Nepál 25. nap Dubai – Pozsony - Budapest

Dubaiban ugyanarra a viszonylag kicsi terminálra kerültünk, mint idefelé. 6 órát kellett itt éjszaka agyonütnünk. Karfával elválasztott kemény és hideg műanyag székek, jeges légkondi … nem igazán várakozásbarát hely. Végül találtunk egy kis elszeparált padlót az első üléssor és az ablak között.

Mi mindenre is jó egy szárong! Most éppen lepedőként szolgált. Közben zsákmányoltam egy prospektust is, ami szerint itt egy csomó szolgáltatás van, sleeping boxok, uszoda, játszótér... Félálomban ugrott be a megoldás, hogy mi ezek szerinte egy „fapados” váróteremben vagyunk, ami az olcsó járatok utasait szolgálja ki, de van itt valahol egy (vagy több) másik terminál, ahonnan a nívósabb gépek indulnak. Na, az ő utasaiknak járnak ezek az extra szolgáltatások!

Dubai repülőtér / Dubai airport

A müezin énekét reggel fél hatkor viszont nekünk is biztosították. Micsoda élet, tegnap reggel még egy hindu templom kolompolása ébresztett, ma egy müezin...

A tervezett beszállási idő 8:25-kor volt. Kb. fél 7-ig próbáltunk még pihenni, aztán már csak az indulásra vártunk. Megreggeliztük a tegnap vett sajt felét egy kis agyonmorzsálodó hájastésztával, megörültünk egy működő konnektornak, gyorsan feltöltöttük a telefonokat...

Kis késéssel, de végre beszálltunk a gépbe. Jó sokáig „taxiztunk” a kifutókon erre-arra, amíg végül a pilóta bemondta, hogy feltételezett műszaki hiba miatt elhalasztjuk az indulást. Vagy 20 percig üldögéltünk még a gépben, amíg kitalálták, hogy mégis inkább szálljunk ki.

Vissza a buszra, majd az érkezési kapuhoz, ismét átmentünk az ellenőrzésen. Minden alkalommal becsengett nálam a készülék. Korábban a külön fülkében meg is motoztak, de most már csak legyintettek rám. Igaz, a kezemben volt a "visszutas" kártya.  Visszakerültünk a terminálra, ahonnan elindultunk.

Útközben, még a buszban, amikor azt hittük, egyből egy másik géphez visznek, sikerült pár pillanatra elcsípni egy kósza wifit, és elküldeni egy rövid üzenetet, hogy ne aggódjanak az otthoniak, halvány gőzünk sincs, mikor érünk haza, de valami majdcsak lesz.

Megkezdődött az újabb várakozás, csak most már azt sem tudtuk, meddig fog tartani. Semmi infó, hogy mi lesz tovább. Kb. másfél óra múlva, miközben végig a hangszórókat figyeltük, Zsuzsa a tettek mezejére lépett, és az infopultnál mindenféle reklamációkra készült, de ehelyett azzal a hírrel jött vissza, hogy a 12-es kapunál van a beszállás, (a terminál másik végén), ha ugyan már le nem késtük a gépet. Lóhalálában sántikáltam utána az emberek között cikázva, de szerencsére a tájékoztatás lekésés fele csak rémhír volt.

Ott vártak az utastársaink is a kapu körül. Tájékoztatótáblán, hangosbemondón a járat jelzése továbbra sem volt, a kapu fölé sem volt kiírva, hogy innen megy a pozsonyi járat. Nem is tudom, honnan kellett volna tudnunk, hogy hol és mikor van a beszállás.

Megint buszra szálltunk, kivittek a világ végére, ismét becuccoltunk otthonosan a helyünkre. És tovább várakoztunk, mert az élelmiszer ellátmány még csak ezután érkezett, apró adagokban. Kb. még egy órát ültünk a szellőzés nélküli gépben, az Egyesült Arab Emirátus szabad, napsütéses ege alatt, mire végre elindultunk.

A kompenzáció ingyen kávé és üdítő, és ingyen mozi hozzáférés volt. Így legalább teszteltük a minőségét is. Csak annyit mondok, ha fizettem volna érte, nagyon elégedetlen lettem volna azzal, amit a pénzemért kapok. Viszont, csak úgy, mint idefelé, megkaptuk a szokásos repülős ebédet, igaz a második körben a kávéért már fizetni kellett volna – a Colát még akkor is ingyen osztogatták. Azt hittem volna, hogy pont fordítva lesz.

Pozsonyban kaptuk az üzenetet, hogy este 8-kor még megy egy vonat Budapest felé. Mivel 6 óra körül volt, nem is idegeskedtünk, komótosan begyűjtöttük a csomagjainkat, kisétáltunk a buszmegállóhoz, békésen megvártuk a buszt, és törtük a fejünket, mivel üssük agyon a időt 8-ig. Annál kellemesebben ért bennünket a hír, hogy a 6 órás vonat is késve érkezik, így még sikerült azt elcsípnünk, és fél 10-re már meg is érkeztünk a Keleti pályaudvarra.Lám csak, nem hiába mondta Zsuzsa még az elején, hogy azért választott engem útitársnak, mert én olyan szerencsés vagyok!

Nepál 23. nap Pokhara - Kathmandu

A nap fénypontja

Zsuzsa: amikor már biztos volt, hogy elindul a busz, és nem ragadunk ott Pkharában

Orsi: Utazás a buszon, a nepáli életforma áttekintése 7 órában

The best part of the day

Susan: Onceit became certain, that our bus will start, and we don’t have to stay in Pokhara

Orsi: Sitting on the bus, and getting an overview about the Nepalian rate of living in 7 hours.

Újabb kimerítő éjszaka után ötkor keltünk, és háromnegyed hatkor indultunk - volna, de zárva volt az ajtó, pedig előző este erősen próbáltuk megértetni velük, hogy nekünk ma korán kell indulunk. Diszkréten zörgettük a rácsot, amíg végre előkerült a tulaj, csúnya tekintettel, de a kulccsal a kezében.

Megjavítottuk a rekordunkat, az eddigi 55 perc helyett, most zsákkal, de nézelődés nélkül, fél óra alatt elértünk a turistabuszok pályaudvarára. Útközben minden létező boltocskánál megálltunk, mert előző nap rám tört egy megfázás, kb. 50 papírzsebkendőt használtam el, és este csomagolás közben minden apró rekeszt átkutatva sem találtam már 10-nél többet. Zsebkendőt végül nem sikerült vásárolnunk, de szerencsére, valamilyen csodás véletlen folytán, a náthám sem jelentkezett többet. Lehet, hogy inkább valami allergia lehetett? A lényeg, hogy megoldódott a probléma.

Buszpályaudvar, Pokhara / Busstation, Pokhara

A tegnap még 700-nak mondott buszjegy mára 1500 lett, aztán, némi veszekedés után 600. Legalább 20-25 Kathmanduba készülő busz gyűjtötte az utasokat. Hát így tényleg nem valószínű, hogy ne legyen hely. A kérdés csak az, hogy hány rúpiás jegyet sikerül kifogni.

A pályaudvaron jó néhány árus keringett, akik frissen sült fahéjas csigát, túrós táskát és hasonló nálunk is honos pékárut kínálgatott. Csak ne lettek volna annyira nyomulósak! Egyszerűen nem akarták elfogadni a nemleges választ, vagy ha igen, akkor két perc múlva már ismét ott voltak, és dugták a tálcát az ember orra alá.

Rajtuk és a turistákon kívül két rendőr is járőrözött itt. Utólag nézve valószínűleg nem minden nap teszik ezt, csak most a sztrájk miatt volt nagyobb az odafigyelés.

Elvileg mindegyik busz 7:30-kor indult (ugyanaz a logika, vagy logikátlanság, mint idefelé volt Kathmanduból) gyakorlatilag 8 után kezdett elindulni a konvoj, amikor az utolsó, laza turisták is megérkeztek, és felszálltak. Mi a hatodikak voltunk sorban, de ez folyton változott, mindenki előzgetett mindenkit, mintha nem is ugyanoda készülnének.

A sztrájk látható jelei a rohamosztagosok, akik minden sarkon ott állnak, nagyobb csoportokban. Az országút mentén elszórva is sok rendőrt láttunk, csinos, kincstári „túrabottal”, amilyeneket kiránduláson szokott gyűjteni magának az ember, és esetenként műanyag pajzzsal is felszerelve. Egy idő után megjelent a felszerelésükben a géppuska is. Időnként vesztegeltünk egy-egy faluban 15-20 percet, alighanem ez is a sztrájkkal volt összefüggésben.

Ahogy az is, hogy busz közlekedésen túl a teherautó forgalmat is leállították. Csak néhány tartálykocsi volt az utakon. Meg egy felborított teherautó, ami azt jelezte, hogy voltak azért összeütközések. Szerencsére a kőhajigálásból (állítólag az is volt) szintén kimaradtunk.

10 órakor reggeli szünet. Az étterem, ahol leálltunk, már felkészült a rohamra. Svédasztalon kirakva minden kaja (főleg meleg készételek), egy kisasztalnál a pénztároslánytól lehetett vásárolni a kajajegyet, a pincér ennek ellenében merte tányérra a kiválasztott ételt. Kb. 4-5 busznyi embert 20 perc alatt lezavartak.

Reggeli idő/ Breakfast time

Fél 12 körül aztán eltűntek a rendőrök az út mellől. Gondolom, ez nem annyira az időponttal, mint inkább a helyszínnel volt összefüggésben. Úgy látszik, errefelé már nem tartottak különösebb atrocitástól.

Érdekes volt figyelni útközben a környezetet. Az út szélen, ahol egy kicsit is kiszélesedik a padka, mar ott áll egy viskó. Négy pózna, rajta bádogtető, némi deszkafal. Kész a lakás, ami egyben bolt vagy étterem is. Ha bolt akkor van benne pár üveg kóla meg sör, néhány zacskó chips, keksz. Amennyiben kifözdeként funkciónál, tartozéka egy nagyon egyszerű főzőalkalmatosság, amin bármikor összeütnek neked egy sült rizst, vagy kisütnek egy-két samosát.

Ahogy a zártabb településeket néztem, a házak nagy része is (a városban is) olyan kialakítással épül, hogy a földszintje valamilyen szolgáltatóegység (lehessen) - a főút mellett gyakorlatilag csak ilyen épületek láttunk.

Délben 30 perc ebédszünet. Az étterem előtt egy nagyobb zöldségesstand is állt, gusztusosan elhelyezett zöldségekkel. Ilyennel eddig még nem találkoztunk. A helyi zöldségboltokban nem igen foglalkoztak az esztétikával. Mindenesetre nekiálltunk találgatni, mit is látunk tulajdonképpen. Egy csomó mindent nem ismertünk, de annyi tapasztalatunk már volt, hogy ha rákérdezünk, a válasz egyszerűen "green vegetable". Logikus, nem?

Viszont kicsi füstölthalak is voltak, koszorúba fűzve. Ezen kívül csak Pokharában láttunk boltban és éttermi kínálatban halat. Meg az első napok egyikén egy haltenyészet mellett elhaladva.

Két óra múlva megint egy rövid megálló. Egy kóla (2,5 decis) 150 rúpia lett volna, úgyhogy eldöntöttük, hogy nincs szüksége tunningra az emésztésünknek.

Kb. ezen a ponton jutott eszünkbe az is, hogy vajon a sztrájk kiterjed-e a városi buszokra is? Hát, igen, kiterjedt. Így aztán gyalog indultunk el, nagyjából torony iránt, megérzés alapján. Zsuzsa még talán bírta is volna, bár csak egész halvány fogalmaink voltak időről, távolságról, útvonalról, de az én lábam egyre rosszabb lett, így végül a taxi mellett döntöttünk. A döntést egy adag Baskin Robbins fagylalt mellett hoztuk meg. Igen, Kathmanduban még ilyen is van!

A sztrájk miatt a taxik monopol helyzetben voltak. Az első taxi, amelyiket megkérdeztünk, 800 rúpiát mondott, a következő 1000-et, majd 1500 következett, végül jöttek a „halvány gőzöm sincs, merre van ez a városrész” válaszok.

Kutyák és motorok, Kathmandu / Dogs and motobikes, Kathmandu

Végül nagy nehezen találtunk valakit, aki tudta, hova akarunk menni, és 600 rúpiáért el is vitt bennünket. Szerintem nem volt igazi taxi, két fickó ült benne, akik láthatólag haverok voltak, és úgy éreztem, csak megérezték bennünk, két hátizsákkal bandukoló nőben, a jövedelemkiegészítést. Végül is mindegy, a fő, hogy odavittek. Persze a helyszín közelében ők is eltévedtek, de segítőkész helybéliek végül elirányítottak bennünket a papírgyárhoz.

Itt jött aztán a második felvonás, amikor többet akartak a megállapodott pénznél, mondván eltévedtek, hosszabb volt az út. Míg mi vitatkoztunk, a kapus szólt a háziaknak, hogy megérkeztünk, úgyhogy kicsődült a fogadásunkra az egész család. Végül azzal szerelték le a sofőrt, hogy valaki úgyis a városba igyekszik, és taxit akart fogni, vigyék el őt, és akkor máris megvan a visszfuvar. Minket meg küldtek befelé. 

Míg ők még odakint vitatkoztak, mi felcihelődtünk az emeletünkre, ahol, mint kiderült, a másik szobában két német önkéntes lányka lakott. A házigazdánk iskolájában dolgoznak, és itt vannak elszállásolva. Egy hónap munka, utána két hónap turistáskodás, aztán irány haza. Kiderült, hogy azt a túrát tervezik, amit mi tettünk meg, úgyhogy szinte le sem tettük a hátizsákot, már mentünk a konyhába, teregettük szét a térképet, hogy megosszuk velük a tapasztalatainkat.

Aztán persze a háziaknak is elmeséltük az egész utunkat, meg az izgalmas megérkezést is. A sztrájkról ők is csak az utolsó pillanatban értesültek, küldtek is egy e-mailt, de mi azt már nem olvastuk. Úgyhogy együtt örültünk a szerencsés végkifejlettnek.

Nepál 22. nap Pokhara

A nap fénypontja

Zsuzsa: A bolondos kabát, amit az egyik boltban találtam

Orsi: Meghívás ebédre a hindu templomban

The best part of the day

Susan: The crazy coat, I have found in a shop

Orsi: Invitation to lunch in a swami-house

Vacsora: … NPR).

Szállás: ……..

Éjszaka nagyon melegünk volt, mert takarékossági okokból nem járattuk a ventilátort, biztonsági okokból zárva tartottuk a függőfolyosóra néző ablakot, és higiéniai okokból nem nagyon mertük kidugni a szabad bőrfelületeinket a hálózsákokból.

Reggel elindultunk a tegnap megismert úton a Lake Side felé. Minden ép eszű turista ott lakik, csak mi gondoltuk úgy, hogy jobb, ha a hatizsákok a buszpályaudvar közelében vannak.

Pokhara, háttérben a hegyekkel /Pokhara, and the hills in the background

Útközben megreggeliztünk egy helyiek által látogatott kis büfében. Ismét csicseriborsos samosákat ettünk. Finom volt, csak kicsit túl olajos, és nagyon erős. Legalábbis nekem, Zsuzsa élvezte, ő a chilit is chilivel eszi.

Lake Side, Pokhara, Nepal

Zsuzsa csónakázni akart volna. Volt a túlparton, a hegy tetején, egy stupa, ahonnan remek kilátást remélt, de én, a fájós lábammal, nem voltam vevő az ötletre.  Így inkább a tópart és a boltsor között sétálgattunk. Azért így sem maradtunk szórakozás nélkül. Zsuzsa mindenkivel azonnal beszédbe elegyedik, mindenkinek nagyon szívesen elmeséli, honnan jöttünk, hová tartunk, így aztán jó néhány bolt tulajdonosa most már részletesen ismeri a magyar viszonyokat J

A legjobb kilátás a hegyekre / The best view on the mountains

A tópart egy pontján remek kilátóhelyre bukkantunk, csodálatos rálátás volt a hegyekre! Aki ezért a látványért érkezik Nepálba, annak ugyan nem kell megtennie ezt a hosszú túrát. Egész utunk alatt egyszer sem láttuk ilyen remek panorámát, mint itt.

Később bekeveredtünk egy hindu templomkertbe, ahol egy buddhista vallású, de itt is  önkénteskedő férfi meghívott bennünket az éppen zajló szeretetvendégségre, amit általában havi rendszerességgel tartanak. Levelekből préselt eldobható tányéron rizslisztből és joghurtból készült, roti nevű olajban kisült, fánkszerű karikát kaptunk, hozzá krumplis, babos, kissé csípős curryt.

Roti, krumplis-babos curryvel / Roti, and potato-bean curry

Evés közben új barátunk elmesélte az életét. Szegény sorból indult, sokat dolgozott, végül eljutott odáig, hogy saját szállodája lett. Miután irányba állította, bérbe adta, és azóta már csak a rendszeresen érkező bérleti díjból él. Tudja, hogy ha maga üzemeltetné a szállót, biztosan többet keresne, de akkor mikor lenne ideje örülni az életnek?! Nem akar csak azért dolgozni, hogy még több legyen, ha bővel elég az is, amennyije most van.

Amikor egyszer három hónapig  Nemetorszagban járt, megállapította, hogy a németek nem boldogok, csak hajszolják magukat, futnak a pénz után és az élet elől. Ő nem akarja a fiát külföldi egyetemre küldeni, azt szeretné, hogy együtt maradjon a család, és biztos benne, hogy a gyerek Nepálban is jó állast fog találni magának. Kertészkedik, főzőcskézik, elmegy a kislányáért az iskolába, és a feleségéért a bankba, önkénteskedik mindenfelé. Boldog és elégedett ember.

(Kérdeztük, hogy a felesége miért dolgozik, és azt mondta, ő maga döntött így. Utólag, Kathmanduban megtudtuk, hogy a banki alkalmazottak igen irigylésre méltók, jó a fizetés, sok a juttatás, korán nyugdíjba mennek; aki egyszer bekerült, magától nem adja fel az állását.)

Beszélgetés közben a férfi megemlítette, hogy holnap sztrájk lesz, és nem járnak a távolsági buszok. Például Pokhara és Kathmandu között, ahova pedig mi keszülünk! Úgyhogy gyorsan össze is kaptuk magunk, és visszaaraszoltunk a buszpályaudvarra, bővebb információért. Út közben megálltunk a turista buszok pályaudvaran is, ahol azt mondták, hogy őket nem érinti a sztrájk, viszont naponta csak egy busz indul, reggel fél 8-kor, de jöjjünk nyugodtan, biztosan lesz rajta hely.

A Tourist Police nem tudott információt adni sztrájkról, pedig amúgy igen előzékenyek és igyekvők voltak. A belvárosban azonba megerősítették, hogy tényleg igaz a sztrájk híre, így hát nem sikerült kicselezni a sorsot, csak kell még egyet gyalogolni a zsákokkal.

Mindenesetre, ha már a városban voltunk, még elsétáltunk a folyóig, ami állítólag gyönyörű. Tényleg az lenne, hatalmas sziklák közti szurdok, sebesen csörgedező folyóval, és kis vízesésekkel ... csak éppen közvetlenül a híd két oldalán az egészet teljesen befedi a szemét, konzervdobozok, PET-palackok, rongyok. Kár érte.

A buszpályaudvarral szemközt rábukkantunk a bazárnegyedre. Az egyik boltban egy talpraesett kislány ügyeskedett. Egész jól beszélt angolul, és mindent el akart adni nekünk. De kedvesen csinálta, látszott rajta a buzgalom, meg az is, hogy tudja, mit szoktak keresni a turisták. Ásványvizet, csokit, csomagolt teák kínálgatott, amíg a polcok között bóklásztunk.

Végre sikerült rátalálni arra a csokis sütire, aminek a párját még Chame-ben vettünk, és azóta sem találtuk sehol.

Nepal Ice

Elvileg ez a legjobb nepáli sör, de a dobozos verziót összesen egy helyen láttuk. A nepáliak inkább Tuborgot meg Karlsberget isznak, ami literes üvegekben kapható.

Nepál 17. nap / 14. túranap Kalopani (2535 m) - Dana (1400 m)

Megtett táv/Daily distance:  15 km

A nap fénypontja

Zsuzsa: Forgalmi dugó miatt néhány óráig nem volt forgalom az úton.

Orsi: Üldögélés este, a „banánligetben”

The best part of the day

Susan: Because of a traffic-jam, for some hours there was no traffc on the road.

Orsi: Sitting in the banana grove, in the evening.

Úgy tűnik, most kezdenek tartósan kiürülni az energiatartályaink. Reggel már nem ébredünk magunktól, ¾ 6 körül, hiába fekszünk le 8-fél 9 között. Viszont jóval kevesebb ruhadarabra van már szükségünk. Azért csak érződik lassan a kisebb tengerszint feletti magasság hatása. Reggel ugyan még rajtunk van a pehelykabát, de napközben aztán, több más réteggel együtt, szépen visszakerül a zsákba.

Annapurna Ciruit, Nepal

A fenyővel kevert lombos erdő zónából egyetlen nap alatt a szubtrópusi banánfák és bambuszok közé ereszkedtünk. Ismét megjelentek a gyíkok. A növényzet is színesedett, Zsuzsa lelkesen fényképezte a színpompás virágokat, hogy megörvendeztesse vele az otthoniakat.

A nap érdekessége volt, hogy kb. egy órával az indulás után dugóba keveredtünk. Azaz mi, gyalogosok, értelemszerűen nem, csak az úton fel- és lefelé haladó négy kerekű járművek. Egy teherautó ugyanis, roppant pechesen, pont ott kapott durrdefektet, ahol képtelenség volt kikerülni. Mivel pótkerekük nem volt, ahogy mi futtában diagnosztizáltuk, ezért mindenki szépen várt, amíg valahonnan megérkezett a felmentő sereg.

Így aztán kb. négy órán át zavartalanul haladtunk a szinte pormentes országúton, csak egy-egy motor húzott el mellettünk időnként. Felfelé, velünk szemben, egy darabig még jöttek autók, de elég gyorsan megszűnt a forgalom. Jóval később, amikor elértünk egy településre, láttuk, hogy egy rendőr a felfelé menő forgalmat egy üres telekre, bocsánat buszpályaudvarra tereli.

Amikor aztán megindult a forgalom, akkor viszont volt por bőven! Pláne, hogy a szél is ismét feltámadt. Viszont érdekes látványossággal szolgáltak az úton száguldozó  járművek. Az utak minősége, ahogy már korábban részleteztem is, katasztrofális. A szívem hasad meg a motorokért és SUV „terepjárókért”, amivel száguldozni próbálnak rajta. Kipörög a motor, csattan az alváz a kőhöz, tiltakozva nyüszög a rugózat, de a vezető nem törődik semmivel, fülig érő szájjal gyűri le a kilométereket.

Száguldó motorosok / Sweeping motobikes

Út közben szereztük be az infót, hogy Tatopani is igen drága, ráadásul tele is vannak a szállások. (Vannak ilyen felkapottabb települések.) Amúgy is előbb, terveztünk megállni, de így további indokunk is volt rá. A energiaszint csökkenés jele hogy nem csak reggelre nem állunk vissza friss állapotra, de délután is hamarabb kimerülünk, és út közben is több megállásra van szükségünk.

Danában benéztünk az első utunkba eső szállásra, de mivel nem volt rajtunk nyomás, el is vetettük mindjárt. Kívülről, valamilyen szinten, az egyszerű fogadók is vonzóak tudnak lenni, ami azonban a szobák megjelenésében már ritkán köszön vissza. Igy aztán, erőink felturbózására, megittunk egy kólát, aztán elballagtunk a következő szállóig (nem kellett messzire menni :-D ) Itt egy jóval kevésbé „rusztikus” szobát kínáltak, gázboileres forró vízzel. Ez fontos, mert a napenergiás maximum az első kettő fürdőzőnek biztosít meleg vizet. Ez viszont, ha be van kapcsolva, bárkinek.

Sajnos én még csak bárki sem voltam. A HOT SHOWER feliratú ajtó mögött csak zuhany volt, meleg (víz) egyáltalán nem. Ez persze már csak akkor derült ki, amikor meztelenre vetkőztem, és a meleg víz érkezésére várva kimostam az összes fehérneműmet. Úgyhogy villámgyors frissítő zuhanyt vettem, aztán irány vissza a szobába.

Zsuzsa ezek után már reklamációval kezdte, és őt a szomszédos fürdőszobába küldték, ebben volt elhelyezve a boiler, amit be is kapcsoltak neki. (Bár amikor én mentem zuhanyozni, akkor is éppen arra járt valaki, és megkérdezte, hogy fürödni indulok-e. Ezek szerint csak a társalgás kedvéért tette fel a kérdést.)

Amíg a vacsoránkra vártunk, megnéztük a boltot is (all in one – üzlet, szálloda, étterem), amelyik szintén már inkább a helyiek igényeihez igazodott. Hirtelen egészen más stílusú – és minőségű – ruházati cikkeket, olcsóbb édességeket, és jóval több iskolaszert kínáltak, mint a korábban.

A házak ismét színesednek. Megjelent a vilagoskék és rózsaszín. Hurrá, visszatértünk a melegebb éghajlatra. De csak színben, a hőmérséklet estefele még mindig erősen lesüllyed. Leggings, vékony nadrág, zokni, hosszú ujjú felső, pulóver és pehelykabát volt rajtam, még a kapucnit is a fejemre húztam, amíg a banánfa ligetben a vacsoránkra vártunk.

Dana, Nepal

Zsuzsán ma reggel ismét kijöttek a magassági rosszulléttel kapcsolatos tünetek, de a kb. 1200 m-es szintcsökkenés helyre hozta. A vacsorát továbbra is megosztva esszük, és utólag még kipótoljuk egy kis csokis keksszel. Nem pilótakeksz, de mégiscsak egy kis kényeztető édesség.

Nepál 16. nap / 13. túranap Marpha (2670 m) – Kalopani (2535 m)

Megtett táv/Daily distance:  20 km

A nap fénypontja

Zsuzsa: Nem volt biztos, de végül csak elértünk Kalopaniig.

Orsi: 1. Találtam egy ammoniteszt. 2. Egy fiatal, erős, ausztrál fickó mély átéléssel mondta: Utálom ezt a hátizsákot!

The best part of the day

Susan: Arriving to Kalopani, after some uncertainty.

Orsi:1. I have found a piece of ammonites. 2. A young, strong, Australian guy told us with deep empathy: „I hate this backpack!”

Szint:  2535 m

Indulás: 7:22

Érkezés: 17:24

Vacsora: … NPR).

Szállás: … NPR/szoba/éj

A helyben elköltött reggeli miatt megint későbbre esett az indulás. Igaz, későn is ébredtünk, 6 után. A mulatozás tegnap viszont csak kb. 10-ig tartott. Mondtuk is reggel a tulajnak, amikor kérdezte, hogy nem zavartak-e nagyon, hogy egy magyar este 10-kor még szinte bele sem kezd.

Ma a poros országút helyett a turistaösvény mellett döntöttünk. Azt reméltük, hogy a folyóvölgyet követi. A völgyben egy fő- és sok kis mellékágban folyt a folyó. Közte kavicságy, amiben roppant szerencsével találtam egy kis darab amminiteszt is. A szuvenir boltokban mindenfelé árultak hasonlókat (na, jó, sokkal épebbeket), és mondták is, hogy itt helyben találják, de már a súlya miatt sem akartam venni. Viszont, ha már ott kelleti magát a lábam előtt, mégsem hagyhatom ott!

Valószínűleg ezért kellett, a jelzést szem elől tévesztve, erre mennünk. Mert nem sokkal ezután a fősodor végleg utunkat állta. Miközben visszafelé mentünk, láttunk néhány turistát, akik éppen bevágtak az erdőbe. Egy kitaposott mellékösvényhez jutottunk, úgy látszik, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik elkevertek errefelé. Az erdőben aztán egy elágazásnál megint a rosszabbik énünkre hallgattunk, és a folyó felett egy olyan kitett csapásra jutottunk, hogy inkább sürgősen visszafordultunk róla. Ha már eddig nem kellett kockázatos helyeken járnunk, ne pont most kísértsük meg a sorsot, hogy leesünk-e vagy sem.

Igazi turistajelzés /Sign made by a tourist

A másik irányba vezető nem-igazi-ösvény is eszementen meredek volt, de az legalább az erdőben ment felfelé toronyiránt, amíg végül elérte a jelzett túrautat. Nagy bánatunkra az is erősen felfelé tartott. Aztán meg meredeken le. Hiába írja az útikönyv, hogy laza, szintes úton haladunk...

Változik a vegetáció. Először az volt újdonság, hogy végre ismét látunk bokrokat, fákat. A fenyők közé egyre több lombos fa is keveredik – de azért a melegebb hőmérsékletet még nem igazán érezzük. Egy szakaszon összedobált kövek, kidőlt fák mindenfelé, alighanem még a 2015-ös földrengés okozhatta, és azóta sem jutott idő rá, hogy igazán megtisztítsák az ösvényt.

Ahol a völgy kiszélesedett, és kicsit megemelkedett a folyószinttől, apró településen mentünk át. Csak pár házból állt, de legalább kettő ebből is guesthouse volt. A többiek, látszólag, a kertből meg az állataikból élnek.

Ha feltámad a szél / When the wind is blowing

Bár elhatároztuk, hogy legkésőbb 5-kor mindig leállunk, a körülmények időnként közbeszólnak. A következő, kicsit nagyobbnak mondott faluban terveztünk megszállni, de úgy tűnik, sikerült kifognunk (talán) az egyetlen olyan települést, ahol nem kínáltak szállást. Így hát továbbvonszolódtunk Kalopaniig, ahol szinte mindjárt a falu szélén egy roppan elegáns szállodára bukkantunk. 

Kalopani, Nepal

Mivel a szállás itt sem tűnt sokkal drágábbnak a többi helynél, maradtunk. A zuhany, WC csempézett volt (talán az egyetlen ilyen, amit Kathmandun kívül láttunk), tükörrel, meleg vízzel. A társalgóban puha, bőr ülőgarnitúra, súlyos, faragott asztalok és székek – de fűtéssel itt sem szolgáltak.

Az étlapon, a megszokott menütől eltérően, különlegességeket is kínáltak. Lasagna, gnocci és más egzotikus ételek kellették magukat. Még sültcsirke is, amiről Zsuzsa álmodozik napok óta. Az én favoritom, amióta tegnap megcsapta valami hasonló illat az orromat, a húsleves. Mivel azonban az árak is igen magakelletőek, például egy adag Tandori csirke 3000 rúpia volt, így megmaradtunk a szokásos levesnél és sült rizsnél, de egy lasagnát azért megengedtünk magunknak. Nem voltam elájulva tőle. Szerintem teljesen almáspite íze volt. El is döntöttem, hogy maradok inkább a helyi ételeknél, azokat sokkal finomabban tudják elkészíteni.

Nepál 15. nap / 12. túranap Kagbeni (2800 m) – Marpha (2670 m)

Nepál 15. nap / 12. túranap Kagbeni (2800 m) – Marpha (2670 m) november 5.

Megtett táv/Daily distance:  18 km

A nap fénypontja

Zsuzsa: gombaleves (24 óra alatt 3 adag)

Orsi: Marpha szűk utcácskái

The best part of the day

Susan: Mushroom soup (3 portion in 24 hours)

Orsi: The narrow, little streets in Marpha

Szint:  2670 m

Indulás: 7:30

Érkezés: 15:00

Vacsora: … NPR).

Szállás: … NPR/szoba/éj

Reggel korán akartunk indulni, de a szobaárhoz kötelező volt a reggeli. Tegnap a séta előtt megrendeltük a vacsorát, és percre pontosan meg is kaptuk, így bíztunk benne, hogy a reggelivel is ugyanez lesz a helyzet. Sajnos, nem így történt, amikor fél 7-kor megjelentünk az asztalnál, kiderült, hogy még el sem kezdték készíteni. Ez aztán jó 40 perc késést jelentett az indulásnál. Mióta így lelassultunk, igyekszünk a korai indulással rásegíteni arra, hogy nagyjából tartani tudjuk a tervezett útszakaszokat.

A másik lehetőség erre az országút, amely általában rövidebben vezet, mint a turistáknak szánt erdei ösvény, Igaz, poros (nagyon is), és folyton figyelni kell a buszokra, dzsipekre, motorokra, viszont nem kell plusz távokat és szinteket megtenni. Ez a fájó lábammal nyomós érv, és hát a zsák is beleszól a döntésbe. 15 kg az csak 15 kg. Érdekes, hogy mennyit számít már néhány ruhadarab is. Amikor minden meleg cuccunk rajtunk volt, jóval könnyebben vettük a zsákcipelést. Most gyakran csak azért kell megállni, hogy pihentessük a vállunkat.

Jomsom sokak végcélja a hágó után. Repülőtere van, és legalább hat különböző légitársaság irodáját láttuk. Gondolom, a többség charter járatot üzemeltet. Láttunk egy gépet is, max. 10 fős lehetett.

A kikövezett utcákon sok a bolt és a szolgáltató. Fodrász, kozmetika, mosoda – civilizációs igények. A hágón túl a túrafelszerelést kínálgató üzletek voltak túlsúlyban. Manangban még gyorsan ajánlkozott egy cipész. Itt a másik oldalon pedig már nagyobb a kereslet a túrafelszerelés, vagy legalább a ruházat regenerálására. A zsebkendőtől a pehelykabátig mindent kimosnak, és megszárítanak, és mindennek megvan a szabott ára.

Teljes szépségápolási kínálat / "A complete solution for beauty"

A városka végén, nagyjából szemben a repülőtérrel, egy katonai iskola van, hegyimentők számára, hatalmas alapterületen. A kapuban őrt álló kiskatona lelkesen beszélgetett egy arra járó civil ismerősével. A bejárat két oldalán, mint szinte mindenhol errefelé, sárga virágból készült dísz, szép rézkorsóban. Fényképezni persze tilos.

Jomsomról azt sikerült még előzetesen megtudni, hogy nagyon magasak itt a szállásárak. Egy szobáért akár 1500 rúpiát is elkérnek (eddig a legdrágább helyen 300-at fizettünk), és a nagy kereslet miatt kapnak is. Az okos turista viszont egyszerűen tovább sétál a következő faluba, ahol már ismét minden a normál kerékvágásban üzemel.

Marpha előtt visszatértünk a turistaösvényre, ami kőkerítéssel elkerített szántóföldek és veteményesek között vezető, keskeny kikövezett utacska volt. A szálláshelyet, Rita Guesthouse, még tegnap ajánlották a holland beszelgetőpartnereink, akik előző éjszaka aludtak itt. Zsuzsa elment tudakozódni, én meg a hátizsákokra vigyáztam, miközben ott zajlott előttem a falu mindennapi élete, mint egy National Geography filmben. Volt időm szemlélődni, mert elég sokára került elő. Megnyugtatott, hogy nem a szálloda van ennyire távol, csak mindjárt beszélgettek is egy jót a tulajjal.

Igaz, először nem akart szobát adni Zsuzsának, mert nepáli vendégeket várt, akikről tudja, hogy mulatósak, és félt, hogy zavarni fog bennünket a zaj. Ha tudná, hogy csak leteszem a fejem a párnára, és már alszom is! Zsuzsa meg esténként zenehallgatással csendesíti le a gondolatait, s a füldugó miatt ő sem érzékeny a külső zajokra. A Kékszakállú herceg vára, Don Giovanni, Mozart Requiemje ráadásul hatékonyan ellensúlyozza a napi fáradtságot is.

Rita Guesthouse, Marpha, Nepal

A saját fürdőszobában csak langyos víz csordogált. A szoba nagyon hideg volt . Vagy csak én voltam kimerült? Nem tudtam rávenni magam a fürdésre. Helyette uzsonna gyanánt megettünk egy szórt almáspitét, amire Zsuzsa már olyan régóta fente a fogát. Mellé teát és gombalevest fogyasztottunk. Csak összeillően :-)

Utána sétára indultunk a faluba. A főutca tele van szuvenír boltokkal. Szőtt táskák, ponchók, sálak, a bolt belsejében színes, nagy formátumú ékszerek, féldrágakövekkel.

Minden közvetlenül az utcára nyílik, a boltok, a szállodákhoz csatolt éttermek, a lakószobák, a cipészműhely, meg az istállók is. A funkciók gyakran összemosódnak. A bolt vagy étterem egy légtérben van a lakással, vagy csak egyetlen ajtó választja el a kettőt egymástól. A bolt általában a lakás első szobája, teljes átjárással a többi lakrész felé. Aki árul, annak itt zajlik az élete. Szoptat, vacsorázik, esetleg kézműveskedik, miközben a betérő vásárlókra vár.

Sok jó ember szűk helyen is elfér /Narrow streets in Marpha, Nepal

Az utcák szűkek, de egy kis jóindulattal mindenki elfér. A túramotoros, a hatalmas bálát cipelő néni, a fényképezőgépébe bámuló turista, még a mezőről hazatérő juhnyáj is. A kutyák az utcán sétálva bekukucskálnak a házakba, senki nem kergeti el őket. Szép, egészséges kinézetük van, látszik, hogy szeretik őket az itteniek. Sokáig követett bennünket egy rókavörös példány, de sajnos olyan fáradt voltam már, hogy nem volt erőm megállni, és elővenni a gépet.

Közvilágítás itt sincs. Ahol már nincsenek boltok, hogy némi világosságot szolgáltassanak, ott teljes a sötétség. A negyedhold és a csillagos ég azért elég fényt ad. Persze csak ha nem jön éppen egy motor szembe, hogy elvakítsa az embert. 

Érdekes, mennyire bíznak az itteniek az emberekben. A boltok ajtaja tárva-nyitva, néha elő sem kerül a tulaj, hiába vár rá az ember. Hasonló a helyzet a szállásokon is. Az ebédlőben, a pultnál ott van kirakva keksz, kóla, tonhalkonzerv, mindenféle, és egész estére ott hagyják a vendégeket egyedül. Jó egy ilyen bizalommal teli légkörben élni.