Moldavától Dinkelsbühlig - Nappali kalandok, éjszakai verseny

 

Reggeli közben – mivel folyton az ablakhoz szaladgáltunk, ellenőrizni, hogy látjuk-e a rókát – észrevettük, hogy valami fő a kerti tűzhelyen. Persze, mindenféle teória felmerült, az állatoknak szánt mosléktól a szilvalekvárfőzésig (ezt a tavaszra való tekintettel hamar elvetettük). Aztán, amikor kiugrottam az autóhoz a margarinért, megláttam, hogy Michal, a házigazdánk, már ott szorgoskodik a garázsban, úgyhogy mindjárt megkérdeztem tőle. Kiderült, hogy méhviaszt főz – vagy inkább olvaszt. Ha jól értettem, a lépben összegyűlt viaszt szűri meg az egyéb szennyeződésektől, és tömbösíti, hogy később majd lépalap készüljön belőle a keretekbe. (Vagy valami ilyesmi.) Elmesélte azt is, hogy itt a hegyen annyival rövidebb a tavasz (virágzás), hogy ugyanannyi méhcsalád nála 20 liter mézet, a völgyben meg (ahol melegebb van, és hosszabb a virágzási idő) 60 litert ad. Nem is igazán a mézért tartja őket, hanem azért, hogy legyen, aki beporozza a hegyi virágokat.

Közben Ági nem győzte kivárni a margarint, úgyhogy kijött utánam, megnézni, hol vesztem el. És gyorsan elújságolta Michalnak, hogy milyen szép rókát látott tegnap. Érdekes módon, Michal kevésbé volt lelkes. Már az összes tyúkját és libáját elvitte – úgyhogy most már csak néhány birkát tart, azok túl nagyok a rókának :-D -, és a szomszédban is alig van már szárnyas jószág, amiért a rókának még érdemes lenne idejárni. Hiába, minden szép környezetnek megvan a maga árnyoldala is. Főleg, ha az ember elsősorban tyúktartó és csak másodsorban természetimádó.

Délelőtt átugrottunk Németországba – ahol a benzin drágább, az élelmiszer viszont, Michal szerint olcsóbb. Még jó, hogy bevásároltunk a Lidlben! :-D

Közvetlenül a „határ” túloldalán is áll még vagy 8-10 ház, saját falunévvel – látszik, hogy itt is az emberekkel mit sem törődve, egy falut kettévágva, húzták meg annak idején az országhatárt.

Mi persze nem ide igyekeztünk, hanem egy kicsit távolabb, Altenbergbe. Olvastunk ugyanis egy történelmi regényt, amely az Érchegységben játszódott, és egyik fő vonala pont Altenberg megszületése és fejlődése volt.

Sajnos a mai Altenbergben nyomokban sem emlékeztetett semmi a középkorra. Németországban nagyon sok szép középkori városközponttal találkozhat az ember, de ez a város egyetlen házzal sem büszkélkedhet. Sőt, még a regény kapcsán felállított, a főszereplőkre emlékeztető szobrot sem találtuk (bár nagyon nem is kerestük, mert csak utólag jutott eszünkbe).

Viszont volt Edeka. Régen, ha az NDK-ban (vagy jóval ritkábban az NSZK-ban) jártunk, az Apfelsaft és a túrótorta (NEM az amerikai stílusú cheesecake) volt a favorit. Meg Drezdában az Eisbecherek (csodálatosan megkomponált fagylaltkelyhek, igen baráti áron). Mára változott az érdeklődésünk. A Teewurst mellett most a mákos-marcipános joghurtot és egy spéci szilvateát vadászunk.

Joghurttal ugyan nem volt szerencsén, de teát találtunk. Mindjárt fel is vásároltuk az egész készletüket, mind a 13 dobozt, mert nálunk ez nagy üzemben fogy – és hát hárman vagyunk a zsákmányra.

                                                          Ez itt nem a reklám helye. :-D

Aztán elsétáltunk a Bányászmúzeum tábla mutatta irányba. Némi keresgélés után megkérdeztünk egy járókelőt is, aki felvilágosított, hogy tényleg van ilyen múzeum, de nem itt, hanem egy heggyel odébb.

Tehát autóba ültünk, és odahajtottunk – csak hogy megállapítsuk, a péntek a hét egyetlen napja, amikor zárva tartanak.

                                                         Régi csille a bányamúzeum előtt

Viszont találtunk egy plakátot, hogy mától vasárnapig történelmi vásár lesz egy megint másik faluban. Gyorsan megszavaztuk, hogy még belefér, úgyhogy tovább autóztunk. A plakátokat meg is találtuk az adott faluban, de maga a rendezvény nem volt se a templomtéren, sem a sportpályán... Végül egy vidáman sörözgető baráti társaság igazított útba bennünket. Az útmutatásuk alapján meg is találtuk a helyet, de még mielőtt odaértünk volna, kiderült, hogy nincs ott parkoló. Úgyhogy visszatértünk a sörözőkhöz, leparkoltuk a kocsit, elmondtuk nekik, hogy miért jöttünk vissza, aztán gyalog elsétáltunk a sátrakhoz. Ahol kiderült, hogy a vásárt még csak építik, és majd délután 4-kor nyitnak. Ezt mindenki tudhatja, aki az interneten utánanéz!

Úgyhogy az új barátaink nagy derültségére 10 perc múlva már ismét a parkolóban voltunk. 

                                            Az első "modern" goffri a XIX. századból származik

Ezek után úgy döntöttünk, hogy mára ennyi volt a kulturturizmus. Hazafelé vettük az irányt, hogy az éjszakai két órás verseny előtt még aludjunk egyet.

Közben lassan kezdett szállingózni a többi csapat is, akik a három napos verseny alatt itt fognak aludni a „mi” turistaházunkban. Érdekes a szobaelosztás, farkastörvények uralkodnak, mindenki szabadon választhat a még üres szobák (vagy ágyak) közül. Mi tegnap lestoppoltuk az egyetlen három ágyas szobát. A többiben mind ennél több hálóhely van – emeletes ágy, alul dupla, felül szimpla megoldással, esetleg teljes szobát betöltő emelt dobogó (alatta rengeteg tárolóhellyel). Igaziból főleg télen használják, sífutásra nagyon alkalmas a környék.

                                            Praktikus hálóhely - az ágyak alatt minden cucc elfér

Ez a mostani esemény nem igazi rogaining, hanem annak egy speciálisan kitalált, könnyített és egyben nehezített változata. Három részből áll. Péntek éjjel egy két órás verseny a sötétben, szombaton délelőtt egy 5 órás nappali verseny, ugyanazon a terepen, végül vasárnap délelőtt egy 4 órás nappali verseny, szintén ugyanazon a terepen, de egy olyan térkép segítségével, amelyet az Osztrák-magyar monarchia 2. katonai felmérése során készítettek, valamikor 1826 és 1866 között. Izgalmas játék.

A most érkező csapatok általában a verseny helyszínén kezdték, ahol elvégezték a regisztrációt, így már csak a térképosztásra kellett újból ott lenniük. Mi viszont jó korán odamentünk, mert regisztrálnunk kellett még, meg a fizetést is a helyszínen intéztük. Sőt, már a nyári Európa-bajnokságra, amit szintén Janék rendeznek, is gyorsan befizettünk – nehogy lemaradjunk. Kedves gesztus Jan barátunktól, hogy évek óta helyben fizethetünk, így nem jönnek még rá a több ezer forintos banki költségek.

Este 9-kor volt a rajt. Mindig vicces, ahogy kirajzanak a csapatok. Mindenki egyszerre indul, és általában két, maximum három irány van, amerre menni lehet, és mindig van egy, amelyiket sokkal nagyobb tömeg részesít előnyben. Mi viszont legtöbbször a „népszerűtlenebb” utat választjuk, főleg, ha a másik irányban közeli pont van, mert ott, közvetlenül indulás után nagyon összetorlódnak az emberek, és ez mindjárt az elején jelentős időveszteséget okozhat.

Ugyan csak félhold volt, de még így is eléggé világított ahhoz, hogy úton, ösvényen gyalogolva nem volt szükség az összes fejlámpára. Egy darab remekül bevált mindhármunknak. Pedig messze nem volt olyan erős fénye, mint némely más lámpáknak. Volt egy fajta, ami ténylegesen elvakította az embert – gyalog ez csak kellemetlen volt, de amikor a verseny után mi már hazafelé tartottunk az autóval, és szembejöttek ilyen fejlámpás egyedek, megállapítottuk, hogy közúton használva igen veszélyes a forgalom többi résztvevője számára.

A fennsíkon leginkább a mocsaraktól féltünk, de még az egyébként panaszra okot adó szárazságnak is vannak előnyei. A kiemelkedő zsombékokon egyensúlyozva szinte teljesen száraz lábbal megúsztuk. Összesen 4 pontot gyűjtöttünk a 2 óra alatt, ami az ilyen éjszakai versenyen rekordnak számít nálunk. Ezen a három napos versenyen nem narancssárga-fehér bóják vannak felakasztva a pontok jelzésére, hanem vagy építkezésnél használt piros-fehér műanyag csíkok, kóddal ellátva, vagy még az sem – egy adott tereptárggyal kapcsolatban kell megválaszolni valamilyen kérdést.

Szerencsére az idő sem volt olyan hideg, mint amilyenre az előző esti séta alapján számítottunk. Igaz, jól be voltunk öltözve. Rajtam például, felül, 5 réteg volt. Itthon aztán a vetkőzésnél kiderült, hogy bár út közben nem éreztük, hogy melegünk lenne, de azért alaposan megizzadtunk, minden rétegen érezni lehetett a nyirkosságot.

A végső időpontnál kb. negyedórával előbb értünk be, és egyből indultunk is haza, így aztán zavartalanul, még a tömeg előtt, le tudtunk zuhanyozni. Aztán az ágyból, félálomban, elégedetten hallgattuk az érkező tömegeket, akiket ilyen jól „kicseleztünk”.

#rogaining #Moldava #Altenberg #Érchegység #éjszakaiverseny 

Moldavától Dinkelsbühlig - A prágai állatkert

 

Érdekes, hogy a drágább szállás (és a nagy terasz!) nem jelent egyet a jobb alvással. Reggel mindannyian az éjszakai forgolódásainkról meséltünk egymásnak.

De az időjárás kedvező volt, tiszta kék ég, szép napsütés – mi kell még!?! Talán csak egy meteorológiai tanácsadó, aki részletesen elmeséli, hogy NAPKÖZBEN milyen idő lesz. Reggelente 1-2 fok, napközben akár 15-18 is, ez az út erősen az időjárásról IS fog szólni. 😊

Kényelmes, svédasztalos reggeli, gyümölcslével, zöldségekkel, kaláccsal (és persze rántottával), aztán irány Prága – és az állatkert! Bár nem teljesen a város közepén vágtunk át, de így is belekeveredtünk egy olyan reggeli csúcsforgalomba, hogy még a Hungária körút is megemelhette volna előtte a kalapját! És még szirénázó járműveket is el kellett valahogy eresztenünk közben.

Ezért aztán nem is érkeztünk meg az állatkertbe nyitásra, 9 órára, hanem csak 9 óra 6 percre. És a jó kis, ingyenes parkoló már teljesen tele volt. Először azt gondoltuk, hogy a környéken dolgozókkal, akik megtanulták, hogy itt lehet ingyen parkolni, de aztán az állatkertbe belépve láttuk, hogy nem feltétlenül. Annyi volt az ember már reggel nyitáskor is, hogy csak bámultunk. Óvodai és iskolai csoportok, még gimisek is, felnőtt csoportok, babakocsis családok apukával és anyukával, és közben még rengeteg „magánzó” is, mint mi. Mindez egy közönséges csütörtöki napon. Annyira furcsának tűnt, hogy le is szólítottunk valakit, hogy valami szabadnap van-e ma Csehországban, de határozottan cáfolta a feltevésünket.

 

Stílosos csomagmegőrző az állatkertben 

Persze a sörényes farkasok ketrecével kezdtük, hátha kora reggel még frissek és odakint sétálgatnak – de semmi.
A sörényes farkasokról azt kell tudni, hogy néhány éve még azt sem tudtuk, hogy léteznek. De aztán egyszer csak, ki tudja, hogyan, bekerültek Máté látóterébe, és azóta minden állatkertben vadásszuk őket. Illetve nem is igen kell vadászni, mivel, amióta nyitva van rájuk a szemünk, már lépten-nyomon beléjük botlunk. Például a szegedi állatkertben is vannak. Csak türelem kell hozzájuk, mert nem azok a magamutogató állatok.

A sörényes farkas egyébként alapból a dél-amerikai pampákon él, és a megszokottnál jóval hosszabb lábai segítik, hogy a feje a füves növényzet fölé kerüljön, és így átláthassa a vadászterületét. Gyönyörű a színe, és kecses az alakja – mind nagyon megszerettük.

                                                                     Sörényes farkas

A sörényes farkasoknál tett villámlátogatás után is főleg Máté vezetett, megvannak már a kedvenc helyei, amelyeket feltétlenül végig kell látogatni (négy éven belül már negyedszer jár ebben az állatkertben) – és persze közben is mindent megcsodáltunk, mindenhova benéztünk, ami csak utunkba akadt. Nekem, újdonságként, most a kígyónyakú teknősök tetszettek a legjobban. Vicces volt, hogy valóban milyen hosszú a nyakuk, és érdekes volt elgondolkozni rajta, hogy vajon hogy tudják begyömöszölni, behúzni ezt mind a páncéljukba. (Ami, mint bizonyára mindenki tudja, a mi bordáinknak egy módosított formája! Szóval ők a saját bordáikon BELÜL laknak.)

Érdekes volt, hogy néhány állat a nappal kelt, másokat viszont csak jóval később, ismételt látogatásaink során tudtunk megcsodálni. Az éjszakai állatok házában is csak 10 körül „kapcsolták le a villanyt”, addig csak az ágon vagy a dobozban szunyókáló jószágokat láttuk – ha ugyan. De amikor később visszatértünk, a 4 pangolinból 2 ott sétálgatott a kedvünkért az infravörös fényben. A bébi orangután ugyan csak egy pillanatra mutatta meg magát, de láttunk ősló csikót, keát, vidrákat, gyönyörködtünk egy bébiszurikátában, néztük, hogyan kergetik egymást a fakókeselyük az ebéd felett...

Itt külön kalandunk is volt. Be lehetett menni a keselyűk röpdéjébe, és mi persze be is mentünk. Az egyik keselyű meg egyből „barátkozni” kezdett velem. Amikor a cipőmet és a nadrágomat nem hagytam neki csipkedni, rávetette magát a szövött textiltáskámra. Ezt már „muszáj” volt hagynom, mert Máté nekiállt videózni. Mire megelégeltük a mókát, a madárnak már sikerült kiszakítania a táskámat. És még azután sem csüggedt, hogy elvettem tőle a játékszerét. Meglátta Ági hátizsákjának a lecsüngő hevederét, és egyből rávetette magát.

Az egész állatkert egy hegyoldalba épült, így aztán a hegyi kecskék kifutójában, a magas fákon lévő, spontán kialakult szürkegém kolóniát egy felette kiépített sétányról gyönyörűen beláthattuk – főleg, mivel a levelek is éppen még csak kezdtek megjelenni. Álldogáltunk is ott vagy egy fél órát, figyelve a különböző fészkekben zajló eseményeket. A legérdekesebb az a két kis gém volt, akik perceken keresztül püfölték és búbolták egymást, „életre-halálra”. Vagy valóban életre-halálra? Nem tudtuk biztosan eldönteni.

Mindenesetre, Máténak köszönhetően, aki egy nagy távcsövet cipelt magával, remekül láttunk sok mindent.

Rengeteg féle papagájuk is volt – nem csak a szokásos kékek, zöldek, de olajsárga, meg talpig piros-fekete, bóbitás, simafejű... Nagyon sok röpdébe be is lehetett menni, és velük egy légtérben figyelni a röppályájukat – és behúzni a nyakunkat, amikor hirtelen egy egész raj elsuhant mellettünk.

Időközönként visszatértünk a sörényes farkasokhoz, minden eredmény nélkül. Aztán a látogatásunk vége felé, amikor ebédeléshez kerestünk megfelelő padot, Máté felvetette, hogy menjünk oda még egyszer a ketrecükhöz, és tartsuk szemmel, miközben megesszük a szendvicseket. És kitartása elnyerte jutalmát! Még bele sem haraphattunk a kenyerünkbe, amikor egyszer csak KÉT sörényes farkas is előkerült. Sétáltak egy kicsit, megmutatták magukat – aztán mindjárt vissza is bújtak a házukba. De legalább megvolt az örömünk!

Tavaly ilyen tájban, amikor Ági és Máté, ugyanennek a versenynek a kapcsán, szintén megnézte az állatkertet, rátaláltak az elefántpapír készítő műhelyre. A papír ugyan nem elefántból, hanem annak az excrementumából készül, de így, „rövidítve”, szebben hangzik. Meghallgatták a teljes folyamatot, minden részletében – és megtudták, hogy az ürülék ilyen nemes célú hasznosítása végső soron mennyire nem környezetbarát és hasznosan újrafeldolgozott, mivel jónéhány kémiai eljáráson is végigmegy az anyag, mielőtt papírgyártásra alkalmas formába került. Aztán, persze, ki is próbálták magát a papírmerítést. Végül, Ági, már otthon, írt belőle egy cikket a Papíripar című szaklap számára. Na, most ebből hoztunk nekik is egy példányt. Megörültek nekünk, és mindjárt kaptunk is egy elefántpapírra nyomtatott elefántot. Ági még a névjegyét is otthagyta, hátha kérdéseik merülnének fel.

Egy kis extra kaland volt, hogy délután, amikor végre nehéz szívvel búcsút mondtunk a állatkertnek, Máté a parkolóban vette észre, hogy elvesztette a fülvédőjét. Miután a parkolótól az állatkertig vezető úton nem találta, némi sikertelenség után bekuncsorogta magát ismét a használt jegyével, és tényleg, a mosdóban ott is volt ez a nagyon fontos darab.

Most különösen fontos, nem csak azért, mert amúgy is hideg van reggel és este, hanem azért is, mert Máté (ahogy mi is) erős megfázásos tünetekkel küzd. Vállvetve szipogunk, köhögünk és fújjuk az orrunkat – és fogyasztjuk a rengeteg papír zsebkendőt.

Miután elbúcsúztunk az állatkerttől – 6 óra látogatás, és jó néhány meg nem látogatott állat után -, megcéloztuk a ma esti szálláshelyünket. Ilyen nevű városkából is akad jó pár az országban, de már nem ugrottunk be, sikeresen kikerestük a sajátunkat. Volt még egy kurta keveredésünk Moldova és Moldava között, de ezt hamar tisztáztuk.

Út közben még bementünk egy Lidlbe, de alig értünk az első sor végére, amikor hirtelen elkezdtek mindenkit terelgetni a pénztárakhoz. Délután 4-kor! Azt értettük, hogy zárni akarnak, csak azt nem, hogy miért – de aztán a pénztáros felvilágosított, hogy valami műszaki karbantartás lesz. A piros kabátos szerelők már ott tömörültek az ajtóban, a bolti dolgozók meg ürítették ki a mélyhűtő pultokat. Így aztán csak futtában dobtunk be ezt-azt a kosarunkba, reménykedve, hogy a hétvégére elég lesz.

A parkolóba visszaérve Ági egy külföldi hívást kapott a telefonján. Először azt hittem, hogy ez is egy olyan „Jól hall?” kezdetű ügynökös hívás (nekem tegnap Lengyelországból akart eladni valaki valamit), aztán azt gondoltuk, hogy Jan, a rogaining főszervezője, keresi valamiért. De kiderült, hogy az elefántpapíros, középkorú úr volt, aki nagy zavarban és illő tisztelettel az iránt érdeklődött, hogy AZOK a Harrachok vagyunk-e. Létezik ugyanis a Harrachoknak egy grófi ága, Ausztriában, akiknek korábban Csehországban is nagy birtokaik voltak. És itt, Bohémiában még mindig nagy szeretetnek, tiszteletnek és megbecsülésnek örvendenek. De hát mi, sajnos, nem AZOK vagyunk. Csak EZEK. Ideje is lenne már megint ráfeküdni a témára, hogy hogyan is juthattunk ehhez a vezetéknévhez az 1700-as években.

Hamar megérkeztünk a célterületre, úgyhogy még gyorsan elhajtottunk a korábbi évek szálláshelyére, egy másik, közeli faluba, hogy Ági megmutassa nekem, milyen szépséges kolostorban szoktak (kétszer) aludni. Aztán még a holnapi versenyhelyszínre is elugrottunk (szerencsére meg voltak adva a koordinátái is, mert a név alapján nem találta a Google Maps), hogy köszöntsük a rendezőket. De, úgy tűnik, ők nem olyan élmunkások, mint a Sparisok, mert egy nappal korábban még senki nem volt ott.

Ezek után már hamar megérkeztünk a célfalunkba, és még hamarabb át is hajtottunk rajta. Mire észbe kaptunk, már Németországban jártunk! Úgyhogy rendőrkanyarral visszafordultunk (a „határsávban”!!), aztán leparkoltunk, hogy tisztázzuk a végső úticélunkat. A pontos címet megadva, a térkép alkalmazás először azt közölte velünk, hogy egy nagy kerülővel a párhuzamos útra kéne átmennünk, de aztán csak talált egy kis átkötő utacskát is – és már meg is érkeztünk egy turistaházhoz, ahova mindenki más csak holnap fog beköltözni, de mi egy nappal előbb jöttünk.

A szállásunk ugyan le volt rendezve, és érkezésünk is pontosítva volt – Jan (a cseh szervező) szerint -, az épület 2. emeletén lakó család hölgytagja azonban semmit sem tudott rólunk. De rugalmasan közölte, hogy semmi gond, válasszunk magunknak szobát, amelyik tetszik. Aztán áthordtuk a tiszta ágyneműt más szobákból, és ment, hogy a fűtést is bekapcsolja nekünk.

Mi meg a biztos szállás kellemes tudatában nekiálltunk vacsorázni, és igyekeztünk elpusztítani mindent, amit romeltakarítás címén dobáltunk be még otthon a kajás táskába, közvetlenül az indulás előtt.

Közben előkerült a ház ura is, aki elvben tudott rólunk – bár ő is határozatlannak tűnt –, és jól elbeszélgettünk. Vidám fickó, jókat nevetett, értette a mi humorunkat is (!!). Kiderült, hogy ő is indul a versenyen a 12 év körüli fiával, és némi kezdő tájfutós tapasztalattal. Rogainingben ez lesz az első fellépésük.

Este, amikor Ági éppen egyedül volt a konyhában, az ablakon kinézve egy rókát látott átsétálni a kerten. Sőt, a róka még azt is megvárta, hogy Ági előkapja a mobilját, és lefényképezze. Mátét persze roppant lázba hozta a hír, azóta a róka folyamatosan beszéd- és ablakon kikukkantós témánk. (A falutól kicsit távolabb, fenyőerdővel körülvett területen elszórt házak egyikében lakunk.)

                                                   A róka, amelyik életünk "középpontja" lett

Vacsora után sétára indultunk, alaposan beöltözve. Ennek ellenére megállapítottuk, hogy holnap éjszakára még jobban be kell öltöznünk majd. Úgyhogy nem is volt túl hosszú sétánk. Helyette inkább a szobában vártuk lelkesen, hogy bemelegedjen a radiátor.

#Prága #állatkert #prágaiállatkert #kócsag #sörényesfarkas #rogaining