Bribie Island, aztán irány Magyarország!

Nehéz volt a reggeli tevékenykedés. Utoljára ültem ölemben a laptoppal a széles franciaágyon, és figyeltem a pulykák mozgolodósát, miközben a blogomat írtam.

Utoljára kukkantottam be a függöny mögé, hogy találkozzak a denevérünkkel, utoljára készítettem szódát az automatával…

Indulás után még összefutottunk Lisával, aki a falu másodpostása, és hetente egyszer-kétszer beugrik az igazi postás helyett, hogy neki is legyen szabad napja. Most is éppen munkában volt, tele volt az autója levelekkel, csomagokkal – és az elengedhetetlen filctollal, amivel a barátok postai küldeményére szokott egy-egy smiley-t rajzolni. Ez ám a személyre szóló szolgáltatás!

Bribie Island-ra készültünk, csak előtte még megfuttattuk a kutyákat – akik szintén velünk jöttek, mert Laciék hazaérkezése nagyon későre volt várható – egy szabad tengerparton. Duke ugyan inkább a szárazföldön rohangászott, Asha viszont lelkesen vetette bele magát az apány miatt visszamaradt pocsolyákba, hajkurászta a madarakat, száguldozva fröcskölte a vizet szanaszét.

Mi meg a rákhadseregekkel szórakoztunk. 1-2 centis apró rákok hatalmas tömege szedte szaporán a lábát, aztán hirtelen irányt váltottak, és másfelé szaladtak tovább. Ha az ember nagyon közel ment hozzújuk, és “üldözte” őket, akkor pillanatok alatt beásták magukat az iszapba. Remek játék volt :-)

Apró rákok garmadája

Hé, ne szaladjatok el!

Sue a hídon ment át a szigetre a kocsival meg a kutyákkal, de nekem Laci tartogatott még egy kalandot. Kajakkal szeltük át a kb. 1 km-es tengerszorost. A két szélén egész csendes volt a víz, középen azért alaposan megcsapkokdtak minket a hullámok. A fő áramlatban pedig hirtelen egész rakás medúza között találtuk magunkat, Másfél-két tenyérnyi, égszinkék állatokkal volt tele a víz. Olyan mennyiségben úszkáltak körülöttünk, hogy még az evezés is nehézséget okozott, folyton beléjük ütköztünk. Csoda, hogy egyet bele nem lapátoltam a mögöttem ülő Laci ölébe!

Medúzák, apálykor, a szárazföldön rekedve

Kajakozás medúzák között

Ausztráliában nem a nagyvadak a legveszedelmesebbek, sokkal több gond van az apró élőlényekkel. Három héten át tele voltam mindenféle viszkető és dagadó csípésekkel, nem is vettem észre, hol szereztem őket, csak azt észleltem, hogy megint új helyen vakaródzom.

Na, itt a szigeten, gyorsan még szereztem egy utolsó csípést a “gyűjteményemhez”. Alighanem egy hangya lehetett, mindenesetre pillanatok alatt egy 200 forintosnál nagyobb daganat éktelenkedett a combomon. Ausztrália nem hagyott emlék nélkül :-)

Múzeum Bribie islandon

Persze itt, a szigeten is van múzeum. Kis szigetről beszélünk, kevés bemutatni valóval, de azért feltalálták magukat. A sziget érdekesebb lakóinak szenteltek egy-egy diaporámát. Az Anglilából Alaszkán és Németországon át idekeveredett festőművésznek, a múlt század egy nőalakjának, aki egyszerű feleségként került ide, de egymaga építette fel az egész helyi oktatási rendszert, a sétahajónak, amely a század elején a szárazfölddel kötötte össze a szigetet… Sajnos nem értünk a végére, mert 4-kor zártak, úgyhogy udvariasan kidobtak bennünket.

Mivel még mindig volt időnk a repülőm indulásáig, tettünk egy sétát a közeli mangróve erdőben is, ahol szépen kiépített megemelt ösvény vezet körbe. Ez is természetvédelmi terület, kutyák csak pórázon tehetik be a lábukat.

Mangrove erdő, apály idején

Utolsó pillanatban mégiscsak sikerült egy igazi, ausztrál WC-jelzésre is rábukkannom a benzinkút melletti étkezdecsoport épületében.

Aztán már tényleg csak a búcsúzkodás maradt hátra.

Lehetne az érkezés is. De sajnos ez a búcsú pillanata

Becsekkolás közben bukkantam rá Lisa levelére:

“Viszlát, Orsi,

szerencsés hazautat !!!

Nagyon klassz volt, hogy itt voltál, várunk vissza.

Felszállás után 7 perccel integess ki az ablakon, mert akkor fogsz elrepülni a házunk felett!”

Hát igen. Lisa már csak ilyen. Abu Dhabiban és Amsterdamban is, ahol átszálltam, mindig volt alkalmam ellenőrizni, hogy nyomon követi a járataimat, és lelkiismeretesen tájékoztatja a baráti társaságot (és engem is), hogy minden rendben volt a járatommal, és hány éves volt a gép, amelyikkel repültem.

Az első 14 órás utat nagyjából átaludtam. Az AbuDhabi – Amsterdam járaton viszont egy kedves osztrák hölgy volt a szomszédom, akival remekül elbeszélgettünk.Most éppen Nepálból mentek hazafelé. Hollandiában él a férjével, akivel utazás közben, Új-Zélandon ismerkedett meg. Hát igen, ilyen is van.

Az arab félszigeten remek, felhőtlen kilátás volt. Kukucskáltam is buzgón kifelé – csak éppen értelmezni nem tudtam, amit láttam. Szabályos négyzetek elszórva a sivatagban … de hogy mi célból?!?

Az egész út alatt legalább hétszer át kellett mennem fémkereső biztonsági kapun (Abu Dhabiban ki is emeltek, és mehettem motozásra, amíg a csomagom “szabad préda” volt a futószalag végén). A csomagomat is ugyanennyiszer ellenőrizték, de most volt először, az amsterdami repülőtéren, hogy zavarba jöttek a kábelgyűjteményemtől. A telefon, fényképezőgép, laptop kábeleit is töltőit, valamint a tartalék aksit részben nem szabad bőröndben szállítani, részben nem is akarnám, mert az a biztos csak, ami velem van. De eddig még egyetlen esetben sem volt probléma. Itt viszont roppant bizalmatlanul néztek rám, amíg ki nem derült, hogy nem pokolgépet őrizgetek a hátizsákomban, egyszerűen csak halomba rakott kábeleket :-)

Zongora a repülőtéren

7 órát töltöttem ezen a repülőtéren. A városba nem tudtam kimenni, mert a télikabátom a bőröndben volt, de nem is volt kedvem hozzá. Már hátam mögött völt 21 óra utazás, leginkább aludni szerettem volna, de ezt a repülőteret csudára alvásmentesítőre találták ki. Akár szék, akár pad, mindent úgy alakítottak ki, hogy a karfák miatt ne lehessen elfeküdni rajtuk. Úgyhogy sétáltam, amíg bírtam. Végigböngésztem a reptéri könyvtár teljes választékát – jobbára holland nyelvű könyveket - és élveztem az élőzenét. A könyvtár mellett ugyanis egy zongora volt felállítva, rajta a tábla, hogy nyugodtan örömzenéljen, akinek kedve van hozzá. Szinte mindig akadt valaki, aki szép dallamokkal egy kicsit szórakoztatta a többi várakozót.

Kell ennél kellemesebb befejezés egy utazásnak?

Ami három hét alatt kimaradt - szoborbolt és mágneshorgászás

Hirtelen rádöbbentünk, hogy már csak másfél napom van. Úgyhogy a mai napba megpróbáltunk “mindent” belepasszírozni, ami eddig kimaradt.

Persze ez nem mehet a rendszeres tevékenységek, és főleg a rendszeres sporttevékenységek rovására. Úgyhogy a reggelt a sportközpontban kezdtük. Laci rótta a köröket az uszodában, amíg még nem jöttek a kisiskolások, én meg Sue bootcamp tréningjén vettem részt. Igaz, fele annyit sem tudtam teljesíteni, mint a többiek, akik edzésben voltak, de legalább a tanktologatásban nem vallottam szégyent. Ez az egyetlen dolog, amit itthon is rendszeresen gyakorolok a parkolóban :-D

Háromszor, oda-vissza

Utána kávéztunk még egyet Normával, aki szintén szeretett volna elbcsúcsúzni tőlem.

Igy aztán eléggé elhúzódott a délelőttünk.

A városba indultunk, de út közben még meg akartunk nézni egy itteni, használaton kívüli alagútat is. 55-ig még erre is járt a vonat, de most már csak az elővárosi járatok üzemelnek.

A helyszínre érve tájékoztató tábla fogadott bennünket, mely a vasútvonal történetének ismertetése után közölte, hogy a néhány évig ebek harmincadjára hagyott alagút most már a Brisbane-i egyetem kutatási területe. Mint ilyen, nem látogatható. Természetesen ők is a denevéreket tanulmányozzák, de mi pénz lehet ebben a kutatásban, hogy ilyen profi ráccsal tudták lezárni az egész alagutat!

Bemenni nem lehet?

Első utunk egy spéci szoborboltba vezetett. Tulajdonképpen logikus, hogy ilyen boltnak is kell léteznie, elvégre valahol csak be kell szerezni az üvegszálból készült, életnagyságú dinoszauruszokat, kalózokat, Mikulásokat… (Persze őrült árakon.)

Teljes körű kínálat

Ügyes húzással a bolt egyben ingyenes kiállítás is. Külön tábla áll az utcán, amely próbálja becsalogatni az érdeklődőket. Hátha valakinek hirtelen kedve támad elhelyezni egy fehér tigrist a nappalija kellős közepén.

Nem is tudom, hogy élhettem eddig nélküle

Az utazás miatt sok minden halasztást szenvedett, amit most igyekeztünk pótolni. Uborkát vettünk a kovászos uborkához, spéci tejet a házi joghurthoz, káposztát savanyítani. Kifogyott a tinta a nyomtatóból, oda is el kellett menni – de meg is éri, mert minden ügyfél, aki újratöltött patront vásárol, két szem karamellát kap ajándékba :-)

Persze a könyvtárba is beugrottunk, ami legalább egy fél óra. Mindig akad valami olvasnivaló, ami mellett leragad az ember. Bár most az első utam a gyermekkönyvtár részlegbe vezetett, amit már a múltkor is meg akartam nézni. Nem csak vidám, gyerekbarát környezetet, de még egy “játék könyvtárat” is találtam. Azaz egy olyan részleget, ahol könyvek helyett játékokat lehet kölcsönözni.

Fénykép nyomtatás az Office Word-ben, “marslakók” után kutatás néhány second hand shopban – persze csak olyan végigrohanunk-a-polcok-közt-és-már-kint-is-vagyunk-megint módon.

A folyónál aztán ismét lelassultunk. Mágneshorgászni indultunk, ami olyan mint az igazi pecázás, lógatod a zsinórt és legtöbbször nem fogsz semmit. Igazából a pisztrángozásra hasonlít a legjobban, mert a zsinór végére kötött (nagyon erős) mágnest eldobod, visszahúzod, leellenőrzöd, megint eldobod, megint visszahúzod… Olyan rendes népek laknak errefelé, hogy még egy söröskupak sem akadt a horgunkra, viszont megtapasztalhattuk, mennyire vastartalmú a helyi kőzet. Kisebb-nagyobb törmelék szinte minden dobásnál a mágnesünkre tapadt.

Azért csak jó játékez, az embert izgalomban tartja a remény, hogy na, majd a következő dobással csak rábukkanok valami vaskincsre!

Mágneshorgászás kenuval és partközelben

Mire végre hazafelé indultunk, már nem volt értelme hazáig menni, mert Lacinak időpontja volt a doktorhoz. Egy idő óta minden futóversenyen begörcsöl a lába, és kezdett elege lenni belőle. Úgyhogy a maradék időnket inkább eltöltöttük egy közeli víztárolónál, ahol kipróbáltuk a jó kis játszóteret is.

Maga az orvoslátogatás idő- és pénz kidobásnak bizonyult. A jó tanácsokat, hogy pihentesse sokat a lábát, már tólünk is megkapta :-)

Otthon aztán már “csak” a sört kellett hordóba és üvegekbe tölteni, joghurtot összeállítani, vacsorát készíteni. Az uborka kovászolás és káposztasavanyítás holnapra (vagy holnaputánra?) maradt.

Én bánatosan csomagoltam, a kutyák hanyat vágták magukat a verandán, és henyéltek. Egész addig amíg eszünkbe nem jutott, hogy eukaliptusz levelet kell szedni a nővéremnek, aki ecoprinttel foglalkozik, és pár napja írta, hogy erre az eukaliptusz levele a legalkalmasabb. Úgyhogy kutyasétáltatás közben megkopasztottunk néhány ágat is. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a végeredmény (és hogy mit szólnak a vámosok a csomagomhoz, benne egy nagy zacskó “gyanús” növényi származékkal :-) )

A patkányunk egyre okosabb és szemtelenebb is. A csapdákat nagy ívben elkerüli, viszont hajnalban arra ébredtünk, hogy a konyhapulton a cserépedény szintén cserép tetejét próbálta emelgetni, hogy hozzáférjen a süteményhez. Este meg, fogmosás közben, meglátogatott a fürdőszobában. De itt, három hete már annyira természetközeli módon élünk, hogy a szemem sem rebbent, csak szóltam Lacinak, aztán folytattam a fogmosást :-) (De persze elfogni nem sikerült.)

Dayboro-day és ginfőzde

Két nappal a hazautazás előtt még mindig nem láttam “igazán” a falut. Épp ideje volt már, hogy sor kerítsünk végre a Dayboro-napra. Mennyi látnivaló akad még egy ilyen kis faluban is! Sőt, még annál is jóval több, mint amennyit mi megnéztünk, mert most szinte kizárólag a különböző bolondos kis boltokra koncentráltunk.

Bár a szeméttelepen kezdtük a bemutatót. Ez is olyan, mint a könyvtár Strathpine-ban, ha már arrafelé jár az ember, mindig meglátogatja. A Macadamia Drive-ig már nem megy el a kukáskocsi, viszont a szeméttelep éjjel-nappal nyitva áll, bárki bármikor behajthat, hogy megszabaduljon a kommunális és szelektív hulladékától – vagy a Trash or Tresure feliratú bódéban elhelyezze a megunt, de még használható tárgyait, hogy valaki más aztán megörülhessen neki, és hazavigye.

A faluba visszaérve aztán jött a meglepetés. Nem találtunk parkolóhelyet! Dayboróban! Amikor végre mégis sikerült egy talpalatnyi helyen leállítani a kocsit, mindjárt a rejtélyt is megfejtettük, éppen úszókarnevál volt a sportcentrumban, és nagyjából minden egyes ott nyűzsgő gyerekhez tartozott egy-egy szülő és egy-egy autó.

A kirakaton át bekukkantottam a helyi henteshez is. Ide mi nem járunk, mert Sue és Laci vegetáriánusok, ők a zöldségpiacon szerzik be a napi betevő falatokat.

.

Tessék mondani, odabent mit árulnak?

Mindenféle érdekes bolt akad egy ilyen kisvárosban. Ajándékfélét, műtyüröket mindenhol lehet kapni, a Treasure Chest-ben és a Happiness boltban épp úgy, mint az információs központban, a postán, a kávézóban, vagy éppen a patikában. Ördög tudja, ki vásárolja ezeket a holmikat egy ilyen kis helyen, hogy mindnyájam meg tudnak élni belőle.

Van azért profilba vágó üzlet is, például a lovas bolt, ahol minőségi nyergek és méregdrága gumicsizmák, lovagló csizmák, és csipkés lovaglóblúzok is kaphatók. Az élelmes tulajdonos egyből a kezembe nyomott egy névjegyet, amikor meghallotta, hogy Magyarországon lovas barátaim vannak. Én ugyan úgy véltem, hogy elég messze vagyunk egymástól egy esetleges üzlet szempontjából, de ő megnyugtatott, hogy volt már neki kanadai és német vásárlója is. Hát rajtam ne múljon, én átadom az információt az illetékeseknek, aztán tegyenek vele, amit akarnak.

Túranyereg, palacktartóval

Még Art Galery is található a faluban, ahol többek között a környékbeli képzőművészek alkotásai is megtalálhatók, és megvásárolhatók.

Az információs irodában megnéztük a helytörténeti kiállítást, és érdekes történeteket hallhattunk a város életéről, a patika falán pedig felfedeztünk egy elsősegély céljára kihelyezett defibrillátort!

Mozgó könyvtár, hetente egyszer

A Crown Hotel a város egyik legrégebbi épülete. Vendégfogadóra mindig szükség volt

Persze a háborús halottak emlékművét is megcsodáltuk. Ilyesmi minden faluban van, mindenhol felsorolják a környékről bevonult, és vissza nem tért hősi halottak névsorát Most, az első világháború befejezésének 100 éves évfordulóján, különösen komolyan veszik a megemlékezést.

Az ingatlan ügynökség kirakatában áttanulmányoztuk a kínálatot, és Laci érdeklődve látta, hogy a lámafarm, ahol évekig dolgozott karbantartóként, amíg el nem adták, már megint gazdát cserélni készül. Úgy látszik az - azóta már második - új tulajdonos sem találta meg a számításait.

Az irodából kijött a hölgy érdeklődni, hogy potenciális vásárlók vagyunk-e, aztán remekül elbeszélgettünk, mert Laci és Sue több felkínált ingatlant is ismert, és hasznos információkkal látták el az ügynökök :-)

Utána elsétáltunk az egykori vajgyár épületébe, ahol egy légtérben három különböző bolt is múködik együtt. Antikvitás, szuvenírek, modern műalkotások, itt aztán mindenki találhat magának valamit. Az épület felső részében pedig, többek között, egy férfifodrászat is üzemel. Dirty Harrynál mindenki kap egy üveg sört hajvágás után (persze, csak ha nem sírt! :-D )

A számos izgalmas látnivaló mellett, vasárnap lévén, nem látogattuk meg a rendőrséget, az orvosi rendelőt, az iskolát, sőt még a temetőt sem. Fel sem merül, mint látványosság. Mindenkinek egyéni elképzelése van egy városnézésről :-)

Ráadásul siettünk haza, mert délután a ginfőző szomszédhoz voltunk hivatalosak, üzemlátogatásra.

Kis-John az, aki a színváltós ginnel kínált, még az első napok egyik összejövetelén. A gin a saját főzdéjéből került ki, amelyet a teljes szomszédság hathatós segítségével épített fel. Mivel a kapujától a desztillálóig egy meredek és keskeny út vezet, az épületelemek nagy részét (és később például az üvegeket is) csak kézi erővel lehetett a helyszínre szállítani. Igy aztán John pénzén és lelkesedésén túl benne van a kifőzdében a teljes szomszédság kezemunkája is.

Nekem munka már nem maradt. Gin, szerencsére, igen.

Laci rajza a desztilláló falán díszeleg

Kézműves ginfőzde

A vasárnap esti rejtvényparti háziasszonya ezúttal Sue volt. A Thor-kekszet, amit két hét múlva a viking triviaestre is visz, már reggel megsütötte, így estére már csak a mártogatóshoz kellett összeállítani a sajt- és zöldségtálat, meg felvágni a kenyeret. Valami eszem-iszom mindig kell, anélkül nem igazi a társas összejövetel. Bár az iszom részéről mindenki maga gondoskodik, most is ki-ki a saját kedve szerinti borral, ginnel, sörrel jelent meg. A sört nem csak Laciék készítik saját kezüleg, a boltban kapható "sörporból", de több szomszéd is. Mindenkinek megvan a saját ízvilága, és az elkészítés technikája során is változik kicsit a zamat, így aztán a legbiztosabb, ha mindenki hozza a saját kedvencét.

Estére azért eléggé lehűl az idő, ennek megfelelően a hölgyek (esetleg) bélelt csizmában, pulóverben, sálban ülnek a verandán, az urak viszont szigorúan őrzik az Ironman látszatát rövidnadrágban és pólóban.

Beszélgetés közben panaszkodtam, hogy még nem sikerült találkoznom Gordonnal, mindig csak a hangját hallom. Erre John felvilágított a tetőre, és egyből megmutatta hol van. A gerenda és a bádogtető közötti résben bújik meg, csak a feje meg a farka lóg ki. Amikor már tudtam mit kell keresni, később én is rátaláltam.

Sőt, hogy teljes legyen a természettudományos élménytáram, végre a denevérünket is sikerült elcsípnem a fürdőszobában! Igaz, amikor kicsit közelebb óvakodtam hozzá, távolságtartóan kiröpül az ajtó feletti résen, de azért megörvendeztettett a jelenléte :-)

Parkrun, Brisbane, parti a ház alatt

Ha szombat, akkor Parkrun. Ezúttal egy kicsit távolabbi eseményre látogattunk el, Bunyaville-be. Ez a szervezet jóval több embert fog össze, mint az Ocean View-i, itt még gyaloglókból is volt vagy 10, így aztán nekem is akadt versenytársam.

Lelkes készülődők a ParkRun előtt

A dolog érdekessége volt, hogy ismét egy természetvédelmi területen jártunk (van abból itt jócskán), ahol koalák is szoktak tartózkodni. A szervezők, amikor kijelölik a távot, gondosan végignézik azokat a fákat is, ahol a koalák általában az idejüket szokták tölteni, és ha találnak egyet, akkor a földre rajzolt nyíllal jelzik, hogy merre is érdemes keresgélni – amiből egyből kiviláglik, hogy azért nem annyira gyakori az előfordulásuk, és még a helyiek számára is érdekességnek számítanak. Sajnos, most egyet sem tudtak prezentálni nekem. Lassan bele kell nyugodnom, hogy az emlék- és fotógyűjteményembe ez bizony nem kerül be!

A következő program Brisbane volt, ahova vonattal mentünk Strathpine-ból. Brisbane-ben szinte lehetetlen parkolni, és még ha talál is az ember helyet, egy csomó pénzbe kerül. Egyszerűbb leparkolni az elővárosban, és inkább a helyiérdekű vasúttal beutazni.

Még olyan szerencsém is volt, hogy épp amíg a vonatunkat vártuk, addig haladt át az állomáson egy régi időket idéző gőzmozdony vontatta nosztalgiavonat. Aranyos volt az állomásfőnök, mert, miután éppen elment az orrunk előtt a vonat, és indultunk sétálni egyet a következőig, a vselkedésemből kikövetkeztetve, hogy érdeklődő turista vagyok, szólt, hogy ne menjünk sehova, mert 5 perc múlva érkezik ez a ritka járat. Csak hétvégén halad itt keresztül hébe-hóba. Persze egyből lecövekeltem a vágányok mellé, de még egy helybéli fickó is izgatottan visszafordult a kapuból, amikor meghalltotta, hogy milyen atrakció várható. Sajnos, a vonat a másik vágányon jött, így csak részleteiben láttuk elsuhanni, de persze buzgón integettünk az utasoknak :-)

Ne lépj a vágányokra! Vagy - büntetés, baleset esetleg rosszabb lesz a vége!

Brisbaane városnéző program volt – a lehető legkevesebb várossal. A Roma Street Parklandban kezdtünk, ahol találtunkegy remek gyerek botanikus kertet, jópofa játszótereket, sok-sok “vizisárkányt”, sőt még egy “igazi, tengerparti” strandot is. Meleg napunk volt, itt nyüzsgött, aki csak tehette. 

Óriási zöldségek a gyerek botanikus kertben

Békésen napozó "vizi sárkányok"

Ki hitte volna, hogy a gyömbér ekkorára nő!

"Tengerpart" a belvárosban

Persze a vendéglátóipari egységeknek is nagy forgalmuk volt, és az ibiszek, akiknek a népi elnevezése “bin chicken”, azaz szemetes csirke, szorgalmasan keresgéltek az asztalok között. Muszáj volt önállónak lenniük, mert az emberektől közvetlenül nem remélhettek ennivalót.

Azért csak összeszegedik amit az asztalok között találnak

Egész nap vihar előtti, fülledt meleg volt. El is bágyadtunk hamar, és a parknézegetést hajókázással váltottuk fel. Van egy ingyenes kishajó járat, amely fel-alá megy a város hosszában. Mivel hétvége volt, és tikkasztó hőség, mindenki csak felszállni akart, és hajókázni. Leszálló nem igen volt, így a harmadik-negyedik megálló után, a parton várakozók nagy része már hoppon maradt, mivel, ha nem volt elég kiszálló, beszállni sem lehetett.

Sétahajó a Brisbane-en

Kb. ennyi volt a nagyváros – ez is meghaladta Sue és Laci tűréshatárát, úgyhogy menekültünk is vissza az autónkhoz, és a békés kis erdei házunkhoz. De szusszanni sem volt oidőnk, mert otthon már várt egy meghívó Johnéktól, akik el akartak dicsekedni nekem aj kerti kemencével, amit John saját kezüleg épített.

Mi sül a kemencében?

Közben a vihar is megérkezett, így végül a ház alatt vacsoráztunk. A fő fogás tepsiben sült zöldséges hús volt, a vegetáriánusok pedig kaliforniai paprikába töltött paradicsomos, fűszeres krumplipürét kaptak. Persze megkóstoltam azt is, nagyon finom volt.

Csokoládéval tűzdelt sült banán

Külön érdekesség volt számomra, hogy a háziasszony erős vonzalmat táplál a repülőgépek iránt. Időnként még Brisbane-be is beugrik, hogy eltöltsön egy-két órát a repülőtéren, és figyelje a fel-leszálló gépeket. Egyébként meg egy telefonos app segítségével a házuk felett elrepülő gépeket figyeli, és azonosítja be. Vacsora közben is fel-felugrált, és kiszaladt megnézni, éppen merre húz el egy gép. Aztán visszajött, és részletesen tájékoztatott bennünket, hogy a megszokotthoz képest merre tért el a vonalától, és mi lehetett az oka. Jó érzés, ha az ember látja, hogy másnak is vannak furcsa hobbijai :-)