Moldavától Dinkelsbühlig - German múzeum Nürnberben, az első rajzok Dinkelsbühlben

 Reggel az is kiderült, hogy mit kaphat egy ember ajándékba, akinek az egész élete a mozi körül forog. Természetesen, valami mozisat. :-D A konyhában ezt a remek mintás kötény találtuk.

 

 

 Reggeli után érzékeny búcsút vettünk a barátainktól, és megbeszéltük, hogy most már igazán ők jönnek legközelebb látogatóba, Budapestre. Még soha nem jártak ott, itt az ideje, hogy körülnézzenek nálunk. Talán még moziba is elmegyünk együtt.

Kaptunk tőlük sok jó tippet, de persze a kínálat mindig több, mint az időnk. A mai nap nagy kérdése az volt, hogy Germán gyűjtemény vagy Játékmúzeum. Végül az elsőre esett a választásunk, bár nem voltunk vele teljesen tisztában, hogy mire is számíthatunk. De aztán a múzeumban kiderült, hogy egy általános kultúrtörténeti kiállítás, ahol MINDENT szeretnének bemutatni. Képzőművészet, történelem, régi korok szokásai, kézműves szerszámok és eszközök, játékok, templomi szobrok...

 

German múzeum, Nürnberg

Ez utóbbiak bemutatását nagyon eredeti módon valósították meg. A múzeum épületét ugyanis úgy alakították ki, hogy a modern részt egyszerűen egybeépítették egy régi kolostorépülettel. Az egyházi témájú tárgyakat aztán a kolostor keringőjében és belső udvarain állították ki.

Nagyon gazdag múzeum, a múzeum pénztárában 2 órát ajánlottak a megnézésére, de mi, három órányi nézelődés után, még úgy jöttünk ki, hogy bőven hagytunk hátra meg nem látogatott termeket. Csak hát időszűkében voltunk. És az emberi agy sem képes végtelen mennyiségű információt befogadni.

Nekem legjobban a történelemkönyvnek „álcázott” cserépkályhák tetszettek, amelyeknek minden egyes csempéjén valamilyen más kép volt – vegyesen a görög-római mitológiából, az ó- és újszövetségből és a mindennapi életből. Aki téli estéken a kályha mellé telepedett, a képek nézegetésével is sokáig elszórakoztathatta magát.

 

Kályhacsempék, German múzeum, Nürnberg

Egy másik érdekes kiállítás a zsebnapórákról szólt. Három-négy vitrin, tele kisebb-nagyobb, lecsukható fedelű, zsebben tárolható napórával. Csak arra nem jöttem rá, hogy hogyan használták őket. Hiszen a napóránál az a legfontosabb, hogy a mutató a naphoz képest mindig a megfelelő irányban essen. Vajon hogy tudták mindig betájolni őket?

 

Zsebnapórák, German múzeum, Nürnberg

A Régi mesterségek részleten váratlanul szembe jött velünk egy fénykép a tegnapi vándorlegényeinkről, és megtudtunk egy keveset a róluk.

 

Walz - modern vándorlegények (és -leányok)

Egy újra élesztett hagyományról van szó. A vándorlegények (és -leányok), a szakiskola elvégzése után útra kelhetnek, hogy szakmai gyakorlatot szerezzenek, ismeretlen helyeket, (esetleg) országokat ismerjenek meg, és élettapasztalatokat gyűjtsenek. A vándorútnak legalább 3 évig és 1 napig kell tartania. A céhek helyét nemzetközi hálózattal rendelkező egyesületek vették át, ők támogatják a vándorló fiatalokat út közben. (Hogy ez a támogatás pontosan miből áll, arról nem szólt a rövid leírás). A hagyományos ruházat színe a mesterségüket jelzi. Fontos kitétel, hogy semmiféle digitális cucc nem lehet náluk, se telefon, se tablet, se okosóra... Közlekedésért nem fizethetnek, ha nem sikerül buszra, vonatra felkunyerálni magukat, akkor stoppal vagy gyalog kell menniük. Vészhelyzet esetén az egyesület alkalmilag támogatja őket valami minimális pénzzel, de alapból munkával, maguknak kell megkeresniük a megélhetésre valót. A Walz, azaz ez a fajta vándorlás, 2014 óta az UNESCO világörökség része.

Egy külön épületben volt még egy játék kiállítás részleg is (nem tévesztendő össze a Játékmúzeummal), további 3 emeleten. Babaházak, babaszínházak, ólomhadseregek, régi táblás játékok.

 

Játékistálló, German múzeum, Nürnberg 

 

Papírszinház, German múzeum, Nürnberg

És, ugye, ezenkívül még ott van az igazi játékmúzeum is, amely csak játékokra specializálta magát. De oda most nem jutottunk el, délután 4-re már Dinkelsbühlben volt jelenésünk.

Út közben még beugrottunk elfoglalni a szállásunkat is, egy kis faluban, fél órányira Dinkelsbühltől. Egy családi házhoz vezetett a cím, ahol szegény vendéglátónkat a zuhany alól ugrasztottuk ki. De aztán gyorsan letudtuk a formaságokat, és már indultunk is tovább.

A következő pár nap az Urban Sketchingről fog szólni. Legalábbis nekem. Ági a városban meg a környékén nézelődik majd. Bár nála is van vázlatfüzet, szóval a lehetőség számára is megadatott.

 

SketchTour Dinkelsbühl 

Ezt a négy napos rendezvényt az USk H ohenlohe csapat vezetője, Bettina szervezte. A csapat zömében német alkotókból állt, de azért voltunk néhány külföldről is. Négy napig jártuk a középkori óváros utcácskáit, és kerestük a megörökítésre érdemes részleteket.

Ma délután csak egy könnyed bevezetéssel kezdtük a rajzolást. A fő téma a régi fém cégérek rajzolása volt, de az USk-nak pont az a lényege, hogy semmi kötöttség nincs, mindenki azt rajzol, amit akar, olyan technikával, amilyennel csak szeretne. 

 

Dinkelsbühl

Sajnos, az időjárás nem az elvártnak megfelelően alakult. Amikor áprilisban elindultunk, még úgy nézett ki, hogy 20-22 fok lesz. Ehelyett ma egész nap fújt a szél, és 15 fok fölé nem ment a hőmérséklet. Egyhelyben állva, órákon át, jól át tud fázni az ember. De az élmény, hogy ide-oda kóvályogsz a városban, és mindenhol rajzoló, festegető emberekbe ütközöl, akikkel mindjárt beszélgetni is lehet, az remek.

Azért este már örömmel ültünk be az étterembe, a baráti beszélgetés mellett egy kis forró levesre is. Aztán irány haza. A ma esti program – többek között - a zsákmányolt teák összetömörítése volt. Jó sokat sikerült már beszereznünk a kedvenc márkánkból, ami otthon nem, vagy csak nagyon ritkán és jóval drágábban, kapható. Csak a térfogatát kellett csökkenteni.

 

#nürnberg #GermanMuseum #Moldava #Dinkelsbühl #MoldavatolDinkelsbühlig #urbansketchershohenlohe  #dinkelsbühl #sketchtour #sketchbook #urbansketching #travelsketchbook

 

Moldavától Dinkelsbühlig - Bámultunk, mint Szerjózsa a moziban

 

 Tavaly nyáron, a francia-spanyol utunk kapcsán, megismerkedtünk egy Servasos családdal, Bayreuthban. Nagyon megkedveltük egymást, úgyhogy most kihasználtuk az alkalmat, és újra meglátogattuk őket. Legalább Bayreuthra is jutott egy egész napunk. Amiről aztán estére kiderült, hogy bár napközben 18 km-t gyalogoltunk, még sem jutott időnk minden fontos látnivalóra.

 

Wagner, persze, mindenütt jelen volt 

A Festspielhaushoz tartozó parkon átvágva, a botanikus kerttel kezdtük, aminek a kedvéért konkrétan keresztül gyalogoltunk a városon, az északi szélétől a déliig. Bár a terv az volt, hogy célirányosan megyünk oda, de azért már az odaút is nagyon cikkcakkos volt, valami látnivaló folyton előkerült, amit meg kellett néznünk, le kellett fényképeznünk. Templombelső, falra mászó szobrok, „középkori” vándorlegények. Ez utóbbiakkal ugyan beszédbe elegyedtünk, de hamar „leráztak” minket, mondván éppen sietnek valahova. Annyit sikerült csak megtudnunk, hogy a régi vándorlegények mintájára járják az országot. De hogy miért, hogyan, meddig, arra nem kaptunk választ (ahogy sok egyéb kérdésre sem).

 

Bayreuth, belváros 

Bayreuth egyetemi város. A botanikus kert is az Egyetemhez tartozik, szorgalmas biológushallgatók itt tanul(mányoz)hatják a növényeket, de mindenki más számára is szabadon látogatható. Szépen kiépített pálmaházuk van, több növényritkasággal, és sok-sok szépen gondozott és szépen növekvő növénnyel.

A kert maga is nagy, földrajzi tájegységek szerint csoportosított növénytársulásokkal. Még a Pannon puszta is külön területet kapott – de se árvalányhajat, se kökörcsint nem láttunk ott.

Viszont láttunk, kicsit odébb, egy szépen megépített homokdűnét, főleg skandináv dűnenövényekkel beültetve. A tóban meg úgy kuruttyoltak a békák, hogy a hangjuk egész Szingapurig elhallatszott.

 

A skandináv homokdűnék jellemző növénye

Egy érdekes, Ausztráliából származó növénnyel is találkoztunk. Egyes fajtáinál olyan kemény a termés héja, hogy magától nem is tud kinyílni. Csak akkor pattan ki, ha megég a bozóttűzben. Ebből látszik, hogy még a bozóttűznek is van haszna.

 

Mint a főnixmadár, ez a növény is tűzből éled újjá

Hazafele sétálva a kórházhoz tartozó Szent Erzsébet templomot is felkerestük. (Ezen az úton Erzsébet folyton ránk köszöntött.) A kórház temploma a szegények gondozásában játszott szerepe miatt kapta róla a nevét, de belül összesen egyetlen modern képen emlékeztek meg róla. 

 

Szent Erzsébet Bayreuthban

Nagyon szépek a város parkjai. Persze, ilyenkor, tavasszal, ez könnyebb, minden zöldell, virágzik, teljes pompájában van.

Bayreuth kulturális élete nagyon sokat köszönhet a Hohenzollern-házból származó nek, (II. Nagy Frigyes, porosz király húgának), aki házassága révén brandenburg–bayreuthi őrgrófné lett, és mivel nagyon unatkozott itt, vidéken, hát belevetette magát a művészetek pártolásába. Kastélyokat, operaházat építtetett, ő maga is írt operákat, rendszeresen szervezett színházi és operaelőadásokat. 1730 és 1756 között, 26 évig, élt és tevékenykedett Bayreuthban, és a város máig meghatározó alakjává nőtte ki magát.

 

 

Wilhelmina porosz királyi hercegnő 

Eddig még nagy szerencsénk volt az időjárással (a tegnapi hatalmas zuhét nem nézve). Most is olyan ügyesen „kiszámítottuk”, hogy sikerült hazaérnünk pont a délutáni zuhé előtt. Házigazdánk, aki alig 5-10 perccel utánunk biciklizett haza a munkából, bőrig ázott.

Az esti program különlegesnek ígérkezett. Moziba mentünk, de nem akármilyen moziba, hanem a barátaink saját mozijába. Ugyanis a férj, melléktevékenységként, egy mozihálózat tulajdonosa és üzemeltetője (persze a felesége is rengeteget besegít). Több városban is vannak mozijaik, de mi most csak itt helyben maradtunk. 

 

 

A mozi neve a Kranz und Glorie kifejezésen alapuló szójáték

Maga a mozikomplexum gy 7 emeletes épület, ugyanilyen magas parkolóházzal egybeépítve (a parkolóház nem az övék!). A sok vetítőtermen kívül egy bár és egy bisztró is helyet talált itt, van pingpong asztal és kényelmes beszélgetős helyek a fiataloknak... Igyekeznek mindig új ötletekkel előállni, hogy bevonzzák a közönséget. Kialakítottak például olyan luxus termeket, ahol mindenkinek saját lábtámaszos, hátra dönthető fotelje van, természetesen kis asztalkával és pohártartóval.  

A bejárat mellett pedig, a fázósabbakra gondolva, takarókat kínálnak. (Sok, figyelmességre utaló, apró részletet vettünk észre. 

 A bárban például, ahol pinzát vacsoráztunk (nem tévesztendő össze a pizzával), az étel mellé mindjárt kéztörlő kendőt is hoztak – 2 darabot. Előtte és utána is megtörölgethette az ember a kezét.)

Mi a luxusteremnél „jóval szerényebb” terembe mentünk (a luxus teremben már minden jegy elkelt), ahol szintén fotel kényelmességű ülések voltak, dupla karfával (!!) és tágas lábtérrel.

A mozik mindenhol a reklámokból élnek. Itt is kerek 25 percig csak reklámokat és előzeteseket vetítettek. Aztán a vásznon megjelent egy fagylaltreklám (legalábbis mi azt hittük), felkapcsolták a villanyokat, és hirtelen egy kis kosárkát lóbáló fiú jelent meg, fennhangon kérdezgetve, hogy ki kér fagylaltot. Kiderült, hogy a vetített kép nem reklám, hanem a választék. Persze nem tudtuk kihagyni az alkalmat, hogy egyszer fagyit együnk egy vetítésen. Ilyet még nem láttunk, és nem is hallottunk, de, állítólag, itt Németországban ez teljesen általános.

Hazafelé mesélték, hogy egyéb újításokat is bevezettek. Például van kötögetős mozielőadásuk is, kifejezetten idős hölgyek – mint célközönség – számára. Fotelek, félhomály, megy a film, persze olyan, ami ezt a korosztályt érdeki, szóval megy a film, de nem túl hangosan, közben lehet kötögetni, és akár beszélgetni is. Mintha csak otthon lenne az ember. Azzal a különbséggel, hogy itt közben társaságban vagy. Érdekes ötlet, azt mondják, van rá érdeklődés

Egyébként „Az ördög Prádát visel 2.”-t láttuk. Gyenge utánzata az elsőnek.

 

#Bayreuth #Bayreuthbotanicalgarden #Wagner #Walz #Wilhelmina #franzandgloria #Moldava #Dinkelsbühl #MoldavatolDinkelsbühlig  

Moldavától Dinkelsbühlig - Maria Laachon át Baureuthba

Miután eltöltöttünk egy kellemes napot Kölnben, a rokonainknál, ismét kelet felé fordultunk. Bayreuthba készültünk, tavaly megismert barátainkhoz.

Útközben még beugrottunk egy másik, újonnan „szerzett”, alig 85 éves rokonhoz – a családfánk olyan ágáról, amellyel eddig nem igazán volt kapcsolatunk.

Tamás már előre elárasztott bennünket geológiai ismeretekkel és látnivalókkal. Mi meg is fogadtuk a tanácsai egy részét, ami aztán oda vezetett, hogy egyre nagyobb csúszásba kerültünk a megbeszélt időpontunkhoz képest.

Először egy kalderatavat néztünk meg Maria Laachban. (A kaldera gyakorlatilag akkor alukul ki, amikor a vulkáni kúp, a magmakamra kiürülése miatt, elveszti támasztékát, és beomlik.) Sajnos, a tó közvetlen partjára nem jutottunk le, és a horzsakő bányát sem találtuk meg. 

 

 

Maria Laach

Találtunk viszont helyette egy Bencés-rendi apátságot, egy hatalmas templommal.

 

Maria Laach-i bencés apátság

 

Érdekes motívuma volt, hogy a nagy bejárati ajtón páfrányspirál-szerű formák húzódtak, amelyekről közelebbről nézve kiderült, hogy Jákob 12 fiát, azaz a 12 izraeli törzs ősatyáit személyesítik meg.

 

Izrael törzsei

A tó és a templom körüli séta közben folyton beleütköztünk a Vulkán-utat hirdető táblákba. Azt rögtön láttuk, hogy, időhiány miatt, esélyünk sincs elmélyedni egy ilyen témában, de legalább a hidegvizes gejzírt meg akartuk nézni. Persze nem itt volt, hanem egy másik városban, Andernachban, de mit nekünk. Gyorsan átgurultunk oda, útközben pedig gyönyörű gyűrt rétegeket fényképeztünk, és a horzsakőbányát is megpillantottuk a távolban. Legalábbis megszavaztuk, hogy azt látjuk.

 A gejzírnek saját múzeuma van Andernachban. Rögtön kiderült, hogy sem a sajtóigazolvány, sem a szép ősz hajunk nem jogosít kedvezményre, ráadásul a múzeumlátogatás csak egy hajóúttal együtt lehetséges. Akarunk-e most indulni, 15 perc múlva, vagy inkább majd 2 óra múlva? Nem volt nehéz a választás, csak azt nem tudtuk még egészen pontosan, hogy minek is nekünk a hajóút. De aztán hamar kiderült, hogy a gejzír kb. 2 óránként tör ki, innen 2 km-re, és hajóval viszik oda a látogatókat.

Vicces volt, amikor a gejzírre várva a helyi vezetővel beszélgettünk, és szóba került az is, hogy meg tudják-e mondani a kitörés pontos időpontját.
- Igen, elég nagy pontossággal – mondta a vezető az órájára nézve. – Körülbelül még 10-15 perc.
És ebben a pillanatban a gejzír, minden előzetes értesítés nélkül, és nagy hangerővel, a magasba szökött.

Ez egy szén-dioxid alapú gejzír, ami azt jelenti, hogy a vulkáni kőzetből, kioldódással képződő CO² mennyisége folyamatosan egyre nagyobb lesz a kráterben, és kezdi egyre jobban kiszorítani és tolni maga előtt a vizet. Amikor a folyamat elér egy határértéket, a víz kilövel a kráterből, mint a szénsavas víz, amikor felrázzuk. Aztán szép lassan csökken a nyomás, 15-20 perc alatt lassan elcsitul a vízsugár, és lehet várni a következő eseményre.

 

Andernach, hidegvizes gejzír

Tulajdonképpen nem egy természetes gejzírről beszélünk, hanem valamilyen kutatófúrások kapcsán jött létre ez a geológiai helyzet. Egyszer, úgy a 30-as években, már le is zárták valahogyan, de a 90-es években újból helyreállították a rendszert, és azóta megint lehet gyönyörködni benne.

Aznap, amikor ott jártunk, 50 méter magasra lövelt a vízsugár. Általában 40-60 m között mozog ez az érték, a csúcs eddig 65 méter volt. Szögmérős megoldással rendszeresen mérik és dokumentálják ezt az értéket. Úgy tartják, hogy ez Európa legmagasabbra lövelő hidegvizes gejzírje.

 

Andernach, hidegvizes gejzír

Amikor lezajlott a kitörés, közelebb mehettünk, megnézhettük a kövekre kicsapódott vasásványokat, sőt magát a vizet is megkóstolhattuk. Nem volt finom. És, meglepő módon, semmi szén-dioxid nem volt benne.

 

Vasas lerakódás a gejzírnél

Amikor még Sárospatakon éltem, úgy 20-30 évvel ezelőtt felfedeztem, hogy a szlovák oldalon, Herlányban is van egy hidegvizes gejzir. Ők is dicsekedtek valami elsőséggel – talán Közép-Európa egyetlen hidegvizes gejzire? Mindenesetre akkoriban kétszer is ellátogattunk oda, bár trükkösebb volt, mint az itteni, mert 34-36 óránként tört csak ki, úgyhogy nagyon kellett előtte tájékozódni, ha látni akart valamit az ember.

Megkérdeztük az itteni vezetőt, hogy hallott-e Herlányról, de azt mondta, hogy nem. Viszont kiderült, hogy az andernachi hidegvizes gejzíren kívül még további 11-ről tud. Sajnos, nem tudtuk meg, hogy azok hol vannak. Lehet kutakodni az interneten.

A gejzír után aztán visszahajóztunk a városba, útközben még felszedve egy egész iskoláscsoportot egy közbeeső városkában. Igyekeztünk, hogy előttük érkezzünk a múzeumba – de végül ők jóval utánunk mentek csak be, úgy látszik, mégsem ez volt az elsődleges céljuk. (Vagy csak nehezebb összeterelni és egyben tartani 30 eleven gyereket, mint két, azonos állásponton álló felnőttet. :-D )

Nekünk viszont a hajón jutott eszünkbe, hogy csak egy órára fizettünk parkolási díjat, úgyhogy Ági a múzeum előtt még gyorsan elrohant, újabb pénzecskéket bedobni (és reméltük, hogy közben még nem járt arra ellenőr).

A múzeum egy modern (nekünk elég rondának tűnő) épületben volt, de a belső megoldásokkal nagyon meg voltunk elégedve. Ötletes módon mutatták be a gejzír keletkezését, történetét, kutatását. 

 

A gejzír már 1908-ban turistalátványosság volt

Sok mindent ki lehetett volna próbálni, és lehetett volna tanulmányozni, de nem volt rá időnk. A hajózás nem volt betervezve az amúgy is már megcsúszott programunkba. Úgyhogy ez volt az első múzeum az utunk során, amelyen éppen csak végigrohantunk.

Az autó felé sétálva viszont egy igazi kincsre bukkantunk. Családi szokás, hogy bármerre járunk, figyeljük és fényképezzük az érdekes csatornafedeleket. És itt most, életemben először, egy olyat találtam, amely nem a gyártót és nem is az adott várost hirdette, hanem egy szálloda saját csatornafedele volt!

Tamás nagy örömmel és gondos előkészületekkel várt bennünket. Mindjárt az előszobában levetített néhány, a családfa kutatásokhoz kötődő, diát, és megcsodálhattuk ükszüleink fényképét is. Kellemesen töltöttük az időt, de estére már Bayreuthba kellett érnünk, úgyhogy mennünk kellett tovább.

 

Ükapánk és ükanyánk

 Némi elterelés után felértünk egy autópályára, és már kezdtünk egész jól haladni, amikor hirtelen, egyik pillanatról a másikra, özönvíz zúdult ránk. Az addig is szürke világ egyszerre úgy elsötétedett, mintha lekapcsoltak volna egy villanyt, és mire magunkhoz tértünk a meglepetéstől, már úgy ömlött az eső, hogy a 4-5 méterrel előttünk araszoló teherautó piros lámpáit is alig láttuk. Keserves 3 kilométer után szerencsére jött egy parkoló, ahova sikeresen kiálltunk. 

 

Özönvíz-szerű eső 

Amíg a vihar végét vártuk, megállapítottuk, hogy még a teherautóknak is köszönhet időnként valamit az ember. A pislákoló piros lámpájuk volt az egyetlen fix pontunk menet közben.

Mindez azonban azzal járt, hogy a tervezett fél 7 helyett végül este 9-re értünk bayreuthi barátainkhoz. Szerencsére lazán és rugalmasan fogták fel a helyzetet. A vacsora és az esti beszélgetés viszont így az éjszakába nyúlt. A végén már mindannyian nagyon laposakat pislogtunk.

 

#MariaLaach #kalderató #Andernach #hidegvizesgejzir #Bayreuth #Moldava #Dinkelsbühl #MoldavátólDinkelsbühlig