Fent az ég, lent Suzhou és Hangzhou

Suzhou régi városrésze keresztül-kasul tele van kis csatornákkal, amelyek összeköttetésben vannak egymással, és a várfalat körülvevő szélesebb csatornával is. Rengeteg kisebb-nagyobb sétahajó várja a kirándulókat. Motoros hajók, de a kormányzás egy részét, főleg a kikötéseknél, fordulásoknál 8-10 méter hosszú bambuszrudakkal végzik, nagyon gyakorlottan és hatékonyan. 

A csatornák közti területen meg számtalan tradicionális kertet építettek az elmúlt századok során. Az egyik legszebb a Humble Administrator's Garden (Zhuōzhèng yuán), amely 51 950 m2 (0,05 km2) alapterületű, és az 1530-as években épült.

Ez volt az első programunk, miután elbúcsúztunk a cicáinktól, és kijelentkeztünk a szállóról. Megint a Pingjiang Road-on sétáltunk végig, érdekes volt összehasonlítani az éjszakai nyüzsgést, a reggeli ébredezéssel. Az üzletek portálját éjszakára teljesen bedeszkázzák, most azt figyelgettük, hogy történik a nyitás. Tegnap egyetlen deszkát sem láttunk, ma, hogy ráállt a szemünk, minden már nyitva lévő bolt közelében láttuk halomban félretéve.

Reggeli üzletnyitás

A kertben már nyitáskor is hatalmas tömeg volt. Rengeteg turistacsoport, nem hiába UNESCO örökség, hozzák is ide a látványra éhes utazókat. 

"Bonsai" kőszikla

Humble Administrator's Garden, Suzhou

Remek bonsai kertet is találtunk az egyik sarokban, és mindenfelé rajzoló, tizenéves diákokkal találkoztunk. Nagyjából egy korúnak tűntek, úgyhogy alighanem valami művészeti iskola hozta ki a diákjait egy kis gyakorlatra. Kb. négy órányi bolyongás után, amikor úgy éreztük, hogy már minden pagodát láttunk, és minden aranyhalat is személyesen ismerünk, csavargásra adtuk a fejünket.

Különösebb terv nélkül mászkáltunk a városban. Illetve a terv az volt, hogy sétálás közben bekukkantunk még pár kisebb kertbe, de a turistatérkép nem túl részletes információ alapján kiskertekre nem sikerült rábukkannunk, viszont számos nem turistáknak fenntartott utcácskába jutottunk el. Igazi szegénynegyedbeli házsorok voltak, az utcákon rengeteg szemét, lelakott házacskák előtt az utcán folyt az élet. A bejárati ajtók jó része nyitva volt, így be lehetett látni az icipici konyha-lakószoba együttesbe, ami mögött maximum még egy hasonló méretű helyiség tartozhatott a házhoz. Több helyen is láttunk a ház falához kívülről szerelt mosogatóvályút és vízcsapot. És az utcákon is sok helyen volt kővel kirakott, kb. 40 cm átmérőjű kút, talajszintből éppen csak egy kősorral kiemelve. Nem láttunk senkit, aki használta volna, de a legtöbbje nem volt lefedve, és víz csillogott az aljukban. Valamilyen célra biztosan veszik innen a vizet.

Ottlétünk nem okozott semmi problémát a helyieknek. Élték a saját életüket, nem bámultak meg bennünket jobban, mint akár a fő vásárló utcában, és nem éreztették azt sem, hogy nem kívánatosak vagyunk arrafelé. A motorszerelő műhely egy ponyvára szétrakosgatott néhány szerszám és alkatrész volt, a cipész a lakás ajtajában leállított kissámlin fogta két térde közé a sarkalni hozott cipőt, szűk utcán cikáztak a biciklisek és motorosok csomagokat, rakományt, családtagokat, barátokat szállítva.

A Shantang Street még a Pinjiang Road-nál is jóval öregebb, de sokkal rövidebb szakaszon alakították ki turistacsalogatóra. Az első keresztutca után már a valódi helyi piac következik. Mindkét oldalon pultok, főleg zöldség, gyümölcs, tojásárusok, de láttunk angolnát, garnélát, tyúkot, kacsát is. Valami halván zöldeskék tojást is kínáltak, amiről nem tudtuk eldönteni, hogy egy speciális madárfajhoz tartozik, vagy már mint pácolt, érlelt étel kelleti magát. Az élelmiszert áruló pultok között olcsó ruhaneműk, háztartási eszközök, zsibvásári cuccok jelentették a változatosságot. Hosszan gyönyörködhettünk a miliőben, mert nagy volt a tömeg, amibe időnként még egy-egy motoros vagy triciklis árus is belehajtott, és menekülő útvonal jó ideig nem kínálkozott. Végre találtunk oldalra egy hidat, és a fiúk nagy örömére gyorsan véget vetettünk a rusztikus romantikának. Én csak azt sajnáltam, hogy nincs velem valaki, aki el tudná mondani, hogy mit is látok. Rengeteg furcsa és ismeretlen zöldség és gyümölcs volt, amiről azt sem tudom, eszik-e, vagy isszák.

Változatosság kedvéért ismét a fő utcán haladtunk, ami szintén nem volt látványosság híján. A rengeteg autó, kismotor és moped folyamatosan áramlik. Mintha az egész város mozgásban lenne. Papa, mama két gyerekkel, a kisebb, aki éppen csak hogy állt, elől a papa két lába között utazott. Három felnőtt, szorosan összepréselődve a két személyes motoron. Motoron evő, ivó, rádiózó mobilozó emberek – éppen csak szülő nőt nem láttunk J

Volt olyan is, aki egyszerre mobilozott ÉS vezette a kismotort. Bal kéz a kormányon, jobbal szabadon lehet nyomkodni a gombokat. Amikor hirtelen kicsapódott előtte egy autó ajtaja (mert persze az autóból kiszálló sem nézett hátra előtte), akkor röviden méltatlankodott egy sort, de már vissza is tér a mobiljához, és egyenesen nekem vezette a motorját. Az utolsó pillanatban kapta fel a fejét, és fékezett be.

Nem sokkal később egy másik majdnem balesetem is volt. A zebrán áthaladva, már olyan közel a szemben lévő járdához hogy egy fél ember sem fért volna el köztem és a járda között, egyszer csak bevágott elém egy motor, amelyik mindenáron előttem akart jobbra kanyarodni – és meg is tette. Én még magamhoz sem tértem, amikor a motor már sehol sem volt. Bár az igaz, hogy azért ő is hátrafordította még a fejét, és jól megbámult magának (fel sem tételezem, hogy aggódott volna értem, és azért).

Mint tudjuk, három a magyar igazság. Úgyhogy ezen a napon még egy negatív élményem volt. Letámadott egy koldus. Nagyon sok a koldus errefelé, nekem jóval többnek tűnik, mint Magyarországon, de lehet, hogy csak azért, mert zömében folyton mozgásban vannak, és mindenhol felbukkannak. A „gazdag nyugati” turistákat különösen kedvelik. De ha az ember nem ad nekik pénzt, csak határozottan továbbmegy, általában ennyiben is hagyják a dolgot. Nem úgy az én kerekes székes koldusom. Amikor látta, hogy szó nélkül továbbmegyünk egyszerűen megragadta a pólómat, és elkezdte rángatni. Mire sikerült kiszabadítanom magam, már szép nagy tenyérlenyomat éktelenkedett a felsőm derekán, ráadásul még az ujjamat is megkarmolta egy kicsit. De szerencsére sem ez, sem a reggel a piacon megvásárolt gyümölcs mosatlanul történő elfogyasztása nem tudott kapaszkodót találni vasszervezünkön.

Egzotikus gyümölcsök

Voltak kellemes tapasztalataink is. Éppen egy építkezéstől feldúlt útkereszteződésben próbáltunk utat találni magunknak, amikor egy mellettünk elhaladó kínai leányzó csak úgy odaszólt nekünk, hogy ingyen be lehet menni a közelben magasodó sok emeletes templom kertjébe, és mindjárt mutatta is az irányt.

Így tértünk be a North Temple Pagodához (Běisì Tǎ), amely előtt egy hatalmas nevető Buddha szobor ült, az oldalában pedig ugyanaz az isten nyolcszor, nyolc különböző kézfejtartással. A 9 emeletes, 76 méter magas pagoda mellett láttunk egy kisebb templomot is, ott is ugyanezt a 8 kézmozdulatot láttuk. Sajnos nem találtam rá leírást, hogy mire akart utalni.

A visszafelé útra volt ülőhelyünk a vonaton, amit az aznapi 19 km barangolás után nem is bántunk. Ez az állomás csak köztes megálló. Az utasok a váróteremben várakoznak, a megfelelő beléptető kapunál. Kb. 5 perccel a vonat érkező előtt megnyitják a kapukat, a jegyautomaták ismét ellenőrzik, hogy csak illetékesek léphessenek be, aztán mindenki elsétál a peronon oda, ahova a vagonjának a száma fel van festve, és mire az utasok szépen sorba rendeződnek, a vonat is befut. Itt már persze van azért tolongás. Nem is kínaiak volnának, ha szépen megvárnák, amíg a leszállók elhagyják a kocsit. Érdekes, hogy a mi vagonunkból kivétel nélkül mindenki kiszállt. Az persze nem derült ki, hogy napi vagy heti ingázók voltak a péntek esti utasok.

A kijelző ismét mutatta a sebességet, ami, Gyuri nagy örömére, elérte a 246 km/órát. Érdekes, hogy látni, de még érezni sem lehet belőle semmit. Csak ha a vonat országút mellett megy, akkor látszik, hogy milyen lazán magunk mögött hagyjuk az autókat.

A kedvenc nyárson sütős árusunk (mármint Daniék kedvenc árusa), éppen akkor kezdett le kirakodni a sarkon, amikor odaértünk (este 10-kor). Már ott álltak körülötte a kuncsaftok, akik békésen várták, hogy sorra kerüljenek. Látszik, hogy nagy az érdeklődés a portékája iránt.

Gyurit, szegény nem sokat kellett ringatni. Úgy elaludt a hosszú, gyaloglós nap végén ruhástól a diványon, hogy reggelig fel sem ébredt. Persze minket sem kellett ringatni.