Bribie Island, aztán irány Magyarország!

Nehéz volt a reggeli tevékenykedés. Utoljára ültem ölemben a laptoppal a széles franciaágyon, és figyeltem a pulykák mozgolodósát, miközben a blogomat írtam.

Utoljára kukkantottam be a függöny mögé, hogy találkozzak a denevérünkkel, utoljára készítettem szódát az automatával…

Indulás után még összefutottunk Lisával, aki a falu másodpostása, és hetente egyszer-kétszer beugrik az igazi postás helyett, hogy neki is legyen szabad napja. Most is éppen munkában volt, tele volt az autója levelekkel, csomagokkal – és az elengedhetetlen filctollal, amivel a barátok postai küldeményére szokott egy-egy smiley-t rajzolni. Ez ám a személyre szóló szolgáltatás!

Bribie Island-ra készültünk, csak előtte még megfuttattuk a kutyákat – akik szintén velünk jöttek, mert Laciék hazaérkezése nagyon későre volt várható – egy szabad tengerparton. Duke ugyan inkább a szárazföldön rohangászott, Asha viszont lelkesen vetette bele magát az apány miatt visszamaradt pocsolyákba, hajkurászta a madarakat, száguldozva fröcskölte a vizet szanaszét.

Mi meg a rákhadseregekkel szórakoztunk. 1-2 centis apró rákok hatalmas tömege szedte szaporán a lábát, aztán hirtelen irányt váltottak, és másfelé szaladtak tovább. Ha az ember nagyon közel ment hozzújuk, és “üldözte” őket, akkor pillanatok alatt beásták magukat az iszapba. Remek játék volt :-)

Apró rákok garmadája

Hé, ne szaladjatok el!

Sue a hídon ment át a szigetre a kocsival meg a kutyákkal, de nekem Laci tartogatott még egy kalandot. Kajakkal szeltük át a kb. 1 km-es tengerszorost. A két szélén egész csendes volt a víz, középen azért alaposan megcsapkokdtak minket a hullámok. A fő áramlatban pedig hirtelen egész rakás medúza között találtuk magunkat, Másfél-két tenyérnyi, égszinkék állatokkal volt tele a víz. Olyan mennyiségben úszkáltak körülöttünk, hogy még az evezés is nehézséget okozott, folyton beléjük ütköztünk. Csoda, hogy egyet bele nem lapátoltam a mögöttem ülő Laci ölébe!

Medúzák, apálykor, a szárazföldön rekedve

Kajakozás medúzák között

Ausztráliában nem a nagyvadak a legveszedelmesebbek, sokkal több gond van az apró élőlényekkel. Három héten át tele voltam mindenféle viszkető és dagadó csípésekkel, nem is vettem észre, hol szereztem őket, csak azt észleltem, hogy megint új helyen vakaródzom.

Na, itt a szigeten, gyorsan még szereztem egy utolsó csípést a “gyűjteményemhez”. Alighanem egy hangya lehetett, mindenesetre pillanatok alatt egy 200 forintosnál nagyobb daganat éktelenkedett a combomon. Ausztrália nem hagyott emlék nélkül :-)

Múzeum Bribie islandon

Persze itt, a szigeten is van múzeum. Kis szigetről beszélünk, kevés bemutatni valóval, de azért feltalálták magukat. A sziget érdekesebb lakóinak szenteltek egy-egy diaporámát. Az Anglilából Alaszkán és Németországon át idekeveredett festőművésznek, a múlt század egy nőalakjának, aki egyszerű feleségként került ide, de egymaga építette fel az egész helyi oktatási rendszert, a sétahajónak, amely a század elején a szárazfölddel kötötte össze a szigetet… Sajnos nem értünk a végére, mert 4-kor zártak, úgyhogy udvariasan kidobtak bennünket.

Mivel még mindig volt időnk a repülőm indulásáig, tettünk egy sétát a közeli mangróve erdőben is, ahol szépen kiépített megemelt ösvény vezet körbe. Ez is természetvédelmi terület, kutyák csak pórázon tehetik be a lábukat.

Mangrove erdő, apály idején

Utolsó pillanatban mégiscsak sikerült egy igazi, ausztrál WC-jelzésre is rábukkannom a benzinkút melletti étkezdecsoport épületében.

Aztán már tényleg csak a búcsúzkodás maradt hátra.

Lehetne az érkezés is. De sajnos ez a búcsú pillanata

Becsekkolás közben bukkantam rá Lisa levelére:

“Viszlát, Orsi,

szerencsés hazautat !!!

Nagyon klassz volt, hogy itt voltál, várunk vissza.

Felszállás után 7 perccel integess ki az ablakon, mert akkor fogsz elrepülni a házunk felett!”

Hát igen. Lisa már csak ilyen. Abu Dhabiban és Amsterdamban is, ahol átszálltam, mindig volt alkalmam ellenőrizni, hogy nyomon követi a járataimat, és lelkiismeretesen tájékoztatja a baráti társaságot (és engem is), hogy minden rendben volt a járatommal, és hány éves volt a gép, amelyikkel repültem.

Az első 14 órás utat nagyjából átaludtam. Az AbuDhabi – Amsterdam járaton viszont egy kedves osztrák hölgy volt a szomszédom, akival remekül elbeszélgettünk.Most éppen Nepálból mentek hazafelé. Hollandiában él a férjével, akivel utazás közben, Új-Zélandon ismerkedett meg. Hát igen, ilyen is van.

Az arab félszigeten remek, felhőtlen kilátás volt. Kukucskáltam is buzgón kifelé – csak éppen értelmezni nem tudtam, amit láttam. Szabályos négyzetek elszórva a sivatagban … de hogy mi célból?!?

Az egész út alatt legalább hétszer át kellett mennem fémkereső biztonsági kapun (Abu Dhabiban ki is emeltek, és mehettem motozásra, amíg a csomagom “szabad préda” volt a futószalag végén). A csomagomat is ugyanennyiszer ellenőrizték, de most volt először, az amsterdami repülőtéren, hogy zavarba jöttek a kábelgyűjteményemtől. A telefon, fényképezőgép, laptop kábeleit is töltőit, valamint a tartalék aksit részben nem szabad bőröndben szállítani, részben nem is akarnám, mert az a biztos csak, ami velem van. De eddig még egyetlen esetben sem volt probléma. Itt viszont roppant bizalmatlanul néztek rám, amíg ki nem derült, hogy nem pokolgépet őrizgetek a hátizsákomban, egyszerűen csak halomba rakott kábeleket :-)

Zongora a repülőtéren

7 órát töltöttem ezen a repülőtéren. A városba nem tudtam kimenni, mert a télikabátom a bőröndben volt, de nem is volt kedvem hozzá. Már hátam mögött völt 21 óra utazás, leginkább aludni szerettem volna, de ezt a repülőteret csudára alvásmentesítőre találták ki. Akár szék, akár pad, mindent úgy alakítottak ki, hogy a karfák miatt ne lehessen elfeküdni rajtuk. Úgyhogy sétáltam, amíg bírtam. Végigböngésztem a reptéri könyvtár teljes választékát – jobbára holland nyelvű könyveket - és élveztem az élőzenét. A könyvtár mellett ugyanis egy zongora volt felállítva, rajta a tábla, hogy nyugodtan örömzenéljen, akinek kedve van hozzá. Szinte mindig akadt valaki, aki szép dallamokkal egy kicsit szórakoztatta a többi várakozót.

Kell ennél kellemesebb befejezés egy utazásnak?

Ami három hét alatt kimaradt - szoborbolt és mágneshorgászás

Hirtelen rádöbbentünk, hogy már csak másfél napom van. Úgyhogy a mai napba megpróbáltunk “mindent” belepasszírozni, ami eddig kimaradt.

Persze ez nem mehet a rendszeres tevékenységek, és főleg a rendszeres sporttevékenységek rovására. Úgyhogy a reggelt a sportközpontban kezdtük. Laci rótta a köröket az uszodában, amíg még nem jöttek a kisiskolások, én meg Sue bootcamp tréningjén vettem részt. Igaz, fele annyit sem tudtam teljesíteni, mint a többiek, akik edzésben voltak, de legalább a tanktologatásban nem vallottam szégyent. Ez az egyetlen dolog, amit itthon is rendszeresen gyakorolok a parkolóban :-D

Háromszor, oda-vissza

Utána kávéztunk még egyet Normával, aki szintén szeretett volna elbcsúcsúzni tőlem.

Igy aztán eléggé elhúzódott a délelőttünk.

A városba indultunk, de út közben még meg akartunk nézni egy itteni, használaton kívüli alagútat is. 55-ig még erre is járt a vonat, de most már csak az elővárosi járatok üzemelnek.

A helyszínre érve tájékoztató tábla fogadott bennünket, mely a vasútvonal történetének ismertetése után közölte, hogy a néhány évig ebek harmincadjára hagyott alagút most már a Brisbane-i egyetem kutatási területe. Mint ilyen, nem látogatható. Természetesen ők is a denevéreket tanulmányozzák, de mi pénz lehet ebben a kutatásban, hogy ilyen profi ráccsal tudták lezárni az egész alagutat!

Bemenni nem lehet?

Első utunk egy spéci szoborboltba vezetett. Tulajdonképpen logikus, hogy ilyen boltnak is kell léteznie, elvégre valahol csak be kell szerezni az üvegszálból készült, életnagyságú dinoszauruszokat, kalózokat, Mikulásokat… (Persze őrült árakon.)

Teljes körű kínálat

Ügyes húzással a bolt egyben ingyenes kiállítás is. Külön tábla áll az utcán, amely próbálja becsalogatni az érdeklődőket. Hátha valakinek hirtelen kedve támad elhelyezni egy fehér tigrist a nappalija kellős közepén.

Nem is tudom, hogy élhettem eddig nélküle

Az utazás miatt sok minden halasztást szenvedett, amit most igyekeztünk pótolni. Uborkát vettünk a kovászos uborkához, spéci tejet a házi joghurthoz, káposztát savanyítani. Kifogyott a tinta a nyomtatóból, oda is el kellett menni – de meg is éri, mert minden ügyfél, aki újratöltött patront vásárol, két szem karamellát kap ajándékba :-)

Persze a könyvtárba is beugrottunk, ami legalább egy fél óra. Mindig akad valami olvasnivaló, ami mellett leragad az ember. Bár most az első utam a gyermekkönyvtár részlegbe vezetett, amit már a múltkor is meg akartam nézni. Nem csak vidám, gyerekbarát környezetet, de még egy “játék könyvtárat” is találtam. Azaz egy olyan részleget, ahol könyvek helyett játékokat lehet kölcsönözni.

Fénykép nyomtatás az Office Word-ben, “marslakók” után kutatás néhány second hand shopban – persze csak olyan végigrohanunk-a-polcok-közt-és-már-kint-is-vagyunk-megint módon.

A folyónál aztán ismét lelassultunk. Mágneshorgászni indultunk, ami olyan mint az igazi pecázás, lógatod a zsinórt és legtöbbször nem fogsz semmit. Igazából a pisztrángozásra hasonlít a legjobban, mert a zsinór végére kötött (nagyon erős) mágnest eldobod, visszahúzod, leellenőrzöd, megint eldobod, megint visszahúzod… Olyan rendes népek laknak errefelé, hogy még egy söröskupak sem akadt a horgunkra, viszont megtapasztalhattuk, mennyire vastartalmú a helyi kőzet. Kisebb-nagyobb törmelék szinte minden dobásnál a mágnesünkre tapadt.

Azért csak jó játékez, az embert izgalomban tartja a remény, hogy na, majd a következő dobással csak rábukkanok valami vaskincsre!

Mágneshorgászás kenuval és partközelben

Mire végre hazafelé indultunk, már nem volt értelme hazáig menni, mert Lacinak időpontja volt a doktorhoz. Egy idő óta minden futóversenyen begörcsöl a lába, és kezdett elege lenni belőle. Úgyhogy a maradék időnket inkább eltöltöttük egy közeli víztárolónál, ahol kipróbáltuk a jó kis játszóteret is.

Maga az orvoslátogatás idő- és pénz kidobásnak bizonyult. A jó tanácsokat, hogy pihentesse sokat a lábát, már tólünk is megkapta :-)

Otthon aztán már “csak” a sört kellett hordóba és üvegekbe tölteni, joghurtot összeállítani, vacsorát készíteni. Az uborka kovászolás és káposztasavanyítás holnapra (vagy holnaputánra?) maradt.

Én bánatosan csomagoltam, a kutyák hanyat vágták magukat a verandán, és henyéltek. Egész addig amíg eszünkbe nem jutott, hogy eukaliptusz levelet kell szedni a nővéremnek, aki ecoprinttel foglalkozik, és pár napja írta, hogy erre az eukaliptusz levele a legalkalmasabb. Úgyhogy kutyasétáltatás közben megkopasztottunk néhány ágat is. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a végeredmény (és hogy mit szólnak a vámosok a csomagomhoz, benne egy nagy zacskó “gyanús” növényi származékkal :-) )

A patkányunk egyre okosabb és szemtelenebb is. A csapdákat nagy ívben elkerüli, viszont hajnalban arra ébredtünk, hogy a konyhapulton a cserépedény szintén cserép tetejét próbálta emelgetni, hogy hozzáférjen a süteményhez. Este meg, fogmosás közben, meglátogatott a fürdőszobában. De itt, három hete már annyira természetközeli módon élünk, hogy a szemem sem rebbent, csak szóltam Lacinak, aztán folytattam a fogmosást :-) (De persze elfogni nem sikerült.)