Fent az ég, lent Suzhou és Hangzhou

Suzhou régi városrésze keresztül-kasul tele van kis csatornákkal, amelyek összeköttetésben vannak egymással, és a várfalat körülvevő szélesebb csatornával is. Rengeteg kisebb-nagyobb sétahajó várja a kirándulókat. Motoros hajók, de a kormányzás egy részét, főleg a kikötéseknél, fordulásoknál 8-10 méter hosszú bambuszrudakkal végzik, nagyon gyakorlottan és hatékonyan. 

A csatornák közti területen meg számtalan tradicionális kertet építettek az elmúlt századok során. Az egyik legszebb a Humble Administrator's Garden (Zhuōzhèng yuán), amely 51 950 m2 (0,05 km2) alapterületű, és az 1530-as években épült.

Ez volt az első programunk, miután elbúcsúztunk a cicáinktól, és kijelentkeztünk a szállóról. Megint a Pingjiang Road-on sétáltunk végig, érdekes volt összehasonlítani az éjszakai nyüzsgést, a reggeli ébredezéssel. Az üzletek portálját éjszakára teljesen bedeszkázzák, most azt figyelgettük, hogy történik a nyitás. Tegnap egyetlen deszkát sem láttunk, ma, hogy ráállt a szemünk, minden már nyitva lévő bolt közelében láttuk halomban félretéve.

Reggeli üzletnyitás

A kertben már nyitáskor is hatalmas tömeg volt. Rengeteg turistacsoport, nem hiába UNESCO örökség, hozzák is ide a látványra éhes utazókat. 

"Bonsai" kőszikla

Humble Administrator's Garden, Suzhou

Remek bonsai kertet is találtunk az egyik sarokban, és mindenfelé rajzoló, tizenéves diákokkal találkoztunk. Nagyjából egy korúnak tűntek, úgyhogy alighanem valami művészeti iskola hozta ki a diákjait egy kis gyakorlatra. Kb. négy órányi bolyongás után, amikor úgy éreztük, hogy már minden pagodát láttunk, és minden aranyhalat is személyesen ismerünk, csavargásra adtuk a fejünket.

Különösebb terv nélkül mászkáltunk a városban. Illetve a terv az volt, hogy sétálás közben bekukkantunk még pár kisebb kertbe, de a turistatérkép nem túl részletes információ alapján kiskertekre nem sikerült rábukkannunk, viszont számos nem turistáknak fenntartott utcácskába jutottunk el. Igazi szegénynegyedbeli házsorok voltak, az utcákon rengeteg szemét, lelakott házacskák előtt az utcán folyt az élet. A bejárati ajtók jó része nyitva volt, így be lehetett látni az icipici konyha-lakószoba együttesbe, ami mögött maximum még egy hasonló méretű helyiség tartozhatott a házhoz. Több helyen is láttunk a ház falához kívülről szerelt mosogatóvályút és vízcsapot. És az utcákon is sok helyen volt kővel kirakott, kb. 40 cm átmérőjű kút, talajszintből éppen csak egy kősorral kiemelve. Nem láttunk senkit, aki használta volna, de a legtöbbje nem volt lefedve, és víz csillogott az aljukban. Valamilyen célra biztosan veszik innen a vizet.

Ottlétünk nem okozott semmi problémát a helyieknek. Élték a saját életüket, nem bámultak meg bennünket jobban, mint akár a fő vásárló utcában, és nem éreztették azt sem, hogy nem kívánatosak vagyunk arrafelé. A motorszerelő műhely egy ponyvára szétrakosgatott néhány szerszám és alkatrész volt, a cipész a lakás ajtajában leállított kissámlin fogta két térde közé a sarkalni hozott cipőt, szűk utcán cikáztak a biciklisek és motorosok csomagokat, rakományt, családtagokat, barátokat szállítva.

A Shantang Street még a Pinjiang Road-nál is jóval öregebb, de sokkal rövidebb szakaszon alakították ki turistacsalogatóra. Az első keresztutca után már a valódi helyi piac következik. Mindkét oldalon pultok, főleg zöldség, gyümölcs, tojásárusok, de láttunk angolnát, garnélát, tyúkot, kacsát is. Valami halván zöldeskék tojást is kínáltak, amiről nem tudtuk eldönteni, hogy egy speciális madárfajhoz tartozik, vagy már mint pácolt, érlelt étel kelleti magát. Az élelmiszert áruló pultok között olcsó ruhaneműk, háztartási eszközök, zsibvásári cuccok jelentették a változatosságot. Hosszan gyönyörködhettünk a miliőben, mert nagy volt a tömeg, amibe időnként még egy-egy motoros vagy triciklis árus is belehajtott, és menekülő útvonal jó ideig nem kínálkozott. Végre találtunk oldalra egy hidat, és a fiúk nagy örömére gyorsan véget vetettünk a rusztikus romantikának. Én csak azt sajnáltam, hogy nincs velem valaki, aki el tudná mondani, hogy mit is látok. Rengeteg furcsa és ismeretlen zöldség és gyümölcs volt, amiről azt sem tudom, eszik-e, vagy isszák.

Változatosság kedvéért ismét a fő utcán haladtunk, ami szintén nem volt látványosság híján. A rengeteg autó, kismotor és moped folyamatosan áramlik. Mintha az egész város mozgásban lenne. Papa, mama két gyerekkel, a kisebb, aki éppen csak hogy állt, elől a papa két lába között utazott. Három felnőtt, szorosan összepréselődve a két személyes motoron. Motoron evő, ivó, rádiózó mobilozó emberek – éppen csak szülő nőt nem láttunk J

Volt olyan is, aki egyszerre mobilozott ÉS vezette a kismotort. Bal kéz a kormányon, jobbal szabadon lehet nyomkodni a gombokat. Amikor hirtelen kicsapódott előtte egy autó ajtaja (mert persze az autóból kiszálló sem nézett hátra előtte), akkor röviden méltatlankodott egy sort, de már vissza is tér a mobiljához, és egyenesen nekem vezette a motorját. Az utolsó pillanatban kapta fel a fejét, és fékezett be.

Nem sokkal később egy másik majdnem balesetem is volt. A zebrán áthaladva, már olyan közel a szemben lévő járdához hogy egy fél ember sem fért volna el köztem és a járda között, egyszer csak bevágott elém egy motor, amelyik mindenáron előttem akart jobbra kanyarodni – és meg is tette. Én még magamhoz sem tértem, amikor a motor már sehol sem volt. Bár az igaz, hogy azért ő is hátrafordította még a fejét, és jól megbámult magának (fel sem tételezem, hogy aggódott volna értem, és azért).

Mint tudjuk, három a magyar igazság. Úgyhogy ezen a napon még egy negatív élményem volt. Letámadott egy koldus. Nagyon sok a koldus errefelé, nekem jóval többnek tűnik, mint Magyarországon, de lehet, hogy csak azért, mert zömében folyton mozgásban vannak, és mindenhol felbukkannak. A „gazdag nyugati” turistákat különösen kedvelik. De ha az ember nem ad nekik pénzt, csak határozottan továbbmegy, általában ennyiben is hagyják a dolgot. Nem úgy az én kerekes székes koldusom. Amikor látta, hogy szó nélkül továbbmegyünk egyszerűen megragadta a pólómat, és elkezdte rángatni. Mire sikerült kiszabadítanom magam, már szép nagy tenyérlenyomat éktelenkedett a felsőm derekán, ráadásul még az ujjamat is megkarmolta egy kicsit. De szerencsére sem ez, sem a reggel a piacon megvásárolt gyümölcs mosatlanul történő elfogyasztása nem tudott kapaszkodót találni vasszervezünkön.

Egzotikus gyümölcsök

Voltak kellemes tapasztalataink is. Éppen egy építkezéstől feldúlt útkereszteződésben próbáltunk utat találni magunknak, amikor egy mellettünk elhaladó kínai leányzó csak úgy odaszólt nekünk, hogy ingyen be lehet menni a közelben magasodó sok emeletes templom kertjébe, és mindjárt mutatta is az irányt.

Így tértünk be a North Temple Pagodához (Běisì Tǎ), amely előtt egy hatalmas nevető Buddha szobor ült, az oldalában pedig ugyanaz az isten nyolcszor, nyolc különböző kézfejtartással. A 9 emeletes, 76 méter magas pagoda mellett láttunk egy kisebb templomot is, ott is ugyanezt a 8 kézmozdulatot láttuk. Sajnos nem találtam rá leírást, hogy mire akart utalni.

A visszafelé útra volt ülőhelyünk a vonaton, amit az aznapi 19 km barangolás után nem is bántunk. Ez az állomás csak köztes megálló. Az utasok a váróteremben várakoznak, a megfelelő beléptető kapunál. Kb. 5 perccel a vonat érkező előtt megnyitják a kapukat, a jegyautomaták ismét ellenőrzik, hogy csak illetékesek léphessenek be, aztán mindenki elsétál a peronon oda, ahova a vagonjának a száma fel van festve, és mire az utasok szépen sorba rendeződnek, a vonat is befut. Itt már persze van azért tolongás. Nem is kínaiak volnának, ha szépen megvárnák, amíg a leszállók elhagyják a kocsit. Érdekes, hogy a mi vagonunkból kivétel nélkül mindenki kiszállt. Az persze nem derült ki, hogy napi vagy heti ingázók voltak a péntek esti utasok.

A kijelző ismét mutatta a sebességet, ami, Gyuri nagy örömére, elérte a 246 km/órát. Érdekes, hogy látni, de még érezni sem lehet belőle semmit. Csak ha a vonat országút mellett megy, akkor látszik, hogy milyen lazán magunk mögött hagyjuk az autókat.

A kedvenc nyárson sütős árusunk (mármint Daniék kedvenc árusa), éppen akkor kezdett le kirakodni a sarkon, amikor odaértünk (este 10-kor). Már ott álltak körülötte a kuncsaftok, akik békésen várták, hogy sorra kerüljenek. Látszik, hogy nagy az érdeklődés a portékája iránt.

Gyurit, szegény nem sokat kellett ringatni. Úgy elaludt a hosszú, gyaloglós nap végén ruhástól a diványon, hogy reggelig fel sem ébredt. Persze minket sem kellett ringatni.

Kína Velencéje, Suzhou

Suzhouba történő utazásunk is Shanghai méreteit (és a vasúti közlekedés fejlettségét) mutatja. Suzhou kb. 100 km-re északnyugatra van Shanghaitól, az utazásunk pedig a következőképpen zajlott: 1 óra metróval a vasútállomásig (kb. 35 km, 19 megálló), majd 37 perc vonattal Suzhouig. A vonat csúcssebessége 206 km/ óra volt (van egy kijelző minden ajtó felett, azon látható ez is, több más fontos információ mellett), ami itt nem számít kiemelkedően gyorsnak, de mi azért ennek is örültünk. Főleg mert állójegyünk volt. Némiképpen véletlenségből. Ugyanis a jegyvásárlás kínai nyelven történt, és amikor a pénztáros kérdezett valamit Danitól, amit ő nem értett, akkor csak rámondta, hogy igen. Csak utána, amikor ellenőriztük, hogy megfelelő jegyeket kaptunk-e, tűnt fel, hogy az ülőhely száma helyet valami karakter áll csak. Gyorsan telefonos segítségét kértünk Sophie-tól, és kiderült a turpisság. Utólag aztán megfejtettük, hogy valószínűleg azt mondta/kérdezte, hogy ülőhely már nincs, jó lesz-e az állóhely is. Kb. 20 percenként mennek a vonatok, de így legalább nem volt kérdéses, hogy menjünk vagy várjunk.

A vasútállomáson is szigorú ellenőrzés van. Csomagok átvilágítása, fémdetektoros kapu ÉS fémkeresős letapogatás. Aztán a peronra már csak érvényes jeggyel lehet kimenni, jegyellenőrző kapukon keresztül. A vonat már ott várt ránk, minden ülés menetirányba fordítva, az előtérben ingyen forró víz vételi lehetőséggel. Itt Kínában nem csak a teaivás, de simán a forró víz kortyolgatása is nemzeti szokás. Mindenkinél ott a kulacs, kisgyereknél, öregnél, üzletembernél, biztonsági őrnél, a szállodai portás pultján, a mobil „rendőrörsök” aluljáróba kiállított asztalán. Vannak boltok, amik semmi mást nem árulnak, csak termoszokat, minden méretben, színben, fazonban – gyerekeknek birkás vagy kismalacos, up-to-date embereknek majmos (idén a majom éve van), konzervatív stílust kedvelőknek sima fémtestűt (esetleg egy csinos kis festménnyel az oldalán).

A kijelzőkön az aktuális sebesség mellett közlik a következő állomást, az ottani külső hőmérsékletet, a pontos időt, a panasziroda telefonszámát … folyamatosan megy az információ.

Suzhouban is van két metróvonal (és most építenek újabb kettőt, úgyhogy a fél város fel van túrva), úgyhogy ez megkönnyítette a közlekedést. A buszok elég rapszodikusan járnak, a megállóban egyáltalán nincs kiírva a menetrend, csak a megállók neve – persze kizárólag kínai karakterekkel. Úgyhogy Sophie nélkül mellőztük a használatát. A metró viszont egyszerű, jól követhető. Biztonsági ellenőrzés itt is van, a csomagokat gondosan átvilágítják – már aki berakja a gépbe, mert a helyiek legtöbbször nem foglalkoznak vele, hiába szól rájuk a személyzet.

A szállásunk egy szerény kis mellékutca egyik régi épületében volt. Egyszerű, de a célnak megfelelő. A mi szobánkon még ajtó is volt, amivel nem mindegyik büszkélkedhetett. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a kb. 15 szobából csak vagy három ilyen függönyöset láttam. A szobában három ágy (egyik emeletes), három zárható szekrény (lakatot, letét ellenében, a recepción adnak), egy kis asztal, és az emeletes ágyhoz éjjeliszekrény helyett egy-egy polc. Ennél több berendezés már be sem fért volna. Koedukált WC és zuhanyzóhelyiség, ez utóbbi nagyon ügyesen úgy lett kialakítva, hogy a zárható fülkék ajtaján 4-5 ruhafogas szolgált a holmik tárolására, aztán pedig egy függöny következett, ami megvédte a ruhákat a zuhanyból jövő víztől.

Szerény szállodai szobánk

Úgy tűnt, kosztot is kínálnak, mert a recepció előtti részen, egy asztal körül, éppen dumpling készült. Kínai szokás szerint az egész személyzet beszállt a főzésbe, körbeállták az asztalt, és szorgalmasan nyújtották, töltögették, formálták a kis batyukat. Máshol is láttam, hogy a büfé elé kitett asztal körül üldögéltek a családtagok, öregek, gyerekek, akiknek éppen nem volt más munkájuk, és szép akkurátusan tisztogatták a zöldséget, készítették elő a sütni-főzni valót. Lehet, hogy náluk kukoricafosztás helyett főzés készítés közben fonódtak a szerelmi szálak?

Lecuccoltunk, aztán nyakukba vettük a várost. Először az egyik tóhoz metróztunk el, ami szép időben nagyon jó látvány. A partján körös-körül modern felhőkarcolók, rendezett parkok, szállodák, luxusnyaralók. Most viszont mind ehelyett légszennyezettség volt. Amióta itt vagyunk Kínában, szürke az ég, de a maszkos emberek mennyisége nem emelkedett. Érezni sem érzek semmit. Szóval én kiegyeztem volna simán azzal is, hogy ilyen borús az időjárás, de Daninak van egy alkalmazása a telefonon, ami gondosan az orrunk alá dörgöli százalékos értéket.

A tó körüli park tele van jó pofa szobrokkal, életjelenetekkel, padon ülő ember, gót játszó lányok, iskolásgyerekek … Ha az ember kicsit jobban odafigyel ezekre a szobrokra, rengeteg információt, apró részletet lehet begyűjteni, észrevenni.

Hamis kártyások. Csak a lábamat (ne) figyelje!

Gördeszkázók

Don Quijote és Sancho Panza

Kihalt volt a környék, csak egy iskoláscsoport nyüzsgött a játszótéren. Valami külföldi iskola lehetett, mert kb. fele-fele arányban voltak a kínai és európai gyerekek, a tanárok viszont egyértelműen európaiak voltak.

A Family Mart-ban ebédeltünk. Ez egy helyi bolt-és-büfé láncolat. Hideg ebédnek, vacsorának alkalmas ennivalók, sütemények, kelttészták, rágcsák, üdítőitalok, illetve dumplin, nyársra húzott húsok és zöldségek, kész szendvicsek, mikrózható készételek, amelyeket itt helyben meg is melegítenek a kedves vásárló kérésére. A bolt nagy előnye, hogy minden ott van a polcokon, úgyhogy könnyű szemrevételezés alapján választani. Ebben a városban ugyanis túlnyomó részt csak kínai étkezdék voltak, zömében szöveges étlappal, csak itt-ott egy-egy képes felsorolással, hogy valami halvány elképzelésünk legyen arról, mit is rendelünk. És a másik gond ezekkel a kínai büfékkel, hogy a dohányzási tilalom ellenére is szinte mindegyikben füstölnek – sokszor nem is a vendégek, hanem esetleg maga a tulaj.

Currys rizs, Family Mart módra

Az ebédünket megfejeltük egy fagyival, aztán feltöltöttük az italkészletünket. Bár túlzásba nem visszük az óvatoskodást, de inni csak forralt vizet vagy palackozott italt iszunk. És még ezzel is lehet élményt gyűjteni. A metróban ugyanis, amikor átvilágították a táskákat, kiszúrták, hogy Daninál folyadék van. Megkérték, hogy vegye elő, mutassa meg, és …. IGYON BELŐLE! Bár attól, ahogy az ivást imitálta, még akár robbanóanyag is lehetett volna benne, mégis megnyugodtak, és tovább engedtek bennünket.

Suzhou a kertjeiről híres. Kert alatt itt kínai kertet értünk, ami nem az egynyári virágoktól szép, hanem a tavak, hidak, kősziklák, fák, virágzó bokrok, pagodák gondosan összeállított irányvesztőjétől. Nem is túlságosan nagy területen úgy tudják vezetni az utakat, hogy 2-3 órát is elkóborol benne az ember, mire (talán) mindent bejár. Ezek régről itt maradt kertek, a pagodák néhány egyszerű bútorral berendezve. Az információs táblák pedig a nálunk szokásos, ki építtette, mikor, újította fel, hogyan természetű tájékoztatás helyett a pagodák elnevezésének eredetét taglalta. Rendszerint egy idézettel kezdődött a szöveg, amely valami híres kínai versből származott, és arra ihlette a tulajdonost, hogy megépítse ezt a pagodát. Innentől már általában olyan fennkölt volt a szöveg, hogy még jó fordításban sem értettük volna, de ez legtöbbször nem is volt az. Az angol nyelvvel eléggé hadilábon állnak. Számos figyelmeztető és információs táblát gyűjtöttünk, amelyek jobb esetben megmosolyogtatók, rosszabb esetben teljesen értelmezhetetlenek voltak.

A csatorna mentén futó, 800 éves Pingjiang Road igazi turisztikai látványosság. A régi épületek egytől egyig apró boltok vagy éttermek, utcai kaját áruló kis vállalkozások. Úgy tűnik, legtöbbször a felső szint a lakás, az alsó az üzlethelyiség, a családtagok pedig teljes létszámban besegítenek.

Rengeteg volt a selyemáru bolt, ahol a 10 yüanos (kb. 450 Ft) selyemsáltól a 3860 yüanos qipaoig (ez a hagyományos kínai női ruha) mindent lehetett kapni. A környék másik nevezetességei a hímzett faliképek. Rövidebb-hosszabb lapos öltésekkel készülnek, olyan gondos kivitelben, hogy lehetetlen megkülönböztetni a színét és a visszáját. Sokszor nem is faliképként, hanem forgatható keretbe téve árulják.

Persze nem maradhattak el a szemnek és gyomornak egyaránt kedves látványosságok sem. Az egyik helyen ízesített joghurtból készítettek fagylaltot. A joghurtot ráöntötték egy alulról hűtött fémlapra, spatulával kevergették, kívánság szerint még tovább ízesítették mindenfélével, aztán kb. 1,5 mm vastagságban, négyzet alakban szétterítették a fémlapon, ahol rövid időn belül fagylalttá alakult. A spatulával olyan ügyesen szedte fel a fickó, hogy egyből kis hengerekbe is tekerte, ezeket tette aztán egy pohárba, és öntötte nyakon csokiöntettel.

Így készül a látványfagylalt

A cukorkakészítő látványkirakatánál is elálldogáltunk egy darabig. A különböző színű cukormasszákat egymásra téve, hengergetve, összedolgozva alakítják ki azt a tömböt, amit aztán már csak nyújtani és vékonyítani kell (kb 10 cm átmérőről mondjuk úgy 6-8 mm átmérőjűre), és amikor felvagdossák, akkor mindenféle érdekes minta látható a metszetben – mosolygó arc, Happy birthday felirat, gyümölcsök, spirál.

És ráakadtunk az itteni vásárok kedvelt látványosságára, a pirított cukor készítőre is. A látványosság persze nem a cukor, hanem amit abból készít. Az olvasztott cukrot egy márványlapra csurgatva pillanatok alatt remek figurákat készít, pl. a kínai állatövi figurákat. Aztán hurkapálcikát nyom bele, és mire a cukor megmerevedik, már kész is a kakasos (vagy bármilyen) nyalóka. Extra szolgáltatásként még a „műsor” megkezdése előtt a kisgyerekek kezébe nyomott egy-egy szimpla nyalókát, hogy nekik is jusson valami élvezet, amíg a felnőttek a "show"-t bámulják.

Így készül a kínai nyalóka

Hogy biztosan meglegyen a napi kilométer (ez itt a vicc helye!), hazafelé még elsétáltunk egy parkhoz, amit a térképről néztünk ki. Itt a legtöbb park is be van kerítve, de általában sok bejárat van a kerítésen. Ezen is volt, de ebben a késői órában már mind zárva. Viszont láttuk, hogy bent még sétáltak az emberek, úgyhogy addig mentünk, amíg végre rátaláltunk a főbejáratra. Onnantól már csak az volt kérdéses, hogy hol fogunk kijutni belőle. De a végén, persze, ez is megoldódott.

Hazaérve rájöttünk a szállásunk fő attrakciójára. Az ablak alatt egy borostyánnal befuttatott tető volt, amely egy apró lapostetős részben végződött, itt tanyázott egy macskacsalád – anya és három serdülő kölyke. Volt még egy macska, csengővel a nyakán, ő azonban csak ritkán kóborolt arra, ami azért volt jó, mert a többiek magukban is elég nagy zajt csaptak. Folyton azt hittem, hogy valaki mászkál a tetőn. De nagyon aranyosak voltak.

Kedves szomszédok