Eddig
még nem sikerült előre tájékozódnom a programokról, általában
csak 10-15 perccel korábban derül ki, hogy mégis mit hajigáljak
be a hátizsákomba. Ma reggel például tájékozódási futás volt
a program. Errefelé rengeteg apróbb “versenyt” rendeznek,
annyira háziversenyeket, hogy még eredményhirdetés sincs, éppen
csak valaki kitűzi a pályát, megcsinálja a térképet, aztán a
végén azért számítógépen regisztrálják az eredményeket.
Persze ez is jóval több munka, mint ahogy az ember gondolná, de
ezek mégiscsak egyszerű gyakorló rendezvények.
Mindenesetre
nekem is a kezembe nyomtak egy térképet, meg egy iránytűt, hogy
nosza, lássak neki, ha van kedvem. Úgy gondoltam, hogy inkább csak
sétálok egy nagyot, de végül elkapott a harci láz, és
szandálban, zokni nélkül nekivágtam a “vadonnak” is. Itt
valahogy úgy állnak a fák, hogy még a viszonylag sűrű erdőben
sincs árnyék, viszont szederhez hasonló tüskés vacak jócskán
nő. Tájékozódási versenyen utoljára 21 éve voltam, ráadásul
azt sem tudtam, mekkora a térkép méretaránya. Az eredményem
nulla megtalált pont, 5 db golflabda (valami vikendtelep közelébe
keveredtem, ahol tulajdonképpen már végleg semmi keresnivalóm nem
volt), rengeteg véres karcolás a lábamon, egy enyhe napszúrás és
egy másfél méteres gyík volt. Ha a megpillantott gyíkok mérete
mindennap ilyen arányban növekszik, akkor hamarosan már komodói
sárkányokról számolhatok be.
Mielőtt unottan továbbsétált volna |
A
víztartályokra azért van szükség, mert itt nincs vezetékes víz,
mosogatásra, főzésre, ivásra, mindenre esővizet használnak,
amit gondosan gyűjtögetni kell, hogy száraz időben is kitartson.
Különböző szisztémák vannak, amelyek felvezetik a vizet a
házba, meg átvezetik egyik tartályból a másikba, ha szükséges.
Ha túl sok a víz, a többlet
az
aranyhalak medencéjébe
kerül.
(Ha szárazság van, és magától nem pótlódna a víz, akkor meg
slaggal kell utántölteni.)
Az
esti program falmászás volt. Pár éve, Kínában, már jártam
falmászóteremben, de ott főleg oldalazó utak volt, csak néhány
profi út vezetett felfelé. Így, amíg Dani biztosítás mellett
mászott, én is próbálgathattam magam a leesés szempontjából
veszélytelen utakon. Itt, Strathpine-ban az összes út felfelé
vezetett.
Miután
részletes oktatást kaptam a karabinerek használatáról, és a
biztosítás mikéntjéről, és bevezettek a három pontos
biztonsági mászás rejtelmeibe, neki is állhattam a falnak. Persze
a legegyszerűbb pályát ajánlották, ahol tényleg csak rakosgatni
kellett a kezemet meg a lábamat. Kb. a felénél jutott eszembe,
hogy én tulajdonképpen tériszonyos vagyok, de akkor már úgyis
mindegy volt, és amúgy sem néztem lefelé, hiszen általában fent
kellett keresni az újabb kapaszkodó helyét. Ezután még
megmásztam két másik legkönnyebb kategóriba eső, de mindig egy
kicsit nehezebb utat, de végül a kéményben elvéreztem. Persze
lehet, hogy csak a cipőm tette, amelyik nem kifejezetten mászócipő,
és csúszott a talpa. (Viszont sok oldalúan használható. Ebben
kenuztam, hogy bárhol partra szállhassak, akár iszapos, akár
kavicsos, vagy bármilyen, ebben másztam, és ebben megyek majd Sue
sportórájára is…)
Közben
persze Sue és Laci is
mászta a maga köreit, és mivel egymást biztosították, meg engem
is, így volt időm pihegni két mászás között. Ami jó volt,
mert összeszedhettem magam, de rossz is, mert ha már benne vagyok
valamiben, akkor végkimerülésig szeretem csinálni, hátha egy-két
óra alatt profi szintre tudom magam felhozni :-D
Aztán
megjelent egy egész cserkészcsapat, úgyhogy hamarosan szedtük a
sátorfánkat. Nem baj, szerintem jövünk a jövő héten is.
Remekül kihasználod az idődet. Gratulálok. További sok élményt kívánok.
VálaszTörlés