Nepál 25. nap Dubai – Pozsony - Budapest

Dubaiban ugyanarra a viszonylag kicsi terminálra kerültünk, mint idefelé. 6 órát kellett itt éjszaka agyonütnünk. Karfával elválasztott kemény és hideg műanyag székek, jeges légkondi … nem igazán várakozásbarát hely. Végül találtunk egy kis elszeparált padlót az első üléssor és az ablak között.

Mi mindenre is jó egy szárong! Most éppen lepedőként szolgált. Közben zsákmányoltam egy prospektust is, ami szerint itt egy csomó szolgáltatás van, sleeping boxok, uszoda, játszótér... Félálomban ugrott be a megoldás, hogy mi ezek szerinte egy „fapados” váróteremben vagyunk, ami az olcsó járatok utasait szolgálja ki, de van itt valahol egy (vagy több) másik terminál, ahonnan a nívósabb gépek indulnak. Na, az ő utasaiknak járnak ezek az extra szolgáltatások!

Dubai repülőtér / Dubai airport

A müezin énekét reggel fél hatkor viszont nekünk is biztosították. Micsoda élet, tegnap reggel még egy hindu templom kolompolása ébresztett, ma egy müezin...

A tervezett beszállási idő 8:25-kor volt. Kb. fél 7-ig próbáltunk még pihenni, aztán már csak az indulásra vártunk. Megreggeliztük a tegnap vett sajt felét egy kis agyonmorzsálodó hájastésztával, megörültünk egy működő konnektornak, gyorsan feltöltöttük a telefonokat...

Kis késéssel, de végre beszálltunk a gépbe. Jó sokáig „taxiztunk” a kifutókon erre-arra, amíg végül a pilóta bemondta, hogy feltételezett műszaki hiba miatt elhalasztjuk az indulást. Vagy 20 percig üldögéltünk még a gépben, amíg kitalálták, hogy mégis inkább szálljunk ki.

Vissza a buszra, majd az érkezési kapuhoz, ismét átmentünk az ellenőrzésen. Minden alkalommal becsengett nálam a készülék. Korábban a külön fülkében meg is motoztak, de most már csak legyintettek rám. Igaz, a kezemben volt a "visszutas" kártya.  Visszakerültünk a terminálra, ahonnan elindultunk.

Útközben, még a buszban, amikor azt hittük, egyből egy másik géphez visznek, sikerült pár pillanatra elcsípni egy kósza wifit, és elküldeni egy rövid üzenetet, hogy ne aggódjanak az otthoniak, halvány gőzünk sincs, mikor érünk haza, de valami majdcsak lesz.

Megkezdődött az újabb várakozás, csak most már azt sem tudtuk, meddig fog tartani. Semmi infó, hogy mi lesz tovább. Kb. másfél óra múlva, miközben végig a hangszórókat figyeltük, Zsuzsa a tettek mezejére lépett, és az infopultnál mindenféle reklamációkra készült, de ehelyett azzal a hírrel jött vissza, hogy a 12-es kapunál van a beszállás, (a terminál másik végén), ha ugyan már le nem késtük a gépet. Lóhalálában sántikáltam utána az emberek között cikázva, de szerencsére a tájékoztatás lekésés fele csak rémhír volt.

Ott vártak az utastársaink is a kapu körül. Tájékoztatótáblán, hangosbemondón a járat jelzése továbbra sem volt, a kapu fölé sem volt kiírva, hogy innen megy a pozsonyi járat. Nem is tudom, honnan kellett volna tudnunk, hogy hol és mikor van a beszállás.

Megint buszra szálltunk, kivittek a világ végére, ismét becuccoltunk otthonosan a helyünkre. És tovább várakoztunk, mert az élelmiszer ellátmány még csak ezután érkezett, apró adagokban. Kb. még egy órát ültünk a szellőzés nélküli gépben, az Egyesült Arab Emirátus szabad, napsütéses ege alatt, mire végre elindultunk.

A kompenzáció ingyen kávé és üdítő, és ingyen mozi hozzáférés volt. Így legalább teszteltük a minőségét is. Csak annyit mondok, ha fizettem volna érte, nagyon elégedetlen lettem volna azzal, amit a pénzemért kapok. Viszont, csak úgy, mint idefelé, megkaptuk a szokásos repülős ebédet, igaz a második körben a kávéért már fizetni kellett volna – a Colát még akkor is ingyen osztogatták. Azt hittem volna, hogy pont fordítva lesz.

Pozsonyban kaptuk az üzenetet, hogy este 8-kor még megy egy vonat Budapest felé. Mivel 6 óra körül volt, nem is idegeskedtünk, komótosan begyűjtöttük a csomagjainkat, kisétáltunk a buszmegállóhoz, békésen megvártuk a buszt, és törtük a fejünket, mivel üssük agyon a időt 8-ig. Annál kellemesebben ért bennünket a hír, hogy a 6 órás vonat is késve érkezik, így még sikerült azt elcsípnünk, és fél 10-re már meg is érkeztünk a Keleti pályaudvarra.Lám csak, nem hiába mondta Zsuzsa még az elején, hogy azért választott engem útitársnak, mert én olyan szerencsés vagyok!

Nepál 24. nap Kathmandu – Dubai

A nap fénypontja

Zsuzsa: Gomba a dal bhatban

Orsi: alvókuckó a dubai repőlőtéren, a fal mellett, a padlón – a kényelem netovábbja!

The best part of the day

Susan: Mushroom in the dal bhat

Orsi: a snug spot on the terminal in Dubai, next to the wall, on the floor – the height of comfort

Ismét a "megszokott" ágyunkban ébredtünk, a hindu templom kolompolására. 5-kor kezdődött, de aztán legalább 2-2,5 órán át időről időre megszólaltatták a harangokat, éppen csak egy-két kongatás erejéig. Két vagy három különböző hang szólal meg. Jó volna tudni, hogy mi a funkciójuk. Olyan ez is, mint az imamalmok, hogy ha valaki elmegy mellettük, kondít egyet rajtuk, hogy jelet küldjön az égieknek?

8-kor reggeliztünk, 9-kor elmentünk megnézni a házigazdánk és volt hegyi vezető üzlettársa által alapított iskolát. 1995-ben alapították, egy kis fáskamrasor jellegű épületben, most ott van az ebédlő, konyha és az első osztály. Idővel bővült egy másik földszintes, majd egy 2 emeletes épülettel is. 8 évfolyamon 416 diákjuk van, akiknek igen alacsony tandíj mellett nyújtják a tanulás lehetőségét.

Az összes többi iskolához hasonlóan itt is kötelező az igazi angol stílusú egyenruha. Bár többször hallottam, hogy különböző módokon támogatják a szegény gyerekeket, hogy ők is elvégezhessék az iskolát, de furcsa módon ez a támogatás az egyenruhára sehol nem terjed ki, annak beszerzése mindenhol a szülőket terheli. Azt gondolnám, hogy ez pont egy olyan dolog, amivel lehetne valahogy enyhíteni az anyagi terheket.

Mindenesetre az eddig mindenfelé látott világoskék ing, sötétkék szoknya, nadrág, pulóver stb. összeállításhoz képest kellemes változatosság volt a szürke, egy kis bordó díszítőcsíkkal. Még egyen kötöttsapkájuk is volt, bár azt csak a kicsiken láttunk.

A közös reggeli napindításra mentünk oda. Felsorakoztak az osztályok az udvaron, és egy társuk vezényszavára tornázni kezdtek. Karok előre, oldalra, fej föle, taps, oldalra, le, kilép, vissza, kilép, vissza. Ezt a mozdulatsort aztán később még többször megismételték. Közben angol nyelvű program folyt. Pl. egy tanárnő kérdéseket tett fel a különböző osztályoknak, és a helyes választ adó ajándékot kapott. Sajnos, nem láttam, mit. Az elsősök kérdése az volt, hogy betűzzék Európát és a „movie” szót. Talán a harmadikosoktól egy film rendezőjét kérdezték, aztán valami színészt es egy írót is - nem minden kérdést értettem, de úgy tűnt az általános műveltség szinten tartása a cél. Kb. 5-től felfelé azonban már nemigen tudták megválaszolni a gyerekek a kérdéseket. Elénekelték a nepáli himnuszt, néhány harmadikos felolvasott a napi újságból.

Az osztálytermekbe cipő nélkül léptek be, a poros járdán, udvaron tapicskolva még egy kört előtte a zoknijukban. Amikor elkezdődött a tanítás, kicsit körülsétáltunk sz iskolában is, illetve az épület függőfolyosóján. A gyerekek kántálva tanulnak, a tanár elkiált valamit, ők meg utána kiabálják kórusban. Az osztályok ajtaja nyitva van, így aztán elég nagy a hangzavar, nekem legalábbis úgy tűnt. Dekoráció szinte semmi, a falakra nagyon ráférne már egy meszelés, az épület viszont, kívülről egész jól néz ki. Pont, mint a szállásoknál.

Alapítványi iskola Kathmanduban / Foundation-school in Kathmandu

Visszasétáltunk a lakáshoz, aztán elindultunk körülnézni a környéken. Mivel az esti géppel már indultunk haza, a fő cél a maradék pénzek elköltése volt. Találtunk egy élelmiszerboltot, ahol jól elnézelődtünk. Én bögrés levesport vettem, csak úgy, a vicc kedvéért (egyébként ugyanaz a Knorr zacskós leves kb. fele annyiba került, mint idehaza), Zsuzsa mindenféle fűszereket meg egyéb kulináris dolgokat. Még sajtot is, amit nem tudtak pontosan kimérni, így aztán a végösszeg több lett, mint amennyi pénzünk volt. 

Kezdődött a számolgatás, hogy mi mennyi, mi az ami nem is kell annyira… Addig vacakoltunk, míg végül a mögöttünk álló osztrák lányok megunták, és kisegítettek minket 20 rúpiával. Persze ebből is beszélgetés kezdődött aztán a bolt előtt, de hamar búcsút intettek.

A pénzzel együtt elfogyott a lendületünk is. Lassan visszasétáltunk a házhoz, miközben próbáltam még magamba szívni az utolsó benyomásokat, aztán nekiálltunk a végső csomagolásnak. Nem kapkodtuk el a dolgot, csak szépen komótosan. Megnéztük még egyszer a papírgyárat, megcsodáltuk a cég prospektusát, amiben egy remek, könyv alakú fülbevaló is kellette magát, de sajnos készen nem volt. Mindig mindenből csak annyit gyártanak le, amennyire megrendelésük van.

A tetőteraszról körbecsodálkoztunk, és elkészítettük a búcsúfotókat.

Színes, szélesvásznú álomkabát

Aztán lassan eljött az indulás ideje is. Búcsúajándékul kaptunk egy fehér selyemsálat, khatát is, melyet, több más helyzet mellett az érkező és/vagy távozó vendégeknek szoktak adni a tibeti kultúrákban.

A közelben fogott taxi, mint általában az itteniek, egy kicsi kocsi volt. A mienk éppen egy Suzuki maruti, amelynek a csomagtartóját félig már ki is töltötte a gáztartály. A két hátizsák elég kemény falat volt neki, de végül megoldottuk valahogy.

Közvetlenül a repülőtér előtt rendőri ellenőrzés volt. Konkrétan a kocsi vezetőjére és az utasokra voltak kíváncsiak. Valami konkrét céljuk lehetett, mert a repülőtéren is érződött, hogy nem a normál ügymenet szerint mennek a dolgok. Az egyik ajtón csak a nepáliakat engedték be (munkavállaló vízummal), a másikon a külföldieket. Aztán az ajtón belül már megint vígan keveredhettünk.

Külön biztonsági kapu volt nőknek és férfiaknak. Ilyet még Dubaiban sem láttunk! Pedig egész itt létünk alatt nem éreztük, hogy bármiben is másképp kezelték volna a nőket, mint Európában.

A repülőjegyünk Pozsonyig szólt, és a különböző jegyellenőrzéseknél a reptéri alkalmazottak (!) kétszer is megkérdezték, hogy ugyan már áruljuk el, hol is van az a Bratislava, ahova repülünk.

A repülőjegyünkön nem volt kapuszam csak egy zónajel, B. A terminálban viszont egyetlen zóna volt, D jelöléssel, de azért végül csak felkerültünk a gépre. Irány haza!

Nepál 23. nap Pokhara - Kathmandu

A nap fénypontja

Zsuzsa: amikor már biztos volt, hogy elindul a busz, és nem ragadunk ott Pkharában

Orsi: Utazás a buszon, a nepáli életforma áttekintése 7 órában

The best part of the day

Susan: Onceit became certain, that our bus will start, and we don’t have to stay in Pokhara

Orsi: Sitting on the bus, and getting an overview about the Nepalian rate of living in 7 hours.

Újabb kimerítő éjszaka után ötkor keltünk, és háromnegyed hatkor indultunk - volna, de zárva volt az ajtó, pedig előző este erősen próbáltuk megértetni velük, hogy nekünk ma korán kell indulunk. Diszkréten zörgettük a rácsot, amíg végre előkerült a tulaj, csúnya tekintettel, de a kulccsal a kezében.

Megjavítottuk a rekordunkat, az eddigi 55 perc helyett, most zsákkal, de nézelődés nélkül, fél óra alatt elértünk a turistabuszok pályaudvarára. Útközben minden létező boltocskánál megálltunk, mert előző nap rám tört egy megfázás, kb. 50 papírzsebkendőt használtam el, és este csomagolás közben minden apró rekeszt átkutatva sem találtam már 10-nél többet. Zsebkendőt végül nem sikerült vásárolnunk, de szerencsére, valamilyen csodás véletlen folytán, a náthám sem jelentkezett többet. Lehet, hogy inkább valami allergia lehetett? A lényeg, hogy megoldódott a probléma.

Buszpályaudvar, Pokhara / Busstation, Pokhara

A tegnap még 700-nak mondott buszjegy mára 1500 lett, aztán, némi veszekedés után 600. Legalább 20-25 Kathmanduba készülő busz gyűjtötte az utasokat. Hát így tényleg nem valószínű, hogy ne legyen hely. A kérdés csak az, hogy hány rúpiás jegyet sikerül kifogni.

A pályaudvaron jó néhány árus keringett, akik frissen sült fahéjas csigát, túrós táskát és hasonló nálunk is honos pékárut kínálgatott. Csak ne lettek volna annyira nyomulósak! Egyszerűen nem akarták elfogadni a nemleges választ, vagy ha igen, akkor két perc múlva már ismét ott voltak, és dugták a tálcát az ember orra alá.

Rajtuk és a turistákon kívül két rendőr is járőrözött itt. Utólag nézve valószínűleg nem minden nap teszik ezt, csak most a sztrájk miatt volt nagyobb az odafigyelés.

Elvileg mindegyik busz 7:30-kor indult (ugyanaz a logika, vagy logikátlanság, mint idefelé volt Kathmanduból) gyakorlatilag 8 után kezdett elindulni a konvoj, amikor az utolsó, laza turisták is megérkeztek, és felszálltak. Mi a hatodikak voltunk sorban, de ez folyton változott, mindenki előzgetett mindenkit, mintha nem is ugyanoda készülnének.

A sztrájk látható jelei a rohamosztagosok, akik minden sarkon ott állnak, nagyobb csoportokban. Az országút mentén elszórva is sok rendőrt láttunk, csinos, kincstári „túrabottal”, amilyeneket kiránduláson szokott gyűjteni magának az ember, és esetenként műanyag pajzzsal is felszerelve. Egy idő után megjelent a felszerelésükben a géppuska is. Időnként vesztegeltünk egy-egy faluban 15-20 percet, alighanem ez is a sztrájkkal volt összefüggésben.

Ahogy az is, hogy busz közlekedésen túl a teherautó forgalmat is leállították. Csak néhány tartálykocsi volt az utakon. Meg egy felborított teherautó, ami azt jelezte, hogy voltak azért összeütközések. Szerencsére a kőhajigálásból (állítólag az is volt) szintén kimaradtunk.

10 órakor reggeli szünet. Az étterem, ahol leálltunk, már felkészült a rohamra. Svédasztalon kirakva minden kaja (főleg meleg készételek), egy kisasztalnál a pénztároslánytól lehetett vásárolni a kajajegyet, a pincér ennek ellenében merte tányérra a kiválasztott ételt. Kb. 4-5 busznyi embert 20 perc alatt lezavartak.

Reggeli idő/ Breakfast time

Fél 12 körül aztán eltűntek a rendőrök az út mellől. Gondolom, ez nem annyira az időponttal, mint inkább a helyszínnel volt összefüggésben. Úgy látszik, errefelé már nem tartottak különösebb atrocitástól.

Érdekes volt figyelni útközben a környezetet. Az út szélen, ahol egy kicsit is kiszélesedik a padka, mar ott áll egy viskó. Négy pózna, rajta bádogtető, némi deszkafal. Kész a lakás, ami egyben bolt vagy étterem is. Ha bolt akkor van benne pár üveg kóla meg sör, néhány zacskó chips, keksz. Amennyiben kifözdeként funkciónál, tartozéka egy nagyon egyszerű főzőalkalmatosság, amin bármikor összeütnek neked egy sült rizst, vagy kisütnek egy-két samosát.

Ahogy a zártabb településeket néztem, a házak nagy része is (a városban is) olyan kialakítással épül, hogy a földszintje valamilyen szolgáltatóegység (lehessen) - a főút mellett gyakorlatilag csak ilyen épületek láttunk.

Délben 30 perc ebédszünet. Az étterem előtt egy nagyobb zöldségesstand is állt, gusztusosan elhelyezett zöldségekkel. Ilyennel eddig még nem találkoztunk. A helyi zöldségboltokban nem igen foglalkoztak az esztétikával. Mindenesetre nekiálltunk találgatni, mit is látunk tulajdonképpen. Egy csomó mindent nem ismertünk, de annyi tapasztalatunk már volt, hogy ha rákérdezünk, a válasz egyszerűen "green vegetable". Logikus, nem?

Viszont kicsi füstölthalak is voltak, koszorúba fűzve. Ezen kívül csak Pokharában láttunk boltban és éttermi kínálatban halat. Meg az első napok egyikén egy haltenyészet mellett elhaladva.

Két óra múlva megint egy rövid megálló. Egy kóla (2,5 decis) 150 rúpia lett volna, úgyhogy eldöntöttük, hogy nincs szüksége tunningra az emésztésünknek.

Kb. ezen a ponton jutott eszünkbe az is, hogy vajon a sztrájk kiterjed-e a városi buszokra is? Hát, igen, kiterjedt. Így aztán gyalog indultunk el, nagyjából torony iránt, megérzés alapján. Zsuzsa még talán bírta is volna, bár csak egész halvány fogalmaink voltak időről, távolságról, útvonalról, de az én lábam egyre rosszabb lett, így végül a taxi mellett döntöttünk. A döntést egy adag Baskin Robbins fagylalt mellett hoztuk meg. Igen, Kathmanduban még ilyen is van!

A sztrájk miatt a taxik monopol helyzetben voltak. Az első taxi, amelyiket megkérdeztünk, 800 rúpiát mondott, a következő 1000-et, majd 1500 következett, végül jöttek a „halvány gőzöm sincs, merre van ez a városrész” válaszok.

Kutyák és motorok, Kathmandu / Dogs and motobikes, Kathmandu

Végül nagy nehezen találtunk valakit, aki tudta, hova akarunk menni, és 600 rúpiáért el is vitt bennünket. Szerintem nem volt igazi taxi, két fickó ült benne, akik láthatólag haverok voltak, és úgy éreztem, csak megérezték bennünk, két hátizsákkal bandukoló nőben, a jövedelemkiegészítést. Végül is mindegy, a fő, hogy odavittek. Persze a helyszín közelében ők is eltévedtek, de segítőkész helybéliek végül elirányítottak bennünket a papírgyárhoz.

Itt jött aztán a második felvonás, amikor többet akartak a megállapodott pénznél, mondván eltévedtek, hosszabb volt az út. Míg mi vitatkoztunk, a kapus szólt a háziaknak, hogy megérkeztünk, úgyhogy kicsődült a fogadásunkra az egész család. Végül azzal szerelték le a sofőrt, hogy valaki úgyis a városba igyekszik, és taxit akart fogni, vigyék el őt, és akkor máris megvan a visszfuvar. Minket meg küldtek befelé. 

Míg ők még odakint vitatkoztak, mi felcihelődtünk az emeletünkre, ahol, mint kiderült, a másik szobában két német önkéntes lányka lakott. A házigazdánk iskolájában dolgoznak, és itt vannak elszállásolva. Egy hónap munka, utána két hónap turistáskodás, aztán irány haza. Kiderült, hogy azt a túrát tervezik, amit mi tettünk meg, úgyhogy szinte le sem tettük a hátizsákot, már mentünk a konyhába, teregettük szét a térképet, hogy megosszuk velük a tapasztalatainkat.

Aztán persze a háziaknak is elmeséltük az egész utunkat, meg az izgalmas megérkezést is. A sztrájkról ők is csak az utolsó pillanatban értesültek, küldtek is egy e-mailt, de mi azt már nem olvastuk. Úgyhogy együtt örültünk a szerencsés végkifejlettnek.

Nepál 22. nap Pokhara

A nap fénypontja

Zsuzsa: A bolondos kabát, amit az egyik boltban találtam

Orsi: Meghívás ebédre a hindu templomban

The best part of the day

Susan: The crazy coat, I have found in a shop

Orsi: Invitation to lunch in a swami-house

Vacsora: … NPR).

Szállás: ……..

Éjszaka nagyon melegünk volt, mert takarékossági okokból nem járattuk a ventilátort, biztonsági okokból zárva tartottuk a függőfolyosóra néző ablakot, és higiéniai okokból nem nagyon mertük kidugni a szabad bőrfelületeinket a hálózsákokból.

Reggel elindultunk a tegnap megismert úton a Lake Side felé. Minden ép eszű turista ott lakik, csak mi gondoltuk úgy, hogy jobb, ha a hatizsákok a buszpályaudvar közelében vannak.

Pokhara, háttérben a hegyekkel /Pokhara, and the hills in the background

Útközben megreggeliztünk egy helyiek által látogatott kis büfében. Ismét csicseriborsos samosákat ettünk. Finom volt, csak kicsit túl olajos, és nagyon erős. Legalábbis nekem, Zsuzsa élvezte, ő a chilit is chilivel eszi.

Lake Side, Pokhara, Nepal

Zsuzsa csónakázni akart volna. Volt a túlparton, a hegy tetején, egy stupa, ahonnan remek kilátást remélt, de én, a fájós lábammal, nem voltam vevő az ötletre.  Így inkább a tópart és a boltsor között sétálgattunk. Azért így sem maradtunk szórakozás nélkül. Zsuzsa mindenkivel azonnal beszédbe elegyedik, mindenkinek nagyon szívesen elmeséli, honnan jöttünk, hová tartunk, így aztán jó néhány bolt tulajdonosa most már részletesen ismeri a magyar viszonyokat J

A legjobb kilátás a hegyekre / The best view on the mountains

A tópart egy pontján remek kilátóhelyre bukkantunk, csodálatos rálátás volt a hegyekre! Aki ezért a látványért érkezik Nepálba, annak ugyan nem kell megtennie ezt a hosszú túrát. Egész utunk alatt egyszer sem láttuk ilyen remek panorámát, mint itt.

Később bekeveredtünk egy hindu templomkertbe, ahol egy buddhista vallású, de itt is  önkénteskedő férfi meghívott bennünket az éppen zajló szeretetvendégségre, amit általában havi rendszerességgel tartanak. Levelekből préselt eldobható tányéron rizslisztből és joghurtból készült, roti nevű olajban kisült, fánkszerű karikát kaptunk, hozzá krumplis, babos, kissé csípős curryt.

Roti, krumplis-babos curryvel / Roti, and potato-bean curry

Evés közben új barátunk elmesélte az életét. Szegény sorból indult, sokat dolgozott, végül eljutott odáig, hogy saját szállodája lett. Miután irányba állította, bérbe adta, és azóta már csak a rendszeresen érkező bérleti díjból él. Tudja, hogy ha maga üzemeltetné a szállót, biztosan többet keresne, de akkor mikor lenne ideje örülni az életnek?! Nem akar csak azért dolgozni, hogy még több legyen, ha bővel elég az is, amennyije most van.

Amikor egyszer három hónapig  Nemetorszagban járt, megállapította, hogy a németek nem boldogok, csak hajszolják magukat, futnak a pénz után és az élet elől. Ő nem akarja a fiát külföldi egyetemre küldeni, azt szeretné, hogy együtt maradjon a család, és biztos benne, hogy a gyerek Nepálban is jó állast fog találni magának. Kertészkedik, főzőcskézik, elmegy a kislányáért az iskolába, és a feleségéért a bankba, önkénteskedik mindenfelé. Boldog és elégedett ember.

(Kérdeztük, hogy a felesége miért dolgozik, és azt mondta, ő maga döntött így. Utólag, Kathmanduban megtudtuk, hogy a banki alkalmazottak igen irigylésre méltók, jó a fizetés, sok a juttatás, korán nyugdíjba mennek; aki egyszer bekerült, magától nem adja fel az állását.)

Beszélgetés közben a férfi megemlítette, hogy holnap sztrájk lesz, és nem járnak a távolsági buszok. Például Pokhara és Kathmandu között, ahova pedig mi keszülünk! Úgyhogy gyorsan össze is kaptuk magunk, és visszaaraszoltunk a buszpályaudvarra, bővebb információért. Út közben megálltunk a turista buszok pályaudvaran is, ahol azt mondták, hogy őket nem érinti a sztrájk, viszont naponta csak egy busz indul, reggel fél 8-kor, de jöjjünk nyugodtan, biztosan lesz rajta hely.

A Tourist Police nem tudott információt adni sztrájkról, pedig amúgy igen előzékenyek és igyekvők voltak. A belvárosban azonba megerősítették, hogy tényleg igaz a sztrájk híre, így hát nem sikerült kicselezni a sorsot, csak kell még egyet gyalogolni a zsákokkal.

Mindenesetre, ha már a városban voltunk, még elsétáltunk a folyóig, ami állítólag gyönyörű. Tényleg az lenne, hatalmas sziklák közti szurdok, sebesen csörgedező folyóval, és kis vízesésekkel ... csak éppen közvetlenül a híd két oldalán az egészet teljesen befedi a szemét, konzervdobozok, PET-palackok, rongyok. Kár érte.

A buszpályaudvarral szemközt rábukkantunk a bazárnegyedre. Az egyik boltban egy talpraesett kislány ügyeskedett. Egész jól beszélt angolul, és mindent el akart adni nekünk. De kedvesen csinálta, látszott rajta a buzgalom, meg az is, hogy tudja, mit szoktak keresni a turisták. Ásványvizet, csokit, csomagolt teák kínálgatott, amíg a polcok között bóklásztunk.

Végre sikerült rátalálni arra a csokis sütire, aminek a párját még Chame-ben vettünk, és azóta sem találtuk sehol.

Nepal Ice

Elvileg ez a legjobb nepáli sör, de a dobozos verziót összesen egy helyen láttuk. A nepáliak inkább Tuborgot meg Karlsberget isznak, ami literes üvegekben kapható.

Nepál 21. nap / 18. túranap TIkhedhunga (1500 m) -Naya Pul (1070 m) - Pokhara

Megtett táv/Daily distance:  7 km

A nap fénypontja

Zsuzsa: Az Annapurna látványa Pokharából jobb, mint eddig bárhonnan.

Orsi: Kecske a csomagtartóban = egyszerűség az életben.

The best part of the day

Susan: The view of the Annapurna is much better from Pokhara, than it was anywhere else during our wanderings.

Orsi:There was a goat, delivered in the luggage compartment of the bus – Just keep it simple

Szint:  1070 m (Naya Pul)

Indulás: 7:00

Érkezés Naya Pulba: 11:35

Vacsora: … NPR).

Szállás: ……..

Bár tegnap azt reméltük, hogy végleg búcsút vehetünk a lépcsőknek, egy szakaszon azért még velünk tartottak. Annál jobban értékeltük, amikor végre igazi útra térhettünk át. Időnként itt is eltereltek minket, nem mindig volt egyértelmű, hogy nekünk kedvező rövidítés, vagy az volt-e a cél, hogy biztosan keresztül haladjunk a falun, és esetleg fellendítsük valamivel a helyi gazdaságot.

Birethanti előtt nagy tábla hirdette: Viszontlátásra, Annapurna körút! A tábla másik oldalán viszont az érkezőket köszöntötték. Mivel a túra elején ilyen táblával nem találkoztunk, hát itt készítettük el a start/célfotót. 

Habár innen még jó másfél kilométer volt a túra igazi végállomása, NayaPul.

Nyüzsgő település, tele lelkes turistákkal, akik alig várják, hogy belevessék magukat a kalandba, meg fáradt, megfontoltabban haladó emberekbe, akik most értek valaminek a végére, s öröm és hiányérzet máris egymást váltogatja bennük.

Megkaptuk az utolsó pecsétet az engedélyünkre, és hivatalosan is bejegyzésre került, hogy épségben és egészségben elhagytuk a nemzeti park területét. Egyben visszatértünk a „fejjük meg a turistákat minél jobban” kulturkörbe is. Megdrágultak az ételárak, és egymást érték a taxisok, akik 2000 rúpiáért akartak elvinni Pokharaig. Ahogy közeledett a busz indulási idejű, úgy ők is lejjebb adták, és már 1400-ért is elvittek volna 4 embert, de mind a hatan, akik ott vártunk, kitartottunk a tömegközlekedés mellett.

Pokharából érkező turistatársak már kiokosítottak minket, hogy a buszjegy 100 rúpia/fő, úgyhogy nem is kérdeztünk semmit a kalauztól, csak nyújtottuk neki a pénzt teljes természetességgel, ő meg látta, hogy „szakértőkkel” van dolga, és nem is próbálkozott többet kérni.

Amint felültünk a buszra, lekerült rólam a hátizsák és már csak az ablakból láttam a hegyeket, meg a kiépített pihenőket, megjelentek az első „elvonási tünetek”. Úgyhogy bámultam kifelé az úton, és próbáltam magamba szívni az élményt az utolsó morzsáig. Zsuzsa, aki hasonlóan hullámvölgybe került, azzal bíztatta magát, hogy hazaérve szinte azonnal a Lammermoori Luciával vigasztalódhat majd.

Persze itt is vastag por van mindenen. Az út szélén, minden talpalatnyi helyen egy kis bódé áll. Úgy tűnik, lakóhely és kereskedelmi egység egyszerre. Sűrűn vannak megállók, utasok szállnak fel-le, sokszor falu nincs is a láthatáron.

Egy idős házaspár kecskével várakozik. Semmi gond, a kalauz fogja a kecskét, és betereli a csomagtartóba. Más úgysem nagyon lehet ott, mindenki magával hozza a csomagját a buszra, nekünk sem ajánlották fel, hogy tegyük be esetleg hátra.

Végre Pokhara. Ez már tényleg város. Sok épület, nagy forgalom, nagy zaj. A többiek a turistanegyednél szállnak le, mi úgy okoskodtunk, hogy a csomagokkal jobb, ha a buszpályaudvar közelében keresünk szállást, így kevesebbet kell cipelni a zsákokat, amikor Kathmanduba megyünk.

Pokhara, Nepal

Egymást érik a szállodák – „igazi” szállodák, recepcióval, de mindenhonnan elküldenek bennünket, azzal, hogy tele vannak. Lehet, hogy nem is foglalt szobákkal, hanem velünk van valami gondjuk? Végül az egyik rámutat egy eldugott kis portálra, hogy ott biztosan találunk üres szobát. Találunk is. Bár angolul nem igen beszélnek, a szoba még hegyi viszonylatban is a leggyengébbek közé tartozott volna, viszont az eddigi legdrágább.

Pokharai szállodánk nem igazán tükrözte a városi jelleget
Our hotel in Pokhara, quiet a simple one

De van langyos víz, a hőmérséklet is megfelelő, szóval kezdetnek irány a zuhany. Hajmosás, legfontosabb holmik kimosása – régen volt már részünk ilyen „luxusban”.

Lesétálunk a tóhoz, az út az egyetemi campusok és a reptér mellett vezet. Zsuzsa beleveti magát a vásárlásba. A legfontosabb, hogy az immár hordhatatlanra szakadt nadrágja helyett valami szalonképesebbet találjon. Ez már turistás hely. Butikok, ékszer- és szuvenirboltok egymást érik. A járdák terítve vannak kasmírsálakkal, és nepáli szobrocskákkal. Sok a japán turista. Némelyeket még összeköt velünk a nyári ruhához viselt túrabakancs J

Egy frissen nyílt étteremben vacsorázunk, a járdára kitett asztalkánál, miközben az utca forgatagát nézzük. Nem sokáig. Egy kolduló gyerek, miután nem kap semmit, belemarkol a zöldséges rizsembe, aztán elszalad. Alighanem inkább bosszú lehetett a cél, mint élelemszerzés, mindenesetre sürgősen bevonulunk az étterembe belsejébe, ahol a tulaj sűrű bocsánatkérés és persze egy friss adag sült rizs mellé elmeséli, hogy hiába vannak gyerekotthonok, az igazi utcagyerekek mindig megszökdösnek onnan, és inkább az utcán élnek.

Úgy tűnik, a közvilágítás a városokban sem ismert fogalom. Sötétben, csak a boltok világítása mellett ballagunk hazafelé. A szállodában megkönnyebbüléssel fogadnak bennünket, úgy látszik, már azt hittek, végleg elvesztünk. A lány viszont, akivel délben minden részletet megbeszéltünk, úgy nézett ránk, mint aki még életében nem látott minket.

Nepál 20. nap / 17. túranap Ghorepani (2870 m) – Poon Hill (3200 m) – Tikhedhunga (1500 m)

Megtett táv/Daily distance:  10 km

A nap fénypontja

Zsuzsa: Találkozás az első olasz turistákkal

Orsi: Pozitív/negatív spiráltörvény felismerésének élménye.

The best part of the day

Susan: Meeting up with some Italian tourist.

Orsi: How feeling good (or bad) about one thing can cloud your whole judgement (ie. it makes everything look good/bad)

Szint:  3200 m (Poon Hill) / 1500 m (Tikhedhunga)

Indulás a Poon Hillre: 5:45

Érkezés Poon Hillre: 6:40

Indulás:9:00

Érkezés: 16:15

Vacsora: … NPR).

Megint korai kelésre bíztattak. Kihagyhatatlan napfelkelte a Poon Hillen! Inkább egy órával korábban légy ott, mint 5 perccel később!

Mi ismét kilógtunk a tömegből – ez is volt az egyik célunk -, és csak pirkadatkor indultunk el, így békésen, kényelmesen, egyedül mehettünk felfelé. Kb. félúton, meglepetésszerűen, egy bódé állta az utunkat, ahol a belépődíjat szedték. Manapság már a nap sem kel fel ingyen. Sőt, a horizonton lévő felhők miatt, igen gyakran „el is marad”. Persze azért a színek látványa így sem utolsó.

Napkelte a Poon Hillen / Sunrise in Poon Hill

A csúcson, ahogy vártuk is, egymás sarkát taposta a sok fényképezkedő turista, akik aztán – velünk együtt -  már iramodtak is lefelé. Reggeli tornának 400 méter szint fel, majd le, nem is rossz!

A reggeli is még csak ez után következett – kivételesen a szálláshelyen elfogyasztva. Tojás, chapati, tea, aztán még egy gyors almáspitézés az egyik cukrászdában, mielőtt nekivágunk a meredek lépcsőknek, most már lefelé.

Számomra ez tűnt az egész út legveszélyesebb szakaszának. Fárasztó, kimerítő, lassú. A lépcsők keskenyek, a lejtő meredek, a túrabot vége csúszkál a fényesre kopott köveken, a 15 kilós zsák előbbre helyezi az ember súlypontját, a második óra után pedig már a koncentrációs képességünk is erősen csökkent, pedig arra minden lépésnél szükség volt, ahogy szigorúan a lábunk elé nézve araszoltunk lefelé.

Megállapítottam, hogy az ember ne akarjon sokkal többet teljesíteni, mint amire képes, mert nem biztos, hogy a teljesítés sikerélménye kompenzálni tudja az út élvezetének hiányát.

Bambusz sétabotok /Bamboo walking sticks

Banthantiban hívogató, tengerparti sétányokkal vetélkedő tetőteraszok kellették magukat. A tempósabban haladók itt ejtőztek egy-egy masala tea vagy kóla mellett, mi maradtunk a sűrű rövid pihenőkkel szabdalt folyamatos gyaloglás mellett.

Tirkhedpungaban találkoztunk az egyik legbarátságosabb szállásadónkkal. Ráadásul még Magyarországot is ismerte, azt mondta, többször járt már itt magyar csoport, ugyanis erre vezet az út Annapurna alaptáborhoz, ami szintén kedvelt útvonala a turistáknak.

Zöldségfasírt gyömbérteával 

Mivel nekem ismét csak hideg víz jutott, míg Zsuzsa meleg zuhanyt élvezhetett, megosztom az idevonatkozó legfontosabb tudnivalót: Ha meleg vizet akarsz csak olyan zuhanyozóba menj, ahol látod, honnan jön a víz! Ha a boiler a falon túl van, akkor esélyed sincs, hogy ellenőrizd, be van-e kapcsolva J