Ásványgyűjtés Kapnik-bányán

Véletlenül kerültem bele a történetbe. Érdekes, milyen sok „véletlen” utazásom van. Igaz lehet a mondás, hogy aki fogadóképes az élet által felkínált lehetőségekre, annak megszaporodnak a véletlenek az életében. A barátaim a megmondhatói, hogy én aztán ritkán ugrom félre, ha a sors hozzám akar vágni egy utazást.

Az indulás előtt egy héttel szólt egy barátnőm, hogy kiesett egy résztvevő, van-e kedvem elmenni helyette? Hát persze hogy volt. A TIT-ásványgyűjtő klubja szervezte a túrát, saját kocsikkal utaztunk, 14 fő. Kedden reggel 6-kor találkoztunk Budapest határában, és onnan már konvojban mentünk.

Az élen egy GPS-szel felszerelt autó haladt. Nem is kellett csalódnom. Ahogy ilyenkor sűrűn előfordul – kisebb „városnézés” Nyíregyházán (ahol az élelmiszertartalékainkat szereztük be), Nagybányán, és egy hosszan elnyúló kavicsos földút, amelyen csak lépésben lehetett haladni.

Kb. ez volt az a pont, ahol a GPS tulajdonosa kijelentette, hogy „2 sörért odaadom bárkinek!”

Végül persze szerencsésen megérkeztünk Kapnik-bányára, egy mély völgyben hosszan elnyúló bányászvároskába (vagy faluba? nehéz lett volna megállapítani a helyes megnevezést), és estére az is kiderült, hogy a szervizben, ahol a GPS adatállományát frissítették, valamit elállítottak, és a szegény műszer buzgón a gyalogos útvonalon vezetett bennünket. Még szerencsénk volt, hogy nem keveredtünk ennél is érdekesebb utakra.

Gyorsan belaktuk a remek kis vendégházat. Mivel rendszeresen ad otthont ásványgyűjtőknek, a kertjében több kupac „kidobott” kő is található. Zseniális találmány. Mindenki bátran idehozhat bármit a gyűjtőtúráról, aztán ráér a végén eldönteni, mi az, amit végül tényleg haza is visz. A többit lerakja a kertben, és az új csoportok első dolga mindig az, hogy szemeznek ebből a gyűjteményből, amelynek a tartalma ily módon folyton változik.

Mivel elég sokáig elhúzódott az utazás, első este csak a Bolduc-bánya közeli meddőhányójára sétáltunk el. A túravezetőnk szerint kb. 500 méterre volt, egyes csoporttársak 2 km-re szavaztak, az igazság valahol a kettő között lehetett.

Bár az én tervem az volt, hogy a tájban való gyönyörködéssel és fényképezéssel fogom tölteni ezt a hetet (na, jó, egy-két ici-pici darab begyűjtése azért belefér!), a többiekhez hasonlóan egyből belevetettem magam a kotorászásba. Pirit, szfalerit, kvarc és a patakmeder környékén némi rodokrozit volt a zsákmány.

A mindennapi vacsoránkról Marika néni gondoskodott, így mire hazaértünk, már az asztalon gőzölgött a finom csorba, meg a töltött káposzta.

Ahogy szokás, (esetleges belső sérülésekre gondolva) mindenki hozott magával alkoholt, így aztán az esték borozgatással, pálinkázással és a helyi sörkülönlegességek kóstolgatásával teltek. Meg jó hangulatú beszélgetésekkel. Még az első emeleti hálószobákban is remegtek az ablakok a földszintről felhangzó nevetéstől. A megoldás tehát egyszerű – nem érdemes korán aludni menni, inkább csatlakozni kell a vidám társasághoz.

Szerdán Felső-bányára mentünk, az ötös akna hányójához, ahol mindjárt a kocsiból kilépve az a szerencse ért, hogy egy jó öklömnyi termésréz darabot találtam. Ennyit az ici-pici ásványokról.

A csoport egyből szétszéledt. Mindenkinek más a módszere, van, aki helyben nekiáll keresni, mások egyből a legtávolabbi pontok felé indulnak, egyesek lassan, lehajtott fejjel haladnak, a talajt vizsgálva, vagy célirányosan mennek egy-egy kiszemelt ponthoz. A végeredményt ez nem igazán befolyásolja. Persze a gyakorlott szem biztosan többet meglát, mint egy újsütetű kutatóé, de a fő szerep azért mégis csak a szerencséé. (Bár, mint tudjuk, mindenki a maga szerencséjének kovácsa.)

A tegnapi ásványok mellett itt realgárt is találtunk, illetve a túravezetőnk talált egy nagy darab realgár tartalmú kőzetet, amiből aztán szorgalmas kalapálás eredményeként mindenkinek jutott egy-két darabka. Előkerült egy, a mállott kőzetben megbúvó, kb. 3 cm-es, teljesen ép kvarckristály is, mutatós kalkopirites kőzetek – és két kunyeráló kutya. A határon már egyből találkoztunk kéregető gyerekekkel, nekik is nehéz ellenállni, de ezek a kutyák még annál is jobban tudtak hatni a szívünkre. Sok kaja ugyan senkinél nem volt, mindenki csak a szükséges szendvicsekkel indult útnak, de azért jutott az ebeknek is belőle.

A hányó után a gurítóhoz mentünk, amely remek ametiszt lelőhelynek bizonyult (bár nem ez volt az elsődleges célásványunk). A törmelékben bőségesen volt még pirit és némi rodokrozit is. A szerencse is velünk volt. Az eső csak itt kezdett el esni, ahol a fejtési műtárgyak között volt hová behúzódnunk. A lelkesebbek ugyan még esőkabátban is folytatták a kutatást egy darabig, de végül visszavonulót fújtunk, és inkább hazamentünk. A váratlanul ajándékba kapott szabadidőt kártyázással, társasjátékozással és persze a kincsekben való gyönyörködéssel töltöttük ki.

Csütörtökön értékes kísérőt kaptunk egy helyi volt bányász, Péter személyében. A házánál vettük fel, és mielőtt tovább indultunk volna, megcsodáltuk a munkás évek alatt (és azóta) összegyűjtött remek kis magánkiállítását. Az egész kert, de a kis ház is tele volt szebbnél-szebb darabokkal. Hiába, aki egész életében a hegyet járja, annak megvan a lehetősége és a tudása, hogy remek darabokra bukkanjon. 

Péter két napig volt kísérőnk, és bárhová vitt minket, az érkezésünk után 5-10 perccel már egy táskányi frissen gyűjtött ásványt borított a lábunk elé, hogy válogassunk belőle. És bár nincs nagyobb kincs annál, mint amit az ember maga talál, el kell ismerni, hogy a legszebb darabok az ő gyűjtéséből származtak.

Először az Erzsébet-bányához mentünk, ahol az esőzések miatt kimosott út már maga is szép dolgokat kínált. A végcél azonban a Konci-telér  volt. A kőfejtő öblében megbúvó mocsár ugyan egy kis meglepetéssel szolgált (a gumicsizmák az autókban maradtak), de legalább módunk volt kipróbálni, kinek mennyire vízálló a lábbelije.

A fürgébbek itt is egyből a lelőhely legtetejére másztak fel, de akik lent maradtak, azoknak sem volt okuk panaszra.

A következő állomás Rákosfalva (Poiana Botizii) volt, ahol először is megkóstoltuk a helyi vasas ásványvizet. A „borkút” érdekessége, hogy úgy egy évvel ezelőttig még hideg vizes gejzírként működött. Az alsóbb rétegekben képződő, felgyülemlő gáz meghatározott időnként kitörve, gejzírként lökte ki a forrás vizét. Sajnos ez a látványosság már a múltté. Valami történhetett odalent, mert most már folyamatosan bugyog kifelé a gázos víz.

Érdekes volt viszont, hogy a kút melletti patakmederben sétálva Péter egyszer csak felemelt egy követ, és az alól is ugyanolyan bugyogó víz oszlop(ocska) tört elő. (A kő körül lévő erős vasas lerakódás vezette célhoz.)

A patakmeder felső része felé haladva az autók ablakából gyönyörű szamócamezőket láttunk. Csak úgy piroslott a sok gyümölcs! Úgyhogy  megállás után egyből megoszlott a csapat, az elszántabbak megrohamozták a patakmedret, az ínyencek meg nekiálltak szamócát szemezgetni.

Az eső akkor kezdett el esni, amikor már mindnyájan a patakban meg a túlsó oldalán kotorásztunk pirit, kvarc meg szfalerit után. Először persze úgy csináltunk, mintha észre sem vennénk. A következő fázisban előkerültek az esőkabátok meg egy esernyő.

Végül, amikor már bőrig áztunk, és a talaj meg a növényzet is teljesen csatakos volt, szépen egyenként visszaoldalogtunk a kocsikhoz. Beszállni persze nem volt olyan egyszerű, mert folyt rólunk a víz meg a sár. De amíg a csomagtartóajtók meg esernyők védelmében azon ötleteltünk, hogyan is tudnánk a legkevesebb víz bevitelével beülni, az eső, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is állt.

Ezután még jó egy-másfél kellemes órát töltöttünk ásványok után böngészve. Több részre szakadt a csapat, egyesek a patakmeder oldalában vájkáltak, egy másik társaság autóval kissé lejjebb ereszkedett oda, ahol kiszélesedett a patak, és a medret fürkészték, páran meg elindultunk folyás iránt, és a hordalékkövek között reméltük megtalálni a szerencséket. És láss csodát, mindenki megtalálta a saját kincseit!

Számomra plusz élmény volt, hogy a meder mentén haladva egy helyen egy beágazó patakot vettem észre. A mi patakunk tiszta vízének alján vöröses lerakódás volt, ez a bejövő patak viszont hófehér lerakódástól világított – fehérek voltak a kövek, a falevelek, a törmelék.

A forráshoz érve, amíg a többiekre vártunk, Péter mutatott egy kék patakot is. Ez ismét más rétegeken haladhatott keresztül, és a kioldott ásványi anyagoktól gyönyörű, opálos kék színárnyalatot kapott. A természet páratlan csodái!

Péter pénteken egy új lelőhelyre vezetett, amit ő is csak nemrég fedezett fel. A macskamezei felhagyott mangánbánya fölé kanyarodtunk – ez volt az első komolyabb gyaloglásunk, hosszban és szintben is. Kitartásunk jutalmául a hegytetőn remek patakban tapicskolhattunk, és fürdethettük kezünket, lábunkat, mivel a zsákmány javát is a kimosott kövek között lehetett megtalálni.

A szép, nagy felületű muszkovitok  és biotitok mellett turmalinra és berillre vadásztunk. Persze ne olyan darabokra gondoljatok, amelyek a világ nagy drágakő múzeumaiban vannak. Attól sem kell aggódnotok, hogy az ékszerkollekciómat fogom bővíteni az itt talált darabokkal. De találtunk, és ez a lényeg. Azok a gombostűfejnyi zöldes kis pettyek a kőzetben igenis berillek!

Nehezen akartunk elszakadni a pataktól, mert ismét egy meleg nap volt, és hát mi kellemesebb ilyenkor, mint egy friss vizű patak, amelyben időről időre megmoshatja az ember a karját, lábát, meg az arcát (na, jó, hallom ám a válaszadók kórusát, amely a „hideg sört” zengi, de sör nem volt, patak viszont igen – úgyhogy versenytárs hiányában könnyedén elvitte a pálmát).

Végül csak elindultunk lefele. Meg akartuk még nézni magát a külszíni bányát is. Többek között magnetitet kerestünk, illetve Péter kereste nekünk azzal az egyszerű módszerrel, hogy egy mágneses végű dartsnyillal tapogatta a magnetitgyanús darabokat. Ha ragadt, már vihettük is!

A bánya oldalában, a csillámpalában pedig remek gránátok voltak, beágyazódva. A gránátgyűjtés tehát úgy ment, hogy Péter és egy-két fiú felmászott a hegyoldalba, lehasítottak néhány ígéretes csillámpala darabot, amit mi apróbb darabokra törtünk, majd ki-ki egy kőre telepedett, és megpróbálta a csillámpalából kibűvészkedni a gránátot. Ahogy a jó szobrász alkotja a remekművet, amely megbújik a márványban – mi is tudtuk, hogy ott a gránát, csak le kell róla faragni a felesleget. Mivel azonban elég mállott gránátok voltak, nem volt egyszerű dolog, hogy minél több palát lekalapáljunk róla, de az ásvány mégis egyben maradjon. Ráadásul mindezt a tűző napon. De hát pont erről ismerszenek meg a „fanatikusok”. Kitartóan, bár idővel azért már csökkenő lelkesedéssel „bogyóztunk”, míg végül eljött az a pont, ahol közfelkiáltással megszavaztuk, hogy elég volt, és visszamenekültünk a (forró) autókba.

Utolsó meglepetésként hazafelé még elugrottunk egy tremolit lelőhelyre. Ez is egy felhagyott külszíni fejtés volt. Amíg a fiúk a márványt püffölték, én egy békát figyeltem, amely egy vízzel feltöltődött fúrólyukban sziesztázott, lágyan ringatózva. Sajnos pont addigra elégelte meg ezt a tevékenységet, mire sikeresek előkaptam a fényképezőgépemet. Így csak egy kevésbé jól sikerült kép készülhetett róla.

Természetesen a kultúrprogram sem maradhatott el, így szombaton Nagybányára mentünk. Első utunk a piacra vezetett, úgy látszik, nem csak én fentem a fogam a helyi sajt specialitásokra, elsősorban a kaskavalra, amely még a régi bolgár túrák óta a kedvencem, de itthon csak elvétve kapható. Mindenki gondosan bevásárolt, kb. ugyanannyit, nagyjából egyforma zacskókba csomagolva – amiből aztán lett is egy kis kavarodás az utolsó nap, amikor ki kellett választani mindenkinek a saját adagját, és kiderült, hogy nehezítésül, az ügyeletesek is hol ebből, hol abból a zacskóból vettek a reggelihez, mivel pont ők nem voltak jelen, amikor fennhangon kihirdettük, hogy milyen jelzéssel láttuk el a közsajtot. Azért senki sem jött haza sajt nélkül, mert a közösből kárpótoltunk mindenkit.

A piacozás után jöhetett a szellemi táplálék. Megcsodáltuk az István-tornyot, a Szentháromság templom  ásványokkal kirakott mellékoltárt, a főteret …

Nem maradhatott ki a Képzőművészeti Múzeum sem, ahol a nagybányai festőiskolában alkotó festők művei vannak kiállítva. A múzeumok szokásos csapdája: egymásba nyíló termek, a falakon meg a terem belsejében is kiállított tárgyakkal, csak éppen sehol egy térkép, amely az ideális (vagy kötelező) útirányt mutatná. Csak találgatni lehet, hogy körbe kell-e nézni egyenként minden termet, vagy az egyik oldalon elindulva, és úgy járva körbe, végül ugyanott van-e a kijárat, ahol a bejárat. Sajnos itt az első változat volt érvényben, annak is a súlyosbított formája, amikor a teremőr követi a látogatókat, és gondosan lekapcsolja mögöttük a villanyt. Így aztán nem jutottam vissza ahhoz a képhez, amelyik a legjobban tetszett. Elsőre nem jegyeztem meg a művész nevét, utána meg már nem tudtam visszamenni. Ha valaki arra jár, és megtalálja a nagybányai főtéren sült gesztenyét áruló nénikéről készült grafikát, írja már meg nekem az alkotó nevét!.

Ásványgyűjtő csoport lévén, természetesen az ásványtani múzeumot sem hagyhattuk ki. Gazdag gyűjtemény, a természet által remekbe szabott darabokkal. Érdekes információként azt is megtanultam mindjárt, hogy az antimonit errefelé a stibnit névre hallgat. Nem baj, mindenképpen gyönyörű. Sajnos nem volt elég időnk mindent alaposan megnézni, meg telítődik is az ember idővel. Erre a múzeumra is igaz, hogy legtöbbet a helybeliek tudn(án)ak profitálni belőle, akik többször is visszatérhetnek, hogy kisebb részletekben nézzék meg.

Hazafelé beugrottunk még Felsőbányára, ahol egy ásványgyűjtő hagyatékában gyönyörködtünk, és finom áfonyát is ettünk. Sőt vettünk, mivel éppen akkor kopogtak be a kapun házalók egy nagy vödörnyivel.

Az itteni templomban is van egy ásványokkal kirakott imafülke. A templomba ugyan kicsit nehezen jutottunk be. Nem csak két hatalmas kőszobor (Szent István és Szent László) és egy hatalmas kapu őrizte, majd két méter magasban lévő kilincsével, hanem az a tény is, hogy zárva volt. A plébános éppen valami városi rendezvényen tevékenykedett, de visszaszaladt gyorsan, és beengedett bennünket a sekrestyén keresztül. Így az ott lévő nagyon szép öntöttvas csigalépcsőt is meggyönyörködhettük.

Vasárnapra túrát terveztünk a Gutinra. Érdekes egy túra volt, a számított hosszúság napról napra változott. Először úgy tűnt, hogy elég hosszú (plusz még valami 400 m szint is van benne), aztán hirtelen 10 km lett belőle. Túl nagy érdeklődés nem volt iránta, a többség inkább egy pihenős napra szavazott, lazulással, meg a gyűjtött kincsek rendszerezésével, szortírozásával.

Végül hatan indultunk el, három fiú (a legidősebb 70 éves) és három lány (a legfiatalabb 16). Mire az indulásra került a sor, a 10 km-ből már 16 lett – s ebbe még nem volt beleszámítva az eltévedés, ami pedig erősen esélyes volt. Legalábbis az előző este a fiúk csupa ilyen történettel szórakoztattak bennünket.

A falutól nem messze, egy szálloda parkolójában tettük le a kocsikat, és egy erdészeti úton indultunk el, hogy valahol becsatlakozzunk a Gutin-gerinctúra turista útvonalába. Csak hozzávetőleges elképzelésünk és hozzávetőleges térképünk volt a dologról, de végül, egy hosszabb gyaloglás után, egész jól megoldottuk a dolgot. Viszont a gerincre vezető jelzett ösvény fakitermeléses területen haladt keresztül, ami nem tett jót a jelzések hol létének. Magyarul, hol voltak, hol nem voltak. Azért maga a cél, a gerinc, nyújtott némi irányt, így amikor a jelzések teljesen eltűntek, nekivágtunk nagyjából torony-, azaz gerinciránt. Egy hatalmas áfonyáson csörtettünk át, de sajnos egy árva szemet sem találtunk rajta. Nem tudtam megállapítani, hogy még vagy már – bár a lényegen úgysem változtatott volna.

Aztán egyszer csak elértünk egy remek kis gerincszakaszhoz, melyet két szikla fogott közre. Számomra itt kezdett érdekessé válni a dolog, mivel a tériszonyom „szerényen” jelezte, hogy eddig, és ne tovább. Viszont a túravezető azzal érvelt, hogy minimum 2-3 óra amíg visszatérnek, mit csinálok én addig itt egyedül, illetve a rengeteg csípős légy és szúnyog társaságában. És különben is, nem olyan veszélyes, mint amilyennek látszik! Mindig ezt mondják, aztán mindig meglepődnek, amikor látják, hogy tényleg nagyon nem vagyok komfortos az ilyen helyzetekkel.

Mindenesetre megkerültük a sziklát egy keskeny, kifelé lejtő, csúszós kis ösvényen, aztán megint egy áfonyamező következett, és felértünk egy újabb sziklacsúcsra, aminek a másik oldalán …. egy szakadék volt.

A terv szerint itt folytatódott volna a gerincutunk, most viszont úgy látszott, hogy először le kell ereszkedni egy völgybe (némi kerülővel), aztán ismét felkúszni a következő hegyre. A tapintatlan kérdésre, hogy mégis milyen messze van az „igazi” csúcs, ahova elvileg igyekszünk, 4 km volt a válasz. Innen már csak azt szerettük volna tudni, hogy akkor hogyan is történt a túra hosszának a kiszámítása?

Sok időnk azonban nem volt arra, hogy ezen rágódjunk. El kellett dönteni, hogy folytatjuk-e a túrát, völgybe le, hegynek fel – és azután ugyanezen az úton vissza is, mivel a kocsikhoz kellett visszajutni -, vagy kimondjuk, hogy innen a legszebb a kilátás, és némi nézelődés után visszafordulunk.

Az időjárás segített a döntésben. Hirtelen rákezdett az eső meg a villámlás, s mi rögtön úgy éreztük, hogy sokkal jobb lenne valami kevésbé kitett helyen lenni. Úgyhogy nyakunkba kaptuk a lábunkat, és ügettünk vissza az erdő menedékébe – már ahogy a csúszós ösvényen, a hosszú esőkabátokban lehetett.

Megint szerencsénk volt, egy rövid, kiadós eső után kisütött a nap – a villámok meg eleve már a gerinc másik oldalán csapkodtak. Mire elértük az erdőt, elállt az eső, és mire az erdőn át a készülő sípályáig értünk, már a rajtunk lévő ruha is megszáradt. Csak a letarolt hegyoldal talaja nem, így alkalmunk volt sílécek nélkül is gyakorolni a lesiklást.

Az autók hűségesen és forró szeretettel (amiből a forrón volt a lényeg) vártak ránk a parkolóban. 

Kánikuladivat hátizsákkal

Otthon meg a többiek vártak, akik aggódtak értünk, mert a faluban jégeső is esett. Mi ebből szerencsésen kimaradtunk.

Az esti tábortűzből viszont nem. Amíg mi a zsákmány szortírozást végeztük, az itthon maradottak nekiálltak tüzet rakni, kenyeret pirítani (mivel a pirított kenyér sokkal kevésbé szívja be a szalonnazsírt, és nem annyira megterhelő a gyomornak).

Keserves dolog a szortírozás. Minden darabnál megküzd egymással a gyűjtőszenvedély és az ésszerűség. A kocsi csomagtartójába sem fér akármennyi, otthon meg a teljesen belakott lakásba, végképp nem. Persze még mindig ott van a jelszó, hogy „úgyis elajándékozom!” De azért még így is sok időt vesz igénybe, amíg az ember egyesével minden darabról eldönti, hogy menjen vagy maradjon.

Közben a tűzrakó helyen gyűlt a parázs meg a pirított kenyér, ami nagyban segített növelni a tempót. Előételnek sült szalonnát ettünk sült kolbásszal, aztán amikor már mindenki telítődött vele, faszenet raktunk a tűzre, és kezdődhetett a grillezés. Marika néni még tegnap bepácolta a csirke- meg marhahúst, miközben a gulyást és juhtúrós puliszkát készítette, így nekünk már csak a  sütés maradt. Meg persze az evés, mert másnap már indultunk haza, így nem hagyhattunk meg semmi.

Én, a magam részéről legalább kétszer annyit ettem, mint amennyi belém fért, annyira finom volt. És persze a hangulat is sokat hozzátett, félhomályba boruló kert, patakcsobogás, a hegyoldalban meseházikók, parázsló tűz, vidám társaság… Még szerencse, hogy valaki végigöntött egy pohár vörösbort a terítőn, így gyorsan asztalt kellett bontanunk, hogy kimoshassuk. Különben talán még most is ott üldögélnénk.

Így viszont, lassan eltettük magunkat másnapra, amely már a hazautazás napja volt. A határig még együtt mentünk, (hogy közösen élvezhessük a GPS áldásos és áldatlan együttműködését), aztán, amikor az utolsó rejtőzködő személyigazolvány is előkerült végre, sőt még a fiúk is sikeresen felzárkóztak, érzékeny búcsút vettünk egymástól.

Magyarországra betört a kánikula. Ezt leginkább azért érzékeltük, mert az autónkban kicsit megzakkant a légkondi. Csak kb. 70 km/óra sebességig dolgozott úgy, ahogy elvártuk tőle, onnantól kezdve már csak meleget és port volt hajlandó fújni. Úgyhogy inkább áttértünk a házilagos légkondicionálásra, azaz leeresztett ablakok mellett repesztetünk hazáig.

A fiamnak persze az volt az első kérdése: Na, és hány kiló követ hoztál?