Moldavától Dinkelsbühlig - 5 órás rogaining, nappal

 

Kora reggel, amikor épp az ablakon nézegettem kifelé, Ági halkan, viccelődve odaszólt nekem: Róka? Máté, aki az előző pillanatban még horkolt az ágyában, mint a rugó pattant fel. Aztán, a helyzetet értelmezve, bánatosan vissza is dőlt, és már horkolt is tovább.

Oda a luxus életünk. Ma már mások is ott nyüzsögnek a konyhában. A jó kis asztalunknál is éppen reggeliztek ketten, akikkel mindjárt gyorsan barátságot is kötöttünk. Külsősök, persze, ezt csak felületes csevegésnek minősítették volna, de mi már tudjuk, hogy később, amikor majd a pályán találkozunk, minden alkalommal milyen örömmel, jó ismerősként fogjuk üdvözölni egymást, és adott esetben némi segítséget is gyorsabban nyújtunk egymásnak. Ahogy a korábban összeszedett ismerőseinket is vidáman köszöntjük már az ebédlőben is, és lelkesen megosztjuk egymással a rogaininges gondolatainkat.

 

                                                                           Indulás előtt

A mai napra egy 5 órás, nappali verseny lett kitűzve. Indulás, szokatlan módon, fél 11-kor. Térkép felvétel fél 10-kor, kezdődhet a tervezés. Ezen a versenyen ez nem igényel olyan nagy időt. Kicsi a terület, és azon belül is az egyik része olyan meredek, hogy azt eleve elkerüljük, a másik része annyira mocsaras, hogy azt végszükségre tartogatjuk, tehát marad a térkép egyharmada tüzetesebb tanulmányozásra, és az A terv kidolgozására. Persze van B tervünk. És a terepen, a helyzethez igazodva életbe lép aztán a C és a D terv is.

Ma, a startra várakozva, persze főleg a tegnapi szakaszról folyt a szó. Ki hány pontot szerzett, milyen taktikát követett, hol lépett bele bokáig a vízbe. És, amit eddig még nem tapasztaltam, itt nyíltan rákérdeznek az emberek arra, hogy ki milyen taktika és útvonal mellett döntött. A nagyobb versenyeken ezt mindenki szigorúan titkolja. Még rápillantani sem illik a többi tervező csoport térképére – amely általában tele van rejtélyes gombostű-, cérna- és filcjelölésekkel.

A házigazdánkkal is találkoztunk, de immár egyedül versenyez. A fiának elég volt a tegnapi kaland, ráadásul a nagymama is eljött látogatóba, szóval sztrájkba lépett, és otthon maradt. Egyedül versenyezni a rogainingen ugyan elvben tilos, de ezen a rendhagyó eseményen még ezt is elnézik. Fő a jó kedv és az elszántság.

Az időjárás kedvező. A reggeli felhős ég szépen kitisztult, a szél is elcsendesedett. A csípős frisseség után hamarosan a hátizsákba került a mellény, dél felé pedig már a pehelykabát is. Igazi, három réteges, kirándulóidő.

Ma a nagyobb tömeggel indultunk, de vagy 100 méter múlva, egy elágazásnál, ismét ketté osztódott a csapat. Aztán már jött is az első bizonytalanság. A víkendházak között nem láttuk a kivezető ösvényt. Amíg három-négy csapat ott tanulmányozta a térképet és a terepet, egyszer csak elsuhant mellettünk Jan, mint a villám. Még csodálkoztam is, hogy ő is versenyez? Ez hogy lehet?!? De kiderült, hogy csak fotós minőségében rohant. Az első pontnál ott várta az érkező csapatokat, és fényképezett.

Miután túlléptünk az első megtorpanáson, már minden remekül ment. Sorba gyűjtöttük be a pontokat. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy ez a szokásosnál jóval kisebb terület, tehát az ember sokkal gyakrabban találkozik versenytársakkal, a pontok vagy az azokhoz letérő utacskák körül is, ami azért szintén segítséget jelenthet. De hát ez mindenki számára ugyanolyan előny, úgyhogy a helyzet kiegyensúlyozódik. Egyszer mi igazodunk valakihez, máskor meg hozzánk igazodnak. 

 

Az egyik legtöbbet érő pontnál (ami sokszor a legnehezebben megtalálható is) szerencsénk volt, már számos társaság törtetett ki-be az erdőben, egymás megérzéseit (is) követve. Ha senki nincs, aki egy kis rásegítést adjon, sokkal nehezebb lett volna a jellegtelen ösvényszakaszon megmondani, hogy hol is kell bevágni az erdőbe. Sajnáltuk is Michalt, aki akkor futott a pont felé, amikor a tömeg már éppen szétoszlott onnan. Később mesélte, hogy megtalálta ugyan, de elég nehezen, sok időt veszített közben.

Amikor végeztünk az „egy kupacban” lévő pontok begyűjtésével, és megveregettük a vállunkat, hogy milyen jól állunk az idővel, elindultunk a pálya egy másik része felé, ahol jóval nagyobb távolságra lévő, épp ezért többet is érő, két pont várta, hogy levadásszuk. Útban az első felé, a céltól távolodva, felmértük azonban, hogy ez nem fog menni, úgyhogy mindjárt a közelebbi felé kanyarodtunk – és szerencsésen meg is találtuk. Máté remek csapattárs, jó érzéke van ehhez a sporthoz.

Az eddigi versenyeinken mindig nagy problémám volt, hogy 4-5-6 óra múltán rám jön a hányinger, és aztán már nem is tudok szabadulni tőle – legfeljebb jobban vagy kevésbé vagyok éppen rosszul. Próbáltam konzultálni már sportorvossal, keresgéltem az interneten, de nem találtam megnyugtató megoldást. Végül egy közel 100 éves hölgy ajánlotta, hogy próbáljam ki az akupunktúra elvén működő karkötőjét, ami neki mindig segít az utazós tengeribetegség ellen. Az én problémám ugyan egész másból – a megerőltetésből – fakad, de aki bajban van, ne válogasson az eszközökben. Úgyhogy tegnap is, ma is viseltem, és nem volt hányingerem. Persze a végleges következtetés levonásáig még teszek néhány próbát (például a nyári ERC-n (Rogaining Európa-bajnokság), de annak mindenesetre örültem, hogy most nem volt semmi bajom.

Helyettem Ági kezdett el hánykolódni, alighanem az útközben elrágcsált sárgarépát nem vette be a gyomra. Máténak és nekem viszont nem volt ilyen bajunk. Érdekes, hogy ki, mire, (és mikor), hogyan reagál. Folyamatosann, élőben, teszteljük magunkat, és próbálunk helytálló következtetéseket levonni.

Mindenesetre a verseny végén sikerült ismét időben beérnünk. Ez nagyon fontos, mert már egyetlen perc időtúllépés is komoly pontlevonással jár.

Meglepő módon, sokan egész nagy időkkel lépték túl a megengedett időt. A házigazdánk például 12 perccel, de az eredménylistán olyanokat is láttunk, akik egy egész órával. Elméletünk szerint egyszerűen összekeverték az időtartamokat, és azt hitték, hogy 6 órás a verseny, nem 5. Az ő pontjaikat persze lenullázták. A megengedett legnagyobb késés 30 perc.

Aki 5 órát gyalogol (vagy fut), az persze meg is éhezik. Úgyhogy egyből az étkezde felé vettük az utat. Csirkepaprikás névre hallgató, paprikával fűszerezett, kissé vadas jellegű mártással leöntött főtthúst kaptunk, igazi cseh gőzgombóc szeletekkel. Ha az embernek nem voltak elvárásai a név alapján, akkor finom volt.

Errefelé minden a síturizmusra épül. A vendéglő falait is sílécek és téli fotók dekorálták, és még a WC-jelölő is a síelésről szólt.

 

Fél 11-kor kezdődött a verseny, 5 órán át tartott, ehhez jött még az ucsora. Mire hazaértünk már nagyon kívántuk a délutáni sziesztát. A számunkra szokatlan csípős idő és fel-feltámadó szél is jócskán kivett az energiáinkból. Úgyhogy egy gyors zuhany után elvágódtunk, és vacsoráig aludtunk. Majd vacsora és egy kis beszélgetés után, ismét.

Máté ugyan fél szívvel felvetette, hogy menjünk ki csillagokat nézni, de hamar lemondtunk erről a programpontról.

#rogaining #Csehország #főzgomboc #ERC #EuropeanRogainingChampionship #LostinTojnarek 

Moldavától Dinkelsbühlig - Nappali kalandok, éjszakai verseny

 

Reggeli közben – mivel folyton az ablakhoz szaladgáltunk, ellenőrizni, hogy látjuk-e a rókát – észrevettük, hogy valami fő a kerti tűzhelyen. Persze, mindenféle teória felmerült, az állatoknak szánt mosléktól a szilvalekvárfőzésig (ezt a tavaszra való tekintettel hamar elvetettük). Aztán, amikor kiugrottam az autóhoz a margarinért, megláttam, hogy Michal, a házigazdánk, már ott szorgoskodik a garázsban, úgyhogy mindjárt megkérdeztem tőle. Kiderült, hogy méhviaszt főz – vagy inkább olvaszt. Ha jól értettem, a lépben összegyűlt viaszt szűri meg az egyéb szennyeződésektől, és tömbösíti, hogy később majd lépalap készüljön belőle a keretekbe. (Vagy valami ilyesmi.) Elmesélte azt is, hogy itt a hegyen annyival rövidebb a tavasz (virágzás), hogy ugyanannyi méhcsalád nála 20 liter mézet, a völgyben meg (ahol melegebb van, és hosszabb a virágzási idő) 60 litert ad. Nem is igazán a mézért tartja őket, hanem azért, hogy legyen, aki beporozza a hegyi virágokat.

Közben Ági nem győzte kivárni a margarint, úgyhogy kijött utánam, megnézni, hol vesztem el. És gyorsan elújságolta Michalnak, hogy milyen szép rókát látott tegnap. Érdekes módon, Michal kevésbé volt lelkes. Már az összes tyúkját és libáját elvitte – úgyhogy most már csak néhány birkát tart, azok túl nagyok a rókának :-D -, és a szomszédban is alig van már szárnyas jószág, amiért a rókának még érdemes lenne idejárni. Hiába, minden szép környezetnek megvan a maga árnyoldala is. Főleg, ha az ember elsősorban tyúktartó és csak másodsorban természetimádó.

Délelőtt átugrottunk Németországba – ahol a benzin drágább, az élelmiszer viszont, Michal szerint olcsóbb. Még jó, hogy bevásároltunk a Lidlben! :-D

Közvetlenül a „határ” túloldalán is áll még vagy 8-10 ház, saját falunévvel – látszik, hogy itt is az emberekkel mit sem törődve, egy falut kettévágva, húzták meg annak idején az országhatárt.

Mi persze nem ide igyekeztünk, hanem egy kicsit távolabb, Altenbergbe. Olvastunk ugyanis egy történelmi regényt, amely az Érchegységben játszódott, és egyik fő vonala pont Altenberg megszületése és fejlődése volt.

Sajnos a mai Altenbergben nyomokban sem emlékeztetett semmi a középkorra. Németországban nagyon sok szép középkori városközponttal találkozhat az ember, de ez a város egyetlen házzal sem büszkélkedhet. Sőt, még a regény kapcsán felállított, a főszereplőkre emlékeztető szobrot sem találtuk (bár nagyon nem is kerestük, mert csak utólag jutott eszünkbe).

Viszont volt Edeka. Régen, ha az NDK-ban (vagy jóval ritkábban az NSZK-ban) jártunk, az Apfelsaft és a túrótorta (NEM az amerikai stílusú cheesecake) volt a favorit. Meg Drezdában az Eisbecherek (csodálatosan megkomponált fagylaltkelyhek, igen baráti áron). Mára változott az érdeklődésünk. A Teewurst mellett most a mákos-marcipános joghurtot és egy spéci szilvateát vadászunk.

Joghurttal ugyan nem volt szerencsén, de teát találtunk. Mindjárt fel is vásároltuk az egész készletüket, mind a 13 dobozt, mert nálunk ez nagy üzemben fogy – és hát hárman vagyunk a zsákmányra.

                                                          Ez itt nem a reklám helye. :-D

Aztán elsétáltunk a Bányászmúzeum tábla mutatta irányba. Némi keresgélés után megkérdeztünk egy járókelőt is, aki felvilágosított, hogy tényleg van ilyen múzeum, de nem itt, hanem egy heggyel odébb.

Tehát autóba ültünk, és odahajtottunk – csak hogy megállapítsuk, a péntek a hét egyetlen napja, amikor zárva tartanak.

                                                         Régi csille a bányamúzeum előtt

Viszont találtunk egy plakátot, hogy mától vasárnapig történelmi vásár lesz egy megint másik faluban. Gyorsan megszavaztuk, hogy még belefér, úgyhogy tovább autóztunk. A plakátokat meg is találtuk az adott faluban, de maga a rendezvény nem volt se a templomtéren, sem a sportpályán... Végül egy vidáman sörözgető baráti társaság igazított útba bennünket. Az útmutatásuk alapján meg is találtuk a helyet, de még mielőtt odaértünk volna, kiderült, hogy nincs ott parkoló. Úgyhogy visszatértünk a sörözőkhöz, leparkoltuk a kocsit, elmondtuk nekik, hogy miért jöttünk vissza, aztán gyalog elsétáltunk a sátrakhoz. Ahol kiderült, hogy a vásárt még csak építik, és majd délután 4-kor nyitnak. Ezt mindenki tudhatja, aki az interneten utánanéz!

Úgyhogy az új barátaink nagy derültségére 10 perc múlva már ismét a parkolóban voltunk. 

                                            Az első "modern" goffri a XIX. századból származik

Ezek után úgy döntöttünk, hogy mára ennyi volt a kulturturizmus. Hazafelé vettük az irányt, hogy az éjszakai két órás verseny előtt még aludjunk egyet.

Közben lassan kezdett szállingózni a többi csapat is, akik a három napos verseny alatt itt fognak aludni a „mi” turistaházunkban. Érdekes a szobaelosztás, farkastörvények uralkodnak, mindenki szabadon választhat a még üres szobák (vagy ágyak) közül. Mi tegnap lestoppoltuk az egyetlen három ágyas szobát. A többiben mind ennél több hálóhely van – emeletes ágy, alul dupla, felül szimpla megoldással, esetleg teljes szobát betöltő emelt dobogó (alatta rengeteg tárolóhellyel). Igaziból főleg télen használják, sífutásra nagyon alkalmas a környék.

                                            Praktikus hálóhely - az ágyak alatt minden cucc elfér

Ez a mostani esemény nem igazi rogaining, hanem annak egy speciálisan kitalált, könnyített és egyben nehezített változata. Három részből áll. Péntek éjjel egy két órás verseny a sötétben, szombaton délelőtt egy 5 órás nappali verseny, ugyanazon a terepen, végül vasárnap délelőtt egy 4 órás nappali verseny, szintén ugyanazon a terepen, de egy olyan térkép segítségével, amelyet az Osztrák-magyar monarchia 2. katonai felmérése során készítettek, valamikor 1826 és 1866 között. Izgalmas játék.

A most érkező csapatok általában a verseny helyszínén kezdték, ahol elvégezték a regisztrációt, így már csak a térképosztásra kellett újból ott lenniük. Mi viszont jó korán odamentünk, mert regisztrálnunk kellett még, meg a fizetést is a helyszínen intéztük. Sőt, már a nyári Európa-bajnokságra, amit szintén Janék rendeznek, is gyorsan befizettünk – nehogy lemaradjunk. Kedves gesztus Jan barátunktól, hogy évek óta helyben fizethetünk, így nem jönnek még rá a több ezer forintos banki költségek.

Este 9-kor volt a rajt. Mindig vicces, ahogy kirajzanak a csapatok. Mindenki egyszerre indul, és általában két, maximum három irány van, amerre menni lehet, és mindig van egy, amelyiket sokkal nagyobb tömeg részesít előnyben. Mi viszont legtöbbször a „népszerűtlenebb” utat választjuk, főleg, ha a másik irányban közeli pont van, mert ott, közvetlenül indulás után nagyon összetorlódnak az emberek, és ez mindjárt az elején jelentős időveszteséget okozhat.

Ugyan csak félhold volt, de még így is eléggé világított ahhoz, hogy úton, ösvényen gyalogolva nem volt szükség az összes fejlámpára. Egy darab remekül bevált mindhármunknak. Pedig messze nem volt olyan erős fénye, mint némely más lámpáknak. Volt egy fajta, ami ténylegesen elvakította az embert – gyalog ez csak kellemetlen volt, de amikor a verseny után mi már hazafelé tartottunk az autóval, és szembejöttek ilyen fejlámpás egyedek, megállapítottuk, hogy közúton használva igen veszélyes a forgalom többi résztvevője számára.

A fennsíkon leginkább a mocsaraktól féltünk, de még az egyébként panaszra okot adó szárazságnak is vannak előnyei. A kiemelkedő zsombékokon egyensúlyozva szinte teljesen száraz lábbal megúsztuk. Összesen 4 pontot gyűjtöttünk a 2 óra alatt, ami az ilyen éjszakai versenyen rekordnak számít nálunk. Ezen a három napos versenyen nem narancssárga-fehér bóják vannak felakasztva a pontok jelzésére, hanem vagy építkezésnél használt piros-fehér műanyag csíkok, kóddal ellátva, vagy még az sem – egy adott tereptárggyal kapcsolatban kell megválaszolni valamilyen kérdést.

Szerencsére az idő sem volt olyan hideg, mint amilyenre az előző esti séta alapján számítottunk. Igaz, jól be voltunk öltözve. Rajtam például, felül, 5 réteg volt. Itthon aztán a vetkőzésnél kiderült, hogy bár út közben nem éreztük, hogy melegünk lenne, de azért alaposan megizzadtunk, minden rétegen érezni lehetett a nyirkosságot.

A végső időpontnál kb. negyedórával előbb értünk be, és egyből indultunk is haza, így aztán zavartalanul, még a tömeg előtt, le tudtunk zuhanyozni. Aztán az ágyból, félálomban, elégedetten hallgattuk az érkező tömegeket, akiket ilyen jól „kicseleztünk”.

#rogaining #Moldava #Altenberg #Érchegység #éjszakaiverseny