8 nap Albániában - Kruje híres bazársora és Durres, az első tengerpartunk

2019.03.12-19.

Megint egy feldicsért helyre mentünk. (Aggódtunk is, hogy mi fog fogadni bennünket :-D ) 

Kruje város bazársora, a vár alatt, az ország legszebb ilyen jellegű látványossága címmel büszkélkedhet.

Persze ott kezdődik a dolog, hogy a várak általában hegytetőn állnak, ahova nem autósztráda szokott felvezetni. Főleg nem egy történelmi, több száz évvel ezelőtt épült városban.

Krujét elérve, itt is egyre keskenyebb kis utcácskákba kalauzolt minket a GPS. Amikor már úgy éreztük, hogy beleszorulunk, mint a szülőcsatornába, ráadásul keresztbe futott rajta egy legalább 20 cm-es vízelvezető csatorna (fedetlenül), akkor inkább letettük az autót, és gyalog indultunk tovább. Később láttuk, hogy a helyieket a nehezítő körülmények egyáltalán nem zavarták, ők lazán "száguldoztak" ott, ahol mi már nem mertünk elmenni.

Viszont találtunk egy lépcsősort, ami gyalog is egész hamar felvitt az utolsó párszáz méteren.

Bazársor, turistákra várva

Éppen szezonnyitásra értünk ide. Az összes árus velünk akarta megalapozni a szerencséjét, mindenki beinvitált volna a boltjába, "csak körülnézni", aztán roppant csalódott (ha nem dühös) képet vágott, ha mégsem vettünk semmit. Nehéz így önfeledten nézelődni. Ráadásul azt, hogy az ember vásároljon, ki kell érdemelni. Vagy valami az átlagból kiemelkedő darabbal, vagy egy kedves gesztussal.

Szokás szerint, az első problémánk a WC keresése volt - méghozzá éppen elég égető problémánk. De sehol semmi lehetőség. Az első boltban azt mondták, hogy csak a bazársor végén lévő kávézókban (később kiderült, hogy a kávézókNÁL) van WC, de a második hölgy, akivel szóba elegyedtünk ez ügyben, egyszerűen levitt minket a raktárában lévő mosdóba, mondván, érezzük otthon magunkat, ne kelljem már csak ezért meginnunk egy kávét! 

Persze, amíg mi, három lány, sorban elintéztük a dolgunkat, a fiúk a boltban beszélgettek meg nézelődtek, meg elcsábultak - és utána még mi is... Szóval nem jártak rosszul a kedvességükkel.

Magával a bazárral úgy jártam, mint a Mona Lisaval. Annyira feldicsérték, hogy mire élőben láthattam, már valami sokkal monumentálisabbat vártam, mint amilyen aztán a valóság volt. Az sem segített a dolgon, hogy mi voltunk szinte az egyetlen vevők, így még ha meg sem álltunk, akkor is mindenki be akart invitálni a boltjába. Hát még, amikor megálltunk egy pillanatra megnézni valamit!

Így készül a kézzel szövött szőnyeg

Néhány boltban lehetett látni, ahogy - függőleges szövőszéken - kézzel szövik a szőnyegeket. Ha jól emlékszem 1 méternyi szőnyeg 1 hét alatt készül el - napi 8 óra munka mellett

A környék egyik jellegzetessége a filigrán ezüst ékszer. Szinte minden boltban széles kínálat található, csak győzze az ember visszafogni magát. Aztán amikor végleg elbukik, szebben megfogalmazva egy filigránt, kézzel hajtogatott, alakítgatott finom darab egyenest a szívéhez szól, jöhet az "alkudozás". Az eladó leméri az adott darabot, egy csak általa ismert szorzóval felszorozza a grammértéket, közli az árat ... aztán mindjárt mondja is, hogy csak itt, csak most, csak nekem, mennyivel adja olcsóbban. Abból viszont már nem enged. Tehát semmi alkutrükkre nincs szükség, elrendezik ők magukkal az egészet :-)

  

Tulipános fülbevalóm

Voltak még olajfából készült tálak és evőeszközök, rézedények, albán fejfedők - és persze a(z"eredeti") kézműves termékek mellett bőven volt hűtőmágnes, albán sassal díszített bármi és műanyag Barbie-baba utánzat is. Bizonyára sok érdekességet nem is vettünk észre, de nehéz úgy elmélyülten nézelődni, hogy közben az ember folyamatos mozgásban van, nehogy megint "berángassák" valahova, ahova nem is akar bemenni. A csúcsforgalomnak is megvan az előnye. Sok turista között az eladók kevesebb figyelmet szentelnek egy-egy emberre.

Olajfából faragott csoda

Azért persze a várhoz is eljutottunk. A falai még egészen épek, de belül jobbára csak romok vannak. Megmaradt viszont egy lakóház, abban rendezték be a helyi néprajzi múzeumot, ott sok érdekes tárgyat láttunk. Az alsó részben különböző népi mesterségeket mutattak be, az emeleten pedig a lakószobák voltak - külön a ház urának és asszonyának, a fiatal lányoknak, a vendégeknek. Persze csak a férfivendégeknek. A nők a vendégségben is mindjárt mentek a női szobába. A férfiak viszont kényelmes párnákon pipázgatva vitatták meg az élet nagy dolgait. Közben a mennyezet alatt egy kis folyosón ott kuporgott néhány nő, akinek az volt a feladata, hogy ha a férfiaknak hirtelen kedvük támad valamire - legyen az kávé, pipadohány vagy mit tudom én mi -, azonnal kiszolgálhassák őket.

Olajbogyó prés

Egy bástyát meg teljesen újonnan húztak fel - csak félig-meddig törekedve arra, hogy beleilleszkedjen az ódon környezetbe - ott volt Szkander bég múzeuma, de azt végülis nem néztük meg. Helyette inkább ebédelni mentünk egy másik (a múzeumnál sokkal hitelesebben) helyreállított épületrész kertjébe. Mi, lányok, csirkéből készült pilafot rendeltünk rizs helyett kukoricakásával, és láttuk, amikor vitték be az udvaron keresztül a frissen levágott csirkét! A kukoricakása össze volt főzve a bő lében elkészített, nagyvonalúan feldarabolt csirkével, úgyhogy elég meglepő látványt nyújtott a számunkra. Egy (külföldi) étteremben az ember sosem tudhatja, mire számítson. (A fiúk boldogan majszolták a pizzájukat :-D )

Pilaf kukoricakásából

Krujéból továbbindultunk Durres felé, hogy lássunk végre már tengert is. Útközben azért még, persze az én felvetésemre, beugrottunk egy temetőbe. Szeretem a temetőket járni, annyi mindent elárulnak az élőkről. Minden országnak, minden népnek mások a temetkezési, sírdíszítési szokásai – még a temetők hangulata is más. Ebben a temetőben a hatalmas művirág koszorúk voltak a leginkább szembeötlőek. Nagy méretű, élénk színű virágokból készültek, és nem csak a friss sírokon pompáztak, a régebben elhunytak sírjára is ilyet helyeztek újra és újra. Nálunk a temetőben a szemetes elszáradt virágokkal van tele, itt kifakult művirágokkal.

Albánia, temető

Még egy érdekes élményünk volt. Felfedeztünk az út mellett egy kis mecsetet, és mivel információs tábla is jelezte, gondoltuk, benézünk. Azért persze óvatosan közelítettük meg, nem tudtuk, tényleg látogatható-e, bárkit beengednek-e...

Az ajtóban egy öreg bácsi fogadott, aki szinte egyáltalán nem beszélt angolul, de roppant barátságos volt. Intett nekünk, hogy várjunk egy kicsit, aztán - amikor az előző látogató kijött - beinvitált minket az épületbe. Egy lépcsősor alján pici kápolna fogadott bennünket. A gondnok kevés angol szóval, de mély átéléssel nem csak azt magyarázta el nekünk, hogy ez egy csoda helyszíne, mert a proféta sziklába vésődött lábnyoma fölé épült, hanem azt is, hogy a legszebb dolog a vallások közti barátság és béke. Mit számít az, hogy ki miben hisz, a lényeg, hogy egymást szeressük, és ne bántsunk senkit.

Igazán szép hozzáállás egy olyan országban, amely 550 évnyi hódoltság után is úgy emlegeti azt az időszakot, mint török elnyomást. Ennyi év alatt, ahogy a mecsetek számából is látható, az iszlám vált a fő vallássá, de békésen megférnek egymással mohamedánok és keresztények.

A lábnyom egyébként Sari Saltuk Babáé, egy 13. században élt török dervisé, aki missziós céllal érkezett Krujébe, és amikor elvégezte feladatát, ezzel a sziklába nyomott lábnyommal pecsételte meg a munkát. A csoda és a dervis emlékének tiszteletére építették aztán ezt a kis mecsetet.

A történet mellé még egy kis cukorkát is kaptunk a végén a mecset őrzőjétől.

Kint kiderült, Durres ugyan egy kikötőváros, de azért csak találtunk sétányrészt is. Éppen apály volt, így a homokos parton is tudtunk mászkálni, bár elvileg nem lehetett - legalábbis nem volt sehol hivatalos lejáró. Volt viszont barna golyóbis, méghozzá rengeteg. Ilyet még sosem láttam. Lócitrom alakú, barna színű, 3-10 cm méretű gömböcök. A Földközi-tengerben tenyésző Neptunfű elhalt szálai állnak össze ilyen alakzatokká, tengerparti hullámok sodrása hatására. Az egész tengerpart tele volt velük - a kutyák imádták! (Mert persze nem csak mi kószáltunk a homokos parton.)

Moszatlabdák a tengerparton

A tenger után elkanyarodtunk a görög amfiteátrumhoz is. Szép nagy romos terület, még rengeteg lehetőség van a feltárásában és kihasználásában. Egyenlőre inkább csak a lépcsők alatti folyosósor egyes részei látogahatók, ahol annak idején a vadállatokat és a gladiátorokat mozgatták.

Addig nézelődtünk, hogy végül még a naplemente is itt ért bennünket - mármint a városban, és természetesen a tengerparton. Velünk együtt vadul fotóztak a helybeliek is, akik igazi mediterrán szokás szerint, így estefelé kezdtek kiözönleni a lakásukból, babakocsistól, kisgyerekestől, öreg szülőstől, mindenestől. Ámbár, nem igen kellett attól tartani, hogy a nappali hőségtől hőgutát kapnak - az esti sétához (IS) jócskán elkelt a nagykabát, a sál, sapka - én a kesztyűmért is igen hálás voltam.