sophie pedig aznap rendezte az első céges futóklub edzést, és csak fél tíz után keveredett haza. Így aztán eléggé elhúzódott az ünneplés, viszont nagyon örültek a Toffifee-nek, amit még Pestről hoztam nekik.

Kinek a pap, kinek a papné

Lassan végére érünk az utunknak, és még nem utaztunk 400 km-es sebességgel! A Maglev ugyanis csak a nap egy bizonyos részében megy e fölé, egyébkén „csak” kb. 360 km/órára gyorsul. Úgy pedig nem hagyhatjuk el Kínát, hogy Gyuri ne pipálhassa ki ezt a pontot. Úgyhogy ezzel kezdtük a napot.

Ritka pillanat a shanghai metróban, amikor végiglátni az egész szerelvényen

A Maglev egy lebegő mágnesvasút, ami Pudong „belvárosa” és a shanghai Pudong repülőtér között szállítja az utasokat, köztes megállók nélkül. Ha jó formában van, akkor 7 perc alatt. Persze az ára is ennek megfelelően borsos, úgyhogy visszafelé már a sima metróval jöttünk, amivel ugyanez az út kereken egy óráig tartott. Ennyit a gyorsvasút előnyeiről. Ráadásul végig a föld felett megy, úgyhogy még nézelődni is lehet – ha az ember szeme nem éppen a sebességet mutató kijelzőre tapad J

Nem csalás, nem ámítás - megvan a 430 km/óra

A másik elmaradásunk az Oriental Pearl Tower és környéke volt, ahol a híres felhőkarcolók – a Jin Mao Tower, a Shanghai World Financial Center (népies nevén a Sörnyitó) és a frissen megépített Shanghai Tower (amely a világ 2. legmagasabb épülete (2016. április)) - magasodnak. A folyó túlpartjáról, a Bundról, már láttuk, és bolyongásunk közben is többször irányt adtak a kiemelkedő épületek – sőt, Daniék liftjéből, ami az épület külső falán mozog, is rá lehet látni a legmagasabb tornyokra a lakóházak között -, de azért mégiscsak más testközelből is megnézni az ilyesmit. A 2-es metró a reptérről pont oda vitt. Sajnos az időjárás továbbra sem kényeztetett bennünket, a borús, felhős ég, párás levegő, nem igazán sztárfotók készítésére alkalmas. A gyalogforgalom „elterelését” itt egy hatalmas körfelüljáróval oldották meg. Mindig tele van turistákkal, mert innen lehet a legjobb fotókat készíteni. 20 jüanért ügyes vállalkozók mindjárt kinyomtatott fényképet is készítenek az emberről. A láthatóság feltételein persze ők sem tudnak változtatni, de a csalogatónak kiállított képeken mindig ragyogóan süt a nap J

Én még mindig a könyvemet hajkurásztam, úgyhogy otthagytam Gyurit nézelődni a felüljárón, és bevetettem magam az elefántos plázába.  A Mammuthoz hasonlóan itt két elefánt ácsorog a bejáratnál. Igaz, a hasonlóság ezzel meg is szűnik. Egy 8 szintes, csupa luxuscikkeket kínáló, hatalmas plázáról beszélünk ugyanis. A tájékoztatás viszont nem az erősségük. Sehol egy információs pult, vagy interaktív információs képernyő. Egyedül a liftek mellett vannak felsorolva, hogy melyik emeleten milyen márkák találhatók (a külföldi márkák angolul, a többi kínaiul) – ha nem tudod a boltod fantázianevét, úgy kell neked.

Végül egy szórólapokat osztogató leányzótól sikerült megtudnom, hogy a könyvesbolt a 7. szinten van, most már csak meg kellett találnom. Van egy nagyon jó dolog ebben a plázában. Minden lépcső és mozgólépcső alsó és felső végén is a padlóba szépen belemozaikozták, hogy éppen hányadik szinten áll az ember. Ez nagyban megkönnyíti a tájékozódást.

Számozott emeletek segítik a tájékozódást

A könyvesboltban a pénztáros kisasszony ugyan nem beszélt angolul, de hangosbemondón keresztül azonnal hívott egy segítséget, aki … szintén nem beszélt angolul J Viszont elmutogatta, hogy írjam le a könyv címét, amit aztán beütögettek a számítógépbe, és közölték, hogy nincs meg nekik.

OK, jöhet a B terv, a két remek könyvesbolt a Fuzhou Road-on. Csak előtte még lesétáltunk a folyópartra. A térkép szerint van egy „városnéző” alagút a Huangpu alatt, ami átvisz a túloldalra. Jól elrejtették a bejáratát, de végül megtaláltuk. Ahogy számítottunk is rá, borsos árat kértek a belépésért, úgyhogy végül maradt a metró, de legalább megint megcsodálhattuk a folyón a hatalmas hajóforgalmat (és utólag megtudtuk Danitól, amit amúgy is sejtettünk, hogy az alagút messze nem éri meg az árát).

A következő könyvesboltban hasonlóan zajlottak az események. Az „angolul beszélő” alkalmazott egy szavamat sem értette, viszont az egyik vevő igen, így ő sietett a segítségünkre. Nézegette egy darabig a könyv címét, amit leírtam, aztán belekapaszkodott a mustármag szóba (Kalauz a Mustármag kerthez), és azt kezdte hadarni az eladónak. Mivel ismerős volt a szó a hangzhoui könyvkereső kalandomból, én is lelkesen bólogattam, aztán az alkalmazottaknak is felderült az arcuk, és már vezettek is a megfelelő polchoz. Puha kötésben (kisebb a súlya!), és kötetenként 19 yüannal olcsóbban kaptam meg. Éljen a kínai könyvkiadás!

Örömünkben, és mert amúgy is túl voltunk már az ebédidőn, betértünk egy áruházba az East Nanjing Road-on, és egy kínai gyorsbüfében finom zöldséges, földimogyoró szószos tésztát ettünk. Gyurinak, saját bevallása szerint, ez ízlett az összes eddigi kaja közül a legjobban.

Sophie egy külföldi kollégáját kalauzolta a városban délután, és azzal a hírrel jött haza, hogy talált egy fényképkiállítást a kommunista pártról, ráadásul ingyenes. Úgyhogy megvan a holnapi búcsúprogramunk is.

Sushi vacsora

Este még elugrottuk (előrehozott) búcsúvacsorára egy környékbeli sushi bárba. Ismét egy hangulatos kis vendéglő, egy talpalatnyi helyen.  Az egész, konyhástól, éttermestől nem lehetett nagyobb 25-30 m2-nél, de mégis remekül meg volt oldva. Látszott, hogy felkapott hely, egymásnak adták az asztalokat a vendégek. Vacsora után még sétáltunk egyet a környező utcákban. Újra megállapítottam, hogy a közvetlen környezet felderítését hagyom általában a legkésőbbre – és így aztán gyakran sor sem kerül rá. Itt van egy helyes kis park Daniék házától 10 percre, és még észre sem vettem!

Eső, szél, lazsálás

Viharos napunk volt, ilyenkor a kutyás sem zavarják ki az utcára. 

Én persze kimentem. Először Danival a közeli pékségbe, fokhagymás kenyérért venni a reggelihez, aztán délután a sarki kisboltba Sophie-val ezt-azt vásárolni (pl. krumplit két darabos, tálcás kiszerelésben!), mert vacsorát ígértem a társaságnak. Csirketorta volt krumplipürével, és persze hagymalevessel. Az itteni hagymának egész más az íze. Sokkal édesebb. Úgyhogy a leves is teljesen más ízű lett, de azért remek kritikát kapott. Sophie különösen leveses, ő értékelte a legjobban.

A desszert meg vörösbabos rizspuding volt. A vörösbab édes ízű, és mindenféle desszertekhez használják, a rizs pedig a tejberizshez volt hasonló, csak éppen simán cukros vízben főzték (mert ezt már nem én készítettem persze.) Ugyan ezt már nem én főztem, a boltból hoztuk, itthon csak megmelegítettük egy kicsit a mikróban. De így is növelte a fogások számát. A kínaiaknak nem is igazi egy étkezés, ha nincs legalább 7-8 fogás az asztalon. De hát ez a vacsora úgyis inkább magyar volt.

Amikor éppen nem főzőcskéztem, akkor a fényképeket válogattam és rendeztem, hogy végre napra kész legyek a bloggal. Estére már egész jól is álltam, úgyhogy én is átpártoltam a Dani-képeket nézegető csoportba. A régi fényképeit válogatja, és persze haladt is, amíg el nem kezdtünk csoportosulni körülötte. Viszont így meg azzal szórakozott, hogy újra végigélte velünk néhány remek utazását :-)

Hangzhou - leépülés

Reggel fél 6-kor kezdődött az élet. Akkor szólt az első ébresztőóra. A tapintat nem tűnik a kínaiak alaptulajdonságának, a készülődő leányzó hosszan zörgött a zacskóival, és nyitogatta a nyikorgó szekrényajtókat. Amikor végre elkészült, és elment, óramű pontossággal megszólalt a következő mobilos ébresztő, és kezdődött újból a műsor. Addigra már én is annyira éber lettem, hogy harmadiknak én is lekepesztettem az emeletes ágy tetejéről, és – érzésem szerint – halkan és tapintatosan (a nyikorgó szekrényajtóról igazán nem tehetek!) én is elhagytam a szobát. 

Fél 8-kor, a tó körül már akkora élet volt, mintha az esti korzón jártam volna. Turisták tömegével (jobbára kínai turisták, köztük rengeteg idős(nek látszó) ember), nagyszülők babakocsit tologatva, tajcsizó, táncoló, kínai aerobikozó csoportok és egyéni tornázók is. Tetszettek a kard- és főleg a legyezőgyakorlatokat végző nők, kecses mozdulatokkal forogtak, hajladoztak, és időnként hangos csattanással nyitották ki a legyezőiket.

Reggeli tornagyakorlat, legyezővel

Az összes pad is tele volt, így hol a kőhíd szélére, hol egy kerítésre telepedtem, hogy rajzoljak egy kicsit. Közben figyeltem a korzón zajló életet, például a takarítókat. Az egyik egy erős vízsugárral sorban lemosta a szemeteseket, meg a járdába épített öntött beton motívumokat, egy másik, kevésbé modern takarítóeszközzel, konkrétan bambuszseprűvel, felszerelt nő pedig a kerítésre felállva a lámpabúrákat és a lámpa vázát sepregette le.

Amúgy is rengeteg az utcaseprő, és szorgalmasan dolgoznak is. Valamiért rengeteg a hulló falevél, és folyamatosan takarítják össze és el, hatalmas bambuszsöprűkkel.

Szerény járdadísz

Jópofa megoldást találtak a korzó díszkivilágítására is. Liánnak álcázva vezetik fel a vezetékeket a fákra, a fészeknek álcázott reflektorokhoz. Ha az ember nem tudatosan nézi, csak odapillant, teljesen olyan, mintha egy vastag vadszőlő ág csavarodna a fatörzs körül.

Furcsa módon itt, Hangzhouban, ahol azért szép számmal vannak külföldi turisták is, ismét komoly látványosságnak számítottunk, és nem csak a Belső-Kínából érkező turisták, de a helybéli gyerekek számára is, akik időnként tátott szájjal bámultak ránk. A legaranyosabb az a kisfiú volt, aki a nagypapája mögött utazott egy motoron, és úgy meglepődött a láttunkra, hogy hangos „Vauuu!” kiáltással mutogatott ránk.

Persze a fényképezés sem maradhatott el. Volt, aki udvariasan megkért rá, de az egyik fickó épp csak felmutatta a mobilját, aztán már be is állt a fiúk közé, és úgy karolta őket, mint a legjobb barátait. Dani először nagyon mogorva képet vágott, de aztán gyorsan átrendezte a vonásait, hadd legyen meg az örömük, és ő is nyájasan mosolygott (az nem látszott a képen, amit közben gondolt).

Előző nap a sétáló utcában viszont mind a hárman élveztük, amikor Gyuri bement egy porcelánboltba, amelyiknek a kirakatában egy srác éppen festette a porcelánt, hogy megkérdezze, lefényképezheti-e. Ugyan nem beszél, csak magyarul, de olyan széles mosollyal, közvetlenül megy oda emberekhez, hogy mindenki boldogan igent mond neki. Miután lefényképezte a művészt, a család többi tagja bíztatta, hogy fényképezze le a polcon kiállított tárgyakat is. Aztán a hátsó rész felé invitálták, mi, kintről, azt hittük, hogy most akarnak majd rásózni valamit, de nem, csak a festményrészlegbe is elvitték, hogy azt is lefotózhassa. Aztán megkérték, hogy hadd fényképezkedhessenek most ők Gyurival, sőt még minket is behívtak, hogy álljunk be a képbe. Erre Gyuri is mondta, hogy az ő gépével is készítsenek egy képed, de legyen rajta a kínai lány is, aki az előző fotót készítette. Az egyik kisgyerek jelentkezett, hogy majd ő fényképez, de nem engedték neki, erre viszont kitalálta, hogy akkor ő is rajta akar lenni a képen. Úgyhogy előkiabáltak a raktárból egy újabb embert, aki végül elkészítette a képet, aztán fülig érő szájjal, kölcsönösen boldogan és elégedetten búcsúztunk egymástól J

9-kor volt találkám a fiúkkal a szálló belső udvarában. Először még felmentem a csomagjaimért, és közben elbeszélgettem a szintén készülődő negyedik szobatársammal. Pekingből érkezett pár napra, és megaranyozta a napomat, mert majdnem hanyatt esett, amikor mondtam, hogy van egy harminc éves fiam (pláne, ha tudta volna, hogy már 31!), aztán közölte, hogy 20 évesnek nézett. Ezt azért már én is túlzásnak érzem – de azért jól esett J

A tegnapi francia cukrászdából szereztük be a reggelinket, amivel kiültünk a tó partjára. Reggeli után is itt folytattuk a sétát. A legjobban a galambetető és mókus bemutató "intézmény" tetszett. A sétányon, kis elkerített területeken, fák sorakoznak. Az egyiknek a tövébe odaszoktatták a galambokat, és most már lelkes kínai turisták etetik őket. Két másik ilyen „kertecskére” (három fa, körbe kerítve) meg ki volt írva, hogy Mókus itt! És tényleg ott volt! Aztán megfejtettük. Tartozott a két mókushoz egy fickó is, aki ide-oda járt a két hely között, és etette az állatkákat. Azok meg békésen szaladgáltak a fán, amire tette őket, vagy szedegették az elemózsiát a földről, a turisták és gyerekek nagy örömére.

Amikor elegünk lett a tóból, elmentünk az itteni „csodák palotájába”. Remek emlékeink voltak róla Danival, a három évvel ezelőtti utunkról, de sajnos a G20 résztvevőit nem tervezik idehozni, így semmi pénz nem jut a felújítására. Az interaktív játékok minimum 90 százaléka csak részben, vagy egyáltalán nem működött L Volt néhány ördöglakat, azzal viszont remekül elszórakoztunk. És végre kipróbáltuk a segway-t is! Igaz, csak egy hobby méretű volt, de 10 jüanért 5 percig grasszálhattunk vele a terem egy részében, úgyhogy remekül elszórakoztunk vele. Ezt már kipipálhatom a bakancslistámról.

És a vízipisztolyos medence is működött!

(Élményeim ugyanebben a múzeumba három évvel ezelőtt.)

Útban a vasútállomás felé becsaltam a fiúkat egy könyvesboltba. Amikor elindultam a mozgólépcsőn felfelé, láttam, hogy éppen egy térképet böngésznek. Én egy kínai festészeti „tankönyvet” kerestem, amit 1679 és 1701 között állítottak össze, a kínai festészet alapmotívumait tartalmazza; Manual of the Mustard Seed Garden).

Odadugtam a cédulámat, amellyel kézírással angolul és pinyin átirattal is szerepelt a cím, az egyik eladó orra elé, aki mindjárt hívott egy másikat is, és ketten aztán megfejtették a szöveget. És még a könyv is megvolt! Boldogan vittem a zsákmányomat a földszinti pénztárhoz, ahol kiderült, hogy ez egy négy kötetes könyv, és csak egyben kapható. Négy kötet? Annál jobb – négyszer annyi tartalom. Szerencsére a könyvek itt Kínában igazán olcsók. Az egyenként kb. 4 cm-es vastagságú, majdnem A4-es nagyságú könyvsorozat összesen 9000 forint. Otthon egy ilyen művészeti album darabja kerül ennyibe. Ez meg micsoda kincs! (Legalábbis nekem J )

Sajnos az is kiderült, hogy annak ellenére, hogy csak négyesével árulják, valamiért csak három kötet volt meg. De legalább lefényképeztem, és így egy másik könyvesboltban már majd könnyebben rákereshetek.

Közben az is kiderült, hogy mit nézegettek a fiúk. Találtak egy kínai nyelvű Magyarország térképet, és annak örültek. (Sophie-nak szánták ajándékba, de a leányzó hamar rájött, hogy ez inkább Dani szórakozását szolgálja, mint az övét. Dőltünk a nevetéstől, amikor felolvasta kínai jelekkel leírt városneveket, Sátoraljaújhelyt, Vásárosnaményt, Mosonmagyaróvárt.)

A metróhoz menet a kínai megalománia egyik újabb csodájába botlottunk. In77 plaza. Az utca mindkét oldalán ugyanaz az áruház, baloldalt 3, jobb oldalt „csak” 2 háztömbön keresztül. De ne keseredjen el senki, már folyik a jobb oldali 3. háztömb felépítése is! Bemenni nem volt időnk, mert már a vasútállomás felé masíroztunk, pedig szívesen megnéztem volna, milyen boltok vannak egy ekkor monstrumban.

A vonatjegyünk már megvolt, így egyenesen a várótermünkbe mehettünk. A hatalmas embertömeget eleve úgy irányítják, hogy a különböző vonatokhoz készülőket külön helyiségekben várakoztatják. 15 perccel a vonat indulása előtt már minden ülő- és állóhely ki volt töltve a váróteremben, és a levegő is kezdett eléggé elhasználódni (úgy látszik, a szellőzésre nem fordítottak annyi gondot, mint az utasforgalom szervezett lebonyolítására). A 7-800 főre saccolt tömeget 12 perccel a vonat indulása előtt kezdték el kiengedni a peronra, a jegyellenőrző áteresztő kapukon keresztül. Mire mi fentről leértünk, a beérkező utasok eggyel lejjebbi szint felé haladva nagyjából már mind elhagyták a peron területét, a takarítók végigmentek a vagonokon, összeszedték a szemetet, és megfordítottak minden üléssort, hogy ismét menetirányba nézzenek. 12 percen belül mindenki különösebb tolongás nélkül a helyén ült, és becsukódtak az ajtók. (Igaz, az indulásnál csúsztunk vagy 5 percet, de Shanghai-ig behoztuk J)

Vonatra várva

Shanghaiban, a kijáratnál ismét ellenőrizték a jegyeket. Itt aztán tényleg odafigyelnek, hogy ne legyen lógás a vonaton. És állóhelyeket nagyon visszafogott számban osztogatnak. Ettől az egész utazásnak sokkal kulturáltabb kinézete van. És igen, megint utaztunk 308 km/óra sebességgel J

Az út Hangzhou és Shanghai között 65 percig tartott. Innen már csak újabb 60 percre volt szükségünk, hogy tömött metróban eljussunk a lakásunkhoz közeli metró megállóig. Ahonnan gyalog csekély 25 perc alatt már otthon is lehettünk volna, de taxival sem volt több az út 15 percnél J Hiába, a városi tömegközlekedés nem ugyanaz, mint a nagy sebességű vonatok.

A metró megálló közelében, egy hangulatos japán étteremben vacsoráztunk. Itt Kínában általános, hogy az emberek vendéglőben étkeznek, árban, stílusban igen széles a választék, mindenki találhat kedvére valót. Ez is csak egy talpalatnyi hely volt, barátságos, bő választékkal, és finom ételekkel. Dani sült rizse szétolvadt a számban (már az az egy falat, amit kaptam). Én spenótsalátát ettem, kukoricával volt dúsítva, a tetején hajszálvékony olajban sült metélttésztával (legalábbis kínaiból angolra fordítás után ez jött le, de semmi olajat nem észleltem. Viszont nagyon finom volt.) A történet érdekesége volt még, hogy a salátát valamilyen MELEG salátalével öntötték nyakon. Finom volt - miután az első meglepetésen túljutottam.

Hangzhou – látványos fejlődés

Újra kiruccantuk a városból – egy másik városba. Hangzhou kb. 200 km-re van Shanghaitól. Persze elég nehéz itt távolságot meghatározni, mivel mindkét város hatalmas területen fekszik, azt sem tudja az ember, hol az eleje, meg a vége, szóval nem egyszerű eldönteni, melyik két pontot választjuk számítási alapnak. Mi a vasútállomások közti távolságot próbáltuk megsaccolni, mégpedig leginkább a vonat sebessége alapján. Ami, Gyuri nagy örömére, időnként elérte a 307 km/órát is. Érdekes élmény, a vonatban semmit nem érezni, de látjuk, ahogy simán lehagyjuk az autókat. És az ablakból kifelé fényképezve is igen csak résen kell lenni, hogy az legyen a képen, amit szeretnénk. Mire az ember elsüti a gépet, már régen tovaszaladt a látványosság.

Esőben indultunk el hazulról. Ilyenkor eltűnnek a taxik a város utcáiról. Illetve láthatóak, csak mindegyik foglalt, vagy éppen rendelésre tart valahova. Először a kereszteződésben próbáltunk vadászni, aztán beállítunk a buszmegállóba, mondván, hogy ha busz jön, azzal megyünk. Itt ugyanis nincs menetrendje a busznak, így ez elég kiszámíthatatlan közlekedési eszköz. Végül ¾ órás várakozás után, ami alatt se taxit nem sikerült fogni, se busz nem jött, nekiindultunk gyalog. Mindezzel persze jókora csúszásba kerültünk, úgyhogy pont elkaptuk a reggeli csúcsforgalmat a metróban. Végig is álltuk a kb. egy órás utat a Hongqiao vasútállomásig. Az ottani látvány viszont bőven kárpótolt. Suzhouba is innen indultunk, de akkor nem volt időnk nézelődni, most viszont majdnem egy óránk volt még a vonat indulásáig (sok vonat megy Hangzhouba, úgyhogy a pályaudvarra megérkezve egyszerűen csak jegyet vettünk a legközelebbire.) A hatalmas méretek itt is megmutatkoznak, Gyurit különösen lenyűgözte. Az épület egyik végén, a legfelső szinten állva remekül belátható a belső tér, a szorgalmasan araszoló kis utas-hangyák, az egész rendszer, amit beszálláskor aztán saját magunk is megtapasztalhatunk. Flottul meg van szervezve minden, a hatalmas embertömeg ellenére minden beszállás ripsz-ropsz lezajlik.

Hongqiao vasútállomás, Shanghai

Hangzhouban, a metróból feljőve, az első tapasztalatunk az volt, hogy mindenhol építkeznek. A rohamszerű fejlődést mutatta az is, hogy Danival többször is megállapítottuk, mi minden változott 2013 óta. Megépült két újabb metróvonal, és kibővült a régi, egy csomó útkereszteződésben alul- vagy felüljárók épültek, a legtöbb helyen mozgólépcsővel (a gyalogos aluljárók jóval mélyebben vezetnek, mint Budapesten, törtük is a fejünket, hogy erre mi szükség van). Nyüzsgő építés-szépítés zajlik mindenfelé. A turistaövezetben egy csomó helyén újra rakták éppen a járólapokat (nem is lehetett rendesen közlekedni, minden fel van ásva, el van kerítve), javítják az épületek homlokzatát, kicserélik az utcai lámpaoszlopokat, növényszobrokat készítenek, azaz egyesével dugdosnak be picike növénykéket egy hatalmas oszlop (vagy más forma) köré kifeszített hálóba, hogy valami szép mintát állítsanak elő.

Így készülnek a növénydekorációk

A két nap alatt aztán magyarázatot is találtunk minderre. Jönnek a G20-ak Hangzhouba, 2016-ban! Amikor már ráállt a szemünk, akkor egy egész csomó plakátot, feliratot, tacepaót láttunk, ami mind a lakosságot lelkesítette, illetve nevelte, hogy hogyan keltsék kulturált, vendégfogadó város látszatát.

Amúgy is sok a népnevelő plakát pl. az építkezéseket eltakaró kerítések falán. Ezeket nézegetve az ember képet kap a helyi szokásokról – mert hiszen minek tiltani valamit, amit amúgy sem tesznek az emberek.

A hostelünk egész közel volt a tóhoz, remek helyen. Látszik, hogy a városnak ezen a részén élénk a turizmus. A rengeteg gazdag szálloda mellett ott sorakoznak az ilyen egyszerűbb „tömegszállások” is. Csak a mienk mellett közvetlenül legalább még kettő hasonlót láttam. Egyszerű, de célszerű intézmények. Most nem sikerült három ágyas szobát kapnunk. A fiúk egy hat ágyas szobában laktak, én meg három kínai leánykával osztoztam. Amikor bementem a szobába, hogy letegyem a csomagjaimat, csak egyikük volt ott, de rögtön nekiálltunk beszélgetni egy kicsit. Közben a fiúk meg az indonéz lakótársukkal barátkoztak, aki nagyon közvetlen volt – viszont éjszaka aztán kiderült az is, hogy rettenetesen horkol!

Kerékpárt béreltünk, hogy felkarikázzunk a teaültetvényekhez, a hegyekbe, de végül menet közben módosítottuk a tervet, Gyuri szervezete fellázadt az általunk megszokott tempó ellen. Tény, hogy magyar szemmel nem túl kényelmesek az itteni biciklik. Szerintem max. ¾-esek, mivel egyszerűen nem lehet annyira felhúzni az ülést, hogy kényelmes legyen nekünk. Az érdekes az, hogy a kínaiak meg pont úgy szeretnek ülni rajta, hogy teljesen le van engedve a nyereg, és nem nyújtják ki a lábukat tekerés közben. Számunkra ez sokkal fárasztóbbnak tűnt, és azon tűnődtünk, hogy egy ilyen nép, amelyik végigkerekezte a történetét, hogy nem jött rá, hogy mennyivel kényelmesebb (és hatékonyabb?) lenne, ha felemelné a nyerget. Vagy lehet, hogy ők tudnak valamit, amit mi nem?

Teaültevény

Azért a legmélyebbre lenyúló teaföldig eljutottunk, lehet kipipálni, aztán irány a tó felé, az legalább szintben van. Szépen körbe is kerékpároztuk. Az egyik fele remek túra, kevés forgalom, remek látvány, jó út, legtöbbször elválasztott kerékpárút is – még a gyalogosok is elégedettek a saját járdájukkal. A város felé eső rész viszont ennek pontosan az ellenkezője. A gyalogosok folyton a kerékpárúton közlekednek – egyet majdnem el is gázolta, kb. egy centire tőle fékeztem le, amikor minden előzetes ráutaló magatartás nélkül bevágott elém, hogy mégiscsak fellépjen a járdára – a taxik és buszok is ott állnak meg, hogy kitegyék az utasaikat, az építkezések folyamatos útfelbontással és lezárt területekkel járnak, és ehhez jön még a rengeteg autó, motoros – és turista. Nagy kihívás egy egyszerű, vidéki (értsd Budapest faluból érkező) embernek végigkerekezni ezek között az akadályok között.

West Lake Area, Hangzhou

Shanghai tartózkodásunk első napján, séta közben több fát is láttunk, amelyikbe hatalmas fecskendőszerű valamik voltak szúrkálva. Na, itt most sikerült élőben látnunk az egész folyamatot. Úgy tűnik, valamiféle vitamininjekcióval táplálják a fákat. Ehhez egy fickó fúróval 5-8 lyukat fúr az öreg fák törzsébe, aztán jön egy ember, és kis ampullákat szúr a lyukakba. Nem sokkal utánuk pedig megint jönnek páran, ők meg kiszedegetik a kiürült ampullákat (elég mélyek a fúrt lyukak), és hanyagul odakennek egy kis sarat (vagy port) a sebekre.

Az Ajisen Ramenben ebédeltünk. Jó a választék, ázsiai ízek, de a gyanakvó európai számára is finom, bőséges, és még valami érdekes gyümölcslevet is kínáltak. A kép alapján és homoktövisnek néztem (remélem, az nem mérgező J  ).

Leifeng pagoda

Letettük a kerékpárokat, és gyalog mentünk tovább. A Leifeng pagodát akartam megnézni, ami a tavi látkép egyik nevezetessége. Gyuri leült egy padra, és amíg mi megnéztük a templomot, ő a fotómodell karrierjét építette. Mi megmásztuk a lépcsőket. Bár már ez a hely is teljesen a turistákért van. A dombra, amelyen a templom áll nem csak lépcsősor, de mozgólépcső is vezet!  Az épület belsejében pedig egy lift kínálja magát a kényelmesebb (és türelmesebb) turisták számára. Mi inkább a lépcsőt választottuk, hogy elérjünk a kb. 35 méter magas, 4 emeletes torony tetejére, ahonnan remek (bár kissé párás) kilátás nyílt a városra, a tóra és a hegyekre is. A pagoda eredetileg téglából épült (i.sz. 975-ben), fa teraszokkal és tetőkkel, de aztán japán kalózok a Ming dinasztia idején (1368-1644) felégették az egészet (nem tudom, a kalóz alatt mit értettek pontosan ennyivel beljebb a tengertől). A nép pedig, abban a hitben, hogy a tégláknak gyógyító erejük van, szép lassan (tényleg lassan) annyira megrongálta, hogy 1924-ben végül összeomlott. A 2000-es évek elején aztán feltárták a romokat, és némi állagmegőrzés után, az alapokat meghagyva, egy vastraverzet emeltek a romok fölé, és arra ismét felépítették az eredeti épület másolatát. A pagoda, a fehér kígyó legendája  miatt, a West Lake (Nyugati tó) tíz látványosságának egyike. Belülről ugyan üres, illetve ott a lift a közepén, meg a rengeteg turista mindenhol, de körben a falakon szép festmények és faragványok (vagy faragványnak álcázott műanyag öntvények) vannak a kígyóból lett hölgyről, a pagoda építéséről, meg Buddha életéről.

A fehér hölgy találkozik a vőlegényével

Természetesen a sétálóutcába is ellátogattunk (az én hős fiam mit meg nem tesz értem!) Rengeteg ember, nagy nyüzsgés, zaj, az egész utca végig csak boltokkal és látványosságokkal van tele, mindenki eladni akar. Érdekes módon itt is azt éreztük, hogy alig akad vásárló. A legtöbben be sem térnek a boltokba, csak az utcáról néznek be, vagy ha mégis bemennek, csak nézelődnek. Hogy tudnak mégis mind megélni? Amíg én egy selyemboltban turkáltam a sálak között, a fiúk felfedezték, hogy átellenben megint mintás cukorkát gyártanak, úgyhogy lecövekeltek a kirakat előtt. Én is csatlakoztam hozzájuk, és végignéztük a teljes folyamatot, ahogy a fehér cukormasszából végül apró, szőlőfürtmintás cukorkák készülnek.

Itt már látható a kész ábra

Közben még kóstolót is kaptunk, és végül megszavaztuk, hogy támogatjuk a boltot egy kis vásárlással is. Tényleg megérdemlik, amilyen kemény munkát végeznek. A srác karján csak úgy dagadtak az izmok, amikor a cukormasszát gyúrta! És mennyi pepecs munka van vele, míg elkészül egy-egy adag! Fantasztikus látvány, ahogy alakul a kezük alatt.

Jól elhúzódott az idő. Mire észbe kaptunk, hogy vacsorázhatnánk valamit, már csak italt lehetett kapni a szállásunk hangulatos éttermében. Szerencsére a közeli francia ízvilágú cukrászda még bőven nyitva volt (este 9 után!), úgyhogy Dani onnan hozott egy kis pizzát, meg profiterolt. Kirúgtunk a hámból, Dani banánshake-et ivott, Gyuri kék limonádét, én meg epres coranaritat – amiről kiderült, hogy kb. gyümölcssör, de igen mutatós tálalásban.

A három kínai lányka közül kettő már este 9-kor is ágyban volt, amikor felszaladtam egy pillanatra a szobába, hogy letegyem a táskámat, és gyorsan felhúzzam az ágyat, meg előkészítsem a cuccaimat, hogy ne késő éjjel zörögjek. Amikor viszont 11 körül felmentem, még mindig ébren mobiloztak.

A zuhanyzó itt is hasonló rendszerű volt, mint Suzhouban, csak sokkal szűkebb, és állt benne a víz. Én meg egy szerencsés mozdulattal leejtettem a pizsamafelsőmet, ami egyből ronggyá ázott, aztán féllábon egyensúlyozva még a pizsamanadrágom egyik szárát is megáztattam egy kicsit – szóval nem volt egy túl szerencsés zuhanyozás.

Az elázott pólót egyből kiakasztottam a lépcsőfeljáróba a többi ott száradó ruha közé, abban a hiú reményben, hogy reggelig megszárad (persze esze ágában sem volt), a nadrág szára meg rámmelegedett a paplan alatt J

Megint eső, megint múzeum

A technika előnye, hogy az ember előre láthatja az időjárást. Így aztán, mivel mára esőt ígértek, már napokkal előbb erre a napra terveztem a Shanghai múzeum meglátogatását.

Reggel tényleg esett, de szerencsénk volt, mert amikor a metróhoz gyalogoltunk, már elállt, csak a nedves járdák mutatták a nyomait.

Daniék lakása közelében van a helyi véradó állomás. Jövet-menet már sokszor elolvastam az épület feliratát, de soha semmi mozgást nem láttam arrafelé. Ma viszont egy egész busznyi véradó sorjázott be a kapun, vidáman, lelkesen, mintha egy céges buli résztvevői lennének. Alighanem azok is voltak – fiatolok, akik még a véradást is bulinak fogják fel.

A metróban a csúcsforgalom ellentétjét volt alkalmunk megtapasztalni. A 7 kocsiból álló, egymásba összenyitott szerelvényben alig volt ember. Azok is mind ültek, így aztán sikerült elkészíteni a teljes metrót átfogó fényképet. Utána meg azzal szórakoztattuk magunkat, hogy a vagonok közepén sorakozó kapaszkodóoszlopok mozgását figyelve követtük, hogy mikor kanyarodik, esetleg emelkedik vagy ereszkedik a pálya.

A People’s Square-en szálltunk ki, amelyik egyike a legnagyobb állomásoknak, 18 kijárata van, ha jól emlékszem. Persze igazából nem maga az állomás, illetve egy-egy állomás (mert több vonal is találkozik itt) a nagy, hanem az egész föld alatti rendszer. A fizetős területen belül is kb. 10 perc, amíg az ember eljut a 2-es vonaltól a 7-es vonalig például, de mindkettőnek ugyanaz az állomásneve. Aztán a sok-sok kijárat is elég nagy területen helyezkedik el. Itt aztán tényleg meg kell gondolnia az embernek, hogy melyik kijáraton akar felszínre bukkanni.

A 2-es kijárat a Várostervezési Múzeumnál jön fel, és ez az a része az aluljárónak, ahol berendeztek egy kis 30-as évek beli Shanghait. Régi fényképek, a kedvenc shanghai illusztrátoromtól származó, történetekkel tűzdelt képek, egy európai stílusú ház előtt álldogáló oldsmobil, gőzgombóc árus és cipőtisztító fiú szobra, postahivatal, ahol bélyeg mellett dohányárut, tűt, cérnát, édességet is lehetett kapni – és egy régi utcasor boltokkal (amelyekben persze mai nassolni valókat és szuveníreket árusítanak). Hangulatos az egész.

Innen visszatérni a XXI. századi aluljárók világába, ponyváról harisnyát kínáló árusok közé – kész utazás térben és időben egyaránt, mert nem csak a 30-as évekből ugrunk át a 2010-esbe, de Shanghaiból is az Őrs vezér tere aluljárójába.

A Shanghai múzemba ingyenes a belépés, viszont szigorú biztonsági ellenőrzés van. Itt is kiszúrták a hátizsákban lévő vizet, de már rutinos voltam, és elsőre megértettem, hogy azt kérik, igyak belőle. Rájuk viszont nem lehet azt mondani, hogy nagyon gondosak lennének. Mutatta az ellenőr a képernyőn, hogy van KÉT palack víz a hátizsákban, aztán tökéletesen megelégedett azzal, hogy az egyiket megmutattam és megkóstoltam.

Shanghai múzeum

A múzeum nagyon gazdag anyaggal rendelkezik. A kisebbségek viseleteiből kiállított anyaggal kezdtük. Érdekes módon az egész gyűjtemény a XX. század első vagy második feléből származott. A szabásuk még jól tükrözte a hagyományos stílusokat, az anyagok, díszítőelemek viszont már egyértelműen modern forrásokból származtak.

Szecsuáni népviselet

Kékfestő, kínai módra

Négy emeleten összesen tízféle kiállítás van a kínai érméktől kezdve a kaligráfiai műveken és kínai festészet alkotásain át a pecsétnyomókig. Fantasztikus micsoda részletgazdag, míves darabok voltak ezek, nem csak hitelesítésre szolgáltak, de legalább annyira az esztétikumra is törekedtek. Nem tudtam megállni, és időről időre előkaptam a gépemet (itt Kínában, vaku nélkül, szinte minden múzeumban szabad fényképezni), és meglepetéssel és örömmel tapasztaltam, hogy az új gépem (ami nem új, csak legutóbb még az előző volt velem) milyen remek képeket készít még félhomályban is.

Pecsétnyomó, és oldalsó díszítés lenyomata

Kb. öt órán át bírtuk a kultúrát, igaz az utolsó, bronzkori tárgyakról szóló kiállításon már elég nagyvonalúan futottunk végig. Aztán a következő programpontként a bevásárlást tűztük ki célul. A Carrefourba igyekeztünk, olyan fontos dolgokért, mint késélező, pendrive, szendvicsvillák.

Az egyik polcsoron, kb. 2 négyzetméternyi területen csak evőpálcikák voltak. Egy lány hosszan és gondosan válogatott közöttük, többször is meggondolta magát, és visszatette a már kiválasztottat, hogy másik mellett döntsön. Nekem könnyebb volt a helyzetem, mert én fém evőpálcikát kerestem, és elég hamar átláttam a helyzetet, hogy az egyáltalán nincs. A többi felkínált áru között, a színén kívül – világosabb vagy sötétebb nyersbambusz szín - semmi eltérést nem láttam.

Az esőt azért nem úsztuk meg. Amikor feljöttünk a metróból, már láttuk, hogy minden belépő az esernyőjét rázogatta. Szerencsére most a közelebbi metróval érkeztünk, így csak mintegy 20 percig áztattuk magunkat. Arra mindenesetre elég volt, hogy eláztassa a nadrágunkat és a hátizsákot is.

Most minden ott szárad a légkondicionáló előtt, ami a hűtésen kívül itt a fűtésre is szolgál.

Új utakon, egyedül

Gyurinak akkora vízhólyag nőtt a talpán, hogy mára szabadnapot vett ki, így egyedül indultam felfedezésre a világ, vagy legalábbis Shanghai végére.

Aki ismer, tudja, hogy utazásaim alatt vadászok a temetőkre. Rengeteg információt hordoz egy-egy temető a helybeliek kultúrájáról, szokásairól, életéről. 2011 óta járok Shanghaiba, azóta vadászok temetőre, de még mindig nem sikerült egyet sem találnom. Kerestem már google-val, érdeklődtem helybelieknél, akik elkenik az egészet, próbáltam bizonytalan információk alapján kinyomozni, de a helyszínen csak lakóházakat találtam … Már arra is gondoltam, hogy valamilyen szokás vagy hagyomány tiltja, hogy idegenek odalátogassanak, azért ez a nagy titkolózás. Most inkább afelé hajlok, hogy a halállal kapcsolatos idegenkedésük miatt van az egész. Egy ország, ahol nem szeretik kimondani a négyes számot, mert a hangzása hasonlít a halál szóéra. Ugyanakkor minden évben megtartják a sírsöprés napját, amikor a temetőkben rendbe teszik a sírokat (tehát igenis vannak temetőik!).

Most megint egy bizonytalan google információ nyomába eredtem. Illetve az információ egyértelmű volt (temető ITT), de a műholdas térkép csak egy nagy parkot mutatott. Nem baj, elindultam felfedezni. Több mint egy órát utaztam a metrón, a 11-es vonal végállomásáig, North Jiadingig mentem. Még át is kellett szállnom, mert ez azon ritka vonalak egyike, amelyik a vége felé kettéágazik, és a szerelvények hol az egyik, hol a másik irányba mennek. Nagy meglepetésemre a munkaidő kellős közepén végig nem volt szabad ülőhely a metróban! Ha néha fel is szabadult egy-egy, arra rögtön lecsaptak a nálam rutinosabb helybeliek. Én meg csak reménykedtem, hogy na, majd a vasútállomásnál kiürül a kocsi, na, majd a Zenru templomnál, na, majd ha közeledünk a végállomáshoz …

Az álldogálás fáradtságáért viszont kárpótolt, hogy kb. az utolsó 10 megállónyi utat már a föld felett tettük meg. Úgyhogy mire megérkeztem Jiandigba, nagyjából már képben is voltam, hogy ez egy csatolt előváros. A városban sétálva pedig már teljesen egyértelműen látszott, hogy valaha egy önálló városka volt (területre talán nem nagyobb, mint Sárospatak, lakosságra viszont annak sokszorosa), amit aztán a metróvonallal hozzácsatoltak Shanghaihoz, de a  folyamatos lakópark építkezésekkel lassan már össze is nő vele.

A régi városrészt egy széles csatorna veszi négyzetalakban körül, és ezen belül is számos csatorna fut keresztül-kasul. Legbelül meghagytak egy kis régi, hangulatos városmagot. Itt található a Fahua pagoda is, a kolostorkert egy épületében viszont a város kommunista büszkeségéről látható egy kiállítás, aki a múlt század elején Kína iparosításában látta a jövő útját, aztán rájött, hogy ez önmagában nem elég, úgyhogy részt vett a japánok elleni harcokban is, majd a kommunista párt oszlopos tagja lett – de mindig nagy figyelmet fordított szülővárosa fejlesztésére.

Fahua pagoda, Shanghai - Jiading

A történelmi városrész körül, de még a csatornán belül,  50-es, 60-as, 70-es évekbeli lakóparkok tömege emelkedik. Kis mértékben már itt is megkezdődött az átalakulás (értsd, régiek eldózerolása, és új felhőkarcolók felhúzása), de az igazi nagy építkezések a csatornán kívül zajlanak. Itt már minden új, modern, nagy léptékű – és félkész. Hihetetlen, hogy ennyi töménytelen lakást meg fognak tölteni emberekkel. Ahogy a metróból láttam, egyelőre jó néhány lakópark még kihalt, bár látszólag már teljesen készen van.

Épülő toronyházak mindenfelé

A temetőről kiderült, hogy előző élményeimhez hasonlóan ez is egy mártíroknak szentelt park. Itt még sírokkal sem találkoztam, csak különböző emlékművekkel. Viszont, meglepő módon, a kapuban álló őr nem akart beengedni. Én, ugye, határozott léptekkel mentem a kapu felé, ő meg rámszólt, és a kezével is jelezte, hogy nem. Kérdeztem angolul, hogy bemehetek-e, erre elbizonytalanodott, és útbaigazításért fordult a kollégájához (vagy főnökéhez?), aki a bódéban üldögélt, és kegyesen rábólintott, hogy mehetek. Így aztán már a kiskatona is beengedett. Iskolából már tanácsoltak el, amikor véletlenül be akartunk menni, na de egy parkból?!?

(Közben hozzájutottam egy kiegészítő információhoz a temetőkkel kapcsolatban: A kulturális forradalom idején, a 60-as évek végén és a 70-es években, sok temetők eltüntettek, főleg a városiasabb részeken, mert burzsoának ítélték a temetéssel járó ceremóniákat. A 80-as évek vége és a nyitás politikájának bevzetése óta viszont újra nyitottak temetőket. Ami megint csak arra utal, hogy valahol lenniük kell.)

Jiading, mártír park

Stílusos szemétgyűjtó a parkban

Visszafelé másik utat választottam – és megállapítottam, hogy jó lenne valami szerkezet, ami regisztrálja, hogy merre járok, és utána megmutatja nekem egy térképen. A tájékozódási képességem nem áll a csúcson, úgyhogy időnként elég nagy vargabetűket teszek, amíg eljutok A-ból B-be. De végül mindig odaérek, ahova akarok, és nekem ez a fő. Most is kavarogtam egy kicsit az utcákon – főleg, mert a kezdetleges térképemen csak minden sokadik utca volt nevesítve, így ha egyszer elveszítettem a fonalat, addig mentem vakon, amíg megint valami megfogható tájékozódási pontot nem találtam.

Viszont közben rábukkantam a Quixia gardenre, ami a tömegből ítélve legalább annyira közkedvelt itt, mint a Yuyuan belső Shanghaiban. Nyugdíjas turistacsoportok randalíroztak mindenhol, mindenki egyenként fényképezkedett minden érdekesebb ponton, aztán még csoportképeket is készítettek, az összes pagoda összes padján ott ültek, és hangosan ecsetelték egymásnak az élményeiket. Meglepő volt ekkora forgalom.

A kínai kertek jellegzetes átjárói soha nem simán téglalap alakúak

Hazafelé még megálltam az East Nanjing Rd-on, ami a Váci utca helyi megfelelője (csak persze kínai méretekben). Beugrottam az egyik áruházba mosdót keresni, és meglepve láttam, hogy másfél emeletet csak az M&M’s ural. A csokiszemek mellett, amit hatalmas adagolókból mindenki maga válogathatott össze saját színvilága szerint, minden volt, amit csak el lehet képzelni. M&M’s-es póló, hátizsák, bögre, kulcstartó, zokni, notesz, plüssfigurák, hajdíszek … Azt hittem, bevezető kampányt tartanak, de Dani szerint ez itt már egy ismert márka.

Úgy tűnik, nem tudok kiigazodni a kínai árképzésen – vagy ők nem. Az egyik kalligráfiai boltban hosszas tanakodás után, a hatalmas választékból, kiválasztottam egy 58 yüanos ecsetet. Odavittem a pénztároshoz, aki nézegette egy darabig (vonalkód nem volt rajta), aztán beütött 15 yüant. Most vagy én néztem el nagyon valamit, vagy ő. Otthon még szóvá is tettem volna a dolgot, amilyen becsületes vagyok, de gyér kínai tudásommal inkább nem kezdtem bele a dologba, főleg, mert annyi rengeteg ecset közül választottam ki ezt az egyet, hogy nem is biztos, hogy rátaláltam volna megint a polcon.

Közben lassan rám esteledett, úgyhogy a könyvesboltból, ahol remek festéssel kapcsolatos könyvekből válogattam éppen, 5 perc után kitessékeltek. Talán lesz még időm egy kicsit böngészni valamelyik nap.

Eltűnő világ

A YuYuanhoz igyekeztünk, ami ismét egy klasszikus kert, körülötte régi bazársorokkal. Igazi turisztikai látványosság. Csak előtte még meg akartam mutatni Gyurinak a helyi bolhapiacot is.  A Dongtai Rd az itteni Ecseri piac. Az utca két oldalán 2-3 négyzetméteres bódékban, asztalokon, vagy egyszerűen csak a földre kirakva zsibvásár: antik (kinézetű) szobrok, érmék, ajtókopogtatók, használati eszközök, meg a közelmúlt relikviái – a bádog mosdótáltól, a kis piros könyvön át, a Kalasnyikovig. Legalábbis erre számítottam. Aztán kiderült, hogy ezt a helyet is elérte a modernizálás szele. Az egész utcasor bontás alatt áll, vagy már le is bontották, és már itt lihegnek a markolók és daruk, hogy új felhőkarcolókat húzzanak a felszabadult telkekre. Csak az utca két végén árválkodott még egy-egy utolsó mohikán, akiket eddig még nem sikerült elzavarni. A bontási területeket takaró kerítéseken pedig hivatalos hirdetményeken közlik, hogy a bolhapiac átköltözött a közeli Tea Plazaba. 

Dongtai Road, eltűnt bolhapiac

Mi pont onnan érkeztünk, illetve az előtt forgattuk irányt keresve a kinyomtatott házitérképünket, amikor kiszálltunk a metróból, és olyasmi történt, ami eddig itt Kínában, még sosem – leszólított két középiskolás gyerek, és megkérdezték, hogy mit segíthetnek. Amikor mondtuk, hogy a Dongtai Rd-ot keressük, a fiú tett is egy tétova mozdulatot a Tea Plaza felé, de a lány, aki a tolmács volt, nem bírt akkora nyelvtudással, hogy ennek tartalmát lefordítsa, úgyhogy csak szépen elvezettek az utcánkhoz bennünket, aztán elbúcsúztak.

Segítőkész kínai diákok

Most visszaügettünk a Tea Plazaba, ami pontosan az, aminek a neve mondja. 4 emeletes, nagy épületben csupa-csupa teát és teás kellékeket árusító boltocska. Elszórva egy-egy antikossal, de ezek egészen biztosan nem az utcáról jöttek ide. Végül a legfelső, frissen ráhúzott emeleten bukkantunk rá egy csomó kis bolthelyre, amelyből egy-kettő ha ki volt már adva. Az ezekben kínált áru egy icipicit már hasonlított az általam vártra, de se a kínálat, se a hangulat meg sem közelítette az utcai árusokét. Így múlik el a világ dicsősége…

Érdekes volt bekukkantani a teaboltokba. Látszott, hogy a legtöbb családi vállalkozás. Ott él egész nap papa, mama, kisgyerek – játékok a bolt előtt, meg bent a boltban is, járóka helyett egy nagy kartondobozban, a pult mögött ott a teakonyha, ülnek, ölükben a kisgyerek, és várják, hogy betévedjen valaki, aki vásárol. Minden ilyen üzletházban azon gondolkoztam, hogy miből is élnek ők valójában. Ott egy hatalmas árukészlet, a bérleti díjat is fizetni kell, vevők meg éppen csak hogy lézengenek, és azok is inkább csak nézelődnek, mint vásárolnak.

A YuYuan környéke igazi bazár. Még tán döglött elefántot is lehet kapni – persze turistákhoz mért áron. Viszont lazán lealkudható minden. Még nekem is sikerült olcsóbban hozzájutni a sárkányszobromhoz, pedig nem vagyok egy profi ezen a téren. Olyan könnyen beleegyeznek egy jóval alacsonyabb árba, hogy az emberben egyből felmerül a gyanú, hogy még mindig jól megsápolták. De valójában nevetséges árakról beszélünk (legalábbis azoknál a dolgoknál, amit mi vásároltunk), tehát valójában csak játék az alkudozás mindkét részről. És persze az embernek jól esik, hogy sikerült valamihez egy kicsit olcsóbban hozzájutnia.

Magát a kertet, amiről az egész környéket elnevezték, végül nem néztük meg. Gyurit jobban érdekelték az emberek, a nyüzsgés. Aztán leragadt egy fémművesnél, aki ott kalapált szorgalmasan egy fémdarabot a bolt előterében. Annyi ideig nézte, hogy közben én már két kört is tettem, aztán a végén mégsem látott „semmit”. Hosszas kalapálás után, amikor a fém még mindig ugyanolyan tömbösített formában volt, a lány összekapta a holmiját, és elsétált. Úgy tűnik, csak turistacsalogató volt a fém karkötőket árusító boltocska számára.

Sikeresen bekeveredtünk egy élő régi utcasorra is. Micsoda kontraszt a hatalmas felhőkarcolók és széles sugárutak árnyékában az ilyen szűk utcácska, ahol egy autó el sem férne, de a motorosok, biciklisek folyamatosan cikáznak a rengeteg gyalogos között. Bolt bolt hátán – de ezek már a hétköznapi élet kiszolgálói, olcsó ruhák, műanyag és bádog háztartási cikkek, élelmiszerboltok, rengeteg kifőzde – szinten minden lakóház aljában valamilyen vállalkozás volt. Ha nem bolt, akkor kiszolgáló egység, kerékpárszerviz, ruhajavító, fodrász, lábmasszázs. Az utcai falakon, kívül vízcsap, fali mosogató. Lehet, hogy ezekbe a házakba egyáltalán nincs bevezetve a víz és a csatornázás?

Vügül egy Fabric Markethez jutottunk ki. Jó néhány hasonló van a városban. Ez is a teaáruházhoz hasonló több emeletes, nagy alapterületű épület, amelyben egymás mellett, számtalan boltocska kínálja szabó szolgáltatásait, vagy egyszerűen csak anyagait. Hatalmas választék anyagokból, fazonokból – mintadarabok és fényképek alapján kínálják a portékájukat, de hozott fénykép alapján is bármit megvarrnak, hihetetlenül rövid idő alatt.