1. Az utazás

Az első kellemes meglepetés mindjárt a Liszt Ferenc repülőtéren ért. A kötelező ellenőrzéseken átesve, és az első duty free shop-on keresztülballagva (ez olyan ügyesen van elhelyezve, hogy másfelé nem is tudsz menni, és jó üzleti érzékkel most a legfőbb helyeken hideg ásványvizes palackok kellették magukat) elcsípett egy leányka, hogy hova utazom, és van-e 5 percem? Aztán megkérdezte, hogy hallottam-e már az X.Y. bankkártyáról, és amikor mondtam, hogy nem csak hallottam, de birtokolok is egy ilyet, udvarias bár némiképp csalódott mosollyal tájékoztatott, hogy az emeleten egy saját VIP-váró van a hozzám hasonló MasterCard tulajdonosok számára. Ha van kedvem, nézzek be oda. Na ná, hogy volt kedvem! Tejüveg falakkal elkerítve a kandi tekintetek elől, odabent halk zene, kényelmes puha fotelek, újságok, önkiszolgáló büfé szendviccsel, édességekkel, alkoholos és alkohol mentes italokkal (még Bailey’s is volt), számítógépek, sőt még 12 darab különböző töltő is telefonoktól az e-book olvasóig mindenhez. Kérdeztem is távozáskor, hogy minden repülőtéren van-e ilyen kellemes hely a magamfajta „kiváltságosok” számára (kiváltságos alatt itt azt értem, aki tudomást szerez erről a lehetőségről, mert szerintem az emberek kétharmada rendelkezik hasonló bankkártyával), de sajnos kiderült, hogy minden országban csak az adott ország bankkártya tulajdonosai számára kínálják ezt a lehetőséget.

Pedig már éppen kezdtem magam beleélni, hogy Seremetyevón egy ilyen kellemes helyen töltöm el a 10 órás várakozási időmet.

Moszkváig a repülőút rövid volt, és kellemes. A repülőgép még 1/5-ig sem volt feltöltve, úgyhogy a légi kísérőknek sem volt sok dolguk velünk. Megetettek, megitattak, aztán már meg is érkeztünk. Moszkvai idő szerint éjfélre. Olyannyira nem számítottak utasforgalomra, hogy az átszálló utasok számára kijelölt kapunál nem is volt hivatalos ember. Csak zárt ajtók. Várakozás közben beszédbe elegyedtem egy amerikai magyarral, aztán az ellenőrző kapun átjutva ő elrohant dohányozni, én meg fekvőhelyet kerestem magamnak. Bár a székek zöme gondosan karfával van elválasztva egymással, azért aki ügyes, talál eldugott helyeken olyan széksorokat is, ahol bár az ülések kissé foghíjasan vannak egymás mellé téve, de legalább karfa nélkül, így végig lehet nyúlni rajtuk, és „kényelmesen” szunyókálni lehet egy sort. Apu bölcs előrelátásának hála a stólámat a kézipoggyászba tettem, így takaróm is volt. Kispárnának megfelelt a hátizsákom, ami a zsebekkel, csatokkal, meg cipzár húzókkal mindjárt arról is gondoskodott, nehogy véletlenül egy huzamban végigaludjam a 10 órát, és lekéssem a beszállást. Ez a veszély amúgy sem fenyegetett. 15-20 perceken elegem lett az adott fekvési helyzetből, és megpróbáltam valami újat, hátha az kevésbé kényelmetlen – a remény hal meg utoljára. Én is kb. 3 és fél órán kísérletezgettem így, és a végén nem is a kényelmetlen fekhely, hanem az egyre fokozódó zaj vett rá, hogy felkeljek.

Még félálomban voltam, amikor kezdtem úgy érezni magam, mintha egy hatalmas óvóda ebédlőjében lennék. Először nem is foglalkoztam vele, aztán a saját zajérzékenységemre fogtam, de végül csak kinyitottam a szemem, és megállapítottam, hogy a néhány órával korábban még ritkásan belakott tranzitváról tényleg tele van kicsi és pici gyerekekkel. Ott nyüzsögtek, szaladgáltak, totyogtak, másztak mindenfelé. A hozzájuk tartozó anyukák jó része térd alá érő ülepű tarka nadrágot vagy Barbie-rózsaszin, esetleg párduc mintás szabadidő ruhát viselt, elegánsnak szánt, láncpántos, lakk válltáskával, meglepő összhatást produkálva.

Sétára indultam, hogy kicsit megmozgassam az elmerevedett izületeimet, és közben megfejtettem a rejtvényt is. Hajnalok hajnalán, 5 óra tájékában, több repülőgép is mert Antalaya és Larnaca felé, mely – ezek szerint – a kisgyerekes szülők egyik kedvelt célpontja lehet. Amikor ezek a gépek felszálltak, hirtelen ismét teljesen kiürült a váróterem – még némelyik bolt is újból bezárt, hogy aztán pár óra múlva nyisson csak ki ismét.

A shanghai járat sem volt tele. Viszont a pilóta olyan oroszosan beszélte az angolt, hogy éppen csak egy-két szót sikerült elcsípnem belőle. Hiába füleltem, még arra sem sikerült rájönnöm, hogy mikor vált át oroszról angolra. Utóbb Sophie mesélte, hogy ő még a kínait sem értette meg, pedig neki anyanyelve – csak a pilótának és a légikisasszonyoknak nem.

Így aztán csak arra figyeltem, hogy nem ül-e ki rettegés az utasok arcára az elhangzottak után, s mivel mindenki mindig nyugodt maradt, én is megállapítottam, hogy biztosan nem valami katsztrófára figyelmeztetett a hangszóró. Persze mivel az utasok 90%-a kínai volt, így könnyen lehet, hogy ők sem értettek egy szót sem az egészből, és mindenki a másikat figyelte, hogy pánikba esik-e az elhangzottak után.

A kiszolgálás a szokásosan udvarias volt, és ismét megállapítottam, hogy a látszólag kevés kaja milyen bősegesnek bizonyul a végén. Persze biztosan az is hozzájátszik, hogy az ember nem tudja lemozogni, hiszen 8 órán át csak ülünk egy helyben, mozizunk vagy alszunk.

Újdonság volt, hogy nem csak alvómaszkot, de papucsot is osztogattak, sőt kaptunk egy cédulát is, amelyet az ülésre ragasztva jelezhettük, hogy kérünk ébresztést az „etetéshez”. És a filmek között is kedvemre válagathattam, és akkor kezdődött, amikor nekem tetszett – a korábbi gépeken központilag vetítették, és ott kapcsolódhattam be, ahol éppen tartott.

Valami újítás mindig akad.

Münchausen báró az Aeroflot fedélzeti magzinjában

Ugyanezt állapítottam meg a beléptetésnél is, mert a korábbiakkal ellentétben most már külön választották a hazaiakat a külföldiektől, ami nekünk nagyon előnyös volt, mert jelentősen csökkent a sorban állási időnk.

Persze a csomagokra aztán ismét egyformán sokat kellett várni. Illetve, akinek a böröndje hamar napvilágot látott, annak kevesebbet, akinek később, annak többet. Nekem, akinek a bőröndje szó szerint utolsóként került elő, a legtöbbet.

Mivel eddig még minden alkalommal volt valami kalandom a bőrönddel, most gondosan becsomagoltattam a repülőtéren, és reméltem, hogy minden rendben lesz. A futószalagról levéve ugyan megállapítottam, hogy nem gurul rendesen, de 22 órányi utazás után úgy döntöttem, hogy csak a csomagolásra használt nylon akadt be a kerekek közé. Dani aztán, amikor átvette tőlem, egyből megállapította, hogy a fél kereke kitörött. Ennyit a biztonságos szállításról. Ha csak a magam példáját venném alapul, statisztikailag is megállapíthatnám, hogy a bőröndök 100 %-a sérül (és/vagy lesz lopás áldozata) a szállítás során. De azért ne legyünk ennyire pesszimisták! Láttam, hogy vannak emberek, akik simán elgurították a bőröndjüket a helyszínről. A várakozók között Dani és Sophie vidám arca fogadott, a reptér előtt pedig a szokásos hosszú, taxira váró sor, és a folyamatosan érkező taxik is, úgyhogy gyorsan sorra is kerültünk. Vagy legalábbis beszélgetés közben nem tűnt hosszúnak a várakozás.