Shanghai sírva búcsúzik

Ez az utolsó napom Shanghaiban. Mivel reggel még mindig esett, kiválasztottam egy múzeumot a még (bőven) megmaradt látnivalók közül. A Shanghai Arts and Crafts Museum volt a kedvezményezett, de nem értékelte a megtiszteltetést, mert ez volt az első olyan célpont, amit végülis nem sikerült megtalálnom.

Ott voltam a helyszínen, ott volt a múzeum a térképen, de ahol lenni kellett volna, ott csak zárt kerítések, meg egy kórház, és mindenféle egészségügyi intézmények voltak. Kétszer futottam neki, különböző irányból de sikertelenül. Szerencsére közben már elállt az eső, így aztán úgy döntöttem, hogy maradok a kedvenc elfoglaltságomnál, egyszerűen csak sétálok az utcán, és figyelem az életet.

Még Hangzhouban bementem egy hatalmas zöldségesbe, hogy lefényképezzem mindazt, amit nem ismerek, hogy aztán majd valahogy, valaki segítségével beazonosíthassam. Érdekes módon csupa gyümölcsökkel találkoztam.

Most, az utcán sétálva, kifejezetten vadásztam a zöldségboltokra, hogy zöldségeket is tudjak fényképezni, de az összes utcára nyitott üzletben csak gyümölcsök voltak. Közben meg az emberek mászkáltak az utcán zöldséggel teli táskákkal! Végül otthon, a szomszédos utcában találtam egy piacot, ahol viszont gyümölcsök nem voltak, csak zöldségek. Érdekes, hogy itt ennyire elkülönítik ezeket.

Főzéshez előkészített zöldségbatyu

Ez a rész, ahol most sétáltam, nem a turistaövezet volt. Nagyon is nem. Sokkal inkább az átlag shanghaiak élettere. Micsoda kettősségek vannak itt mindenfelé! Nemcsak a város különböző részei között, de egy területen belül is. Például szinte minden lakópark kerítése és kapuja nagyon szépen van megcsinálva, domborművel, mutatós kovácsolt vas bejárattal, aranyozott figurákkal – a kapu mögött meg totálisan lerobban házak, szűk sikátorok, utcán száradó ruhák, mosó asszonyok, törött és elhajigált holmik. Maguk az utcák is totálisan lerobbantak, mégis a kis boltocskákban felváltva található szegényes kerékpárjavító és a legfrissebb divatot kínáló drága butik. A nem sok bizalmas sugárzó, kétes tisztaságú kifőzdék mellett teljesen higiénikus, szintén utcára nyíló fast food standok és elegáns kávézók.

Rengetegen özönlenek Shanghaiba az ország belső részéből, az ottani szegénység elől, a jobb élet reményében – de egy jó részük még messze nem nőtt fel a nagyvárosi élethez, és a modern világhoz. IPhone-ja ugyan mindenkinek van, de a higiénia alapszabályaival nem igen foglalkozik még ez a réteg. És persze mellettük is ott vannak az öltönyös, nyakkendős, elegáns shanghaiak, akik – szerencsés esetben - a másik végletet képviselik.

Fuxing park, Shanghai

A parkjaik viszont verhetetlenek. Sok van, kicsik és nagyok, de mindegyik nagyon szép. Zöld, tavacskával, patakkal, rejtett ösvényekkel, rengeteg paddal, jó pofa szobrokkal, vagy egyszerűen csak érdekes alakú kövekkel.

Most éppen a Fuxing parkba botlottam bele hazafelé, úgyhogy még összeszedtem a maradék erőmet és végigsétáltam rajta, mielőtt a hazamenő metróra szálltam volna.

Ja, és végre sikerült találnom egy postát is. Sőt, a feladásra szánt képeslap is nálam volt. Ugyan az első ablaktól továbbküldtek a másodikhoz, onnan - némi töprengés után - a harmadikhoz, de végül izgatott számolgatás és táblázat nézegetés után a postáskisasszony a kezembe nyomott egy 4,5 RMB-s bélyeget, hogy tessék, ragasszam fel magamnak. Aztán, amikor be akartam adni a felbélyegzett lapot az ablakon, mutatta, hogy nem-nem. Rend a lelke mindennek, tessék kimenni, és bedobni a posta előtt álló postaládába.

Este csomagolás, búcsú-búcsúvacsorára feltunningolt zacskós leves és húsos palacsinta – egy darabig most úgysem lesz alkalmam kényeztetnem a gyerekemet -, aztán már indultunk is a repülőtérre.

A gépem ugyan csak 1:40-kor indult, de a repülőtérről az utolsó metró 9-kor!!!! jön vissza a városba. A Maglev valamivel jobb, mert annak az utolsó járata 45 perccel később indul. És ami további előny, 8 perc alatt teszi meg a reptér és a Longyang Road közti távot (300-400 km/óra), ami a metrónak kb. 1 órányi idő.

Így aztán fél 10-kor érzékeny búcsút vettem Danitól, és megkezdtem a várakozást. Azt nem mondom, hogy magányosan, mert tele volt a repülőtér. Még a moszkvai után is volt egy induló járat, szóval teljességgel érthetetlen, miért teszik ilyen korai időpontra a tömegközlekedési eszközök utolsó járatát.

Amíg rám nem tört az álmosság, addig a blogomat írtam, aztán már kezdődött a becsekkolás (1 óra araszolás a sorban, közben lehetett találgatni, vajon kifélék-mifélék az utastársak. Rengeteg volt a nagyon egyszerű embernek kinéző kínai, sokan közülük úgy néztek ki, mint akik életükben először ülnek repülőn – három-négy hatalmas bőrönddel utaztak. Hova? Miért? Persze soha nem fogom megtudni, de azzal is telt az idő, amíg találgattam. A bőrönd leadása után már szabadabban tudtam mozogni, viszont nem volt miért – már minden bolt lehúzta a rolót, így végkép semmi látnivaló nem volt. Szerencsére a sok hivatalos ellenőrzéssel annyi idő eltelt, hogy hamar megkezdődött a beszállás.

Szerencsém volt, megint két kedves, mosolygós légikisasszonyt kaptam. A másik soron ismét egy katonás, nagy darab „gyevocska” és egy kb. 50-es férfi légikísérő szolgált fel. Érdekes volt, ezt a korosztályt még nem láttam ilyen szerepben.

Ablak melletti helyem volt, de sajnos Shanghaiból semmit nem láttam, eset az eső, szinte a felszállás pillanatában felhőbe burkolóztunk. Aztán meg elaludtam, csak az etetési időre nyitottam ki egy kicsit a szememet.

Az út végén azért már ébren voltam, nézegettem is kifelé. Meglepődve láttam, hogy Moszkva mellett még sok helyen vannak hófoltok, és egy szinte teljesen befagyott tavat is láttam.

Seremetyevón újabb négy óra várakozás. Egyre erősödött bennem az elhatározás, hogy legközelebb valami emberibb időben közlekedő járatot választok, kerül, amibe kerül (csak ne legyen túl drága!). Alvás ellen itt is blogírással kísérleteztem, meg egy öreg nénivel jelbeszélgettünk időnként, amikor különböző segítségeket kért tőlem (csomagmegőrzés, ilyesmi).

Amikor kb. 20 perces késéssel felszállt a gép, már tényleg elmondhattam, hogy a célegyenesben vagyok.

A ferihegyi reptéren már csak egy gyors reklamálást kellett elintéznem, a bőröndöm húzókája nem működött. De még szerencsésnek mondhatom magam. A fútószalagon ugyanis láttam egy csomó bezacskózott apróságot, aztán pont amikor a pultnál álltam, jött egy rakodómunkás, és szólt, hogy szétesett egy bőrönd, a tartalom egy részét még csak most szedik össze, de majd mindjárt hozzák, ha addig jelentkezne érte a tulajdonos. Úgyhogy hálásan megsimogattam a kofferemet, amiért ennyivel jobban bírta a kiképzést. Jutalmul legközelebb is vele utazom. Remélem, nem sokára!