Moldavától Dinkelsbühlig - Mi fán terem a rogaining?

Több éves kihagyás után ismét elhatároztam, hogy a haza ír levelek mellett a blogomban is beszámolok legutóbbi utazásunkról, így barátaim és az érdeklődők szélesebb köre is olvashatja. 

Előszó gyanánt azonban ide kívánkozik egy leírás egy olyan új hobbiról, ami 2022 óta van aktívan jelen az életünkben. (A többesszám a nővéremet és az egyik fiát jelenti.) A rogaining nevű sportról van szó, amely Magyarországon nem ismert, ezért, ha ilyen versenyeken szeretnénk részt venni, külföldre kell utaznunk. És ha már elindultunk, a 2-3 napos versenyhelyzetet mindjárt megtoldjuk egy hosszabb utazással is. Egy ilyen utazásról fogok most beszámolni, de előtte lássuk, mi is az a rogaining.

A rogaining egy lefordíthatatlan nevű sport. Valóban lefordíthatatlan, mivel a név a három alapító neveiből alkotott mozaikszó. Rod Phillips, Gail Davis (lánynevén Phillips) és Neil Phillips fejéből pattant ki, 1968-ban, az új sport, amelyet el in neveztek rogaine-nek, s ebből fejlődött aztán a ragozott rogaining alak is. 1969-ben tartották az első versenyt, és a sport népszerűsége - Ausztráliában és számos más országban - azóta is tart.

A rogaining egy térben és időben hosszú távú, általában terepen zajló tájékozódási csapatverseny. Alapvetően 24 órás versenyről van szó, de szoktak rövidebb versenyeket is tartani. 12 vagy 6 órás versenyeket, párhuzamosan a 24 órás nagy versenyekkel, esetleg 3-6 órás versenyeket, amelyeknek az a céljuk, hogy minél több emberrel megismertessék és megszerettessék ezt a sportágat.

Eredeti hazájában, Ausztráliában nagyon népszerű, szinte minden államnak van saját sportszövetsége, és ami még annál is fontosabb, valahol az országban (kontinensen) mindig tartanak éppen egy versenyt, úgyhogy kisebb-nagyobb utazással rendszeresen lehet hódolni ennek a sportnak.

Ausztrália mellett Csehország, Észtország, Finnország, Lettország, Új-Zéland, Oroszország, Spanyolország, USA és Ukrajna tagja a nemzetközi szövetségnek. De örömmel látják azokat a versenyzőket is, akiknek az országában ez a sport hivatalosan nincs jelen. 

 Nézzük a fő szabályokat. 

Csapatverseny, amelyen általában 2-5 fős csapatokkal lehet nevezni. (Megfigyeléseink szerint a nagyobb létszám nem feltétlenül jelent előnyt. Kevesebb ember könnyebben egyezségre jut, akár a követendő útirányról, akár a pihenők gyakoriságáról és hosszáról van szó.) 

24 órás, általában déli 12 órától a következő nap délig tart. Azaz éjszaka is. Vannak, akik végigfutják/menetelik a 24 órát, mások a terepen próbálnak aludni egy keveset, több-kevesebb sikerrel (hálózsákot, ilyesmit persze nem visz magával az ember, az csak extra súly lenne), és vannak, akik úgy tervezik meg az útvonalukat, hogy éjszakára pár órára visszatérnek a központba, ahol a sátrukban, autójukban vagy a szálláshelyen alszanak pár órát, aztán napkelte előtt, kipihenten, ismét nekivágnak. Mindenkinek megvan a taktikája, amire esküszik.

A versenyen tilos bármilyen extra térkép és digitális segédeszköz használata. Egyetlen telefon lehet csak a csapatnál, lezárt zacskóban, vészhelyzet esetére. Okosóra, magasságmérő és hasonló nyalánkságok is ki vannak zárva, csak tájoló használható. Van viszont digitális követőnk, ami – többek között – arra is jó, hogy a külső szemlélők verseny alatt, a verseny weboldalán, némi késleltetéssel, figyelhetik a kedvenc csapataikat. Érdekes utólag olvasni az üzeneteiket, amiket lelkesedésükben küldözgetnek – nekünk, vagy mondjuk a családi csoport többi tagjának.

Nagyon fontos még, hogy a 24 órát nem szabad túllépni. Minden többletperc komoly pontlevonással jár, 30 perces késés pedig automatikusan kizárást von maga után. Érdemes ezt tehát szem előtt tartani, és inkább lemondani egy bizonytalan utolsó pont begyűjtéséről.

Bár vannak, akik a táv nagy részét futva teszik meg, de a sport alapvetően nem a futásról, hanem a tájékozódásról és a kitartásról szól. A résztvevők korosztályok szerinti kategóriákba vannak beosztva, ahol mindig a legfiatalabb csapattag életkora számít.

A verseny lényege, hogy a 24 óra alatt, a terepen kijelölt pontokat megkeresve, a lehető legtöbb pontértéket kell begyűjteni. 4-5 km2-es területről beszélünk, Általában 30.000-es vagy 40.000-es térképről, amelynek a részletessége a tájfutó és a turista térképek között van (közelebb az előbbihez). Ezen a kisebb lepedőnyi térképen aztán ki van jelölve 80-90, különböző pontértékű pont, és mindenki saját stratégiája alapján dönti el, hogy melyik pontokat és milyen sorrendben gyűjti be. A verseny kezdete előtt 1-2 órás tervezési idő jut arra, hogy kialakítsuk az elképzelt útvonalat - amit aztán verseny közben rendszerint többször is módosítunk.

 

Tervezés a verseny előtt 

A pontgyűjtési sorrend kötetlensége egyben azt is jelenti, hogy verseny közben nincs nyomás az emberen, hogy másokkal akaratlanul is összehasonlítsa magát, hiszen mindenki teljesen a maga útját járja, és csak a célban derül ki, ki milyen eredménnyel végzett.

Talán emiatt is van az, hogy az egész versenyen nagyon barátságos a légkör. Szinte mindenkinek van ideje egy-két szót vagy mondatot váltani az éppen szembe jövő versenytársakkal. Ha bárkinek a legkisebb gyanúja is támad, hogy a másik segítségre szorul, biztosan rákérdez, hogy baj van-e, segítsen-e.

A több-kevesebb rendszerességgel, alapból 2 évente, megtartott világbajnokságokra felváltva Ausztráliában, Európában illetve a világ más területén (általában az USA-ban) kerül sor. A köztes években zajlanak az Európai-bajnokságok. Azokból az országokból, ahol ez a sportág létezik, csak kvalifikáció alapján lehet bekerülni ezekre a nagy versenyekre, de az olyan országokból, ahol nincs jelen ez a sport, bárkit fogadnak. Így kezdtük meg mi is rogaininges pályafutásunkat 2022-ben, rögtön a csehországi világbajnokságon, ahol kategóriánkban, a női ultraveteránok közt a 4. helyet szereztük meg.

                                A kép némi matematikai trükközéssel mutatja az eredményünket :-D

(Akit bővebben érdekel ez a sport, nyugodtan írjon nekem, vagy tanulmányozza az alábbi oldalakat:  International Rogaining Federation,  Australian Rogaining Association )

#rogaine, #rogaining, #WRC, #ERC, #InternationalRogainingFederation

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Állatvilág Szingapúrban 2. – Négy lábuak + egy kakukktojás

Személyes élmények, tapasztalatok, pillanatképek Szingapúrból, ahol fő állásban 2 éves unokámra vigyázok.

*****

Ez a felsorolás nem fedi le Szingapúr teljes állatvilágát, csak a saját állatos élményeimet és gondolataimat tartalmazza.

Mivel a napjaim jelentős részét az unokámmal töltöm, ezért az élményeket is igazi Slow Traveller-ként élem meg. (Magyarul talán elmélyült utazónak tudnám fordítani.) Babakocsit tolva nem lehet elsietni dolgok mellett. Egy sétáló és minden pocsolyánál és a falevélnél megálló kisember mellett meg még kevésbé. Ezért aztán olyan dolgokat is észreveszek (esetleg nem szaladnak el előlem), amelyek tempósabb gyaloglás mellett elkerülnék a figyelmemet. Nem is beszélve arról, hogy ha többször visszamegy az ember ugyanarra a helyre, mindig valami mást, valami újat fedez fel.

Az első sétaútjaink az Alexandra-csatorna mentén vezettek. Szingapúrban nagy gondot fordítanak a vízgazdálkodásra. Részben a villám-árvizek elkerülése, részben az esővíz megtartása érdekében. Ennek eredményeként a szigeten nagyon sok víztározó van (remek parkokkal körülvéve), meg kiépített vízelvezető, vízszint szabályozó csatornák. Az Alexandra-csatorna is ilyen, és egész gazdag állatvilága van. Halakat és teknősöket mindig nagy számban látunk benne.

Teknősszobor a Garden by the Bay-ben (Szingapur)

Bár mindenhol tábla figyelmeztet, hogy ne etesd a halakat, azért többször is láttam, hogy (főleg idősebb) emberek elmélyülten szórták a haltápot vagy a kenyérmorzsát a vízbe. Ami viszont sokkal jobban izgatott azok a vidrák voltak – és a varánuszok.

A varánuszokról a fiam hozta a hírt, aki esti sétája során találkozott eggyel. Persze onnantól én is folyton azt lestem, hogy mikor sikerül végre belefutnom egybe, és boldog voltam, amikor végre megláttam az elsőt. Illetve nem is én, hanem Ricsi, a babakocsiból. Egyből jelzett, hogy Hmmm? Hmmm? (azaz, mi az a furcsa, ami ott úszkál a sás között?!?). Nagyon érdekes volt, mert körbe úszta a medencét a növények között bújkálva, úgyhogy hosszan figyeltük, mikor hol bukkan elő. A végén kimászott egy kőre, és onnan figyelte a halakat. Le is csapott, de nem láttam, hogy sikerrel járt-e.   (Ezen a linken Te is megnézheted, hogy úszik.) - 

Azóta sem untam még bele (olyan gyakran nem találkozom velük), szinte mindig lelkesen fotózom, videózom őket, ha találkozunk.

Szalagos varánusz, azaz Water Monitor

A vidrák már első naptól kezdve izgattak, mert mindjárt a sétány elején egy tábla fogad, hogy mit is (ne) tegyél, ha találkozol velük. Ami azt jelenti, hogy elég gyakorinak kell lennie a találkozásnak ahhoz, hogy már érdemes legyen figyelmeztetni rá. (Tudtad, hogy  vidráknak saját világnapjuk is van?)

Végre ismét Daniék hozták a hírt, hogy láttak két vidrát a folyóban, éppen egymással játszottak. Aztán Sophie futás közben is „találkozott” velük, a csatornába vezető egyik szervizlépcsőn fogyasztották éppen a halvacsorájukat.

De én hiába meresztgettem a szemem, egyet sem sikerült látnom. Pedig nem csak ebben a parkban figyelmeztetnek a vidrákra, több helyen is láttam táblát, például a botanikus kertben, meg a Garden by the Bay-nél.

Végül a Choa Chu Kangtemetőben tett látogatásom alatt találkoztam velük futólag, de gyorsan el is tűntek, még a telefonomat sem sikerült előkapnom addigra. Ennek ellenére boldog voltam, hogy legalább egy pillantást vethettem rájuk, ugyanis mindjárt háromhoz volt szerencsém.

Közben áthelyeztük a sétaútvonalunkat. Ricsit – nem is tudom, miért – jobban érdeklik a játszóterek, hinták, csúszdák, mint az állatmegfigyelések. De hébe-hóba azért arra kanyarodok, mert én szeretem nézegetni őket, és végülis Ricsit is elbűvölik egy kis időre.

És lám, megérte a kitartó várakozás. Egyik nap, kora délután, hatalmas meglepetésként, és hatalmas élményként, egy egész csapat vidrát láttunk a csatorna végén lévő kis tavacskáknál. Lehettek vagy 15-en, de annyira mozgékonyak voltak, hogy nem igen lehetett megszámolni őket. Persze csattogott a telefonom, és videók is készültek róluk (itt, itt és itt nézheted meg). 

Rögtön írtam az üzenetet Daninak, aki már útban volt hazafele a munkahelyéről, hogy rohanjon ide – és tegye fel a hírt a lakótelepi „hírmondóba” is, hátha mást is érdekel. (A parkocska 5-10 percre van a condótól, ahol lakunk.). És lám, vannak emberek, akik ezen az appon is rajta tartják a szemüket, mert egyből érkeztek a lájkok! Sőt, láttunk is valakit, amikor mi már hazafelé sétáltunk, aki ott lakik, ahol mi, és a park felé ment a családjával. Szóval nem volt hiábavaló a megosztás. 😊

Sokan megálltak nézegetni a vidrákat, és valaki mondta, hogy minden évben idejönnek egy kis időre, amikor megszülettek a kicsit (és talán már elég nagyok ahhoz, hogy vadászni tanítsák őket?!?). Másnapra már eltűnt az egész csapat. Azt nem tudom, hogy előző napokban is itt voltak-e már – csak azt, hogy óriási szerencsénk volt, hogy láthattuk őket. Még Ricsit is egész sokáig lekötötték.

Szintén hűllő, de más fajta – a gekkó. Először, majd másodszor és harmadszor is a lakásban találkoztunk vele, mindig egy kicsi példánnyal. Az első kettő egész jól hagyta magát megfogni, de a harmadik nagyon fürge példány volt. Ricsivel kettesben voltunk idehaza, éppen vacsoráztunk, és ezt is ő fedezte fel, a falon. Aztán az etetőszékéből drukkolt nekem, amíg én vadásztam .”Hajrá, nagyi! Hajrá, nagyi!”.

Nem hittem volna, de helyből AKKORÁKAT ugrott a gekkó, mintha egyenesen repülő mókus lett volna. Végül csak sikerült ráborítanom a poharat. Ilyenkor aztán egy darabig nézegetjük, mielőtt végleg elengednénk. Dani az előző kettőt levitte a fűre, de én csak a falra akartam kitelepíteni. Amíg azon gondolkoztam, hogy is imádkozzam ki a pohárból – egyszerűen kiugrott, repült úgy kb. 10 cm-t, és kecsesen landolt a falon.

Esténként sétálva időnként a házfalakon vagy kerítéseken is szoktuk látni őket. Általában egy lámpa alatt, vacsorára vadászva. Én még csak kicsiket láttam, de Dani és Ricsi egyik este egy nagyobb példányba is beleboltott.

Vannak mókusaink is. Sokszor lehet találkozni velük a parkokban. A napokban egy egészen fura élményünk volt. Éppen a felnőtt „játszótéren” múlattuk az időt, és figyeltük árgus szemmel, hogy Ricsi éppen miről akar leesni, amikor valami fura hangra lettünk figyelmesek. Hosszas nézelődést után kiderült, hogy a kerregés egy mókushoz tartozik. A legfurább az volt, hogy a kerregéshez kapcsolódóan mindig felcsapta a farkát. Felcsapott farok, kerregés, egy kis szünet … aztán megint ugyanaz. Nézd meg ezen a videón, érdemes! (Érdemes a hangerőt nagyobbra állítani, mert elég távol álltam tőle.) 

Akikkel viszont még nem sikerült itt találkoznom, bár sok helyen figyelmeztet rájuk tábla, azok a majmok. Bárhol, ahol egy kicsit is természetesebb a táj – úgy értem, nem kiépített park, hanem meghagyott (szabályozott) erdős rész -, kint van a tábla, hogy óvakodj a majmoktól, mit (ne) csinálj, és főleg ne etesd őket.

Persze vannak kutyák is – szép számban. Bárhol sétál az ember, mindenhol találkozik velük. Inkább a kisebb-közepesebb fajták a divatosak. A játszóterünk mellett van egy kutyafuttató is. Érdekes, hogy ott általában közel azonos méretű kutyák gyűlnek össze. Hol kisebek, hol nagyobbak. Sokszor figyeljük Ricsivel, ahogy egy-egy kutya közeledik a futtatóhoz, és már látszik, hogy milyen izgatott. De ami még érdekesebb, a bentiek közül is mindig felfigyel egy-kettő, és odaszaladnak a kapuhoz, hogy elsőként üdvözölhessék az újonnan érkezettet. Ja, és teniszlabdák is tartoznak a kutyafuttatóhoz, hátha valaki nem hozta a saját játékszerét!

Macskát viszont csak nagyon elvétve látok, talán 3-4 darabbal találkoztam az elmúlt 4 hónap alatt. Ezért is érdekes, hogy a Singapore folyó partján viszont egy macskaszoborba botlottam.

És mivel NEM találkoztam még? Hát például krokodillal. Kicsit azért meghökkentett, amikor a tengerparti West Coast parkban sétálva egy „Mit (ne) csinálj, ha krokodillal találkozol” táblába ütköztem. (Krokodilnak viszont még a nyomás sem láttam.)

És bár nem állatokról szól, de azt hiszem, ez a figyelmeztető tábla is remekül illik a sorba.

Gyanús tevékenységet észlelsz?
- Gyanús személyeket látsz egy, a homokparton kikötő hajón?
- Gyanús jármű parkol a partszakaszon?
- Csomagokat pakolnak le a homokparton?
- Gyanús személy úszik a vízben?
AZONNAL HíVD A 999-ET!

Állatvilág Szingapúrban 1. - Madarak

június 15.

Személyes élmények, tapasztalatok, pillanatképek Szingapúrból, ahol fő állásban 2 éves unokámra vigyázok.

*****

Előre bocsátom, hogy ez nem egy tudományos és/vagy ismeretterjesztő cikk, ami a teljesség igényére törekszik. Csak a saját, állatokkal kapcsolatos élményeimet osztom meg (na jó, egy-két latin névvel felturbózva).

Az első állatok, amikkel ittlétem alatt találkoztam, kis, fekete, rigószerű madarak voltak. Mindenütt jelen vannak, mint nálunk (valamikor) a verebek. Vagy mondjuk a galambok. Amelyekből, mindkettőből, egyébként itt is van, de sokkal kisebb mennyiségben. Ráadásul, amennyire hézagos ismereteim alapján megállapítom, a „galambok” egy része is inkább gerle. Viszont ugyanúgy problémát jelenthetnek, mint otthon, mert sokfelé lehet óriásplakátokat és egyéb figyelmeztető táblákat látni, ahol kifejezetten felszólítanak, hogy ne etesd a galambokat.

Kérlek, ne etess! (Fotó: Harrach Orsolya)

De visszatérve a kis, fekete madarakra. Némi nyomozás után, a Magyar Madártani Egyesület egy tagja (történetesen a sógorom) segítségével kiderült, hogy a jávai majna (Acridothres javanicus) névre hallgatnak.

Mint a nevük is mutatja, nem őshonos madárról van szó - de idekerült, és köszöni, remekül érzi magát. (Akit érdekel, itt olvashat róla bővebben.  )

Jávai majna  (Fotó: Harrach Orsolya)

Jávai majna (Fotó: Harrach Orsolya)

Jávai majna 

(Kép forrása: Singapore Birds Project)

Szintén az első napoktól kezdve állandóan kísérőnk volt egy madárHANG is, ám a hozzátartozó madarat nem sikerült megpillantanunk.

Már vagy két hónapja itt voltam Szingapúrban, amikor a kisunokám lekapott a könyvespolcáról egy könyvet, amiben, ha megnyomsz egy gombot, a képen látható állat valós hangját hallhatod. Több ilyen könyve is van, és például a panda hangján minden alkalommal elcsodálkozom, valamint azt is megtanultam, hogy a tehén bőgéséhez a kolomp hangja is hozzátartozik. :-D De ezt a madaras könyvet eddig még nem nézegettük. Pedig érdemes lett volna, mert mindjárt a második oldalon a már ismert madárhang szólalt meg! Úgyhogy most már erről is tudjuk, hogy a beóhoz (Hill myna, (Gracula religiosa)) tartozik. Egyébként kedvelt „házi” madár is, mert remek hangutánzó.

Beo (Hill myna)

Kép forrása: Nparks Buzz

Még mindig a madaraknál maradva, érdekes, hogy a parkokban, zöld területek közelében gyakran botlik az ember kakasba, tyúkba, kiscsibébe. Ezek olyan kisebb méretű és sötétebb tollazatú fajtához tartoznak, és általában együtt kotorászik az egész család – néha csak úgy a járda és az úttest közti elválasztó sövény alatt is. És nem csak a kül-külvárosban, de nem ám! A belvárosban épp úgy előfordulnak – időnként még az úttesten is. Még szerencse, hogy errefelé nem száguldoznak annyira az autók.

(Fotó: Harrach Orsolya)

Ezeken kívül említésre érdemes még a szarvascsőrű madár (a Szingapúri Nemzeti Park weboldala alapján valószínűleg Anthracoceros albirostris), amit egy toronyház tetején láttunk, de olyan messze volt, hogy a mobillal készített képen nem lehetett igazán kinagyítani – csak homályos (és furcsa) kontúrt kaptam.

Keleti szarvascsőrű (?)  Fotó: Harrach Orsolya

Még szerencse, hogy másnap pont egy olyan múzeumban jártam, ahol őt  is bemutatták. Illetve a rokonságát, és csak a fejeket, de ez pont elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, mi is volt a tegnapi csodabogár.

Orrszarvú szarvascsőrű (Buceros rhinoceros) Indonéziából

és Nagy szarvascsőrű (Buceros bicornis) Thaiföldről

A Singapore National Museum gyűjteménye

Fotó: Harrach Orsolya

A teljesség igénye nélkül említem, hogy egy lombkorona sétányon mendegélve messziről láttam három fehér kakadut is, az Alexandra-csatorna melletti sétányon pedig egy kolibri méretű, kb. 4-5 cm-es kismadár tollászkodott egy ágon. Csak nem színes volt a tollazata, mint a kolibriknek, hanem szépen beolvadó barnásszürke.

És akkor ott van még mindenféle élénk (főleg sárga) színű fel-felvillanó ez-az, amelyek közül még egyet sem sikerült annyi ideig látnom, hogy bármiféle pontosabb tapasztalatokat szerezzek róluk.

***

Ui: Minden észrevételt és megjegyzést köszönettel és örömmel fogadok. Csak annyi a kérésem, hogy a végére legalább egy keresztnevet írjatok, mert a rendszer mindenkit Névtelen-ként jelenít meg. :-D Még nem sikerült kitalálnom, hogy változtassak ezen.

Új információk a muszlim és kínai temetőkről

 2023. május 31.

Személyes élmények, tapasztalatok, pillanatképek Szingapúrból, ahol fő állásban 2 éves unokámra vigyázok.

*****

Az előző bejegyzésben (Choa Chu Kang Cemetery) Szingapúr egyetlen ma is működő temetőjében tett látogatásomról számoltam be. Néhány kérdés azonban nyitva maradt. Kutató kedvű barátaim (és az AI chatboot) segítségével azonban sikerült némi információt szereznem.

Miért vannak fehér textillel beborítva a muszlim sírkövek?

Az AI chatboot szerint a muzulmán vallási hagyományokban ez a szokás általánosságban nem jellemző, de van az iszlámnak egy ága, az indonéz iszlám - Indonéziában és néhány más délkelet-ázsiai országban terjedt el -, amelyben hagyomány a sírkövek fehér textillel való borítása.  A fehér szín a tisztaságot, az ártatlanságot és az isteni tiszteletet szimbolizálja. Ez a gyakorlat az ő hitük szerint az elhunyt lelkét és a sírhely tisztaságát védi. (chat.openai.com/)

Ez így jól is hangzik. Ha valaki mégis máskép tudja, írja meg. Elvégre AI is tévedhet. :-D

Viszont közben jött egy kis kanyar. A napokban, egy nagyobb séta keretében, rábukkantam egy felhagyott muszlim temetőre. A sírkövek alakja – már amelyik még épen volt – hasonlított a Choa Chu Kang temetőben levőkhöz, de ezek mind SÁRGA kendővel voltak letakarva.

Marang Cemetery

Külön érdekesség még, hogy bár a temető teljesen felhagyottnak látszik - romos, szemetes, ki-bedőlt sírok, egymásra dobált sírkövek -, az álló sírköveken a textilek mégis egész újnak tűnnek. És az egyik síron áldozati pénzt és valami „ajándékot” is találtam. Ami viszont kínai gyökerekre utal. Szóval újabb kérdőjelek merültek fel.

Marang Cemetery, sírkő áldozati pénzzel és ajándékkal

A sárga kendőről ismét AI-t kérdeztem, Íme, a válasza: “Egyes muzulmán kultúrákban elterjedt, hogy a sírokat kendővel vagy szövetlappal takarják le. A használt kendő színe azonban változhat, és az iszlám vallási szövegek nem írják elő kifejezetten. A színválasztást befolyásolhatják kulturális preferenciák, helyi hagyományok vagy személyes döntések.

A sárga szín a különböző kultúrákban különböző szimbolikus jelentésekkel társul. Bizonyos összefüggésekben a fényt, a tisztaságot és a spiritualitást képviselheti. Egyes muszlim kultúrákban a sárga az öröm és a boldogság színe. Lehetséges, hogy egyes közösségekben a sírok sárga kendővel való letakarása azért történik, hogy az elhunyt spirituális utazásába vetett hitet szimbolizálják, és hogy nyugalmat vagy pozitív érzést vigyenek a temetési helyre.

Fontos megjegyezni, hogy az iszlám temetkezési gyakorlatok eltérőek lehetnek a különböző muszlim közösségekben és országokban, és nincs általános szabály a sírok takarására használt textil színére vonatkozóan. A kendő színének megválasztása és a kapcsolódó szimbolika a helyi szokásoktól és egyéni preferenciáktól függően változhat.” (chat.openai.com/)

Mivel Szingapúr igazi olvasztótégelye különböző nemzetiségek és vallások keveredésének, ez a magyarázat is hihetően hangzik. Lehetett errefelé egy kisebb kínai közösség, amely az iszlám vallás szerint élt, de ezt keverte az ősi kínai szokásokkal is (ez persze csak az én feltételezésem), és ezt a helyet használta, elkülönülten, temetkezésre. Ez megmagyarázza az áldozati pénzt is a síron. (Bár nem elégett maradékok voltak, hanem egy gondosan, piros szalaggal átkötött köteg.).

Marang Cemetery, áldozati pénz

Miért patkó alakúak a kínai sírok?

Erre a kérdésre is egy barátomtól érkezett a megfejtés. Előzőleg már én is keresgéltem, főképp képek alapján, és azt láttam, hogy egyáltalán nem általános ez a sírforma, a képek zöme „hagyományos”, szögletes sírokat ábrázolt. Így még érdekesebbé vált a kérdés.

Az interneten talált cikk szerint ez a sírforma Dél-Kínára jellemző, így erősen feltételezhető, hogy a Dél-Kínából idevándorolt emberek hozták magukkal. Domb- vagy méh-síroknak is nevezik őket.

Kínai sír a Choa Chu Kang temetőben

A patkó (vagy elegánsabban trónus) alakú sírfalon belülre kerülnek a halott maradványai, mely fölé dombot emelnek. Az így kialakult forma az emberi méhre emlékeztet, ami a kínai gondolkodásmód szerint lehetővé teszi, hogy az elhunytat ugyanúgy helyezzék örök nyugalomra, ahogyan az élete megkezdődött. Ez egyben egy új „túlvilági élet” kezdetét is jelenti a halottak számára, megerősítve azt az elképzelést, hogy az élet soha nem ér véget a halállal, hanem egyszerűen más formában, egy külön birodalomban folytatódik.

A sírkő elé oltárt is építenek, ahol áldozatokat és tömjént helyeznek el, amikor az élő családtagok tiszteletüket teszik. A sírkövön az elhunyt portréja vagy fényképe látható. A sírkőre az elhunyt szülővárosát, nevét, halálának dátumát, leszármazottait is ráfaragják, hogy emlékeztessenek a leszármazottak gyökereire.

A jól megválasztott temetkezési hely szerencsét és jólétet hoz mind az elhunytnak, mind az élő tagoknak. Sok család ezért fordul tapasztalt kínai fengshui mesterhez tanácsért a temetési hely kiválasztásával és a sírhely elrendezésével kapcsolatban. A fengshui mester feladata az ideális temetkezési hely kiválasztása és a sírhely elrendezésének meghatározása úgy, hogy az élők számára a lehető legtöbb hasznot hozza. (The BukitBrown Experience).