Moldavától Dinkelsbühlig - Gutes Sammeln, böse Sammeln

 

Reggel korán indultunk, mert utolsó kalandként még meg akartunk nézni egy kiállítást a bécsi Természettudományi Múzeumban – ha már úgyis „útba esik”.

Mivel a belvárosban csak csillagászati áron lehet parkolni, és még úgy sem egyszerű, kipróbáltuk a Hüttendorf U-bahn-nál lévő P + R parkolót. Igazán kellemes meglepetés volt, hogy kb. 6 órányi parkolásért csak 4,30 EUR-t kellett fizetni. Bécsen belül meg a napi jegyünkkel mozogtunk.

A kiállítás, amire fentük a fogunkat, a Gutes sammeln, böses sammeln nevet viselte. (Kb. Jó gyűjtés, rossz gyűjtés). Többek között pont azért voltunk kíváncsiak rá, mert nem tudtuk mit is takar.

 

Időszaki kiállítás a bécsi természettudományi múzeumban

A szokásos alapossággal jártuk végét. Az egész múzeumban eltöltöttünk 5 órát, ebből hármat ezen a kiállításon. A kiállítás koncepciója az volt, hogy a gyűjtés, kiállítás különböző szempontjait mutatta be. Nagyon sok témát feldobtak, de egyiket sem bontották ki, inkább a figyelemfelkeltés, továbbgondolkodásra serkentés volt a cél. Tényleg sok oldalról közelítettek a gyűjtés és a múzeum témaköréhez. Még filmjeleneteket is bemutattak, amelyek ebben a múzeumban lettek felvéve. Például a Rex felügyelőt, amikor Rex, a rendőrkutya egy sikeres nyomozás végén mindkét mellső mancsával feltenyerel a „kiállított” hatalmas medvére. Felteszem, ott volt elrejtve a legfontosabb bizonyíték.

Többször is előkerült a férfiak domináns szerepe a gyűjtésben és muzeológiában. Az, persze, nem kuriózum, hogy régen szinte csak férfiak voltak az utazó és gyűjtőmunkát végző természettudósok között, sőt, még azon sem csodálkoztam, hogy az eddigi 18 múzeumigazgató között csak egy nő akadt, a jelenlegi igazgató.

 

A múzeum első és a jelenlegi igazgatója

Meglepő volt viszont az a tény, hogy a látogatókkal foglalkozók (értsd teremőrök) 2020-ig (!!!) kizárólag férfiak voltak, nők csak 2020-tól dolgoztak ilyen feladatkörben. Igaz, hogy az első időben a teremőrök feladata csak a tárgyak védelme volt, és az információ szolgáltatás, látogatói kérdések és felvetések megválaszolása csak jóval később jött hozzá, na de nem ennyivel később! Ráadásul nálunk, itthon, már a 70-es években is nyugdíjas bácsik és nénik védelmezték a múzeumokban a kiállítási tárgyakat – és milyen határozottan el tudták látni a feladatukat! Igazán nem kellett hozzá férfierő.😊

 (Egyébként, érdekes volt a német és angol megfogalmazás közti különbség is. Németül „2020 óta TEVÉKENYKEDNEK nők ebben a szerepkörben”, angolul „2020-ban CSATLAKOZTAK előszőr nők a látogatószolgálati csapathoz”. Ez utóbbi nekem azt sugallja, hogy 2020-ban jutott eszébe az első nőnek, hogy itt szeretne dolgozni – ami nem tűnik valószínűnek. Ez a példa is mutatja, hogy milyen nagy a fordító felelősége egyes szavak kiválasztásánál.)

Az első időkben preparátor képzés is csak férfiak számára létezett, de ez azért már korábban megváltozott. 1890-ben kezdett el az első nő dolgozni a rovargyűjtemény részlegen, még szigorúan kivételnek tekintve, s igazán csak 1919-től vették preparátori állományba.

Külön érdekesség, hogy a hímek dominanciája nem csak az emberek, hanem a kiállított állatok körében is nagyon erősen jelen volt. A múzeumok korai időszakában ugyanis nem a teljességre és sok oldalú bemutatásra törekedtek, sokkal inkább a gyönyörködtetésre. És mivel a természetben a hímek gyakran látványosabbak, színesebbek, erősebbek, mint a nőstények, hát a múzeumok is igyekeztek hím állatokat kiállítani.

Ki gondolná, hogy milyen sok minden belefér egy egyszerű férfi-nő összehasonlítás témába.

Sokakban felmerül a kérdés, hogy vajon mekkora az értéke egy-egy kiállítási tárgynak. Erre is hoztak egy jó példát. 1855-ben, egy borospince ásása közben, előkerült a földből egy szép, épen maradt, 15 millió éves csiga.

Bekerült a múzeumba, aztán sokáig nem foglalkoztak vele, nem volt különösebben értékes. 2024-ben aztán ismét valakinek a kezébe került, és a tüzetesebb vizsgálat kiderítette, hogy egy teljesen új fajról van szó (Cochlis Paragigantica), ráadásul az egész világon csak ez az egyetlen példány létezik belőle. Na, ekkor már lett értéke!

Ellenpéldaként pedig ott vannak a meteordarabok, amelyek kezdetben, amikor még csak itt-ott tudtak meghatározni egyet-egyet, igazán értékes leletnek számítottak. Napjainkra viszont már szinte minden természettudományi múzeumban megtalálhatók, így aztán jócskán leértékelődtek.

 

 

Mi az értékes? 

Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket boncolgattak, és még a meglepő és/vagy vicces latin elnevezésekről is volt egy remek listájuk. 

Meglepő és szívfájdító látvány volt egyik-másik, példaként felhozott XIX. századi, XX. század eleji kiállítási tárgy. Az első időkben például a madarakat még "húsvéti sonkaként" összekötözve mutatták be - feltehetőleg, ahogy a gyűjtők a szállításhoz előkészítették.

Vagy ott voltak a spirituszban tárolt parlagi viperák. Mint a heringek a konzervdobozban. 1890 és 1900 között ugyanis ezek az állatok, melyeknek harapása kismértékben mérgező, kezdtek elterjedni Bécs körül a legelőkön és a mezőkön. A helybeliek féltek tőlük, és minden kontrol nélkül irtották őket. Az elpusztított példányokból pedig nagyon sok a múzeumban végezte.

 

 

Parlagi viperák spirituszban 
1890-1900 közötti időszakból 

(Ha valakit bővebben is érdekel a kiállítás, 2027. június 27-ig lesz nyitva Bécsben.)

Mikor három órányi nézelődés és számos információs tábla elolvasása után elhagytuk volna a múzeumot, kiderült, hogy odakint trópusi zuhé van (nem a hőmérséklet, hanem a vízmennyiség alapján osztályozva). Úgyhogy inkább megnéztük még a gyerekeknek szóló Jégkorszak kiállítást, illetve a gyerekfoglalkoztatót a legfelső emeleten.

Ezen a téren is sokat fejlődnek a múzeumok. Érdemes ilyen helyeken körülnézni, mindig vannak jó ötletek, hogy mivel is lehet felkelteni a gyerekek érdeklődését. Volt például egy nagy „terepasztal”, és mellette mindenféle tárgyak, amelyeket a jellemzőik szerint kellett besorolni, és elhelyezni az asztal megfelelő pontján.

 

Te hogy határoznád meg?

A falon körbe meg gyűjtődoboznak megrajzolt mágnesfalak voltak, és bárki elheyezhette a rajzát, vagy kisebb méretű tárgyát a megfelelő kategória területén.

 

Te mit mutatnál be a múzeumban?

Kifelé menet pedig még azt is megtudtuk, hogy ahogy nálunk van madárszámláló nap, úgy van itt, immár harmadik éve, kétéltű és hüllő számláló nap.

 

Felhívás kétéltű és hüllő számlálásra

De ez már tényleg a múzeum (és erőink) vége volt. Visszabumliztunk hát az autónkhoz, és nekivágtunk az utolsó útszakasznak, egyenesen haza, Budapestre. Ekkora út és ennyi élmény után igazán jól esett végre este, a saját ágyunkban aludni.

 

 #moldava #dinkelsbühl #MoldavatolDinkelsbühlig #Bécs  #Wien #NaturhistorischesMuseumWien #GutesSammelnBösesSammeln #P+R

Moldavától Dinkelsbühlig - Sketchtour Dinkelsbühl 4. nap. Haid, fél úton hazafelé

 Reggel a bolhapiacon kezdtünk. Ez ugyan nem a középkori város nevezetességei közé tartozik, de nem is töltöttünk benne annyi időt, mint ott. Viszont hihetetlenül olcsó volt minden. 10 EUR-ért kaptam egy vadonatúj, sok zsebes hátizsákot, Ági meg túrt magának 4 blúzt, és amikor az árát kérdezte, a leányzó nagyon bátortalanul felvetette, hogy 8 EUR, ha nem találjuk túl drágának. Szóval jól kezdődött a napunk.

Tele van a város apró részletekkel, amelyeket menet közben csipeget össze itt-ott a figyelmes ember. A középkori városrész körül, nagyon udvariasan, ingyen parkolók vannak, több is, és jó nagyok. Ennek ellenére sokan szeretnének a városon belül is autóval közlekedni, és nem csak a helyi lakosok. Nekik persze már fizetniük kell a parkolásért, de van egy fél órás ingyenes parkolási lehetőség, amelyhez a Zsemle-gombot kell megnyomni. Először nem értettük, mi az a zsemle-gomb, de aztán kitaláltuk, hogy biztos arra van, hogy aki csak beugrik egy zsemléért a boltba, annak azért mégse kelljen fizetnie. Aztán közelebbról is megnéztük a parkolóautomatát, és kiderült, hogy a zsemle-gomb tényleg zsemle gomb.

 

Zsemlegomb a parkolóautomatán

A másik érdekesség, hogy a házak nincsenek összeépítve, két ház között mindig van egy keskeny rés, ajtóval lezárva. Különböző elméleteket gyártottunk rá, hogy mi célt is szolgálhatnak, de a valóság túlszárnyalta a fantáziánkat. Kiderült, hogy ide nyíltak a házakból a latrinák, és szemetet meg a mosogatóvizet is ide öntötték ki. Persze ezt el is kellett takarítani, és mivel erre nem igen akadt vállalkozó, mindig az éppen büntetésben lévő emberek végezték ezt a munkát. A szag hiányából ítélve mára már, szerencsére, mindenhova eljutott a vízöblítéses WC kulturája. :-D

 

Középkori "szemétledobó" a házak között

Ha a Kinderzeche felvonulást nem is láthattuk (majd valamikor júliusban lesz, de a ruhapróbák már megkezdődtek), azért a város, Anyák napja tiszteletére (ami itt május 2. vasárnapja) kedveskedett nekünk egy kis műsorral. A Knabengruppe (azaz fiú zenekar) szolgáltatott egy háromnegyedórás koncertet, két helyszínen is. Szegény fiúk, 7-től kb. 15 évesig, összesen úgy százan (!!), talpig 30 éves háborús kosztümökbe (gyapjú uniformis, magas szárú csizmába betűrt nadrággal) voltak beöltözve, fejükön fekete, háromszög alakú kalap, hozzá varrt fehér parókával.

Az időjárás kitett magáért Anyák napja kedvéért. Még mi is csak egy szál hosszú ujjú felsőben voltunk! A gyerekek meg ott álltak a tűző napon, és türelmesen várták a zenedarabokat összekötő hosszabb-rövidebb beszédek végét. Az ájuláshoz legközelebb állókat a zenetanár időnként kiemelte közülük, és elvitte egy kicsit az árnyékba, a többieknek vizet osztogatott, és aggódva kérdezgette, hogy bírják-e még. De mindezek ellenére is hűségesen kitartottak, és remek kis előadást produkáltak.

 

Dinkelsbühli Knabengruppe

A száz fiúból 40 kisdobos volt, a többiek fémfúvósok. Ez egyben az előléptetés fokozata is a zeneiskolában, amely egész évben készül erre és az ehhez hasonló fellépésekre.

A záróbeszédben elhangzott, hogy ma, kivételesen, fel lehet menni a templomtoronyba. Persze egyből odaügettünk Ágival, hogy ki ne maradjunk az eseményből, és még a tömeg előtt érjünk oda, de kár volt úgy sietnünk. Tömegek sem voltak, és a torony sem volt nyitva. Úgyhogy visszamentünk érdeklődni, és egyenesen a főpolgármestert vettük célba, aki összekapta magát, és egyből intézkedni kezdett. Kiderült ugyan, hogy a tornyot majd csak 2 órakor nyitják ki, de mivel Ági úgy kezdte, hogy mi csak 1-ig érünk rá, és utána már indulunk haza, Magyarországra, külön nekünk előkerítették a TourInform vezetőjét.

Amíg vártunk rá, a főpolgármester meghívott bennünket egy kávéra, amelyet a finn testvérváros polgármesterének a társaságában fogyaszthattunk el. Illetve fogyaszthattunk VOLNA el, mert közben előkerül a főnök a kulccsal, és ő is sietésben volt, meg mi is. Szóval kávé helyett inkább felvágtáztunk 220 lépcsőn a torony tetejére. Elől Ági diktálta a tempót, mögötte én szedtem a lábam, hátul meg ott lihegett és fújtatott a nálunk vagy 20-25 évvel fiatalabb férfi, akinek teljesen vörös volt már a feje, mire felértünk. És igen szaggatottan tudott csak válaszolgatni Ági kedélyesen társalgó stílusú kérdéseire. :-D És a teraszra sem lépett ki, mert tériszonyos. Valószínűleg örökké emlékezetessé tettük számára ezt a napot.

A kilátás nagyon szép volt, a jó idő ebben is a kedvünkre szolgált. A vezetőnk szerint innen, a toronyból nyújtja a város a legszebb látványt. Meglepő volt a házak egyforma színű teteje. Nagyra értékeltük ezt az egységességet, de csodáltuk is, hogy ennyire meg tudták ezt oldani.

 

Dinkelsbühl madártávlatból

Bár már eddig is láttuk, hogy itt szigorúan betartják a szabályozásokat. A városfalon belül a házak falára mindent csak gót betűkkel szabad felírni. Az utcák, terek nevét, a boltok feliratát (legyen az 100 éves patika vagy kínai meditációs központ), a házszámokat, a reklámszlogeneket. Bár ezek a feliratok mai szemmel elég nehezen olvashatók, de jól erősítik a város történelmi hangulatát.

 

Gótbetűk az egységes városképért

Azért még sikerült egy kis gyors rajzolást is belecsempésznem a délelőttbe. Jó téma volt a zenélő fiúk csapata, készítettem is róluk néhány életképet. Szerencsére jóval kevesebbet mozogtak, mint egy átlag járókelő, akit néha megpróbálok lekapni.

De ezek már tényleg az utolsó rajzok voltak. Egy gyors búcsúzkodás után, a jövő évi újabb találka reményével, ki-ki hazafelé vette az útját.

Mi csak Linzig jöttünk, illetve Linz mellett, Haidban foglaltunk szállást. Hiába lát az ember a booking.comon egy csomó fényképet, ez a szállásfoglalás mindig egy lutri. Ez alkalommal egy motelt fogtunk ki, amelyet néhány bolgár fiatalember üzemeltet. Amikor végre sikerült bejutnunk, és kulcsot kapnunk a szobánkhoz, már nem volt semmi gond, de előtte azért akadtak kisebb zökkenők.

Vacsora előtt még tettünk egy rövid sétát a környéken, és megtudtuk, hogy Haid ugyan 1593 óra létező település, de igazi „hírnevet” 1941-től kapott. Akkor építettek fel itt egy nagy munka- és barakktábort, ami aztán, különböző funkciókkal, egészen az 50-es évekig fennmaradt.

Ma már egy kockaházakból álló lakótelep és két modern (60-as évekbeli) templom áll az egykori barakkok helyén.

 

Közeleg a vihar. 
Haid, evengélikus templom

Csak rövid sétát terveztünk, nagy szerencsénkre, mivel alig értünk haza, amikor megérkezett egy vihar. Először csak teljes sötétség, távoli, de igencsak méretes villámok és dörgés, de aztán leszakadt az ég, esett, mintha dézsából öntötték volna. Nem tartott nagyon sokáig, de ha kint ér bennünket, akkor ronggyá áztunk volna. Így meg a szobából gyönyörködtünk benne, a vacsoraszendvicsünket rágicsálva.

 

 #moldava #dinkelsbühl #MoldavatolDinkelsbühlig #urbansketchershohenlohe  #sketchtour #urbansketching #USk #haid #semmeltaste #knabengruppe

Moldavától Dinkelsbühlig - Sketchtour Dinkelsbühl 3. nap. Az igazság a Kinderzecheről

Reggel pontosan kellett érkezni az USk találkára, mert egy olyan helyre sikerült bekunyerálnunk magunkat, amely amúgy csak speciális esetekben látogatható.

Tehát időben elindultunk hazulról, mert még az Edekába is be kellett ugranunk kenyérért, és azt sem tudtuk, hogy mennyi idő alatt érünk oda, ahova mennünk kell. Szerencsére ez a belső városrész olyan kicsi, hogy 20 perc alatt nagyon kényelmesen is át lehet érni egyik végétől a másikig – mi meg, ugye, inkább lendületesen, mint kényelmesen szoktunk haladni. Úgyhogy bőven jutott időnk még beugrani egy mosdóba is.

Hatalmas piros pont illeti meg a város vezetőségét a számtalan mosdóért. Tiszták, rendezettek, éjjel-nappal nyitva vannak, és olyan jó az elhelyezésük, hogy szükség esetén 5 percen belül biztosan talál egyet az ember. Ennyi turista mellett erre szükség is van – de azért nem megszokott, hogy ilyen jó a helyzet.

A szorgalmas USk-sok, főleg, akik városon belül laknak, a reggeli találkozó időpontjára néha már túl is vannak az első képükön. Vagy legalábbis egy félkész képen dolgoznak. A kevésbé elhivatottak ilyenkor élnek társaséletet, ismerkednek, barátkoznak. 

Mivel, egy szép zöld szalagon, a nyakunkban lóg a névtáblánk, ezért napközben is könnyen felismerjük egymást, és nyugodtan megállhatunk valaki háta mögött, hogy megcsodáljuk az alkotását. Engem, speciel, az sem zavar, ha vadidegenek szólítanak le, de úgy láttam, hogy nem minden rajzoló ilyen rugalmas. Volt, aki szigorúan a papírra meredve mormolt egy Hello!-t, amikor ráköszöntem, de amikor nem álltam azonnal odébb, egy óvatos oldalpillantást vetett rám, és amikor meglátta a zöld szalagot, „Ja, Te is USk-s vagy!” felkiáltással egyből mosolyogva mutatta, hogy mit is rajzolt.

Amikor beengedtek bennünket a 30 éves háború korabeli társzekér-utánzatokat őrző hatalmas hodályba, mindenki munkába kezdett, és pillanatok alatt flowba kerültünk. Vagy egy órán át néma csendben alkottunk. Aztán egyszer csak megszólalt egy hang: ”Van itt még valaki rajtam kívül?” Erre aztán kitört a nevetés, elszállt a flow, és utána már zizegősebben fejeztük be a rajzokat.

 Reggel elhangzott, hogy délben, miután befejeztük itt a rajzolást, lehetőségünk lesz megnézni a Kinderzeche múzeumot is. Kiderült, hogy két vezetés közben ajánlottak nekünk egy kis extra időt, de Ágin és rajtam kívül senkit nem érdekelt a lehetőség. Mi viszont lelkesen kaptunk az ajánlaton, és nem is bántuk meg. Nem csak a Kindenzeche felvonuláshoz tartozó rengeteg kosztümöt és kelléket csodálhattuk meg (csak lábbeliből 1200 pár van!), hanem számos információval is gazdagodtunk. Közülük a legfontosabb, hogy a Turmel Loriról szóló történetből egy szó sem igaz.

A Kinderzeche igaziból az iskolaév végén tartott évzáró kirándulás és eszem-iszom neve. Év végén a diákok felkerekedtek, zeneszóval végigvonultak a városon, és mindenkitől 1 guldent kértek, hogy aztán az összegyűlt pénzből megtarthassák ezt a mulatságot. (Legfrissebb elméletünk szerint innen származhat a „ki fizeti a cehet? kifejezésünk is.)

A piknikre persze nem egyedül mentek a fiatalok, mindig volt velük egy felnőtt is. 1628-ban történt, hogy a pedellus, aki a gyerekeket kísérte, olyan részeg volt, hogy megbotlott, beleesett a folyóba, és megfulladt. Az esetről készült jegyzőkönyv fennmaradt, és bizonyítja, hogy ez a hagyomány már ilyen régóta él.

Kezdetben csak a fiúk vonultak, zenélve. Később a lányok is csatlakoztak hozzájuk, és a táncukat adták az eseményhez. Ez a felvonulás annyira népszerű lett, hogy a felnőttek is csatlakoztak hozzá. Akkor már nem sok köze volt az iskolaév végének megünnepléséhez, hanem népszokássá nőtte ki magát. 127 évvel ezelőtt aztán valaki kitalálta, hogy ha már úgyis ennyi energiát belefektetnek a dologba, zene, tánctanulás, kosztümök stb., akkor kibővíthetnék egy kis történelmi színdarabbal. Legyen szívhez szóló, tanulságos, kicsit összefüggésbe hozható a város történetével (a városban tényleg jártak a 30 éves háborúban a svéd csapatok, még II. Gustav Adolf svéd király is, és tényleg nem rombolták le). Egy szóval, egy jó tollú helyi lakos életre keltette Lorit, a toronyőr lányát, és a hozzátartozó történetet. Amely azóta is töretlenül halad a diadalútján, és a város fő turisztikai nevezetessége.

A ruhákat a Kinderzeche közösség varrja és gondozza, és igyekeznek annyira korhűek lenni, amennyire csak lehet. Az összes ruha gyapjúból van, a dárdák hegyes vége vasból kovácsolt, a hosszú csövű puskák ugyanolyan nehezek, mint annak idején.  

 

 

Komoly fizikai erőnlétet kíván a részvétel a felvonuláson, de úgy tűnik, a város apraja-nagyja töri magát, hogy beöltözhessen. Különösen kelendő Lori szerepe, amelyre minden évben 6-8 jelentkező is van, akik közül komoly felvételi alapján választják ki az igazit. Sok hölgy élete végéig szomorkodik amiatt, hogy annak idején kihullott a rostán, és nem kapta meg ezt a fontos pozíciót.

Délután a városfal mentén mentem körbe, témára vadászva. Rengeteg kiskapun és toronybejárón lehet ki-bejárni a városba, cikáztam is ide-oda, lehetőleg mindenhova bekukkantva, ahova csak lehetett. 

 

Megnéztem a fűszer- és gyógynövénykerteket, a régi toronyőrlakásokból átalakított, kívül régi, belül modern lakásokat (persze, csak kívülről), és felmásztam egy hat szintes toronyba is, ahol egy középkori toronyőr fogadott. Majd a frászt hozta rám, ahogy kapaszkodtam fel a falépcsőn, és egyszer csak rám köszönt. Kiderült, hogy ő is egy csoportosulás tagja (azért írom így, mert jogi és pénzügyi okokból nem akarnak egyesületeket alakítani, inkább csak úgy „vannak”). Tele van a város ilyen történelmi csoportokkal, és mind nagyon lelkesek. A város, ügyesen, úgy döntött, hogy minden olyan tornyot, amibe be lehet menni, valamelyik csoport gondozásába ad. Ők meg lelkesen vigyáznak rá, és igyekeznek mindenféle korhű dolgokat kialakítani bennük.

A toronyból vettem észre egy érdekes felvonulást is. Mindenféle rajzfilmfigurának (??) beöltözött alakok vonultak a városfalon kívül körbe. Én még alaposan körülnéztem odafentről, aztán a falon belül továbbmentem egy kapunyit, közben fényképezgettem. Amikor kikukkantottam a kapunál, akkor ért oda a felvonulás eleje is. Egy nagy táblát szorongattak a kezükben, amelyből kiderült, hogy ők az Ulmer Furs, azaz Ulmi szőrösök.

 

Ulmer furs

Tetőtől talpig műszőrme hacukába beöltözve haladtak, mellettük a felvonulást biztosító felvigyázók és a mentős egy szál ujjatlan pólóban. Éppen akkor kiabálták hangosan az utasítást, hogy megint szünet következik, és mindenki vegye le a fejét, és szellőzzön. De az igazán Szőrösök mit sem törődtek a meleggel, nem voltak hajlandók megválni a jelmez egyetlen darabjától sem. Viszont lelkesen integettek, amikor fényképeztem őket.

Ági közben történelmi ismereteit mélyítette el, és elugrott a közeli Limes múzeumba (Limeseum). A római köri Limes nyugat-európai szakasza világörökség (a magyarok valamiért nem akartak részt venni benne), és számtalan pontján van bemutató anyag. Utunk során már többször láttunk erre utaló hirdetőtáblát. (Házi feladat: nézzetek utána, hogy húzódott végig a Limes északon Európában, délen Afrikában.)

Errefelé most van a spárga- és rebarbaraszezon. Két olyan étel, amelyek Ági nagy kedvencei. Vacsorára is spárgasalátát és spárgás pizzát ettünk, hozzá rebarbaraszörp dukált (Áginak, én ananászt ittam). És persze ment a nagy beszélgetés, nevetgélés, rajznézegetés. Rengeteg hasznos információt szerezhet az ember ilyenkor festékekről, tollakról, mindenféle festő- és rajzeszközökről.

 

 #moldava #dinkelsbühl #MoldavatolDinkelsbühlig #urbansketchershohenlohe  #sketchtour #sketchbook #urbansketching #USk #ulmerfurs #kinderzeche #kinderzech

Moldavától Dinkelsbühlig - Sketchtour Dinkelsbühl 2. nap

Ugyan azt hallottuk, hogy ma már jóval melegebb lesz, de igazából nem hittük el, főleg mert reggelre még csak 4 fokot ígértek. Szóval beöltöztünk. Aláöltöző, nadrág, (Ágin még bokamelegítő is), hosszú ujjú felső, azon polárkardigán, polármellény, pehelykabát. Ágin pluszban sál és fülvédő is. A táskámban nálam is ott volt, a biztonság kedvéért, de végül nem vettem fel. Igaz, le sem nagyon vettem rétegeket, csak a mellényt, úgy délután 3 felé – köztudomásúlag akkor van általában a legmagasabb nappali hőmérséklet, és a szélcsendes, napos részeken még nekem is kezdett melegem lenni.

Az USk társaság, ha nem is ennyire, de azért eléggé be volt öltözve. Fél órákat, egy órákat egyhelyben állni vagy ülni nem ugyanaz, mint folyamatosan mozogni, esetleg forró kávét szürcsölni valahol. Az átlag turisták szerint viszont kitört a nyár. Rövidujjú pólóban, sortban szaladgáltak, még szellős nyáriruhát is láttunk. Gondolom, ők ugyanolyan megrökönyödötten néztek minket, mint mi őket.

Dinkelsbühl Németország legszebb kisvárosának van kikiáltva (valami újság szavaztatta meg az olvasóit). Tényleg szép kis középkori városka, de három heti utazás után, amelynek során jó néhány középkori várost meglátogattunk, határozottan állíthatjuk, hogy vannak olyanok, amelyek még ennél is nagyobb eséllyel állhatnának sorba. Ennek ellenére nagyon jól lehetett benne sétálgatni, nézelődni, rajzolni.

 

 

 

 Dinkelsbühl

A város a hírnevét nagyon nagy részben egy híres 30 éves háborús történetnek köszönheti. Amikor II. Gusztáv Adolf elfoglalta a várost, és bevonult, hogy közölje a polgárokkal, porig fogja rombolni, egy bátor leányzó, a teljes árvaházzal a háta mögött, eléje vonult és borult és a kisgyermekekre hivatkozva kegyelmet kért a város számára. A király ugyan kicsit megingott, de igazából csak akkor bújt elő az arany szív a durva katonazubbony mögül, amikor meglátott az árvák között egy szőke fiúcskát, aki a saját kisfiára emlékeztette, akinek a halálhíre pár nappal korábban jutott el hozzá.  Szóval meghatódott, és megkegyelmezett a városnak.

 

Dinkelsbühl legendája

Ennek tiszteletére aztán minden évben eljátsszák ezt a jelenetet – 10 napon át, minden nap! Azért 10 napon át, mert régen még nagy volt az ellentét a katolikusok és a lutheránusok között, de a városi sztorit mindenki meg akarta mutatni, így egyik hétvégén a lutheránusok, a következő hétvégén a katolikusok játszották el. Mára már ellenségeskedés és különcködés nincs, de a szokás megmaradt, és a turisták kedvéért a köztes napokat is belevették.

A lényeg, hogy ez a történet élteti várost. Az emléktárgyakon is a híres nagyjelenet játszódik (árva gyerekek, Lorival, a toronyór lányával, a lovon ülő király előtt térdelnek), fel van festve a falra, megjelenik szobor formájában. Még pecsétnyomót is lehet kapni, ami ezt ábrázolja.

Ezen kívül szép fachwerk házak, teljesen körbeérő városfal, számos torony – és rengeteg gólya a fő látnivaló! A mai napi rajzolás témája, ennek megfelelően, tetők és gólyák voltak. Ez utóbbiakkal csak az a probléma, hogy ha állnak, akkor nagyon messze vannak (a legmagasabb tornyok tetején fészkelnek), ha meg repülnek... akkor is. Ráadásul mire előkapná az ember a mobilját, hogy fényképezzen, általában már kirepültek a látóköréből.

 

Dinkelsbühl gólyák városa

Ági mászkált a városban, könyvesboltot, múzeumokat fedezett fel, és időről időre megkeresett, hogy megossza velem az információkat. Én meg szorgalmasan vadásztam a gólyákra. A tetőkre nem kellett vadászni, azok, szerencsére, békésen, nyugodtan megültek a helyükön.

A szervezők felhívták rá a figyelmünket, hogy délután fél órás orgonahangverseny lesz a Szent György-templomban. Így oda is gyülekeztünk, és a templom megtelt rajzoló emberekkel. Érdekes élmény zenehallgatás mellett rajzolni – és nézegetni a különböző helyzetekben rajzoló embereket.

 

Urban Sketchers a Szent György templomban

A koncert témája az induló volt. Hallottunk katonai indulókat, a klasszikus esküvői bevonulót, temetéseken elhangzó vonulási darabokat. Sőt, az orgonista, ráadásként, még a Star Wars legismertebb dalát is eljátszotta! Érdekes hangzása volt ebben a speciális hangszerelésben.

 

Star Wars orgonára hangszerelve

A koncert előtt és után megcsodáltuk a hatalmas bibliai installációjukat is, amely több mint 120 éves. Az egyedisége abban rejlik, hogy az alapját a város épületei adják, úgyhogy fachwerk házak közül űzik ki Ádámot és Évát, és egy középkori vendéglős utasítja el a szállást kereső Máriát és Józsefet.

 

Dinkelbühls, Szt György templom 

Kifogtunk egy érdekes kiselőadást is. Mint kiderült, egy előadássorozat része volt. Két helybeli hölgy tartja. Kiemelnek (szóban) egyetlen alakot az installációból, és arról mesélnek, aköré fűznek gondolatokat. Minket is meginvitáltak, hogy csatlakozzunk – bár először nem egészen értettük, hogy mihez is.

Az aktuális téma a vízhordó lány alakja volt. Meséltek arról, hogy mikor került bele a szobor az installációba (még most is folyamatosan bővítik ezzel-azzal), hogy mit jelentett a közkút és a vízhordás az emberek életében a bibliai időkben, de akár még a XX. században is. Dinkelsbühlben 1907-ben vezették be a vezetékes vizet, tehát azoknak, akik az installációt építették, még lehettek emlékeik a vízhordás idejéről.

Kicsit meditáltunk is a vízről – tiszta vízű forrás hangját, illatát, érzetét képzeltük magunk elő, csukott szemmel. A végén a két hölgy és egyházférfiú előadott egy, a témához köthető bibliai jelenetet, Jézus találkozását a kútnál a szamaritánus asszonnyal. Az egész kb. negyedóráig tartott, ügyes összeállítás volt. Ja, és a legvégén még egy vizes témájú zsoltárt is elénekeltünk együtt!

Este hatkor egy étterem előtt volt a gyülekező, ahova a közös vacsorát is tervezték. A bejárati ajtóhoz vezető lépcső remek lehetőség volt a képek bemutatására. Tele is raktuk az összes lépcsőfokot. Persze, Murphy törvénye, pont akkor akart kijönni egy házaspár, de aztán meglátták a helyzetet, és mondták, hogy nem is olyan sürgős nekik. Pedig már éppen kezdtünk volna felszabadítani nekik egy keskeny gyalogösvénynyi helyet.

Ma nem maradtunk ott vacsorázni, helyette azt szerettük volna felderíteni, hogy tulajdonképpen hol is van Oettingen VÁROS. Ott van ugyanis a szállásunk, de amit mi láttunk a településből, az a 70-es, 80-as évektől épült, jellegtelen házcsoport volt csupán, minden történelmi múlt és a prospektusokban mutogatott szép templom nélkül. Úgyhogy azt gondoltuk, kell még itt lenni valahol egy nagyobb városrésznek is, amit folyton-folyvást hirdetnek, csak jól el van dugva.

 

Oettingen

És igazunk lett! Ha a körforgalomban nem jobbra megyünk, hanem balra, akkor a régi, városjellegűbb, városrészbe kerülünk, és a templomtorony is láthatóvá válik. Igaz, hogy este 7-kor már minden zárva volt – a Hofparkból konkrétan úgy söpörtek ki minket -, de legalább a lelkünk megnyugodott, hogy megoldottuk a rejtvényt.

A város fő érdekessége egyébként, hogy valamikor a XVII. század végén két testvér örökölte, akik nem tudtak megegyezni, ezért ketté osztották a várost maguk között. A város egyik fele katolikus lett, a másik fele lutheránus. A kereskedelmi törvények is eltérően alakultak a két városrészben. Útlevél azért szerencsére nem kellett, ha az ember át akart látogatni az ismerőséhez. Viszont az építkezésben nagyon megmutatkozott a különbség. A lutheránusok, az egyszerűség hívei, megmaradtak a régi fachwerk házaknál. A katolikusok viszont polgáriasodtak, és barokk stílusú házak építésével mutogatták a gazdagságukat. A fő utcán még ma is büszkén néznek szembe egymással az eltérő stílusú épületek.

 

Utcakép Oettingenben

Mivel tartott még a lelkesedésünk, elindultunk, hogy lássunk valamit a meteorkráterból is. Ugyanis Dinkelsbühl és a szállásunkként szolgáló Oettingen között húzódik egy kráter széle. Jó nagy kráterről beszélünk, az egyik szélén (belül) Oettingen van, a másik szélén (szintén belül) Nördlingen, amely jó 16 km-re van innen. Persze a kráter így, talajszinten haladva, nem látható. Nagyon sokáig nem is tudták, hogy létezik, csak a pontosabb térképezések és a légifelvételek idején jöttek rá, hogy mi újság.

 

Geopark Ries 

Manapság viszont már lépten-nyomon erre utaló táblák vannak az út szélén, kialakították a krátertúrát (körben, összesen kb. 130 km), információs táblákat helyeztek el az érdekesebb helyeken. Mi egy kőbányánál találtunk egyet, ahol a meteor becsapódás eredményeként képződött színes breccsát és suevitet mutogatják. Illetve első sorban az információs táblát, mivel a kőzetfeltárás a kőbánya területén van, ahova tilos a belépés, de ha mégis belépsz, akkor csakis a saját felelősségedre teheted.

 

Kőbánya suevittel

Megnyugodtunk, hogy ma is láttunk valamit, és este 9-re már haza is értünk végre, vacsorázni.

 

 #moldava #dinkelsbühl #moldavatoldinkelsbühlig #urbansketchershohenlohe  #sketchtour #sketchbook #urbansketching #USk #geoparkries #oettingen #starwars