Néhány nap, néhány élmény - Boszniában jártam

Este 9-kor indultunk, és hajnali 1 órára értünk vissza Budapestre. Csak közben eltelt 5 nap. Egy társasutazás keretében. 

Az este 9-es indulás valójában csak elmélet volt. A gyakorlatban 9-re éppen beállt a parkolóba a busz.  Addigra már a résztvevők egy része megismerkedett egymással, legalábbis az „Önök is a boszniai társasutazásra jöttek?” szabványkérdés erejéig. Amikor ott áll az ember egy kijelölt találkahelyen, és az indulás előtt pár perccel még egy fia busz sincs, jól esik egy kicsit megtámogatni az elbizonytalanodott lelkünket.

Aztán megjött a busz, behajigálták az összes bőröndöt, közölték, kinek hol van a kijelölt helye – ezzel mindjárt a tolakodást is kiküszöbölték, bár utóbb azért megindult némi cserebere -, és már indultunk is. Mire Pestről kiértünk, már ízelítőt kaptunk fiatal idegenvezetőnk stílusából. Feltételezem, hogy idegenvezetőkre is érvényes az a szabály, ami az újságírókra, hogy ne induljunk ki abból, hogy amit mi már tudunk, azt természetes, hogy más is tudja, más szóval, úgy kell megfogalmazni a mondanivalót, mintha az utasok/olvasók „buták” lennének – na de ennyire?!? Jellemzően a legegyszerűbb dolgokat is legalább háromszor ismételte el,  azaz különböző szavakkal  elmondta újból, úgymond többször is visszatért rá egy-egy mondaton belül … Ami ennél is izgalmasabb volt, időről időre bedobott olyan gyöngyszemeket, mint például „a hidat értelemszerűen azért építették, hogy át lehessen menni rajta egyik oldalról a másikra”, emerald színű folyó, és a minaretből felhangzó müezin (azaz imára szólító zene – mármint szerinte). Eleinte úgy véltem, hogy csak én vagyok túl kritikus vele szemben, de egy idő után hallottam, hogy más túratársaknak is feltűntek az érdekes szófordulatai – és az időről időre előbukkanó tárgyi tévedései. Persze tekinthetjük ezt pozitív dolognak is, mert ezzel arra sarkalt, hogy utólag, itthon, mindennek még egyszer utánanézzek – már, ha biztos információkra vágyom.

Az éjszakát, rövid technikai szünetekkel átaludtuk, és délelőttre már meg is érkeztünk Szarajevóba. Mindjárt meg is tekintettük a volt Városházát, ahonnan Ferenc Ferdinánd és Zsófia hercegnő utolsó útjukra indultak, és persze a hidat is, ahol a végzetes lövések történtek.

Az utcasarok, ahol a XX. század elkezdődött

Aztán végigsétáltunk a török bazáron, megnéztük az 1753-ban épült Sebilj-kutat, (és ittunk a vizéből, hogy feltétlenül visszatérjünk még egyszer Szarajevóba – és lám, a hazaúton tényleg visszatértünk!), Gázi Husrev bég dzsámiját, és az általa építtetett könyvtárat is, melyet ugyan az 1992-95-ös boszniai háborúban teljesen tönkre tettek, de a gazdag könyvállomány egy részét a helyi lakosok megmentették, és visszakerült a bőkezű qatari adományból újjáépült, és 2014-ben átadott épületbe.

A csoportos városnézés végén a török bazár helyett a hegyoldal felé vettük az utat, hogy felülről is megtekintsük a várost, és a számos, különböző valláshoz tartozó templomát. Szerencsém volt, az egyik felfelé kapaszkodó utcácskán egyenesen egy temetőbe botlottunk, így mindjárt ezt is „kipipálhattam”. Szeretem megnézni a különböző országok temetőit, néha egész sokat elárulnak a helyiek szokásairól, életszemléletéről, ráadásul ezek azok a helyek, melyek leginkább ellenállnak a nagy nemzetközi olvasztótégely egységesítő hatásainak.

Persze azért a bazárt is bejártuk utána, antik kincsek helyett viszont jobbára töltényhüvelyekből készült tárgyakat találtunk. Az emberi kreativitás határtalan. Golyóstolltól a kávéfőzőn át a padlóvázáig minden készül belőlük. Ennél pacifistább felhasználási mód nem is igen lehet számukra.

A réz békés célú felhasználása

A szállásunk festői helyen (ezért egyik reggel, az indulásra várva, le is festettem, bocsánat rajzoltam), a hegyek között, a Boracko gleccsertó felett volt. Panorámaút vezetett ide, ami kevésbé képi kifejezéssel azt jelenti, hogy keskeny, szűk, kanyargós, kihívásokkal teli. Így aztán, naponta kétszer, amíg mi a fényképezőgépeket kattogtattuk és a tájat csodáltuk, a buszvezető minden tudását latba vetette, hogy bevegye a hajtűkanyarokat, és elosonjon a szembe jövő személy- és teherautók mellett a másfél autónyi széles úton.  Miután bal oldali ablak mellett ültem, volt alkalmam megcsodálni néhány remek manővert, amikor a két jármű között csak néhány centiméter volt – hasonlóképpen a szembejövő jármű kereke és az útpadka között is. A magam részéről örültem, hogy nem nekem kell a volán mögött ülni.

Eddigi életemben sikeresen távoltartottam magam a társasutazásoktól. Ennek a mostani útnak az egyik vonzereje a beígért raftingolás volt. Még sohasem próbáltam, de – természetesen – szerettem volna, ezért is jöttünk el a barátnőmmel. Némileg levont a kaland értékéből, hogy a négy és fél órás út kb. kétharmadán esett az eső, vagy ha éppen nem esett, akkor szakadt. Szerencsénkre jégesőt nem kaptunk, viszont amikor keskeny bevágásokban eveztünk, akkor „Gyorsan, gyorsan, fejünkre eshet egy kő!” sürgetést annál inkább. És nem is csak a levegőbe beszéltek a vezetőink, mert tényleg két csónak is kapott a sárzuhatag által kimosott kövekből egy-egy darabot – az egyik egy kobakon koppant, de szerencsére senki nem sérült meg.

A Neretva vize olyan tiszta, hogy inni is lehet belőle. Ezt többször is említették, főleg, amikor azt kérdeztük, hogy hol a beígért étel és ital ellátmány. Az első pihenőnél ki is próbáltam, tényleg átlátszóan tiszta és kellemes ízű, pontosabban kellemesen íztelen volt. Amikor azonban eleredt az eső, nagyon hamar megjelentek a sziklákról lezúduló sár-vízesések, és egyből zavarossá vált a folyó. Igaz, akkor már nem is volt olyan problémánk, hogy a nagy hőség miatt inni akartunk volna. Ujjatlan neoprén ruhánkban, a 13 fokos, felcsapódó víz, az eső és szél inkább egy bögre forró tea képzetét vetítette elénk, mint a hideg limonádéét vagy sörét.

Néhány zúgó segített lekötni a figyelmünket. Teljesen kezdő, össze nem szokott csapatunk számára még a sima vízen való együtt evezés is okozott problémákat, úgyhogy a zúgók meglovagolása, bár nem voltak túl nagyok, izgalmas kihívást jelentett. Jelentem, nem borultunk bele, és csak egyszer akadtunk fenn egy sziklán, de az utánunk jövő csónak, „előzékenyen” belénk rohant, és lelökött minket (helyettünk ők ragadtak ott, míg az utánuk jövő csónak … . De vajon mi lett a legutolsó csónakkal?)

Az utolsó 40 percben aztán már nem volt se zúgó, se izgalom, csak szél, meg hideg, meg evezés – úgyhogy legközelebb valami középhaladóknak való pályára megyek, amelyik rövidebb ideig tart, viszont több rajta a vadvízi rész.

Az esti, ismerkedési estnek meghirdetett, összeröffenést a rafting végén bőkezűen osztogatott pálinka alapozta meg. A társaság jó része erősen feldobott hangulatban volt (amennyiben ez a helyes úri szinonimája a részegnek), így amikor este 11 felé végre sor került volna a bosnyák táncok tanulására, a bemutatót tartó helyi asszony hamar átlátta, hogy itt nem sok keresnivalója van. Ő hazament, mi aludni – a fiatalok meg daj-dajoztak hajnalig.

Az utazás egyik különlegessége Tito bunkerének megtekintése volt. A bunkert a hidegháború alatt építették, a lehető legtitkosabb módon (állítólag az építőmunkásokat bekötött szemmel szállították ide. Tényleg, a sofőrnek is bekötötték a szemét?), 4,5 Mrd USD-ba került, és amikor a hetvenes évek közepén elkészült, lezárták, és egyetlen napig sem használta senki. Ha jól értettem, olyan titkos volt, hogy nem is tudott róla senki, és csak valamikor a közelmúltban „bukkanták rá”. Azóta, szigorú engedéllyel, látogatható, és nemrég tartottak benne egy képzőművészeti biennálét is, úgyhogy most az eredeti berendezési tárgyak és modern művészeti alkotások keverednek egymással a föld alatt. Mindenesetre annak idején nem sajnáltak belőle semmit, ami minőségi. A generátorok például még ma is egy pöccintésre indulnak – és a raktárban ott sorakozik a 6 hónapi túléléshez szükséges összes szükséges alkatrész.

Emléktábla Tito bunkerénél

Természetesen Mostarban is jártunk. Megcsodáltuk a híres Öreg-hidat, melyet a 92-es háborúban felrobbantottak, de mára teljes régi pompájában újjáépítettek. A kb. 22 méter magas hídról régen állítólag a helyi török hatalmasságok szórakoztatására ugráltak le az ifjú török vitézek. Ma a bég helyét a turisták vették át, az akkori vakmerő fiatalokat pedig újak követték, akik azonban már csak szigorúan behajtott adományok ellenében ugranak. A mi ifjú legényünk szerencsésen vizet, majd partot ért – de később itthon hallottam, hogy egy magyar srác, aki heccből szintén megpróbálkozott az ugrással, jóval pechesebb volt, és elég csúnyán megsérült, amikor a becsapódáskor a térde hozzávágódott az állához. Úgyhogy lehet, hogy nem is olyan nagy pénz az a 25 euró, amit egy-egy ugrás előtt összegyűjtenek.

A mostari Öreg-híd

És a vakmerő srácok

Török bazár persze itt is volt – ahol turista van, ott souvenir is. A festett tányérok és hímzett sálak mintáján visszaköszönő magyarnak ismert motívumok jól mutatják, hogy milyen erős hatással volt egymásra a két nép művészete a történelmi korok folyamán.

Ismerős motívumok

A Mostartól nem messze látható Kravice- vízesés a helyiek és az idetévedő turisták kedvelt fürdőhelye. Igaz, hogy a tó vize 18 foknál nem igazán több – ha engem kérdeztek, még annyi sem volt – de a bátrabbak azért úsznak benne. Aki meg nem ennyire edzett, még mindig bemerészkedhet néhány percre (vagy pillanatra) a vízesések alá.

Kravice-vízesés

 A boszniai piramisokról már többször olvastam az interneten, úgyhogy „hiszem, ha látom” alapon izgatottan vártam a találkozást. Kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy hol vannak még azok a piramisok? Jelenleg a fő piramishoz vezető alagút megtisztításán dolgoznak, miközben persze születnek a különböző elméletek..

Előtérben a Nap-piramis

... és a hozzávezető út

 Bosznia, az idegenvezetőnk elmondása alapján, a legek országa. Nem volt olyan nap, hogy legalább két leg ne került volna szóba – arra például határozottan emlékszem, hogy a Neretvát a Föld leghidegebb folyójaként emlegette. Na, itt a piramisoknál aztán csúcsot döntöttek a legek. A legtisztább levegő, a legmagasabb rezgésszint, a legszebb kristályszerkezetű víz – bennem egyenlőre inkább a kérdőjelek sokasodtak. Ahogy a helyet kutató régészekben is. Minden egyes felfedezés újabb kérdéseket vet fel, úgyhogy bőven lesz még min rágódni egy ideig a téma iránt érdeklődő szakembereknek. Aki viszont laikusként érdeklődik a piramisok iránt, azt örömmel látják az ásatásokon egy kis önkéntes munkára. Jelenleg is dolgozik ott egy magyar csapat, és álltólak egyike a legszorgalmasabbaknak. Vagy minden turistacsoportnak ezt mondják?

A helyi látnivalókban való gyönyörködésen kívül kedvenc szórakozásomnak, az emberek megfigyelésének is hódolhattam. Egy társasutazáson a legkülönbözőbb emberek kerülnek össze. Már az első este, amikor a szobafoglaláshoz felolvasták a névsort, megállapítottam, hogy tisztán az összetartozó útitársak listája is már remek alap lehetne egy regényhez. Az elkövetkező pár nap alatt aztán egy-két életbe be is pillanthattam több-kevesebb részletességgel. Némely kapcsolat megfelelt az általam kitaláltnak, mások messze meg is haladták a fantáziámat, Egyes életfordulatok regénybe illettek, mások rémregénybe.

Aki írásra akarja adni a fejét, de nem talál megfelelő karakterekre, csak fizessen be egy társasutazásra. Ha összetalálkozunk, lehet, hogy számára majd pont én leszek a legfurább figura.