Moldavától Dinkelsbühlig - A Monarchia térképészei nyomában

 

Ma jóval korábban, 9-kor kezdődött a verseny, hogy aztán még mindenki kényelmesen haza is utazhasson.

A mai nap ennek a versenysorozatnak a legizgalmasabb része. Ugyanazon a területen, ahol péntek éjjel és szombaton napközben is már versenyeztünk, ma egy olyan térkép alapján kell boldogulni, amelyet az Osztrák-magyar monarchia 2. katonai felmérése során készítettek, valamikor 1826 és 1866 között. A domborzat ugyan még nagyjából a régi, és a főbb utak vonalvezetése sem változott túl sokat azóta (errefelé nincsenek új autópályák, meg ilyesmik), de a kisebb ösvények iránya és száma, sőt a patakok medre is erősen módosult. Szóval óvatosan kell bánni a ténylegesen jelen lévő terep és a térképen látható ábrázolás közti párhuzamok megvonásával.

Áginak és Máténak egész jól ment, hogy az előző napi tapasztalatok alapján némiképp belőjék magukat a térképen és a helyszínen, én sokszor alig kapisgáltam valamit. De azért az első pár pontot szépen begyűjtöttük. Mert persze ha a régi térképen megjelölnek egy pontot (kereszteződés, patak stb.) annak azért ma is ott kell lennie. Vagy pontosabban mondva, lennie kell valahol. Tehát ha ott állunk egy jól látható útkereszteződésben (erdei utakról, ösvényekről beszélünk), és sehol nem találjuk a pontot, akkor előbb-utóbb kiderül, hogy van a közelben egy másik, sokkal jellegtelenebb ösvény is, amelyet az 1800-as évek óta őriz a népi bölcsesség, de az új utak létrejöttével már egyre kevésbé használnak. Itt jön be aztán a helyiek (pl. a házigazdánk) előnye, akik tudják, hogy igen, van itt egy rejtett ösvény, egy félig leomlott fal vagy hasonló.

A legizgalmasabb pont sűrűn meghúzott szintvonalakkal határolt kör közepén volt. Mi – és amint láttuk, nagyjából mindenki más is – azt gondolta, hogy ez egy csúcs. Ennek megfelelően fel is másztunk valahova, ahol találtunk is egy keresztet – ez volt megjelölve célnak. Csak éppen a kereszt túlságosan új volt ahhoz, hogy a régi térképen már jelölhették volna, ráadásul a feladott „rejtvénynek” sem felelt meg a rajta lévő szöveg.

                                                             Ez a kereszt nem az a kereszt

Viszont ott üldögélt egy békés párocska, akik úgy néztek ki, mint akik csak sima, de azért már jól informált turisták, és mindjárt azzal fogadtak bennünket, hogy ez a kereszt nem az a kereszt. Aztán az is kiderült, hogy ők is versenyzők, csak éppen fogalmuk sincs, merre tovább. Más jellegzetesebb kiemelkedés nem igazán volt a környéken.

                                                               De akkor merre tovább?

Szerencsére megjelent az egyik barátunk, akinek évekkel ezelőtt Érden, egy ottani rogaining versenyen felajánlottunk egy fuvart Budapestre, és ez a gesztus azóta is összeköt bennünket. Na, ő meg a csapattársa aztán kitalálták, hogy jóval odébb vagyunk, mint kellene. Gyorsan odavetettek nekünk is némi információt, aztán elszaladtak, mint a nyulak – többé nyomukat sem láttuk. Mindenesetre mi is elindultunk abba az irányba, és láttuk, hogy egy VÖLGYBEN nyüzsögnek a versenyzők, úgyhogy végül sikeresen rátaláltunk mi is a pontra.

A völgyek viszont általában vizenyős területet is jelentenek, az embernek figyelnie kell, hogy lehetőleg csak zsombékra lépjen, ha ép bőrrel, akarom mondani száraz cipővel meg akarja úszni. (Vicces itt ez a kifejezés, mert úszni szerettünk volna a legkevésbé.)

                                                             Félig kiszáradt zsombékos

Miután egész jól álltunk az idővel, elhatároztuk, hogy még egy pontot becserkészünk. Sajnos itt végül nem lett szerencsénk. Ott voltunk a pont közvetlen környezetében, de nem sikerült rátalálni. Velünk együtt legalább 10 más ember is tanácstalanul járt fel-alá a terepen. Végül aztán feladtuk, mert fontosabb volt, hogy időre beérjünk. 

                                       A "dugóka" rögzíti az indulás és az érkezés pontos idejét

A mai ebéd rizottó volt, és külön örömteli meglepetésként megtaláltuk Máté tegnapi térképét is, amit egész reggel siratott. Nem csak a térkép, hanem a nyakba akasztós térképtartó miatt is. Pont erről ismertünk rá az ebédlőben, mert egy Messe Frankfurt feliratú pánt volt. Tegnap, ebéd után, itt felejtette, és a vendéglős bölcsen kitalálta, hogy ma biztosan visszatér majd a tulajdonos, és megörül neki. Így is lett.

Az eredményhirdetés vidáman, az út közepén zajlott. Ha véletlenül autó keveredett arra, kicsit félreálltunk, átengedtük, aztán folytattuk az eseményt. A végén pedig mindazok, aki nem nyertek, tombola keretében kaptak valami kis apróságot, hogy senki se menjen el szomorúan.

A szállásunk már megint kihalt. Az emberek zöme a verseny után egyből hazafelé vette az irányt. Az okosabbak kihasználták a verseny vége és az eredményhirdetés közti időt, és még gyorsan hazaugrottak zuhanyozni és átöltözni. Mi inkább az autóban aludtunk egyet (több más kimerült versenyzőhöz hasonlóan).

Este még egy másfél-két órás levezető beszélgetést tartottunk Michallal. Ő ezen a régi térképen jól szerepelt, mert az összes tereptárgyat ismerte, meg tudta, hogy hol vannak a patakok, mit jelölnek a folyók – persze a keresztet is könnyen megtalálta, és a mi utolsó, felhagyott pontunkat is – ami egy háromszögelési pont volt egy póznával, szóval aki helybeli, annak elég jellegzetes.

Ez volt az első rogainingje, de nagyon tetszett neki. Viccből mindjárt össze is boronáltuk Mátéval a nyári Európa-bajnokságra, meglátjuk lesz-e belőle valami. Korosztályban mindenesetre összepasszolnak, és Michal vidám, jó kedélyű fickó, aki nem veszi véresen komolyan a versenyt – szóval, még akár lehetnek is egy jó páros.

Ha már korosztályról beszélünk – délután, a rogaininges kategóriákat nézegetve, egyszer csak rájöttünk, hogy Máté már nem is Open (azaz 23-40 év közötti), hanem immár átlépett a veteránba (40-55). Szóval már most is ebben a kategóriában versenyezhettünk volna. És akkor a kategóriánkban a 18. helyett (29-ből) a 12. helyen végeztünk volna. :-D

A nyári versenyre is az Open kategóriába neveztünk, de ezt még tudjuk módosítani, csak most megvárjuk előbb, hogy Michal tud-e jönni a versenyre (mozdonyvezető, úgyhogy elég összevissza van a munkaideje).

Mindenesetre nagyon jól elbeszélgettünk. Közben csatlakozott hozzánk még egy leányzó, akinek ez volt az első rogaining versenye, és a kategóriájukban mindjárt elsők is lettek. Igaz, hogy tájfutó háttérrel rendelkezik.

Érdekes, hogy a legtöbb országban a tájfutók adják a rogainingezők alapbázisát, a magyar tájfutóknak viszont, akiket eddig agitáltunk, egyáltalán nem fűlik a foguk ehhez a sporthoz.

Moldavától Dinkelsbühlig - 5 órás rogaining, nappal

 

Kora reggel, amikor épp az ablakon nézegettem kifelé, Ági halkan, viccelődve odaszólt nekem: Róka? Máté, aki az előző pillanatban még horkolt az ágyában, mint a rugó pattant fel. Aztán, a helyzetet értelmezve, bánatosan vissza is dőlt, és már horkolt is tovább.

Oda a luxus életünk. Ma már mások is ott nyüzsögnek a konyhában. A jó kis asztalunknál is éppen reggeliztek ketten, akikkel mindjárt gyorsan barátságot is kötöttünk. Külsősök, persze, ezt csak felületes csevegésnek minősítették volna, de mi már tudjuk, hogy később, amikor majd a pályán találkozunk, minden alkalommal milyen örömmel, jó ismerősként fogjuk üdvözölni egymást, és adott esetben némi segítséget is gyorsabban nyújtunk egymásnak. Ahogy a korábban összeszedett ismerőseinket is vidáman köszöntjük már az ebédlőben is, és lelkesen megosztjuk egymással a rogaininges gondolatainkat.

 

                                                                           Indulás előtt

A mai napra egy 5 órás, nappali verseny lett kitűzve. Indulás, szokatlan módon, fél 11-kor. Térkép felvétel fél 10-kor, kezdődhet a tervezés. Ezen a versenyen ez nem igényel olyan nagy időt. Kicsi a terület, és azon belül is az egyik része olyan meredek, hogy azt eleve elkerüljük, a másik része annyira mocsaras, hogy azt végszükségre tartogatjuk, tehát marad a térkép egyharmada tüzetesebb tanulmányozásra, és az A terv kidolgozására. Persze van B tervünk. És a terepen, a helyzethez igazodva életbe lép aztán a C és a D terv is.

Ma, a startra várakozva, persze főleg a tegnapi szakaszról folyt a szó. Ki hány pontot szerzett, milyen taktikát követett, hol lépett bele bokáig a vízbe. És, amit eddig még nem tapasztaltam, itt nyíltan rákérdeznek az emberek arra, hogy ki milyen taktika és útvonal mellett döntött. A nagyobb versenyeken ezt mindenki szigorúan titkolja. Még rápillantani sem illik a többi tervező csoport térképére – amely általában tele van rejtélyes gombostű-, cérna- és filcjelölésekkel.

A házigazdánkkal is találkoztunk, de immár egyedül versenyez. A fiának elég volt a tegnapi kaland, ráadásul a nagymama is eljött látogatóba, szóval sztrájkba lépett, és otthon maradt. Egyedül versenyezni a rogainingen ugyan elvben tilos, de ezen a rendhagyó eseményen még ezt is elnézik. Fő a jó kedv és az elszántság.

Az időjárás kedvező. A reggeli felhős ég szépen kitisztult, a szél is elcsendesedett. A csípős frisseség után hamarosan a hátizsákba került a mellény, dél felé pedig már a pehelykabát is. Igazi, három réteges, kirándulóidő.

Ma a nagyobb tömeggel indultunk, de vagy 100 méter múlva, egy elágazásnál, ismét ketté osztódott a csapat. Aztán már jött is az első bizonytalanság. A víkendházak között nem láttuk a kivezető ösvényt. Amíg három-négy csapat ott tanulmányozta a térképet és a terepet, egyszer csak elsuhant mellettünk Jan, mint a villám. Még csodálkoztam is, hogy ő is versenyez? Ez hogy lehet?!? De kiderült, hogy csak fotós minőségében rohant. Az első pontnál ott várta az érkező csapatokat, és fényképezett.

Miután túlléptünk az első megtorpanáson, már minden remekül ment. Sorba gyűjtöttük be a pontokat. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy ez a szokásosnál jóval kisebb terület, tehát az ember sokkal gyakrabban találkozik versenytársakkal, a pontok vagy az azokhoz letérő utacskák körül is, ami azért szintén segítséget jelenthet. De hát ez mindenki számára ugyanolyan előny, úgyhogy a helyzet kiegyensúlyozódik. Egyszer mi igazodunk valakihez, máskor meg hozzánk igazodnak. 

 

Az egyik legtöbbet érő pontnál (ami sokszor a legnehezebben megtalálható is) szerencsénk volt, már számos társaság törtetett ki-be az erdőben, egymás megérzéseit (is) követve. Ha senki nincs, aki egy kis rásegítést adjon, sokkal nehezebb lett volna a jellegtelen ösvényszakaszon megmondani, hogy hol is kell bevágni az erdőbe. Sajnáltuk is Michalt, aki akkor futott a pont felé, amikor a tömeg már éppen szétoszlott onnan. Később mesélte, hogy megtalálta ugyan, de elég nehezen, sok időt veszített közben.

Amikor végeztünk az „egy kupacban” lévő pontok begyűjtésével, és megveregettük a vállunkat, hogy milyen jól állunk az idővel, elindultunk a pálya egy másik része felé, ahol jóval nagyobb távolságra lévő, épp ezért többet is érő, két pont várta, hogy levadásszuk. Útban az első felé, a céltól távolodva, felmértük azonban, hogy ez nem fog menni, úgyhogy mindjárt a közelebbi felé kanyarodtunk – és szerencsésen meg is találtuk. Máté remek csapattárs, jó érzéke van ehhez a sporthoz.

Az eddigi versenyeinken mindig nagy problémám volt, hogy 4-5-6 óra múltán rám jön a hányinger, és aztán már nem is tudok szabadulni tőle – legfeljebb jobban vagy kevésbé vagyok éppen rosszul. Próbáltam konzultálni már sportorvossal, keresgéltem az interneten, de nem találtam megnyugtató megoldást. Végül egy közel 100 éves hölgy ajánlotta, hogy próbáljam ki az akupunktúra elvén működő karkötőjét, ami neki mindig segít az utazós tengeribetegség ellen. Az én problémám ugyan egész másból – a megerőltetésből – fakad, de aki bajban van, ne válogasson az eszközökben. Úgyhogy tegnap is, ma is viseltem, és nem volt hányingerem. Persze a végleges következtetés levonásáig még teszek néhány próbát (például a nyári ERC-n (Rogaining Európa-bajnokság), de annak mindenesetre örültem, hogy most nem volt semmi bajom.

Helyettem Ági kezdett el hánykolódni, alighanem az útközben elrágcsált sárgarépát nem vette be a gyomra. Máténak és nekem viszont nem volt ilyen bajunk. Érdekes, hogy ki, mire, (és mikor), hogyan reagál. Folyamatosann, élőben, teszteljük magunkat, és próbálunk helytálló következtetéseket levonni.

Mindenesetre a verseny végén sikerült ismét időben beérnünk. Ez nagyon fontos, mert már egyetlen perc időtúllépés is komoly pontlevonással jár.

Meglepő módon, sokan egész nagy időkkel lépték túl a megengedett időt. A házigazdánk például 12 perccel, de az eredménylistán olyanokat is láttunk, akik egy egész órával. Elméletünk szerint egyszerűen összekeverték az időtartamokat, és azt hitték, hogy 6 órás a verseny, nem 5. Az ő pontjaikat persze lenullázták. A megengedett legnagyobb késés 30 perc.

Aki 5 órát gyalogol (vagy fut), az persze meg is éhezik. Úgyhogy egyből az étkezde felé vettük az utat. Csirkepaprikás névre hallgató, paprikával fűszerezett, kissé vadas jellegű mártással leöntött főtthúst kaptunk, igazi cseh gőzgombóc szeletekkel. Ha az embernek nem voltak elvárásai a név alapján, akkor finom volt.

Errefelé minden a síturizmusra épül. A vendéglő falait is sílécek és téli fotók dekorálták, és még a WC-jelölő is a síelésről szólt.

 

Fél 11-kor kezdődött a verseny, 5 órán át tartott, ehhez jött még az ucsora. Mire hazaértünk már nagyon kívántuk a délutáni sziesztát. A számunkra szokatlan csípős idő és fel-feltámadó szél is jócskán kivett az energiáinkból. Úgyhogy egy gyors zuhany után elvágódtunk, és vacsoráig aludtunk. Majd vacsora és egy kis beszélgetés után, ismét.

Máté ugyan fél szívvel felvetette, hogy menjünk ki csillagokat nézni, de hamar lemondtunk erről a programpontról.

#rogaining #Csehország #főzgomboc #ERC #EuropeanRogainingChampionship #LostinTojnarek 

Moldavától Dinkelsbühlig - Nappali kalandok, éjszakai verseny

 

Reggeli közben – mivel folyton az ablakhoz szaladgáltunk, ellenőrizni, hogy látjuk-e a rókát – észrevettük, hogy valami fő a kerti tűzhelyen. Persze, mindenféle teória felmerült, az állatoknak szánt mosléktól a szilvalekvárfőzésig (ezt a tavaszra való tekintettel hamar elvetettük). Aztán, amikor kiugrottam az autóhoz a margarinért, megláttam, hogy Michal, a házigazdánk, már ott szorgoskodik a garázsban, úgyhogy mindjárt megkérdeztem tőle. Kiderült, hogy méhviaszt főz – vagy inkább olvaszt. Ha jól értettem, a lépben összegyűlt viaszt szűri meg az egyéb szennyeződésektől, és tömbösíti, hogy később majd lépalap készüljön belőle a keretekbe. (Vagy valami ilyesmi.) Elmesélte azt is, hogy itt a hegyen annyival rövidebb a tavasz (virágzás), hogy ugyanannyi méhcsalád nála 20 liter mézet, a völgyben meg (ahol melegebb van, és hosszabb a virágzási idő) 60 litert ad. Nem is igazán a mézért tartja őket, hanem azért, hogy legyen, aki beporozza a hegyi virágokat.

Közben Ági nem győzte kivárni a margarint, úgyhogy kijött utánam, megnézni, hol vesztem el. És gyorsan elújságolta Michalnak, hogy milyen szép rókát látott tegnap. Érdekes módon, Michal kevésbé volt lelkes. Már az összes tyúkját és libáját elvitte – úgyhogy most már csak néhány birkát tart, azok túl nagyok a rókának :-D -, és a szomszédban is alig van már szárnyas jószág, amiért a rókának még érdemes lenne idejárni. Hiába, minden szép környezetnek megvan a maga árnyoldala is. Főleg, ha az ember elsősorban tyúktartó és csak másodsorban természetimádó.

Délelőtt átugrottunk Németországba – ahol a benzin drágább, az élelmiszer viszont, Michal szerint olcsóbb. Még jó, hogy bevásároltunk a Lidlben! :-D

Közvetlenül a „határ” túloldalán is áll még vagy 8-10 ház, saját falunévvel – látszik, hogy itt is az emberekkel mit sem törődve, egy falut kettévágva, húzták meg annak idején az országhatárt.

Mi persze nem ide igyekeztünk, hanem egy kicsit távolabb, Altenbergbe. Olvastunk ugyanis egy történelmi regényt, amely az Érchegységben játszódott, és egyik fő vonala pont Altenberg megszületése és fejlődése volt.

Sajnos a mai Altenbergben nyomokban sem emlékeztetett semmi a középkorra. Németországban nagyon sok szép középkori városközponttal találkozhat az ember, de ez a város egyetlen házzal sem büszkélkedhet. Sőt, még a regény kapcsán felállított, a főszereplőkre emlékeztető szobrot sem találtuk (bár nagyon nem is kerestük, mert csak utólag jutott eszünkbe).

Viszont volt Edeka. Régen, ha az NDK-ban (vagy jóval ritkábban az NSZK-ban) jártunk, az Apfelsaft és a túrótorta (NEM az amerikai stílusú cheesecake) volt a favorit. Meg Drezdában az Eisbecherek (csodálatosan megkomponált fagylaltkelyhek, igen baráti áron). Mára változott az érdeklődésünk. A Teewurst mellett most a mákos-marcipános joghurtot és egy spéci szilvateát vadászunk.

Joghurttal ugyan nem volt szerencsén, de teát találtunk. Mindjárt fel is vásároltuk az egész készletüket, mind a 13 dobozt, mert nálunk ez nagy üzemben fogy – és hát hárman vagyunk a zsákmányra.

                                                          Ez itt nem a reklám helye. :-D

Aztán elsétáltunk a Bányászmúzeum tábla mutatta irányba. Némi keresgélés után megkérdeztünk egy járókelőt is, aki felvilágosított, hogy tényleg van ilyen múzeum, de nem itt, hanem egy heggyel odébb.

Tehát autóba ültünk, és odahajtottunk – csak hogy megállapítsuk, a péntek a hét egyetlen napja, amikor zárva tartanak.

                                                         Régi csille a bányamúzeum előtt

Viszont találtunk egy plakátot, hogy mától vasárnapig történelmi vásár lesz egy megint másik faluban. Gyorsan megszavaztuk, hogy még belefér, úgyhogy tovább autóztunk. A plakátokat meg is találtuk az adott faluban, de maga a rendezvény nem volt se a templomtéren, sem a sportpályán... Végül egy vidáman sörözgető baráti társaság igazított útba bennünket. Az útmutatásuk alapján meg is találtuk a helyet, de még mielőtt odaértünk volna, kiderült, hogy nincs ott parkoló. Úgyhogy visszatértünk a sörözőkhöz, leparkoltuk a kocsit, elmondtuk nekik, hogy miért jöttünk vissza, aztán gyalog elsétáltunk a sátrakhoz. Ahol kiderült, hogy a vásárt még csak építik, és majd délután 4-kor nyitnak. Ezt mindenki tudhatja, aki az interneten utánanéz!

Úgyhogy az új barátaink nagy derültségére 10 perc múlva már ismét a parkolóban voltunk. 

                                            Az első "modern" goffri a XIX. századból származik

Ezek után úgy döntöttünk, hogy mára ennyi volt a kulturturizmus. Hazafelé vettük az irányt, hogy az éjszakai két órás verseny előtt még aludjunk egyet.

Közben lassan kezdett szállingózni a többi csapat is, akik a három napos verseny alatt itt fognak aludni a „mi” turistaházunkban. Érdekes a szobaelosztás, farkastörvények uralkodnak, mindenki szabadon választhat a még üres szobák (vagy ágyak) közül. Mi tegnap lestoppoltuk az egyetlen három ágyas szobát. A többiben mind ennél több hálóhely van – emeletes ágy, alul dupla, felül szimpla megoldással, esetleg teljes szobát betöltő emelt dobogó (alatta rengeteg tárolóhellyel). Igaziból főleg télen használják, sífutásra nagyon alkalmas a környék.

                                            Praktikus hálóhely - az ágyak alatt minden cucc elfér

Ez a mostani esemény nem igazi rogaining, hanem annak egy speciálisan kitalált, könnyített és egyben nehezített változata. Három részből áll. Péntek éjjel egy két órás verseny a sötétben, szombaton délelőtt egy 5 órás nappali verseny, ugyanazon a terepen, végül vasárnap délelőtt egy 4 órás nappali verseny, szintén ugyanazon a terepen, de egy olyan térkép segítségével, amelyet az Osztrák-magyar monarchia 2. katonai felmérése során készítettek, valamikor 1826 és 1866 között. Izgalmas játék.

A most érkező csapatok általában a verseny helyszínén kezdték, ahol elvégezték a regisztrációt, így már csak a térképosztásra kellett újból ott lenniük. Mi viszont jó korán odamentünk, mert regisztrálnunk kellett még, meg a fizetést is a helyszínen intéztük. Sőt, már a nyári Európa-bajnokságra, amit szintén Janék rendeznek, is gyorsan befizettünk – nehogy lemaradjunk. Kedves gesztus Jan barátunktól, hogy évek óta helyben fizethetünk, így nem jönnek még rá a több ezer forintos banki költségek.

Este 9-kor volt a rajt. Mindig vicces, ahogy kirajzanak a csapatok. Mindenki egyszerre indul, és általában két, maximum három irány van, amerre menni lehet, és mindig van egy, amelyiket sokkal nagyobb tömeg részesít előnyben. Mi viszont legtöbbször a „népszerűtlenebb” utat választjuk, főleg, ha a másik irányban közeli pont van, mert ott, közvetlenül indulás után nagyon összetorlódnak az emberek, és ez mindjárt az elején jelentős időveszteséget okozhat.

Ugyan csak félhold volt, de még így is eléggé világított ahhoz, hogy úton, ösvényen gyalogolva nem volt szükség az összes fejlámpára. Egy darab remekül bevált mindhármunknak. Pedig messze nem volt olyan erős fénye, mint némely más lámpáknak. Volt egy fajta, ami ténylegesen elvakította az embert – gyalog ez csak kellemetlen volt, de amikor a verseny után mi már hazafelé tartottunk az autóval, és szembejöttek ilyen fejlámpás egyedek, megállapítottuk, hogy közúton használva igen veszélyes a forgalom többi résztvevője számára.

A fennsíkon leginkább a mocsaraktól féltünk, de még az egyébként panaszra okot adó szárazságnak is vannak előnyei. A kiemelkedő zsombékokon egyensúlyozva szinte teljesen száraz lábbal megúsztuk. Összesen 4 pontot gyűjtöttünk a 2 óra alatt, ami az ilyen éjszakai versenyen rekordnak számít nálunk. Ezen a három napos versenyen nem narancssárga-fehér bóják vannak felakasztva a pontok jelzésére, hanem vagy építkezésnél használt piros-fehér műanyag csíkok, kóddal ellátva, vagy még az sem – egy adott tereptárggyal kapcsolatban kell megválaszolni valamilyen kérdést.

Szerencsére az idő sem volt olyan hideg, mint amilyenre az előző esti séta alapján számítottunk. Igaz, jól be voltunk öltözve. Rajtam például, felül, 5 réteg volt. Itthon aztán a vetkőzésnél kiderült, hogy bár út közben nem éreztük, hogy melegünk lenne, de azért alaposan megizzadtunk, minden rétegen érezni lehetett a nyirkosságot.

A végső időpontnál kb. negyedórával előbb értünk be, és egyből indultunk is haza, így aztán zavartalanul, még a tömeg előtt, le tudtunk zuhanyozni. Aztán az ágyból, félálomban, elégedetten hallgattuk az érkező tömegeket, akiket ilyen jól „kicseleztünk”.

#rogaining #Moldava #Altenberg #Érchegység #éjszakaiverseny