Az első kellemes meglepetés mindjárt a Liszt Ferenc
repülőtéren ért. A kötelező ellenőrzéseken átesve, és az első duty free shop-on
keresztülballagva (ez olyan ügyesen van elhelyezve, hogy másfelé nem is tudsz
menni, és jó üzleti érzékkel most a legfőbb helyeken hideg ásványvizes palackok
kellették magukat) elcsípett egy leányka, hogy hova utazom, és van-e 5 percem?
Aztán megkérdezte, hogy hallottam-e már az X.Y. bankkártyáról, és amikor
mondtam, hogy nem csak hallottam, de birtokolok is egy ilyet, udvarias bár
némiképp csalódott mosollyal tájékoztatott, hogy az emeleten egy saját VIP-váró
van a hozzám hasonló MasterCard tulajdonosok számára. Ha van kedvem, nézzek be
oda. Na ná, hogy volt kedvem! Tejüveg falakkal elkerítve a kandi tekintetek
elől, odabent halk zene, kényelmes puha fotelek, újságok, önkiszolgáló büfé
szendviccsel, édességekkel, alkoholos és alkohol mentes italokkal (még Bailey’s
is volt), számítógépek, sőt még 12 darab különböző töltő is telefonoktól az
e-book olvasóig mindenhez. Kérdeztem is távozáskor, hogy minden repülőtéren
van-e ilyen kellemes hely a magamfajta „kiváltságosok” számára (kiváltságos
alatt itt azt értem, aki tudomást szerez erről a lehetőségről, mert szerintem
az emberek kétharmada rendelkezik hasonló bankkártyával), de sajnos kiderült,
hogy minden országban csak az adott ország bankkártya tulajdonosai számára
kínálják ezt a lehetőséget.
Pedig már éppen kezdtem magam beleélni, hogy Seremetyevón
egy ilyen kellemes helyen töltöm el a 10 órás várakozási időmet.
Moszkváig a repülőút rövid volt, és kellemes. A repülőgép
még 1/5-ig sem volt feltöltve, úgyhogy a légi kísérőknek sem volt sok dolguk
velünk. Megetettek, megitattak, aztán már meg is érkeztünk. Moszkvai idő
szerint éjfélre. Olyannyira nem számítottak utasforgalomra, hogy az átszálló
utasok számára kijelölt kapunál nem is volt hivatalos ember. Csak zárt ajtók.
Várakozás közben beszédbe elegyedtem egy amerikai magyarral, aztán az ellenőrző
kapun átjutva ő elrohant dohányozni, én meg fekvőhelyet kerestem magamnak. Bár
a székek zöme gondosan karfával van elválasztva egymással, azért aki ügyes,
talál eldugott helyeken olyan széksorokat is, ahol bár az ülések kissé
foghíjasan vannak egymás mellé téve, de legalább karfa nélkül, így végig lehet
nyúlni rajtuk, és „kényelmesen” szunyókálni lehet egy sort. Apu bölcs
előrelátásának hála a stólámat a kézipoggyászba tettem, így takaróm is volt.
Kispárnának megfelelt a hátizsákom, ami a zsebekkel, csatokkal, meg cipzár
húzókkal mindjárt arról is gondoskodott, nehogy véletlenül egy huzamban
végigaludjam a 10 órát, és lekéssem a beszállást. Ez a veszély amúgy sem
fenyegetett. 15-20 perceken elegem lett az adott fekvési helyzetből, és
megpróbáltam valami újat, hátha az kevésbé kényelmetlen – a remény hal meg utoljára.
Én is kb. 3 és fél órán kísérletezgettem így, és a végén nem is a kényelmetlen
fekhely, hanem az egyre fokozódó zaj vett rá, hogy felkeljek.
Még félálomban voltam, amikor kezdtem úgy érezni magam,
mintha egy hatalmas óvóda ebédlőjében lennék. Először nem is foglalkoztam vele,
aztán a saját zajérzékenységemre fogtam, de végül csak kinyitottam a szemem, és
megállapítottam, hogy a néhány órával korábban még ritkásan belakott
tranzitváról tényleg tele van kicsi és pici gyerekekkel. Ott nyüzsögtek, szaladgáltak,
totyogtak, másztak mindenfelé. A hozzájuk tartozó anyukák jó része térd alá érő
ülepű tarka nadrágot vagy Barbie-rózsaszin, esetleg párduc mintás szabadidő
ruhát viselt, elegánsnak szánt, láncpántos, lakk válltáskával, meglepő
összhatást produkálva.
Sétára indultam, hogy kicsit megmozgassam az elmerevedett
izületeimet, és közben megfejtettem a rejtvényt is. Hajnalok hajnalán, 5 óra
tájékában, több repülőgép is mert Antalaya és Larnaca felé, mely – ezek szerint
– a kisgyerekes szülők egyik kedvelt célpontja lehet. Amikor ezek a gépek
felszálltak, hirtelen ismét teljesen kiürült a váróterem – még némelyik bolt is
újból bezárt, hogy aztán pár óra múlva nyisson csak ki ismét.
A shanghai járat sem volt tele. Viszont a pilóta olyan
oroszosan beszélte az angolt, hogy éppen csak egy-két szót sikerült elcsípnem
belőle. Hiába füleltem, még arra sem sikerült rájönnöm, hogy mikor vált át
oroszról angolra. Utóbb Sophie mesélte, hogy ő még a kínait sem értette meg,
pedig neki anyanyelve – csak a pilótának és a légikisasszonyoknak nem.
Így aztán csak arra figyeltem, hogy nem ül-e ki rettegés az
utasok arcára az elhangzottak után, s mivel mindenki mindig nyugodt maradt, én
is megállapítottam, hogy biztosan nem valami katsztrófára figyelmeztetett a
hangszóró. Persze mivel az utasok 90%-a kínai volt, így könnyen lehet, hogy ők
sem értettek egy szót sem az egészből, és mindenki a másikat figyelte, hogy
pánikba esik-e az elhangzottak után.
A kiszolgálás a szokásosan udvarias volt, és ismét
megállapítottam, hogy a látszólag kevés kaja milyen bősegesnek bizonyul a
végén. Persze biztosan az is hozzájátszik, hogy az ember nem tudja lemozogni,
hiszen 8 órán át csak ülünk egy helyben, mozizunk vagy alszunk.
Újdonság volt, hogy nem csak alvómaszkot, de papucsot is
osztogattak, sőt kaptunk egy cédulát is, amelyet az ülésre ragasztva
jelezhettük, hogy kérünk ébresztést az „etetéshez”. És a filmek között is
kedvemre válagathattam, és akkor kezdődött, amikor nekem tetszett – a korábbi
gépeken központilag vetítették, és ott kapcsolódhattam be, ahol éppen tartott.
Valami újítás mindig akad.
 |
| Münchausen báró az Aeroflot fedélzeti magzinjában |
Ugyanezt állapítottam meg a beléptetésnél is, mert a
korábbiakkal ellentétben most már külön választották a hazaiakat a
külföldiektől, ami nekünk nagyon előnyös volt, mert jelentősen csökkent a
sorban állási időnk.
Persze a csomagokra aztán ismét egyformán sokat kellett
várni. Illetve, akinek a böröndje hamar napvilágot látott, annak kevesebbet,
akinek később, annak többet. Nekem, akinek a bőröndje szó szerint utolsóként
került elő, a legtöbbet.
Mivel eddig még minden alkalommal volt valami kalandom a
bőrönddel, most gondosan becsomagoltattam a repülőtéren, és reméltem, hogy
minden rendben lesz. A futószalagról levéve ugyan megállapítottam, hogy nem
gurul rendesen, de 22 órányi utazás után úgy döntöttem, hogy csak a
csomagolásra használt nylon akadt be a kerekek közé. Dani aztán, amikor átvette
tőlem, egyből megállapította, hogy a fél kereke kitörött. Ennyit a biztonságos
szállításról. Ha csak a magam példáját venném alapul, statisztikailag is megállapíthatnám,
hogy a bőröndök 100 %-a sérül (és/vagy lesz lopás áldozata) a szállítás során.
De azért ne legyünk ennyire pesszimisták! Láttam, hogy vannak emberek, akik
simán elgurították a bőröndjüket a helyszínről. A várakozók között Dani és Sophie vidám arca fogadott, a reptér előtt
pedig a szokásos hosszú, taxira váró sor, és a folyamatosan érkező taxik is,
úgyhogy gyorsan sorra is kerültünk. Vagy legalábbis beszélgetés közben nem tűnt
hosszúnak a várakozás.
