Dayboro-day és ginfőzde

Két nappal a hazautazás előtt még mindig nem láttam “igazán” a falut. Épp ideje volt már, hogy sor kerítsünk végre a Dayboro-napra. Mennyi látnivaló akad még egy ilyen kis faluban is! Sőt, még annál is jóval több, mint amennyit mi megnéztünk, mert most szinte kizárólag a különböző bolondos kis boltokra koncentráltunk.

Bár a szeméttelepen kezdtük a bemutatót. Ez is olyan, mint a könyvtár Strathpine-ban, ha már arrafelé jár az ember, mindig meglátogatja. A Macadamia Drive-ig már nem megy el a kukáskocsi, viszont a szeméttelep éjjel-nappal nyitva áll, bárki bármikor behajthat, hogy megszabaduljon a kommunális és szelektív hulladékától – vagy a Trash or Tresure feliratú bódéban elhelyezze a megunt, de még használható tárgyait, hogy valaki más aztán megörülhessen neki, és hazavigye.

A faluba visszaérve aztán jött a meglepetés. Nem találtunk parkolóhelyet! Dayboróban! Amikor végre mégis sikerült egy talpalatnyi helyen leállítani a kocsit, mindjárt a rejtélyt is megfejtettük, éppen úszókarnevál volt a sportcentrumban, és nagyjából minden egyes ott nyűzsgő gyerekhez tartozott egy-egy szülő és egy-egy autó.

A kirakaton át bekukkantottam a helyi henteshez is. Ide mi nem járunk, mert Sue és Laci vegetáriánusok, ők a zöldségpiacon szerzik be a napi betevő falatokat.

.

Tessék mondani, odabent mit árulnak?

Mindenféle érdekes bolt akad egy ilyen kisvárosban. Ajándékfélét, műtyüröket mindenhol lehet kapni, a Treasure Chest-ben és a Happiness boltban épp úgy, mint az információs központban, a postán, a kávézóban, vagy éppen a patikában. Ördög tudja, ki vásárolja ezeket a holmikat egy ilyen kis helyen, hogy mindnyájam meg tudnak élni belőle.

Van azért profilba vágó üzlet is, például a lovas bolt, ahol minőségi nyergek és méregdrága gumicsizmák, lovagló csizmák, és csipkés lovaglóblúzok is kaphatók. Az élelmes tulajdonos egyből a kezembe nyomott egy névjegyet, amikor meghallotta, hogy Magyarországon lovas barátaim vannak. Én ugyan úgy véltem, hogy elég messze vagyunk egymástól egy esetleges üzlet szempontjából, de ő megnyugtatott, hogy volt már neki kanadai és német vásárlója is. Hát rajtam ne múljon, én átadom az információt az illetékeseknek, aztán tegyenek vele, amit akarnak.

Túranyereg, palacktartóval

Még Art Galery is található a faluban, ahol többek között a környékbeli képzőművészek alkotásai is megtalálhatók, és megvásárolhatók.

Az információs irodában megnéztük a helytörténeti kiállítást, és érdekes történeteket hallhattunk a város életéről, a patika falán pedig felfedeztünk egy elsősegély céljára kihelyezett defibrillátort!

Mozgó könyvtár, hetente egyszer

A Crown Hotel a város egyik legrégebbi épülete. Vendégfogadóra mindig szükség volt

Persze a háborús halottak emlékművét is megcsodáltuk. Ilyesmi minden faluban van, mindenhol felsorolják a környékről bevonult, és vissza nem tért hősi halottak névsorát Most, az első világháború befejezésének 100 éves évfordulóján, különösen komolyan veszik a megemlékezést.

Az ingatlan ügynökség kirakatában áttanulmányoztuk a kínálatot, és Laci érdeklődve látta, hogy a lámafarm, ahol évekig dolgozott karbantartóként, amíg el nem adták, már megint gazdát cserélni készül. Úgy látszik az - azóta már második - új tulajdonos sem találta meg a számításait.

Az irodából kijött a hölgy érdeklődni, hogy potenciális vásárlók vagyunk-e, aztán remekül elbeszélgettünk, mert Laci és Sue több felkínált ingatlant is ismert, és hasznos információkkal látták el az ügynökök :-)

Utána elsétáltunk az egykori vajgyár épületébe, ahol egy légtérben három különböző bolt is múködik együtt. Antikvitás, szuvenírek, modern műalkotások, itt aztán mindenki találhat magának valamit. Az épület felső részében pedig, többek között, egy férfifodrászat is üzemel. Dirty Harrynál mindenki kap egy üveg sört hajvágás után (persze, csak ha nem sírt! :-D )

A számos izgalmas látnivaló mellett, vasárnap lévén, nem látogattuk meg a rendőrséget, az orvosi rendelőt, az iskolát, sőt még a temetőt sem. Fel sem merül, mint látványosság. Mindenkinek egyéni elképzelése van egy városnézésről :-)

Ráadásul siettünk haza, mert délután a ginfőző szomszédhoz voltunk hivatalosak, üzemlátogatásra.

Kis-John az, aki a színváltós ginnel kínált, még az első napok egyik összejövetelén. A gin a saját főzdéjéből került ki, amelyet a teljes szomszédság hathatós segítségével épített fel. Mivel a kapujától a desztillálóig egy meredek és keskeny út vezet, az épületelemek nagy részét (és később például az üvegeket is) csak kézi erővel lehetett a helyszínre szállítani. Igy aztán John pénzén és lelkesedésén túl benne van a kifőzdében a teljes szomszédság kezemunkája is.

Nekem munka már nem maradt. Gin, szerencsére, igen.

Laci rajza a desztilláló falán díszeleg

Kézműves ginfőzde

A vasárnap esti rejtvényparti háziasszonya ezúttal Sue volt. A Thor-kekszet, amit két hét múlva a viking triviaestre is visz, már reggel megsütötte, így estére már csak a mártogatóshoz kellett összeállítani a sajt- és zöldségtálat, meg felvágni a kenyeret. Valami eszem-iszom mindig kell, anélkül nem igazi a társas összejövetel. Bár az iszom részéről mindenki maga gondoskodik, most is ki-ki a saját kedve szerinti borral, ginnel, sörrel jelent meg. A sört nem csak Laciék készítik saját kezüleg, a boltban kapható "sörporból", de több szomszéd is. Mindenkinek megvan a saját ízvilága, és az elkészítés technikája során is változik kicsit a zamat, így aztán a legbiztosabb, ha mindenki hozza a saját kedvencét.

Estére azért eléggé lehűl az idő, ennek megfelelően a hölgyek (esetleg) bélelt csizmában, pulóverben, sálban ülnek a verandán, az urak viszont szigorúan őrzik az Ironman látszatát rövidnadrágban és pólóban.

Beszélgetés közben panaszkodtam, hogy még nem sikerült találkoznom Gordonnal, mindig csak a hangját hallom. Erre John felvilágított a tetőre, és egyből megmutatta hol van. A gerenda és a bádogtető közötti résben bújik meg, csak a feje meg a farka lóg ki. Amikor már tudtam mit kell keresni, később én is rátaláltam.

Sőt, hogy teljes legyen a természettudományos élménytáram, végre a denevérünket is sikerült elcsípnem a fürdőszobában! Igaz, amikor kicsit közelebb óvakodtam hozzá, távolságtartóan kiröpül az ajtó feletti résen, de azért megörvendeztettett a jelenléte :-)

Amikor nem történik “semmi”

Sokat változott az időjárás, mióta megérkeztem. Úgy tudtam, hogy az őszből itt a kora tavaszba érkezem, egy kicsivel melegebb, mondjuk nyár eleji hőmérséklettel. Persze gyakorlatban nem úgy vannak a dolgok, mint elméletben.

Első éjszaka kifejezetten fáztam, és félálomban azon törtem a fejem, hogyan húzom ki a három hetet a nyárias ruházatommal, (vagyis mit húzhatok egymás tetejére a hidegben), ha ilyen lesz az idő.

Aztán napközben nem volt semmi baj a hőmérséklettel, éjszakára meg félbehajtottam a dupla takarót, és így már nem fáztam. Másnap meg beütött a hőség. 33-35 fok nap közben, és éjszaka még a vékony takaró is sok volt. Mindenki csak szédelgett a hirtelen hőhullámtól, ami azóta is tart. Van a kert végében egy fürdőkád, feltöltve vízzel, oda járunk időnként csobbani egyet, és lehűteni a testünket.

Vajon végig megmarad ez a meleg? Ebben az időszakban még elég korai. De legalább beszédtémát ad. Amikor az ismerősök kérdezik, hogy bírom, Sue mindenkit megnyugtat, hogy nekem nem olyan gond, mert éppen ebből a melegből érkeztem (mármint a mi nyarunkra értve :-) )

A takarón kívül van más éjszakai programunk is. Patkányok vannak a ház körül. Illetve patkányok és egerek mindig vannak errefelé a ház körül – erdő közepén, ajtók, ablakok nyitva… De ezek most mintha más patkányok lennének. Megváltoztak a szokásaik. Például elkezdték átrágni a műanyag hordókat, úgyhogy minden tárolót (kutya-, madáreledel, szemetes stb.) fémre kell cserélni.

Ráadásul a csapdákba sem mennek bele. Laci élve elfogó csapdákkal kísérletezik. Ha sikerül levadászni valamit, azt aztán kiviszik az erdőbe, jó messze, és ott elengedik. Élni és élni hagyni.

De most már ennek ellenére sem hagyják magukat megfogni! Olyan, mintha már megismernék a csapdákat. A köréje kiszórt madáreleséget mind megeszik, de a csapdát működtető szalonnára vagy mogyorókrémre rá sem néznek.

A legújabb csapda egy hordó, amelyik félig lelóg a padról, tehát amikor a patkány belesétál, hogy a végéről kiegye a csalit, a hordó lebillen! Na, le is billent rögtön első éjszaka, de nem volt elég nagy. Mire Laci kiugrott az ágyból, már a patkány is kiugrott a hordóból!

Ez még nem lett volna baj, hiszen minden találmányt fejleszteni kell, mielőtt tökéletes lesz. Viszont másnap, amikor egy nagyobb hordóból csináltunk ugyanilyen csapdát, már a közelébe sem mentek. Illetve a közelébe igen, mert körülötte megint mindent feleszegettek, de a hordóba már nem tették be a lábukat! Kérdés, hogy egy, nagyon tanulékony patkánnyal van-e dolgunk, vagy egymásnak is adják az információt?!?

Reggel, amíg Sue tornaórán volt, a parban rajzolgattam egy kicsit, miközben Laci szórakoztatott. Ő úszni akart volna, de a medence tele volt gyerekekkel, úgy tűnik, rendszeresen hozzák őket úszásoktatásra, s mi mindig ezt az időpontot fogjuk ki.

Normával együtt reggeliztünk, egy patak parti kávézóban, ami számomra volt izgalmas, mert “vizisárkányokat” ígértek. Ez is egy gyíkféle, és nem is ez a hivatalos neve, csak azért kapta itt valakitől, mert mindig a vízpartokon fellelhető.

Szerencsém volt, mert tényleg elég hamar megjelent egy példány, úgyhogy amíg a többiek a hőséget tárgyalták ki, én elkészíthettem a képeimet.

A faluból hazafelé tartva péntek óta egy Jamfest feliratú tábla foglalkoztatta a fantáziánkat. Az út szélén már előre figyelmeztetett, hogy “Jamfest 5 km-re”, aztán “Már csak 6 nagy kanyar”, végül az egyik kapu előtt a tábla: “Jamfast!!”. Szombaton ehhez társult még egy felirat, miszerint “Magánrendezvény”. Na ebből már kiokoskodtuk, hogy biztosan nem lekvárvásárról van szó (ez volt az első tippünk), hanem valami “tömegrendezvényről”. A “jam session” örömzenét jelent, amikor emberek csak úgy összegyűlnek, és a maguk örömére játszanak bármilyen hangszeren.

Azt láttuk, hogy egyre gyűlnek az autók és lakókocsik a kertben, de mozgást és zenét nem láttunk, nem hallottunk. Aztán elmúlt a hétvége, amikor az egész esemény időszerű lett volna, és még mindig nem tudtuk miről is volt szó.

De most, reggelizés közben kiderült. Valahogyan szóba elegyedtünk a mellettünk lévő asztalnál ülőkkel (errefelé ez elég könnyen megy), és kiderült, hogy ők is a jamfest vendégei. Úgyhogy gyorsan meg is kérdeztük őket, hogy miről is van szó, és kiderült, hogy az egyik farmtulajdonos édesanyjának az esküvője volt. Na, most már megnyugodhattunk :-) (Az ilyen hírek fontosak, errefelé előbb-utóbb mindenki mindent megtud a többi “szomszédról”, nincsenek titkok – elvégre valamiről csak kell beszélgetni, amikor összetalálkoznak valahol.)

A nap fő programja a könyvtár és a bevásárlás volt, mivel ezért már messzebre, Strathpine-ba kell menni. A könyvtár csuda okos. A TESCO új fizetőautomatáihoz hasonló automatákkal lehet kikölcsönözni és visszaadni a könyveket, mindenfelé számítógépek vannak, amelyeken magad keresgélhetsz a könyvállomány között, és mindjárt meg is rendelheted, ha valaki már kikölcsönözte előtted, vagy éppen egy másik könyvtárból kel áthozni. A megrendelt könyv aztán egy külön polcon vár rád, úgyhogy csak odasétálsz és elveszed.

Azért persze vannak könyvtárosok is – a visszahozott könyvek még mindig nem tudnak a saját lábukon a helyükre, a megfelelő polcokra menni.

A plázán csak végigszaladunk, roppant célirányosan, leginkább élelmiszerbeszerzés céljából. És gyorsan meg is ebédeltünk a salátabárban, ahol mindenféle izgalmas kompozíciók közül lehetett választani: csicseriborsó gránátalmával, cékla-endívia-ricotta saláta, olaszos tésztasaláta avokádóval és quinoával… Csak győzzön választani az ember.

A délutáni szieszta után ismét az előző szomszédokhoz voltunk hivatalosak. Valamit meg kellett emelni, és odébbrakni. Az ilyesmire mindig összecsődül egy pár ember, aztán az 5-10 perces munka után jöhet az egy-két órás beszélgetés és iszogatás. Liza külön feltelefonált előtte, hogy megvannak az oposszumok, kétszer is ellenőrizte, hogy ott alszanak-e a szokott helyen, úgyhogy otthon ne hagyjam a fényképezőgépet!

Igy aztán amíg a fiúk dolgoztak, mi oposszumvadászatra indultunk a lószerszám tároló kamrába. És tényleg ott voltak. Csak fel kellett állni a sámlira, onnan átlépni a nyeregtartó bakra, onnan fellépni az egyik oldalfaltartó gerendára, fellapulni a falra és bal kézzel ügyesen kapaszkodni – és már lehetett is fényképezni a bébioposszumot, amint a szokásos napi sárgarépáját eszegeti :-)

A mamája már sokkal gyanakvóbb volt, neki csak az orrát sikerült elkapni.

Oposszum mama...

... és bátrabb csemetéje

Az összejövetel másik érdekessége egy ital volt. Az egyik szomszéd gingyártásba kezdett, szabályos hivatalatos módon, komoly felszereléssel, miegymással. Persze ez is szomszéd összefogással készült el, a betonozás, a tartályok felállítása, az üvegek behordása mind-mind kisebb fajta népünnepély volt, segítő kezekkel és hangos beszélgetésekkel.

Aztán elkészült a desztilláló üzem, sőt, már megvolt a bemutatkozás is az új termékekkel egy kiállításon. Persze kivonult a teljes baráti kör, “lelki támaszt nyújtani”, és kóstolgatni a különbőző pálinkákat és egyéb italokat.

Na, ez a szomszéd is itt volt a hűtőszekrény emelgetésnél, és hozott is magával egy üveg gint. Gyönyörű szép kék színe van, és ha felöntik szódával, lilásrózsaszínné változik. Persze, hogy nem szabadott kihagyni a megkóstolását!

Sunrise gin tisztán...

... és szódával