Moldavától Dinkelsbühlig - Maria Laachon át Baureuthba

Miután eltöltöttünk egy kellemes napot Kölnben, a rokonainknál, ismét kelet felé fordultunk. Bayreuthba készültünk, tavaly megismert barátainkhoz.

Útközben még beugrottunk egy másik, újonnan „szerzett”, alig 85 éves rokonhoz – a családfánk olyan ágáról, amellyel eddig nem igazán volt kapcsolatunk.

Tamás már előre elárasztott bennünket geológiai ismeretekkel és látnivalókkal. Mi meg is fogadtuk a tanácsai egy részét, ami aztán oda vezetett, hogy egyre nagyobb csúszásba kerültünk a megbeszélt időpontunkhoz képest.

Először egy kalderatavat néztünk meg Maria Laachban. (A kaldera gyakorlatilag akkor alukul ki, amikor a vulkáni kúp, a magmakamra kiürülése miatt, elveszti támasztékát, és beomlik.) Sajnos, a tó közvetlen partjára nem jutottunk le, és a horzsakő bányát sem találtuk meg. 

 

 

Maria Laach

Találtunk viszont helyette egy Bencés-rendi apátságot, egy hatalmas templommal.

 

Maria Laach-i bencés apátság

 

Érdekes motívuma volt, hogy a nagy bejárati ajtón páfrányspirál-szerű formák húzódtak, amelyekről közelebbről nézve kiderült, hogy Jákob 12 fiát, azaz a 12 izraeli törzs ősatyáit személyesítik meg.

 

Izrael törzsei

A tó és a templom körüli séta közben folyton beleütköztünk a Vulkán-utat hirdető táblákba. Azt rögtön láttuk, hogy, időhiány miatt, esélyünk sincs elmélyedni egy ilyen témában, de legalább a hidegvizes gejzírt meg akartuk nézni. Persze nem itt volt, hanem egy másik városban, Andernachban, de mit nekünk. Gyorsan átgurultunk oda, útközben pedig gyönyörű gyűrt rétegeket fényképeztünk, és a horzsakőbányát is megpillantottuk a távolban. Legalábbis megszavaztuk, hogy azt látjuk.

 A gejzírnek saját múzeuma van Andernachban. Rögtön kiderült, hogy sem a sajtóigazolvány, sem a szép ősz hajunk nem jogosít kedvezményre, ráadásul a múzeumlátogatás csak egy hajóúttal együtt lehetséges. Akarunk-e most indulni, 15 perc múlva, vagy inkább majd 2 óra múlva? Nem volt nehéz a választás, csak azt nem tudtuk még egészen pontosan, hogy minek is nekünk a hajóút. De aztán hamar kiderült, hogy a gejzír kb. 2 óránként tör ki, innen 2 km-re, és hajóval viszik oda a látogatókat.

Vicces volt, amikor a gejzírre várva a helyi vezetővel beszélgettünk, és szóba került az is, hogy meg tudják-e mondani a kitörés pontos időpontját.
- Igen, elég nagy pontossággal – mondta a vezető az órájára nézve. – Körülbelül még 10-15 perc.
És ebben a pillanatban a gejzír, minden előzetes értesítés nélkül, és nagy hangerővel, a magasba szökött.

Ez egy szén-dioxid alapú gejzír, ami azt jelenti, hogy a vulkáni kőzetből, kioldódással képződő CO² mennyisége folyamatosan egyre nagyobb lesz a kráterben, és kezdi egyre jobban kiszorítani és tolni maga előtt a vizet. Amikor a folyamat elér egy határértéket, a víz kilövel a kráterből, mint a szénsavas víz, amikor felrázzuk. Aztán szép lassan csökken a nyomás, 15-20 perc alatt lassan elcsitul a vízsugár, és lehet várni a következő eseményre.

 

Andernach, hidegvizes gejzír

Tulajdonképpen nem egy természetes gejzírről beszélünk, hanem valamilyen kutatófúrások kapcsán jött létre ez a geológiai helyzet. Egyszer, úgy a 30-as években, már le is zárták valahogyan, de a 90-es években újból helyreállították a rendszert, és azóta megint lehet gyönyörködni benne.

Aznap, amikor ott jártunk, 50 méter magasra lövelt a vízsugár. Általában 40-60 m között mozog ez az érték, a csúcs eddig 65 méter volt. Szögmérős megoldással rendszeresen mérik és dokumentálják ezt az értéket. Úgy tartják, hogy ez Európa legmagasabbra lövelő hidegvizes gejzírje.

 

Andernach, hidegvizes gejzír

Amikor lezajlott a kitörés, közelebb mehettünk, megnézhettük a kövekre kicsapódott vasásványokat, sőt magát a vizet is megkóstolhattuk. Nem volt finom. És, meglepő módon, semmi szén-dioxid nem volt benne.

 

Vasas lerakódás a gejzírnél

Amikor még Sárospatakon éltem, úgy 20-30 évvel ezelőtt felfedeztem, hogy a szlovák oldalon, Herlányban is van egy hidegvizes gejzir. Ők is dicsekedtek valami elsőséggel – talán Közép-Európa egyetlen hidegvizes gejzire? Mindenesetre akkoriban kétszer is ellátogattunk oda, bár trükkösebb volt, mint az itteni, mert 34-36 óránként tört csak ki, úgyhogy nagyon kellett előtte tájékozódni, ha látni akart valamit az ember.

Megkérdeztük az itteni vezetőt, hogy hallott-e Herlányról, de azt mondta, hogy nem. Viszont kiderült, hogy az andernachi hidegvizes gejzíren kívül még további 11-ről tud. Sajnos, nem tudtuk meg, hogy azok hol vannak. Lehet kutakodni az interneten.

A gejzír után aztán visszahajóztunk a városba, útközben még felszedve egy egész iskoláscsoportot egy közbeeső városkában. Igyekeztünk, hogy előttük érkezzünk a múzeumba – de végül ők jóval utánunk mentek csak be, úgy látszik, mégsem ez volt az elsődleges céljuk. (Vagy csak nehezebb összeterelni és egyben tartani 30 eleven gyereket, mint két, azonos állásponton álló felnőttet. :-D )

Nekünk viszont a hajón jutott eszünkbe, hogy csak egy órára fizettünk parkolási díjat, úgyhogy Ági a múzeum előtt még gyorsan elrohant, újabb pénzecskéket bedobni (és reméltük, hogy közben még nem járt arra ellenőr).

A múzeum egy modern (nekünk elég rondának tűnő) épületben volt, de a belső megoldásokkal nagyon meg voltunk elégedve. Ötletes módon mutatták be a gejzír keletkezését, történetét, kutatását. 

 

A gejzír már 1908-ban turistalátványosság volt

Sok mindent ki lehetett volna próbálni, és lehetett volna tanulmányozni, de nem volt rá időnk. A hajózás nem volt betervezve az amúgy is már megcsúszott programunkba. Úgyhogy ez volt az első múzeum az utunk során, amelyen éppen csak végigrohantunk.

Az autó felé sétálva viszont egy igazi kincsre bukkantunk. Családi szokás, hogy bármerre járunk, figyeljük és fényképezzük az érdekes csatornafedeleket. És itt most, életemben először, egy olyat találtam, amely nem a gyártót és nem is az adott várost hirdette, hanem egy szálloda saját csatornafedele volt!

Tamás nagy örömmel és gondos előkészületekkel várt bennünket. Mindjárt az előszobában levetített néhány, a családfa kutatásokhoz kötődő, diát, és megcsodálhattuk ükszüleink fényképét is. Kellemesen töltöttük az időt, de estére már Bayreuthba kellett érnünk, úgyhogy mennünk kellett tovább.

 

Ükapánk és ükanyánk

 Némi elterelés után felértünk egy autópályára, és már kezdtünk egész jól haladni, amikor hirtelen, egyik pillanatról a másikra, özönvíz zúdult ránk. Az addig is szürke világ egyszerre úgy elsötétedett, mintha lekapcsoltak volna egy villanyt, és mire magunkhoz tértünk a meglepetéstől, már úgy ömlött az eső, hogy a 4-5 méterrel előttünk araszoló teherautó piros lámpáit is alig láttuk. Keserves 3 kilométer után szerencsére jött egy parkoló, ahova sikeresen kiálltunk. 

 

Özönvíz-szerű eső 

Amíg a vihar végét vártuk, megállapítottuk, hogy még a teherautóknak is köszönhet időnként valamit az ember. A pislákoló piros lámpájuk volt az egyetlen fix pontunk menet közben.

Mindez azonban azzal járt, hogy a tervezett fél 7 helyett végül este 9-re értünk bayreuthi barátainkhoz. Szerencsére lazán és rugalmasan fogták fel a helyzetet. A vacsora és az esti beszélgetés viszont így az éjszakába nyúlt. A végén már mindannyian nagyon laposakat pislogtunk.

 

#MariaLaach #kalderató #Andernach #hidegvizesgejzir #Bayreuth #Moldava #Dinkelsbühl #MoldavátólDinkelsbühlig 

 

 

Moldavától Dinkelsbühlig - Egy tartalmas nap Marburgban

A reggeli indulás ismét nem zajlott olyan flottul, ahogy szerettük volna. Kevés olyan ismerősünk van, aki ugyanolyan céltudatosan és összeszedetten - és korán – kezdi a napját, mint mi. De végülis elbúcsúztunk a barátainktól, és a táskákkal, az útravalóval és számtalan, ajándékba kapott holmival megtömött, ilyen-olyan csomaggal lecuccoltunk a kocsihoz.

Kisebb utakon haladtunk, és hamarosan fel is bukkant egy Szedd magad nevet viselő megálló, ahol egy tulipánföld (és egy gyümölcsös stand) kellette magát. Ki volt téve néhány zöldségszeletelő kés és egy becsületkassza, valamint egy kérés, hogy lehetőleg ne tedd tönkre azokat a virágokat sem, amelyeket nem szedsz le.

 

Becsületkassza a tulipánföldön

Rengeteg érdekes tulipánt találtunk. Maroknyi foltban voltak csak az egyformák, így nagyon jól lehetett nézelődni, és gyönyörködni a különböző színekben és formákban. Meg, persze, fotózni is.

 

Tulipánszüret

Innen aztán már egyenes út vezetett Marburgba, ahol, vasárnap lévén, szerencsésen találtunk egy ingyenes parkolót, nem messze a belvárostól. Tulajdonképpen azért jöttünk ide, mert a Csendes barát című film egyes jelenetei (sajnos nem emlékeztünk pontosan, hogy melyek) itt lettek felvéve. De az útikönyvből azt is megtudtuk, hogy van egy szép várkastély, és Szent Erzsébetnek is vannak kötődései a városhoz. A várral kezdtük, amely, szokás szerint, a város legmagasabb pontján – az építése idején, az 1300-as években, a városon kívül álló hegy tetején - volt. A vár alatti utcát Lovagok utcájának nevezték, mert a mindenkori várúr itt telepítette le a lovagjait, hogy mindig kéznél legyenek, ha szüksége volt rájuk. Vizet viszont csak a városi kutakból tudtak szerezni, így minden háztartásban valakinek – feltételezem, hogy nem a lovagnak - rendszeres munkája volt a vízhordás. 

 1583-ban aztán az akkori orvos kérvényezte, hogy a házát rácsatlakoztassák a vár vízvezetékére. Ezt a vízforrást 1600-ban meghosszabbították, és egy közkutat alakítottak ki, s ezt használták 1883-ig, amikor aztán a város vette át a vízellátást, egy közkút üzemeltetésével. A lakásokba 10 évvel később vezették be a vizet.

Legalább ilyen érdekes, és jóval meghökkentőbb volt a hatalmas, tűsarkú aranycipellő, amely az egyik kőkerítésen díszlett. Persze nem véletlenül, a Grimm testvérek ezen a környéken gyűjtötték meséik eredeti történeteit – még a helyi mesélő asszony neve is megvan, akitől a legtöbbet összeszedtek. Mindenesetre a cipő Hamupipőkét, és rajta keresztül a Grimm fivéreket idézi.

 

Emlékezés a Grimm-fivérekre

A várba felérve az első meglepetés az volt a számomra, hogy az egyik ódon épület ma egyetemi kollégium, amire erősen utaltak az ablakokból kilógatott szivárványszínű zászlók. Valami megsúgta nekem, hogy nem a műemlék védelem akasztotta ki őket oda.

Nagyon szépen rendbe tett épület az egész várkastély. Becsülendő, hogy a 2. világháborús rommá bombázások után milyen szépen helyreállítottak mindent – a középkori templomokat és várakat és az 1500-as években épült, favázas házakat is.

A vár körül sétálva még azt is megtudtuk, hogy telente itt tanyázik Németország legnagyobb törpedenevér-populációja.

 

A téli denevérlak bejárata

Érdekes volt a helyi történetet (nagy vonalakban) bemutató kiállítás is, ahol már megjelentek az első Szent Erzsébet-utalások, sőt az is kiderült, hogy Hessen tartomány címere is valahogy neki köszönheti a mai formáját. És legalább ilyen érdekes volt meglátni, hogyan történtek régen az épületbővítések. 

Az új épületrészt egyszerűen csak odaépítették a másik mellé, még csak nem is igyekeztek összeépíteni vele. Csak kívül, meg a tetőszerkezetnél, igyekeztek, hogy az egységesség hatását elérjék. A két épület között, ahol nem volt látható, esetleg egész nagy lyukak is maradtak.  Mi most megnézhettük ezt is, mivel a nagy termek padlózatán, üvegen keresztül lekukucskálhattunk néhány emeletnyi mélységbe. 

 

Árnyékszék a középkorban

 És kiderült, hogy hasznosították is ezt a 60-100 cm széles „hasadékot”, mert ide nyíltak az illemhelyek. Gyakorlatilag mindenki csak kidugta a hátsóját a lyuk fölé, és már intézhette is a dolgát. Az egyik épület a lovagoké, a másik a hölgyeké volt, az üreget viszont közösen használták, csak két különböző oldalról. Lent meg időnként valaki takarított. Ezt a megoldást egészen a XIX. századig alkalmazták.

A múzeumban láttunk egy festményt is, amelyen Zsófia, Erzsébet idősebbik lánya, fiát, Henriket tolja éppen előre, hogy mutassa, ő lenne a legalkalmasabb jelölt első hesseni grófnak. (Itt még nem értettük pontosan, miről is van szó, de később, a nap folyamán, megtudtuk a teljes történetet.)

A várlátogatás végén még egy szép és informatív ásvány- és kőzetkiállítást is láttunk, benne egy, a 2000-es években felfedezett mexikói barlang fotójával, ahol embereknél 2-3-szor nagyobb méretű gipszkristályokat találtak.

 

Naca barlang, Mexikó

Utána megnéztünk egy templomot, amelyről azt hittük, hogy ez Európa legtisztábban kora gótikus temploma, amelyet Szent Erzsébet sírja fölé emeltek. Persze alaposan megnéztük. Nagyon szép volt, de Erzsébetre utaló jeleket nem találtunk benne. Csak érdekes síremlékeket a helyi nagyságok neveivel és szobraival.

 

Szent Mária evangélikus templom, Marburg

Aztán a régi arborétumot kerestük – részben ezt is a Csendes barát miatt -, és közben rábukkantunk egy romra, mely az Erzsébet által alakított ispotály maradványa volt, és egy nyíl innen tovább mutatott egy másik Szent Erzsébet templom felé Szóval, az első nem volt az igazi. Nem hiába hiányoltuk ott a sírját.

 

Szent Erzsébet ispotálya, Marburg

Természetesen ezt az újabb templomot is megnéztük. Vezetést is hirdettek, de kiderült, hogy naponta csak egyszer, és arról már lekéstünk. Azért persze körülnéztünk.

Érdekes videók voltak a templom keletkezéséről és alapításáról – és egy külön appon még részletesebben is megnézhettünk volna mindent, de ez meghaladta az időnket és a képességeinket.

Viszont Ági talált egy „titkos” ajtót. Ugyanis a templom kb. egyharmadnyi részét – az oltár felé eső területet – renoválják. Ezt egy porfogó vászonnal választották le, amelyen olyan részletes fotó van az eltakart részről, hogy az ember még egész közelről is alig veszi észre, hogy nem az eredetit látja. Az érdeklődők pedig, ha észreveszik a lehetőséget, egy kis ajtón keresztül, becsületkasszás 1 euró ellenében, bemehetnek a „színfalak” mögé is. Ahol valóban aktuálisan folyik az építkezés, az a rész korlátokkal van elkerítve, de közben pontos információval ellátott kis járat vezet Szent Erzsébet második síremlékéhez, amelyet a lánya emeltetett számára, és amely olyan aranyozott és dúsgazdag, hogy szegény Erzsébet biztosan forog miatta a sírjában. Viszont ugyanebben a teremben található egy lelakatolt, nagy faláda is, ahova ma is várják a szegények megsegítésére szánt adományokat.

 

Erzsébet második síremléke

 

Adomány gyűjtó láda, a szegények megsegítésére

Erzsébet síremléke egy külön oldalteremben van, viszont vannak az építkezés területén egyéb szép látnivalók, szobrok, falfestmények is. Ezeket forgácslapokból épített falakkal védik a sérülésektől, a lapokra pedig zsaluként nyitható részeket vágtak, hogy aki már betér ide, az azért csak láthasson valamit ezekből is. Nagyon turistabarát megoldás.

 

A renoválás alatt is legyen látható!

A templom egyik sarkában találtunk egy érdekes gyerekkönyvet, amit Ági szeretett volna megvenni az unokáinak. Vasárnap délután lévén, nem reméltük, hogy nyitva lesz a bolt, de belebotlottunk a Piros Kabátos Úrba! Először is, azonnal kinyitotta nekünk az utca túloldalán álló boltot, hogy megvehessük, amit akartunk. Aztán hagyta, hogy töviről-hegyire végignézzük az egész boltot. Közben kiderült, hogy magyarok vagyunk, úgyhogy felajánlotta, hogy megmutatja nekünk Szent Erzsébet első síremlékét is, amelyet halála után a sírja fölé emeltek, s amely szintén az elkerített részen volt megtalálható, de már a korlátok mögött. Vele viszont nyugodtan átmászhattunk az akadályokon, hogy bekukkantsunk oda is, ahova a többség nem jut el. Még külön lámpát is hozott, hogy világítson nekünk.

 

Szent Erzsébet sírja fölé emelt első síremlék 

Eközben egyfolytában mesélt Erzsébetről. Annyit eddig is tudtunk, hogy 4 évesen került Wartburgba, ahol az első szülött fiú feleségének szánták, de ő meghalt még az esküvő megtörténte előtt. Ekkor a helyére lépett IV. Lajos, thüringiai őrgróf, (aki a második fiú volt), és a gyermekkori jó pajtásokból házastársak lettek. Erzsébet ekkor 14 éves volt.

Lajos aztán elment a keresztes háborúba, Erzsébet meg otthon istápolta a szegényeket, amit az anyósa és a fiatalabb sógorai nem néztek jó szemmel, de Lajos, hazaérte után, teljes mértékben jóvá hagyott. Viszont Lajos ismét visszament harcolni, és ott halt meg.

Ekkor Erzsébetet elűzték a várból, és elsőként a város rangidős koldusasszonyánál húzta meg magát a gyerekeivel, egy disznóólban, de később felkarolta a bramburgi püspök, és az ottani zárdában lakott. Nem derült ki, miért, talán a püspök hatására, férje rokonai visszafogadták, azzal a kis megkötéssel, hogy ne Wartburgban lakjon, hanem, az akkor még Thüringiához tartozó, Marburgban, amely a tartomány legtávolabbi települése volt.

Itt aztán ispotályt alapított, és maga is ápolta a betegeket. Ezzel olyan mélyen belopta magát a szegény emberek szívébe, hogy halála után (amely 24 éves korában érte) is megőrizték az emlékét. Négy évvel a halála után szentté avatták, és az egyik sógora kezdeményezésére egy hatalmas templomot is építettek a csontjait tartalmazó sír fölé. (Illetve NÉMELY csontjait tartalmazó – mert amikor később az evangélikusokkal való vallási ütközések miatt a csontjait át akarták helyezni valahova, kiderült, hogy már csak 9 darab van meg, a többit ellopták.)

A történet egyik külön érdekessége, hogy a Szent Erzsébet tiszteletére emelt templom később az evangélikusok kezére került, (és a városban is az lett a fő vallás), de Erzsébet tiszteletét és kultuszát nem sikerült eltörölniük. Meglepő módon még egy Erzsébet freskó is megmaradt az egyik oszlopon, és ami még meglepőbb, két szárnyas oltár is (a XVI. századból), amelyek közül az egyik Mária szülei, Szent Anna és Joachim, a másik pedig Szent Erzsébet életéből származó jeleneteket ábrázolt.

Mindezt persze a Piros Kabátos Úrtól tudtuk meg (aki valószínűleg a túrák vezetője is volt, de a bemutatkozásra végül nem került sor), ahogy egy egész csomó további érdekes részletet is.

Az Anna-Joachim szárnyasoltár bal oldali szárnyán a jelenet látható, amikor az immár 20 éve gyerektelen Joachim bárányt szeretne áldozni a templomszentelés ünnepén, Jeruzsálemben, de egy Iszakár nevű pap visszautasítja az ajándékot. Szerint ugyanis Joachim gyermektelensége egyértelműen bűnös életének a jele. A kép jobb oldalán elégedetten pöffeszkedik egy másik ember, kézen fogva a gyermekét, hiszen ő biztos lehet benne, hogy el fogják fogadni az áldozatát, a kezében lévő bárányt.

 

Joachim áldozatát elutasítják

A jobb szárny azt a pillanatot ábrázolja, ahogy Anna és Joachim ugyanabban a pillanatban érnek a templom elé. Ahogy azt az angyal, aki Mária érkezését is megjövendölte nekik, jövendölése bizonysága képen mondta nekik. A háttérben mindkét jövendölés is látszik. A bal alsó sarokban pedig, a nyulak a termékenységet szimbolizálják.

 

Anna és Joachim találkozik a templom előtt

A középső részen pedig Máriát és Annát látjuk, a kis Jézussal (aki már éhes, ezért Mária éppen bontja ki a ruháját, hogy megszoptassa) és két másik nőalakkal, akik – az apokrif írások szerint – Mária féltestvérei Anna 2. és 3. házasságából (Kleofás és Salamon). (Amúgy mindkettő szintén a Mária nevet kapta.) A gyermekeik is ott játszadoznak, és mindnyájan könyvet olvasnak! Azaz az akkori átlagnál sokkal jobb nevelésben részesültek. (És logikai bukfencként, a gyermekek idősebbeknek vannak ábrázolva a domborművön, mint a kis Jézus, pedig később kellett születniük.)

 

Mária és féltestvérei

Amikor kérdeztük, hogy mindez hol olvasható a Bibliában, akkor kísérőnk huncut mosollyal azt mondta, hogy valahol az Ó- és Újszövetség KÖZÖTT, ÉS a sorok között. Az oltáron mindenesetre ott voltak. 

A másik szárnyasoltár Szent Erzsébet életéből jelenít meg történeteket. A bal oldali szárny bal részén egy lakoma jelenet látható, ahol Erzsébet majdnem palást nélkül jelent meg, ugyanis odaajándékozta azt egy koldusnak. Egy angyal azonban új palástot adott neki a régi helyett, hogy ne kelljen kitennie magát a többiek bántó megjegyzéseinek. Ezt és a koldusnak adományozást is a háttérben láthatjuk.

A szárny jobb oldalán Erzsébet egy leprás beteget ápol férje ágyában. A férj számára a beteg keresztre feszített Jézusként jelenik meg, bizonyítva, hogy Erzsébet helyesen cselekedett. Ugyanakkor Erzsébet lelki vezetője, Konrád ferences atya, jóval kevésbé volt elfogadó Erzsébettel szemben, és minden általa vélt hibáért megostorozta. A háttérben ezt is fontosnak tartotta megörökíteni az alkotó.

A jobb oldali szárny a házaspár búcsúzását látjuk, mielőtt Lajos elindult a keresztes hadjáratba. A háttérben balra az a pillanat látható, amikor Erzsébet megtudja férje halálhírét. Jobbra fent Erzsébet, gyermekeivel, elhagyja Wartburg várát. Hogy ez saját döntése volt, vagy rokonai űzték el, arról nem egyeznek a történetek. Az őt tisztelő szegények érzéseihez mindenesetre ez utóbbi állt közelebb, és ez ment tovább a köztudatban.

Jobb oldalt hátul látjuk Erzsébetet a koldusasszonnyal, akinél megszállt, a fő részen pedig a marburgi kolostorba való befogadást.

 

Szent Erzsébet szárnyasoltár

A középső, aranyozott dombrmű Erzsébet halálát, és ereklyéinek újratemetését ábrázolja. Megkérdeztük, hogy lehet, hogy ezek a, szenteket ábrázoló, képek itt vannak, ebben az evangelikus templomban. A válasz az volt, hogy a nép Erzsébet-kultusza tartotta meg őket eredeti helyükön. „Kompromisszumos megoldásként”, a lutheránusok a középső dombormű alakjai közül többet megcsonkítottak, levágták a kezét, vagy a fejét. Így, csonkán, már nem lehet olyan jelentőségük, hogy katolikus ereklyének számítsanak. Legalábbis ez volt az akkori elgondolás.

 

A megcsonkított középső rész 

Rengeteg más érdekességet is mesélt, egy csomó apró részletre rámutatott, amit mi észre sem vettünk, de fontos jelentősége volt. Például az egyik szárnyas oltár megfestésére egy kocsmáros adta a pénzt az egyháznak, de a foglalkozása miatt nem volt „szalonképes”. A pénzét ugyan elfogadták, de a nevét, mint adományozóét, nem lehetett feltüntetni. Viszont megbeszélte a festővel, hogy azért valahogy kerüljön rá a képre. Úgyhogy a háttérben, az egyik ablakban látszik a kocsmájának a cégére.

A sok mesélés közben kiderült, hogy van még egy, 1270-ben épült, kis kápolna, amit érdemes megnézni, úgyhogy a kezünkbe nyomtak egy kulcsot, hogy menjünk fel azon az utcán, aztán a lépcsőknél balra, és már látni is fogjuk az épületet. A kulcsot meg hozzuk vissza este 6-ig, mert akkor zárnak.

 

Michelchen (St. Michaelskapelle, Marburg)

 

Gyászoló család a sírkövön, a Szt-Mihály kápolna sírkertjében

Amikor kigyönyörködtük magunkat az épületben, és már éppen indulni készültünk, megjelent egy fiatalember, hogy ő már 10 éve itt lakik, de még nem látta a kápolnát belülről, be lehet-e menni? Úgyhogy Ági még őt is beengedte, és közben felvilágosította, hogy gyakran van itt hajnali áhitat, ha akar, akkor is bejöhet. De azt túl korainak találta.

A templomi informátorunk azt is elmesélte, hogy mi is volt a hesseni grófság története. Erzsébet halála után a gyerekei az egyház oltalma alatt maradtak. A fiatalabb lánya apáca, később a kolostor apátnője lett. A fiút pappá szentelték. Az idősebb lány viszont férjhez ment, és – ha jól értettük -, akkor a fia megszületése után jelentkezett a thüringiai fejedelemnél, hogy, kvázi, adjanak neki valami örökséget, például csípjenek le egy darabot Thüringia tartományból, amely amúgy is túl nagy, és kapja azt meg az ő fia. Ez meg is történt, így a hesseni tartomány tulajdonképpen a mi Erzsébetünknek köszönheti a létezését. 😊 (Megjegyzendő, hogy miközben mi Árpád-házi vagy magyarországi Szent Erzsébetnek nevezzük, Németországban thüringiai Szent Erzsébetnek hívják. De hallottuk Marburgi Szent Erzsébetnek is emlegetni. Mindenki a magáénak szeretné tudni.)

 

Zsófia és Henrik, Hessen első fejedelme

Na, ennyi élmény és információ után már csak egy pillantást vetettünk a régi arborétumra, és a régi egyetem épületére (semmi sem úgy nézett ki, mint a filmben), aztán indultunt tovább, mert még el kellett jutnunk Troisdorfba (Köln mellé).

Útközben láttunk elütött macskát, mosómedvét és borzot is. Bár élő négy lábú állatokkal nem igen találkoztunk, mióta Németországban autózunk, de a leletek alapján úgy tűnik, mégiscsak van itt érdekes állatvilág. Persze, jobb lett volna nem lapos kivitelben látni őket.

 

Elcsapott mosómedve

Amikor le akartuk fényképezni a mosómedvét, éppen egy sétaút kezdőpontjánál álltunk meg. Balra a megemelt országút, jobbra, ameddig a szem ellát, repcétől sárgálló mező (a repce itt most a „sláger”, minden tele van vele, és nagyon megszépíti az amúgy is szép környezetet). Az út és mező közti ösvény szélén pedig egy izgalmas tábla figyelmeztet arra, hogy árvíz idején itt tilos a ......... vitorlázás és szörfözés. (?!?)

 

Szörfözni és vitorlázni tilos!

Troisdorfban gyorsan megtaláltuk a szállásunkat, de kiderült, hogy a Bed and Breakfast hotelben a reggeliért extra felárat kell fizetni, és parkoló is van, ahogy ígérték – de naponta kemény 8 euró, akkor is, ha napközben egyáltalán nem használjuk. Viszont rendes volt a recepciós srác, mert arról is felvilágosított bennünket, hogy este 6 és reggel 8 között az utcán ingyenes a parkolás. Úgyhogy ezt választottuk.

Miután elfoglaltuk a szobát, még gyorsan nekivágtunk a városnak egy kis levezető sétára. El is jutottunk az Ursulaplatzig, amit talán épp rólam neveztek el :-D , és ahol aztán elégedetten visszafelé vettük az irányt.

 

Ursulaplatz, Troisdorf

(Amúgy a szokásos szerencsénk volt, mert a hotel a vasútállomás mellett helyezkedett el, de a mi szobánk a másik oldalra nézett. Csend volt, és az ablakból, a tetők felett, zöldellő dombokra láttunk.)

 

Kiírás a szálloda liftjében:
Segítsen nekünk csökkenteni a lármát!

 

#Marburg #SzentErzsébet #Csendesbarát #Grimmtestvérek #Hessen #Moldava #Dinkelsbühl #MoldavátólDinkelsbühlig