Személyes élmények, tapasztalatok, pillanatképek Szingapúrból, ahol fő állásban 2 éves unokámra vigyázok.
*****
Mivel Daniék is csak most költöztek Szingapúrba, az első hónap (többek
között) a lakáskeresés jegyében telt.
Addig is egy apartment házban laktunk, amit Dani cége fizetett. Mivel jó
nevű cégről van szó, adnak magukra, és csuda elegáns helyünk volt.
Úszómedence napozóterasszal, pingpongasztallal és BBQ-lehetőséggel a 6.
emeleten, játékszoba és kosárlabdapálya a 3-on. És ami a legfontosabb, ingyenes
és bőséges reggeli. Mindenféle sült és főtt étel, levesek, szószok, húsos
batyuk… – az ázsiai étrendre, ahogy én érzékelem, az a jellemző, hogy reggel,
délben, este főtt ételt esznek -, tojás minden formában, főtt virsli, emellett gyümölcs-
és salátatálak, muffinok, különböző ízesítésű levelestészták, gyümölcsös
joghurt, műzlik... Még kenyérből is legalább 4-5 féle, és nem csak a
kalácsszerű amerikai változat, hanem „igazi” magyaros kenyér-kenyér is! :-D
Szóval arany életünk volt. Bár kicsit zaklatott, mert Ricsi elég keveset
eszik, és hamar kiszállt a székéből, hogy világgá menjen a csúszdák vagy a
kisautók irányába. Esetleg megnézni, hogy máshol is forognak-e a ventilátorok.
Ez az egyik kedvenc szokása. Séta közben is folyamatosan kommentálja, hogy a
teraszokon, ahova belát, forog vagy nem forog a ventilátor.
Tehát felváltva megreggeliztünk, aztán ki-ki a dolga után látott. Ami a
szülőknél a home office, nálam meg Ricsi szórakoztatása volt. A tetőterasz
majdhogynem ideális irodának bizonyult, amikor fontos és zavartalan meetingeket
kellett lebonyolítaniuk, egyebekben meg igyekeztek megbújni a hálószobákban, ha
sikerült.
Mi kezdetben a szűk környéket fedeztük fel, de később Ricsi teljesen ráállt
a játékszobára, ami a 10-től 3-ig, 4-ig nekem sem volt ellenemre, bár a
légkondit kicsit sokaltam.
Itt, a játszóházban, zajlott a gyerekek szociális élete is. Egy idő után
már ismertünk egy pár rendszeres gyereket, megtanultuk, ki milyen
temperamentumú, és kire milyen szülők, felügyelők vigyáznak (vagy nem
vigyáznak). Ricsi főleg a nála kicsit idősebb lányokkal értett szót, viszont a
fiúktól tanult el minden rosszaságot – elsőre!
A játékszoba három részből állt. Volt egy kisgyerekes, itt kisautók, golyós
számológép, építőkocka, néhány mesekönyv, két ugrólabda volt, vastag szivacsszőnyeg
meg egy rugókra szerelt kis dzsip, amibe többen is belefértek.
Érdekes módon minden gyereknek ugyanaz az egy kamion volt a kedvence,
úgyhogy mindig ment a harc érte, vérmérséklet szerint támadással, rablással
vagy sírással. Na jó, néha megosztással is. 😊
A középső nagy üres rész a Star Wars-t idézte, az egyik falon keringő
űrhajok, a másikon néhány irányítópult, középen meg egy nyolc szögletű asztal –
ezen nagyon jól lehetett labdázni a két ugrólabdával!
A legizgalmasabb a harmadik szoba volt, néhány játékautomatával és egy
csocsóasztallal. Ricsi először az automatákba szeretett bele, azok vezérlőit
nyomogatta lelkesen, de aztán rákapott a csocsóra. Volt ott két nagy kocka,
kifejezetten kisgyerekeknek, amiről remekül felérte az asztalt, és hamar
rájött, hogy hogyan mozognak a figurák. Célozni meg védeni persze még nem tudott,
de azt gyorsan megtanulta, hogyan mozgassa a figurákat, ha a közelébe kerül egy
labda.
És persze ott volt még a kosárpálya és egy kinti gyerek játszórész, két,
lábbal hajtható kisautóval – újabb zsákmányolási lehetőség a gyerekeknek -, meg
egy csúszdával.
(A csúszda miatt a készenléti hátizsákom tartalma egy újabb darabbal
gyarapodott, belekerült egy rongy is, amivel a vizet tudom – nagyjából –
letörölgetni, amikor pocsolyában áll a csúszdán.)
Az emberek errefelé nagyon barátságosak és mosolygósak. Legalábbis ránk
mindenki mosolyog. A személyzet, pincérek, takarítók, szerelők is rögtön „small
talk”-ba kezdtek velünk, ha találkoztunk.
Minden nagyon szép, minden nagyon jó volt – csak az energiapazarlás zavart.
Gondolom, ez a hely imázsából is fakad, mutatni kell a gazdagságot, biztosítani
a luxus érzését az itt lakókban.
Az ágynemű és törülközők naponta cserélve – bár ezt lehetett jelezni, ha
nem akarja az ember. Az viszont mindennapos programom volt, hogy amikor elment
a takarítónő, akkor lekapcsolgattam a lámpákat. Ők mindig úgy hagyták el a
lakást, hogy az összes lámpát felkapcsolták. Azokból meg aztán volt sok! És
mennyi villanykapcsoló! Egy hónap alatt sem tudtam mindnek megtanulni a
funkcióját! Még szerencse, hogy volt a bejárati ajtó mellett egy főkapcsoló is,
amikor mindenki elment, ezzel egyszerűen le lehetett kapcsolni az összes
villanyt.
(Ennél jobban csak a „Ne zavarj!” jelzést értékeltem, mert Ricsi alvásideje rendszeresen egybeesett a takarítók érkezésével. De ezzel a kis lámpával jelezni tudtam nekik, hogy most „lélek az ajtón se be, se ki!” 😊
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése