Amikor nem történik “semmi”

Sokat változott az időjárás, mióta megérkeztem. Úgy tudtam, hogy az őszből itt a kora tavaszba érkezem, egy kicsivel melegebb, mondjuk nyár eleji hőmérséklettel. Persze gyakorlatban nem úgy vannak a dolgok, mint elméletben.

Első éjszaka kifejezetten fáztam, és félálomban azon törtem a fejem, hogyan húzom ki a három hetet a nyárias ruházatommal, (vagyis mit húzhatok egymás tetejére a hidegben), ha ilyen lesz az idő.

Aztán napközben nem volt semmi baj a hőmérséklettel, éjszakára meg félbehajtottam a dupla takarót, és így már nem fáztam. Másnap meg beütött a hőség. 33-35 fok nap közben, és éjszaka még a vékony takaró is sok volt. Mindenki csak szédelgett a hirtelen hőhullámtól, ami azóta is tart. Van a kert végében egy fürdőkád, feltöltve vízzel, oda járunk időnként csobbani egyet, és lehűteni a testünket.

Vajon végig megmarad ez a meleg? Ebben az időszakban még elég korai. De legalább beszédtémát ad. Amikor az ismerősök kérdezik, hogy bírom, Sue mindenkit megnyugtat, hogy nekem nem olyan gond, mert éppen ebből a melegből érkeztem (mármint a mi nyarunkra értve :-) )

A takarón kívül van más éjszakai programunk is. Patkányok vannak a ház körül. Illetve patkányok és egerek mindig vannak errefelé a ház körül – erdő közepén, ajtók, ablakok nyitva… De ezek most mintha más patkányok lennének. Megváltoztak a szokásaik. Például elkezdték átrágni a műanyag hordókat, úgyhogy minden tárolót (kutya-, madáreledel, szemetes stb.) fémre kell cserélni.

Ráadásul a csapdákba sem mennek bele. Laci élve elfogó csapdákkal kísérletezik. Ha sikerül levadászni valamit, azt aztán kiviszik az erdőbe, jó messze, és ott elengedik. Élni és élni hagyni.

De most már ennek ellenére sem hagyják magukat megfogni! Olyan, mintha már megismernék a csapdákat. A köréje kiszórt madáreleséget mind megeszik, de a csapdát működtető szalonnára vagy mogyorókrémre rá sem néznek.

A legújabb csapda egy hordó, amelyik félig lelóg a padról, tehát amikor a patkány belesétál, hogy a végéről kiegye a csalit, a hordó lebillen! Na, le is billent rögtön első éjszaka, de nem volt elég nagy. Mire Laci kiugrott az ágyból, már a patkány is kiugrott a hordóból!

Ez még nem lett volna baj, hiszen minden találmányt fejleszteni kell, mielőtt tökéletes lesz. Viszont másnap, amikor egy nagyobb hordóból csináltunk ugyanilyen csapdát, már a közelébe sem mentek. Illetve a közelébe igen, mert körülötte megint mindent feleszegettek, de a hordóba már nem tették be a lábukat! Kérdés, hogy egy, nagyon tanulékony patkánnyal van-e dolgunk, vagy egymásnak is adják az információt?!?

Reggel, amíg Sue tornaórán volt, a parban rajzolgattam egy kicsit, miközben Laci szórakoztatott. Ő úszni akart volna, de a medence tele volt gyerekekkel, úgy tűnik, rendszeresen hozzák őket úszásoktatásra, s mi mindig ezt az időpontot fogjuk ki.

Normával együtt reggeliztünk, egy patak parti kávézóban, ami számomra volt izgalmas, mert “vizisárkányokat” ígértek. Ez is egy gyíkféle, és nem is ez a hivatalos neve, csak azért kapta itt valakitől, mert mindig a vízpartokon fellelhető.

Szerencsém volt, mert tényleg elég hamar megjelent egy példány, úgyhogy amíg a többiek a hőséget tárgyalták ki, én elkészíthettem a képeimet.

A faluból hazafelé tartva péntek óta egy Jamfest feliratú tábla foglalkoztatta a fantáziánkat. Az út szélén már előre figyelmeztetett, hogy “Jamfest 5 km-re”, aztán “Már csak 6 nagy kanyar”, végül az egyik kapu előtt a tábla: “Jamfast!!”. Szombaton ehhez társult még egy felirat, miszerint “Magánrendezvény”. Na ebből már kiokoskodtuk, hogy biztosan nem lekvárvásárról van szó (ez volt az első tippünk), hanem valami “tömegrendezvényről”. A “jam session” örömzenét jelent, amikor emberek csak úgy összegyűlnek, és a maguk örömére játszanak bármilyen hangszeren.

Azt láttuk, hogy egyre gyűlnek az autók és lakókocsik a kertben, de mozgást és zenét nem láttunk, nem hallottunk. Aztán elmúlt a hétvége, amikor az egész esemény időszerű lett volna, és még mindig nem tudtuk miről is volt szó.

De most, reggelizés közben kiderült. Valahogyan szóba elegyedtünk a mellettünk lévő asztalnál ülőkkel (errefelé ez elég könnyen megy), és kiderült, hogy ők is a jamfest vendégei. Úgyhogy gyorsan meg is kérdeztük őket, hogy miről is van szó, és kiderült, hogy az egyik farmtulajdonos édesanyjának az esküvője volt. Na, most már megnyugodhattunk :-) (Az ilyen hírek fontosak, errefelé előbb-utóbb mindenki mindent megtud a többi “szomszédról”, nincsenek titkok – elvégre valamiről csak kell beszélgetni, amikor összetalálkoznak valahol.)

A nap fő programja a könyvtár és a bevásárlás volt, mivel ezért már messzebre, Strathpine-ba kell menni. A könyvtár csuda okos. A TESCO új fizetőautomatáihoz hasonló automatákkal lehet kikölcsönözni és visszaadni a könyveket, mindenfelé számítógépek vannak, amelyeken magad keresgélhetsz a könyvállomány között, és mindjárt meg is rendelheted, ha valaki már kikölcsönözte előtted, vagy éppen egy másik könyvtárból kel áthozni. A megrendelt könyv aztán egy külön polcon vár rád, úgyhogy csak odasétálsz és elveszed.

Azért persze vannak könyvtárosok is – a visszahozott könyvek még mindig nem tudnak a saját lábukon a helyükre, a megfelelő polcokra menni.

A plázán csak végigszaladunk, roppant célirányosan, leginkább élelmiszerbeszerzés céljából. És gyorsan meg is ebédeltünk a salátabárban, ahol mindenféle izgalmas kompozíciók közül lehetett választani: csicseriborsó gránátalmával, cékla-endívia-ricotta saláta, olaszos tésztasaláta avokádóval és quinoával… Csak győzzön választani az ember.

A délutáni szieszta után ismét az előző szomszédokhoz voltunk hivatalosak. Valamit meg kellett emelni, és odébbrakni. Az ilyesmire mindig összecsődül egy pár ember, aztán az 5-10 perces munka után jöhet az egy-két órás beszélgetés és iszogatás. Liza külön feltelefonált előtte, hogy megvannak az oposszumok, kétszer is ellenőrizte, hogy ott alszanak-e a szokott helyen, úgyhogy otthon ne hagyjam a fényképezőgépet!

Igy aztán amíg a fiúk dolgoztak, mi oposszumvadászatra indultunk a lószerszám tároló kamrába. És tényleg ott voltak. Csak fel kellett állni a sámlira, onnan átlépni a nyeregtartó bakra, onnan fellépni az egyik oldalfaltartó gerendára, fellapulni a falra és bal kézzel ügyesen kapaszkodni – és már lehetett is fényképezni a bébioposszumot, amint a szokásos napi sárgarépáját eszegeti :-)

A mamája már sokkal gyanakvóbb volt, neki csak az orrát sikerült elkapni.

Oposszum mama...

... és bátrabb csemetéje

Az összejövetel másik érdekessége egy ital volt. Az egyik szomszéd gingyártásba kezdett, szabályos hivatalatos módon, komoly felszereléssel, miegymással. Persze ez is szomszéd összefogással készült el, a betonozás, a tartályok felállítása, az üvegek behordása mind-mind kisebb fajta népünnepély volt, segítő kezekkel és hangos beszélgetésekkel.

Aztán elkészült a desztilláló üzem, sőt, már megvolt a bemutatkozás is az új termékekkel egy kiállításon. Persze kivonult a teljes baráti kör, “lelki támaszt nyújtani”, és kóstolgatni a különbőző pálinkákat és egyéb italokat.

Na, ez a szomszéd is itt volt a hűtőszekrény emelgetésnél, és hozott is magával egy üveg gint. Gyönyörű szép kék színe van, és ha felöntik szódával, lilásrózsaszínné változik. Persze, hogy nem szabadott kihagyni a megkóstolását!

Sunrise gin tisztán...

... és szódával

Tájfutás és falmászás

Eddig még nem sikerült előre tájékozódnom a programokról, általában csak 10-15 perccel korábban derül ki, hogy mégis mit hajigáljak be a hátizsákomba. Ma reggel például tájékozódási futás volt a program. Errefelé rengeteg apróbb “versenyt” rendeznek, annyira háziversenyeket, hogy még eredményhirdetés sincs, éppen csak valaki kitűzi a pályát, megcsinálja a térképet, aztán a végén azért számítógépen regisztrálják az eredményeket. Persze ez is jóval több munka, mint ahogy az ember gondolná, de ezek mégiscsak egyszerű gyakorló rendezvények.

Mindenesetre nekem is a kezembe nyomtak egy térképet, meg egy iránytűt, hogy nosza, lássak neki, ha van kedvem. Úgy gondoltam, hogy inkább csak sétálok egy nagyot, de végül elkapott a harci láz, és szandálban, zokni nélkül nekivágtam a “vadonnak” is. Itt valahogy úgy állnak a fák, hogy még a viszonylag sűrű erdőben sincs árnyék, viszont szederhez hasonló tüskés vacak jócskán nő. Tájékozódási versenyen utoljára 21 éve voltam, ráadásul azt sem tudtam, mekkora a térkép méretaránya. Az eredményem nulla megtalált pont, 5 db golflabda (valami vikendtelep közelébe keveredtem, ahol tulajdonképpen már végleg semmi keresnivalóm nem volt), rengeteg véres karcolás a lábamon, egy enyhe napszúrás és egy másfél méteres gyík volt. Ha a megpillantott gyíkok mérete mindennap ilyen arányban növekszik, akkor hamarosan már komodói sárkányokról számolhatok be.

Mielőtt unottan továbbsétált volna

Otthon, egy kiadós szieszta után, kutyasétáltatás ürügyén, elsétáltunk a víztartályokhoz és a “halastóhoz”, ami egy “emelettel” lejjebb van a hegyoldalban. Lemehettünk volna egyszerűen is, a rövid kis ösvényen, de mi egy kis kerülőt tettünk, hogy mozogjanak a kutyák – bár ők csak addig jöttek velünk, amíg tartott a kutyafalatokból :-) Aztán lóhalálában rohantak haza.

A víztartályokra azért van szükség, mert itt nincs vezetékes víz, mosogatásra, főzésre, ivásra, mindenre esővizet használnak, amit gondosan gyűjtögetni kell, hogy száraz időben is kitartson. Különböző szisztémák vannak, amelyek felvezetik a vizet a házba, meg átvezetik egyik tartályból a másikba, ha szükséges. Ha túl sok a víz, a többlet az aranyhalak medencéjébe kerül. (Ha szárazság van, és magától nem pótlódna a víz, akkor meg slaggal kell utántölteni.)

A halastó, egy tönkrement tartályból kialakítva

Az esti program falmászás volt. Pár éve, Kínában, már jártam falmászóteremben, de ott főleg oldalazó utak volt, csak néhány profi út vezetett felfelé. Így, amíg Dani biztosítás mellett mászott, én is próbálgathattam magam a leesés szempontjából veszélytelen utakon. Itt, Strathpine-ban az összes út felfelé vezetett.

Miután részletes oktatást kaptam a karabinerek használatáról, és a biztosítás mikéntjéről, és bevezettek a három pontos biztonsági mászás rejtelmeibe, neki is állhattam a falnak. Persze a legegyszerűbb pályát ajánlották, ahol tényleg csak rakosgatni kellett a kezemet meg a lábamat. Kb. a felénél jutott eszembe, hogy én tulajdonképpen tériszonyos vagyok, de akkor már úgyis mindegy volt, és amúgy sem néztem lefelé, hiszen általában fent kellett keresni az újabb kapaszkodó helyét. Ezután még megmásztam két másik legkönnyebb kategóriba eső, de mindig egy kicsit nehezebb utat, de végül a kéményben elvéreztem. Persze lehet, hogy csak a cipőm tette, amelyik nem kifejezetten mászócipő, és csúszott a talpa. (Viszont sok oldalúan használható. Ebben kenuztam, hogy bárhol partra szállhassak, akár iszapos, akár kavicsos, vagy bármilyen, ebben másztam, és ebben megyek majd Sue sportórájára is…)

Közben persze Sue és Laci is mászta a maga köreit, és mivel egymást biztosították, meg engem is, így volt időm pihegni két mászás között. Ami jó volt, mert összeszedhettem magam, de rossz is, mert ha már benne vagyok valamiben, akkor végkimerülésig szeretem csinálni, hátha egy-két óra alatt profi szintre tudom magam felhozni :-D

Aztán megjelent egy egész cserkészcsapat, úgyhogy hamarosan szedtük a sátorfánkat. Nem baj, szerintem jövünk a jövő héten is.