Kína 2017 - Shanghai Museum

A People’s Square-en található Shanghai múzeum számos gazdag állandó kiállítással rendelkezik, ráadásul ingyenes a belépés, így aztán természetesen idén sem hagytam ki. Mindig elfáradok, mielőtt bármit is alaposabban végignézhetnék, de semmi gond, mert bármikor visszatérhetek.

Sophie mondta, hogy időben menjek, mert éppen most van a British múzeum 100 kincse kiállítás, és rengeteg az érdeklődő. Ezért aztán nagyon megörültem, hogy csak egy kurta sorba kellett beállnom. Még pedig azért, mert a British múzeum kiállítására érkezőket egy másik bejáraton, elkülönítve engedik be. Utólag megnéztem magamnak ezt is, azt hiszem, nem túlzok, ha legalább 200 méteresnek becsültem. Én inkább elutazom majd egyszer Londonba ezért a látnivalóért J

A mi sorunkban csak a szokásos, fémdetektoros ellenőrzés volt, valamint a dohányosoktól elvették az öngyújtókat. De ez már évek óta így van. (A Bundon és általában a főbb látványosságok helyszínén őrjáratozó fegyveresek viszont újak.)

És mit láttam, rögtön, amint beléptem a múzeumba? „Sissy and Hungary”, állt öles betűkkel egy plakáton. Az alcím „A magyar arisztokrácia csodálatos élete a 17.-19. században” volt. Persze bementem, és megnéztem, ha nem is annyira alaposan, mint a kínaiak. A legnagyobb hatással Sissy egyik ruhadereka (textil öve) volt rám. Létezik a kifejezés, hogy „olyan karcsú, hogy két kézzel átérem a derekát”. Hát az öv mérete alapján Sissy derekát tényleg át tudta volna fogni egy férfi a két kezével. Még a fűzők világában is felfoghatatlan ez a méret. Hacsak nem ő találta ki a lengőbordák kioperálását J

Kiállítás a Shanghai múzeumban

Főleg festmények, divatrajzok, néhány ékszer, az egyik részben fegyverek alkották a kiállítás nagyját. A többi teremtől eltérően itt tilos volt fényképezni, de ez rajtam kívül senkit nem zavart, még a teremőröket sem.

Aztán persze megnéztem a festményeket is, amelyekért eredetileg jöttem ide. Kedvelem a keleti stílusú képeket, és itt aztán láthatok eleget belőlük, és szebbnél szebbeket.

A 2-es metró megállója a People’s Square és a People’s Park között helyezkedik el, így ha nem készülök fel időben a kijáratból (a legtöbb metró állomásnak minimum 4, de gyakran 8 vagy még több kijárata is van, egész nagy területen elszórva), akkor bárhol a felszínre kerülhetek. És mivel mindkettő parkszerű, így általában elsőre nem is tudom, merre induljak. De nem baj, mert most például a People’s Park Lótusz-taván éppen virágoztak az óriásira nőtt tavirózsák, így a többiekkel együtt én is lelkesen fényképeztem őket.

Lótusz tó a People's Parkban

Kellemes volt a hangulat. Hétköznap és munkaidő ellenére tele volt a park (mindig tele van) sétálgató, meditáló, kártyázó kínaiakkal. A legkülönbözőbb korosztályok képviselik magukat, de meglepően sok a munkaképes korú, erős, egészséges férfi. Nem tudom, hogy ezek mind éjszakai műszakban dolgoznak-e, vagy ekkora a munkanélküliség Kínában … vagy valami egészen más a magyarázat rá.

A kedvenc utcámon, a Fuzhou Road-on sétáltam el a következő metró megállóig. Ezen az úton két hatalmas könyvesbolt is van, a köztes boltok jó része meg kalligráfiához szükséges ecseteket, papírokat, tintatömböket árul. Van, amelyik csak erre szakosodott, van amelyikben a kínai és a nyugati festészet kellékei is megférnek egymással, és most, iskolakezdés lévén, számos kis papírboltban a gyerekeknek szóló dolgok, rajzfilm-figurás ceruzák, tollak, füzetek, vonalzók, iskolai festékkészletek kelletik magukat, pont úgy, ahogy a budapesti boltokban is. A kisgyerekeket mindenhol a színes, tarkabarka dolgokkal lehetett elvarázsolni. Én meg legeltettem a szememet a csodás ecsettartókon, tintakészítő dörzsedényeken meg a nagy ív rizspapírokon, és próbáltam elképzelni, hogy mit tennék, ha egyszer beszabadulnék egy ilyen kincses barlangba!

Volt egy nagyobb írószer bolt is, itt mindenféle márkás – de nagyobb részt ugyanolyan csilivili – cuccokat lehetett kapni, jóval nagyobb választékban. A bolt hátsó részében pedig egy barkácssarok volt berendezve, a közepén egy asztallal, amibe konnektorokat is szereltek. Én azt saccoltam, hogy a ragasztópisztolyoknak, de a tizenéves „vásárlók” egész másképpen gondolkodtak. Minden széken ült valaki, aki töltötte a telefonját, és közben vadul nyomogatta a billentyűket.

Ide is elért már a könyves kávézók, vagy a kávés könyvesboltok divatja. A nagy boltok egy-egy sarka el volt kerítve cukrászdának, odébb pedig egy éttermet találtam, amelyik a bejárat mellett kerített le egy részt, ahol egy régimódi könyvesbolt-féle volt berendezve. Pult az utca felé, hátul „tulipános” láda, a tulaj értéktárgyai számára, a fal mellett egyszerű polcon, agyonolvasott könyvek – úgy tudom, annak idején a könyvtár jobban dívott, mint a könyvesbolt.

Könyvesbolt a múltból

A mi lakótelepünkön a biztonságot beléptető kártyákkal oldják meg. Nem csak az épületbe lépéshez kell kártya, de a lift indításához is. Sőt, annyira figyel a rendszer, hogy csak annak az emeletnek a gombját tudod megnyomni, amelyiken a te lakásod van. Amihez viszont, kulcs helyett, már egy másik kártya tartozik. Így aztán még nem érkezett el a kártya nélküli világ.

Mert egyébként nagyon haladnak arrafelé. Itt már nem dívik a bankkártya, a legtöbb ember egy telefonos applikációval, az alipay-jel fizet. Persze ehhez megfelelő kínai bankok ügyfelének kell lenni, úgyhogy én, mivel a chipes bankkártyámat itt a legtöbb kártyaleolvasó nem ismeri fel, maradok a készpénzes vásárlásoknál. De ügyes megoldásnak találom ezt az app-os fizetést, és külön elismerést érdemel, hogy nem csak a nagyobb cégek alkalmazzák, hanem egészen kis boltok, árudák is.

Megint eső, megint múzeum

A technika előnye, hogy az ember előre láthatja az időjárást. Így aztán, mivel mára esőt ígértek, már napokkal előbb erre a napra terveztem a Shanghai múzeum meglátogatását.

Reggel tényleg esett, de szerencsénk volt, mert amikor a metróhoz gyalogoltunk, már elállt, csak a nedves járdák mutatták a nyomait.

Daniék lakása közelében van a helyi véradó állomás. Jövet-menet már sokszor elolvastam az épület feliratát, de soha semmi mozgást nem láttam arrafelé. Ma viszont egy egész busznyi véradó sorjázott be a kapun, vidáman, lelkesen, mintha egy céges buli résztvevői lennének. Alighanem azok is voltak – fiatolok, akik még a véradást is bulinak fogják fel.

A metróban a csúcsforgalom ellentétjét volt alkalmunk megtapasztalni. A 7 kocsiból álló, egymásba összenyitott szerelvényben alig volt ember. Azok is mind ültek, így aztán sikerült elkészíteni a teljes metrót átfogó fényképet. Utána meg azzal szórakoztattuk magunkat, hogy a vagonok közepén sorakozó kapaszkodóoszlopok mozgását figyelve követtük, hogy mikor kanyarodik, esetleg emelkedik vagy ereszkedik a pálya.

A People’s Square-en szálltunk ki, amelyik egyike a legnagyobb állomásoknak, 18 kijárata van, ha jól emlékszem. Persze igazából nem maga az állomás, illetve egy-egy állomás (mert több vonal is találkozik itt) a nagy, hanem az egész föld alatti rendszer. A fizetős területen belül is kb. 10 perc, amíg az ember eljut a 2-es vonaltól a 7-es vonalig például, de mindkettőnek ugyanaz az állomásneve. Aztán a sok-sok kijárat is elég nagy területen helyezkedik el. Itt aztán tényleg meg kell gondolnia az embernek, hogy melyik kijáraton akar felszínre bukkanni.

A 2-es kijárat a Várostervezési Múzeumnál jön fel, és ez az a része az aluljárónak, ahol berendeztek egy kis 30-as évek beli Shanghait. Régi fényképek, a kedvenc shanghai illusztrátoromtól származó, történetekkel tűzdelt képek, egy európai stílusú ház előtt álldogáló oldsmobil, gőzgombóc árus és cipőtisztító fiú szobra, postahivatal, ahol bélyeg mellett dohányárut, tűt, cérnát, édességet is lehetett kapni – és egy régi utcasor boltokkal (amelyekben persze mai nassolni valókat és szuveníreket árusítanak). Hangulatos az egész.

Innen visszatérni a XXI. századi aluljárók világába, ponyváról harisnyát kínáló árusok közé – kész utazás térben és időben egyaránt, mert nem csak a 30-as évekből ugrunk át a 2010-esbe, de Shanghaiból is az Őrs vezér tere aluljárójába.

A Shanghai múzemba ingyenes a belépés, viszont szigorú biztonsági ellenőrzés van. Itt is kiszúrták a hátizsákban lévő vizet, de már rutinos voltam, és elsőre megértettem, hogy azt kérik, igyak belőle. Rájuk viszont nem lehet azt mondani, hogy nagyon gondosak lennének. Mutatta az ellenőr a képernyőn, hogy van KÉT palack víz a hátizsákban, aztán tökéletesen megelégedett azzal, hogy az egyiket megmutattam és megkóstoltam.

Shanghai múzeum

A múzeum nagyon gazdag anyaggal rendelkezik. A kisebbségek viseleteiből kiállított anyaggal kezdtük. Érdekes módon az egész gyűjtemény a XX. század első vagy második feléből származott. A szabásuk még jól tükrözte a hagyományos stílusokat, az anyagok, díszítőelemek viszont már egyértelműen modern forrásokból származtak.

Szecsuáni népviselet

Kékfestő, kínai módra

Négy emeleten összesen tízféle kiállítás van a kínai érméktől kezdve a kaligráfiai műveken és kínai festészet alkotásain át a pecsétnyomókig. Fantasztikus micsoda részletgazdag, míves darabok voltak ezek, nem csak hitelesítésre szolgáltak, de legalább annyira az esztétikumra is törekedtek. Nem tudtam megállni, és időről időre előkaptam a gépemet (itt Kínában, vaku nélkül, szinte minden múzeumban szabad fényképezni), és meglepetéssel és örömmel tapasztaltam, hogy az új gépem (ami nem új, csak legutóbb még az előző volt velem) milyen remek képeket készít még félhomályban is.

Pecsétnyomó, és oldalsó díszítés lenyomata

Kb. öt órán át bírtuk a kultúrát, igaz az utolsó, bronzkori tárgyakról szóló kiállításon már elég nagyvonalúan futottunk végig. Aztán a következő programpontként a bevásárlást tűztük ki célul. A Carrefourba igyekeztünk, olyan fontos dolgokért, mint késélező, pendrive, szendvicsvillák.

Az egyik polcsoron, kb. 2 négyzetméternyi területen csak evőpálcikák voltak. Egy lány hosszan és gondosan válogatott közöttük, többször is meggondolta magát, és visszatette a már kiválasztottat, hogy másik mellett döntsön. Nekem könnyebb volt a helyzetem, mert én fém evőpálcikát kerestem, és elég hamar átláttam a helyzetet, hogy az egyáltalán nincs. A többi felkínált áru között, a színén kívül – világosabb vagy sötétebb nyersbambusz szín - semmi eltérést nem láttam.

Az esőt azért nem úsztuk meg. Amikor feljöttünk a metróból, már láttuk, hogy minden belépő az esernyőjét rázogatta. Szerencsére most a közelebbi metróval érkeztünk, így csak mintegy 20 percig áztattuk magunkat. Arra mindenesetre elég volt, hogy eláztassa a nadrágunkat és a hátizsákot is.

Most minden ott szárad a légkondicionáló előtt, ami a hűtésen kívül itt a fűtésre is szolgál.

18. Shanghai ismét sírva búcsúzik

Ezt is megértem. Visszaérkeztünk Baliról Shanghaiba (hajnali fél 3-kor, az utca sarkon még ott árultak az éjszakai kifőzdések!), és rádöbbentem, hogy már csak két nap, és megint el kell búcsúznom a kicsi fiamtól.

Sült és főtt dumpling reggelire

Reggel elugrottunk az egyik közeli bisztróba reggelizni – végre igazi kínai reggeli, örvendezhettek Sophie szülei -, aztán Sophie és a szülei útnak indultak hazafelé illetve dolgozni. Dani  otthonról dolgozott, én meg ide-oda kapcsolgattam a háziasszony és üzletasszony üzemmód között.
Miközben az egy hét alatt összegyűlt e-mailjeimet próbáltam elolvasni, ötször etettem meg a mosógépet, és egyre nagyobb nehézségek árán kerestem helyet a következő adag teregetni valónak.
Az eső vigasztalanul esett, már a reggeliből hazafelé jövet megállapítottuk, hogy Balin sokkal kékebb az ég, sokkal tisztábbak az utcák és sokkal türelmesebbek a közlekedők – vitathatatlanul mindenkin mutatkoztak az utazás-elvonási tünetek.
A gmail és a google vagy be sem jött, vagy pár másodperc után megszakadt. Egy egész napi kísérletezéssel épp csak annyira jutottam, hogy az utolsó két napot le tudtam ellenőrizni, hogy lássam, jöttek-e újabb fordítási munkák. Szerencsére jöttek, így nem kell aggódnom a betevő falatom miatt. És akár dolgozhattam is rajta, mivel nem vontak el olyan „felesleges” tevékenységek, mint az e-mail-ek olvasgatása, vagy henye Facebook olvasgatás. Az internet részleges blokkolása sajnos elég gyakori errefelé, de most különösen kitettek magukért.
Így aztán könnyű szívvel hagytam otthon másnap reggel a gépemet, hogy kiélvezzem az utolsó napomat Shanghaiban.
Már többször próbáltam megtalálni egy Ecseri-piac szerű utcácskát, a Dongtai Roadot, eddig teljesen sikertelenül. Úgyhogy ezt tűztem ki napi feladatul. Úgy tűnik, eddig is csak az akarással lehetett a baj, mert most elsőre odataláltam.régiség- és bolhapiacként jellemezték a leírások, megemlítve, hogy azért az „antik” fogalommal legyünk óvatosak. És milyen igazuk volt. Amikor először láttam meg egy sárkányszobrot, ami azonnal megragadta a szívemet, csak a mérete volt az, ami miatt nem kezdtem azonnal vad alkudozásba, aztán amikor két standdal odébb megint találkoztunk, és a következőnél ismét, és mindenhol és minden méretben, és vasból, bronzból, alumíniumban (na jó, abból azért nem), akkor már „kezdett” gyanús lenni, hogy ez erősen tömegáru. Attól persze még ugyanolyan jó pofa volt – szeretem a sárkányokat, a kínaiakat és a magyarokat egyaránt. És mivel nem vagyok rasszista, jöhetnek más országból származó sárkányok is.
Mindenesetre volt azon a piacon kopott pisztolytáskától ’igazgyöngy’ nyakláncig, jáde faragványtól horpadt vájdlingig, katonai kitüntetésektől Jimmy Hendrix plakátokig minden.

Dongtai Road, bolhapiac

Egy valami nem volt – vevő. Szakadt az eső, csak itt-ott lézengett egy-egy mindenre elszánt turista. Így aztán túl nagy volt az egy vevőjelöltre jutó eladók száma, és mivel a bőröndjeim már becsomagolva, és teljesen kitömve álltak odahaza, tehát semmit nem szándékoztam már vásárolni, egy idő után meguntam a folyamatos hárítást és elsétáltam a Yuyuan Gardenhez, amely az előzőhöz hasonló hely, csak nem bolhapiac, hanem kis üzletek tömkelege, amely főként (kínai és külföldi) turisták által keresett holmikat, selymet, ékszert, kínai szobrokat, festményeket, bútort, faragványokat, teát, édességet – és mindennemű hamísított márkát kínál szép, hagyományos kínai épületkörnyezetben. A bazár közepén rábukkantam egy kis tavacskára, amely felett cikkcakkos hídon fényképezkedtek a turisták, és egy hosszú tömött sor mellett elhaladva eljutottam Shanghai legjobb dumplingját áruló étkezdéhez is. Azt, hogy dumplingot árul, elég hamar kitaláltam, azt, hogy ez a legjobb a városban, Sophie mondta utólag. Jó magam nem tudok véleményt nyilvánítani, mert nem álltam be a sorba.
Meglepő volt, hogy bár már kétszer is jártam itt, se ezt a kifőzdét, se a cikkcakkos hidat nem láttam eddig. Ebből látszik, hogy az esőnek is megvan a maga haszna. Kevesebb turista, több észrevehető látványosság.

Tavacska a Yuyuan Gardennél

Mivel éppen kezdett előderengeni a nap, gondoltam metró helyett inkább gyalog sétálok ez a Shanghai múzeumig. A képek között terveztem megszárítkozni és tartalmas búcsúpillanatokat szerezni. Aztán amikor éppen fél úton jártam két metróállomás között, megint rákezdte az eső. Akkor jutott eszembe, hogy ennek a blogbejegyzésnek a „Shanghai sírva búcsúzott” lesz a címe. De már ott gyanús volt, hogy mintha egyszer már ellőttem volna ezt a poént. Úgy látszik, az utolsó napom rendszeresen ilyen nedvesre sikeredik.
Végigsétáltam kedvenc dzsungeles parkjaim egyikén, ismerősként köszöntöttem néhány utcasarkot, a buszpályaudvart, ahonnan első nap kirándulni indultunk, a tornaszerekkel felszerelt játszótereket, a tajcsizó embereket… És enyhe szomorúsággal integettem a Shanghai múzeumnak, amikor odaérve kiderült, hogy nem 6-kor zár, ahogy én gondoltam, hanem 5-kor, és fél 5-től már nem engednek be látogatókat.
A repülőút hazafelé eseménytelen volt. Amikor a pilóta Seremetyevón rendben lerakta a gépet, többen megtapsolták. Kicsit elméláztam azon, hogy vajon miért illeti meg külön tisztelet azért, mert megfelelően végzi a munkáját, aztán az jutott eszembe, hogy mi volna, ha ezt más foglalkozásokra is kiterjesztenénk, és megtapsolnák a pincért, ha nem lötyögteti ki a levest, a szakácsot, ha finomat főz, az utcaseprőt, ha minden szemetet összeszed az utcán, és a boltost, amikor azt ad, amit kérek. Végtére is mindenki megérdemli, hogy értékeljük a munkáját.
Mivel a 18 kilós böröndöm kereke tönkrement, ezért – a kárrendezési hercehurca befejeztével – taxival mentem haza. Miközben az utasok jogairól kifüggesztett táblázatot olvasgattam, eszembe jutottak a kínai taxisok.

Különösen a 2. és 3. pontra hívnám fel a kínai taxisok figyelmét

Nem baj! Megyek én még a Ti utcátokba!

Shanghai Urban Planning Exhibition Center

Reggel elugrottunk Danival a ruháinkért. Először az enyémet akartuk begyűjteni, de kiderült, hogy még nincs ott, és nem tudták elérni a szabót, így átmentünk Dani öltönyéért. Felpróbálta, megbeszéltük az igazításokat, aztán vissza az én üzletembe. Nagy nehezen előkerült a blézer, ezen is kell még igazítani (ez egész eleje rész kicsit kicsi lett, és az ujja kivágás is szűk – amennyire én értek hozzá, szét kell fejteni az egészet, hogy ezzel valamit csinálni lehessen.) Aztán jött volna a ruha, amiről kiderült, hogy még el sem készült. Úgyhogy Dani gyorsan és ügyesen lealkudott még néhány RMB-t az árból. Viszont nagyon remélem, hogy péntekre tényleg elkészül. A kisasszony szentül fogadta, hogy már csütörtökön ott fog lógni a fogason, mert mondtuk, hogy pénteken is korán, nyitásra jövünk.

A tervem az volt, hogy hazaviszem a ruhákat, átöltözöm, és úgy indulok neki a városnak. A nadrág alatt ugyanis még egy harisnyanadrág is volt rajtam, hogy a ruhapróbánál ne rontsa az összképet a csíkos zokni. Mivel azonban a ruhák nem készültek el, egyből nekivághattam a napnak. Csak éppen egy árva térkép nem volt nálam, se hivatalos, se saját, nyomtatott, a turistairodák meg ritkák itt, mint a fehér holló, és ami van, általában az is csak hivatalos szervezett programokkal foglalkozik.

Úgyhogy a Shanghai Museum mellett döntöttem. A People’s Square metró megállónál egy hatalmas földalatti pláza útvesztő van. Miközben a múzeumhoz vezető kijárat felé bandukoltam, kitaláltam, hogy veszek egy pár nylonzoknit, és lecserélem a harisnyanadrágot, hogy hőgutát ne kapjak.

Ha az ember konkrétan keres valamit, érdekes dolgokra jön rá, ami egyébként nem biztos, hogy megragadta volna a figyelmét. Most például a boltok kínálatáról tettem hasznos megfigyeléseket. Divatruházat – rengeteg, cipő, táska, iPhone tok – sok, gyorsétkezdék, ajándéktárgyak,  illatszerbolt és drogéria, fehérnemű …. és a valahol eldugva, nagy nehezen egy harisnyaáru bolt is. Angolul ugyan nem beszéltek, de ismét akadt egy vevő, történetesen egy fiatalember, aki, némi magyarázat után, megértette, hogy mit keresek. De nem volt nekik. Viszont szerencsém volt, mert nem sokkal odébb váratlanul egy másik harisnyaboltra bukkantam, ahol sikerült beszereznem az áhított darabot.

A történet csattanója, hogy jó három óra múlva, egyik múzeumból a másikba menve (én nem is figyeltem, hogy megint ugyanott járok), észrevettem, hogy szalad utánam egy kínai lányka. Amikor megálltam, mosolyogva mondta, hogy náluk jártam reggel, és tudja, hol kaphatnék olyan zoknit, amit kerestem. Nagyra értékeltem a segítőkészségét és a figyelmességét. Azért remélem, nem az a képzet élt benne rólam, hogy három órája ott kószálok a labirintusban, kétségbeesetten, harisnya után kutatva.

A Shanghai Museumnál hosszú sor állt, úgyhogy inkább továbbmentem először a várostervezési kiállításra (Shanghai Urban Planning Exhibition Centre). Kellemes meglepetésként mindjárt a bejáratnál volt egy prospektusállvány, ahol angol nyelvű metrótérkép, turistatérkép, 30 dolog, amit csak Shanghaiban tehetsz meg prospektus kellette magát. Úgyhogy gyorsan fel is tankoltam belőlük.

Az 5. emeleten, a kávézón kívül ideiglenes kiállítóterem van, ahol most éppen egy kínai grafikus képeit állították ki. Életképek a a XX. század eleji Shanghairól, apró történetekkel megspékelve. Mire mindent végigolvastam és végigfényképeztem, eltelt vagy egy óra, de nagyon megérte, rengeteg érdekes információhoz jutottam (ha lesz erőm és időm lefordítani a szövegeket, abból mindenképpen egy külön bejegyzés születik majd).

Kalaptolvaj

Jövendőmondó

Peep-show kínai módra

Nem minden bevándorló lett milliomos -  európai kulcsmásoló

Érdekes, hogy itt Kínában szinte mindenhol szabad fényképezni a múzeumokban is. Csak egy-két helyen láttam tiltó táblát. Más kérdés, hogy a legtöbb látnivaló üveg mögött van, „szerencsés” esetben ráadásul még üvegablakokkal teli teremben is, ami a tükröződés miatt erősen megnehezíti elfogadható képek készítését. Azért mi, turisták, igyekszünk megtenni minden tőlünk telhetőt.

Visszatérve a múzeumra. További három emelet volt tele a régi és új Shanghai mindenféle látványos és nevezetes épületével, parkjával és utcájával. Olyan eldugott kis helyeket mutogattak különböző témákhoz kapcsolódva, hogy egyiket-másikat még a google maps sem ismeri fel. Lesz még itt alkalmam kutatómunkára bőven.

Az ilyen múzeumok (meg a világ úgy általában) amúgy is tele vannak apró, ámde annál érdekesebb részletekkel. Fényképek, amelyeket be lehet azonosítani, történelmi utalások, amelyeknek utána kell nézni, vagy egy kifejezés, amit még sosem hallottam.

Itt most a  Shikumen-házak jöttek elő többször is, de nagyon kevés háttér szöveggel. Úgy tűnt, Shanghaiban mindenki számára természetes, hogy miről van szó. Én viszont se shanghai, se építész nem vagyok, úgyhogy barátunkhoz, a Google-hoz fordultam. Nem is kellett csalódnom, számos érdekes bejegyzést találtam. A lényeg, hogy a Shikumen egy hagyományos shaghai építészeti stílus, amely a nyugati és kínai elemeket kombinálja, és az 1860-as években jelent meg először. A Shikumenek, amelyek nevüket a jellegzetes kőkapukról kapták, 2-3 béremeletes házak voltak, egy-egy utca teljes hosszában, és volt idő, amikor 9000 ilyen stílusú épület volt Shanghaiban, ami akkoriban a teljes házállomány 60%-át jelentette. Mára a legtöbb Shikumen nagyon romos állapotba került, és folyamatosan bontják őket. Egy részük helyett Shikumen-kinézetű új épületeket emelnek, ezek azonban már nem bérházak, hanem drága éttermek és olyan butikok, ahol egy póló többe kerül, mint a szomszédos, még le nem rombolt házakban lakó emberek egy havi fizetése.

Shikumen-házak

... felújítva

Alaposan elfáradtam, mire a végére értem az egész kiállításnak, de azért átsétáltam a Shanghai Múzeumba, és levezetésképpen elgyönyörködtem a jellegzetes kínai festészet legszebb darabjaiban, sőt még a pecsétnyomó kiállítást is végignéztem. Bizonyára a pecsétlenyomatok szövege is érdekes lehetett, de csekély kínai nyelvtudásom (mely a jó napot és köszönöm után immár az igen, halló és gyerünk szavakkal is bővült) ehhez nem bizonyult elegendőnek, így csak a pecsétnyomók kialakítását nézegettem. Agyagból, kőből, bronzból, drágakőből (főleg jáspisból) készültek a szebbnél szebb darabok, teknős, bika, Buddha és számos egyéb faragvány emelte a szépségüket.

jade pecsétnyomók

Shanghai Museum

Jók azok az apró kis praktikumok, amikkel egy másik közegben találkozom.

Például a fürdőszobákba beszerelt fűtés.

Itt Shanghaiban ugyanis nincs fűtés a lakásokban. Valaki egyszer húzott egy vonalat a térképen, és eldöntötték, hogy attól északra szokott tél lenni, attól délre pedig nem, tehát nincs szükség a lakások fűtésére. De tényleg! Daninak szerencsére eddig mindkét lakásában volt/van légkondicionáló, így mi azzal fűtünk. És – lehet, hogy csak azért, mert közép/felső-kozépkategóriás lakásban lakik, de mindkét fürdőszobájában volt melegítési lehetőség is. Az első helyen infralámpa volt beépítve a mennyezetbe a zuhanykabin felett és a mosdó terében is. Itt pedig meleg levegőt ehet áramoltatni a mennyezeti szellőzőnyíláson át. Gondolom, elektromos fűtéssel megy ez is. Mivel eléggé fázós vagyok, tetszenek nekem ezek az ötletek. Ha meglesz az új lakásom, nagyon tervezem, hogy valami ilyen legyen-meleg-de-most-azonnal rendszerű dolgot beépítek én is a fürdőszobámba!

Egy másik ötletes dolog, hogy a konyhaszekrény egy mély fiókja az edényszárító. A fióknak nincs alja, helyette ott a kivehető csepegtetőtálca – aminek a közepén szintén van egy külön kis lefolyó tartály – hogy ne kelljen olyan sűrűn kivenni a tálcát. Kis konyhákban, ahol fontos a pultfelület, ötletes megoldás lehet egy ilyen – akár a mosogató alá beépítve is.

Elugrottam a Shanghai Museumba, hogy körülnézzek. Valamiért úgy képzeltem, hogy egy röpke idő elég lesz a megtekintéséhez. Ehhez képest négy emelet, tömve kiállított anyaggal.

Szigorú beléptető rendszer van. Átvilágítják a táskákat – és olyant is kiszúrtak, ami a reptérieket nem is érdekelte (egy fém gyerekméretű e őeszköz készlet – kés, villa, kanál) -, fémdetektoros kapu és azonkívül még külön személyes fémdetektoros ellenőrzés is.

Viszont ingyenes a belépés, ami nagy szerencse, mert már az első emelet két-harmadánál rájöttem, hogy egyben nem tudom végignézni az egészet.

Shanghai Museum belső tere

A legfelső emeleten numizmatikai kiállítás volt, jade faragványokat, kínai bútorokat és a kínai kisebbség viseleteit mutatták be. Mire mindent töviről hegyire végignéztem, már telítődtem is.

Pénzérmék É-Kínából (k.e. 770-221)

Pénzöntő forma

Sárkányos bankjegy

Batikolt kékfestő "tulipánok", ezúttal Kínából

A harmadik emelet a festményekről és kaligráfiákról szól, ezt kapásból kihagytam, mert ide frissen szeretnék érkezni. A második emeleti kerámiakiállításon viszont végigballagtam – és végre rájöttem, hogyan lehet megkülönböztetni a sárkányt az oroszlántól. Eddig ezzel mindig nehézségeim voltak. Mindkettőnek szögletes előre nyúló feje van, vicsorgó fogakkal, két hosszú bajusszal, négy, karmos mancsa – és itt Kínában a sárkányok is éppoly karcsúak, mint az oroszlánok. Nem úgy, mint a mi hasas, gömbölyded sárkányaink. Viszont addig nézegettem két egymáshoz közeli ábrázolást (csak 3-4 tárlónyit kellett ingáznom a kettő között), míg végül rájöttem, hogy a sárkány …. pikkelyes!!! Teljesen ésszerű, nem is tudom, hogy nem gondoltam eddig erre! Azért gyorsan leellenőriztem az elméletemet, és egyenlőre még nem találtam ellenpéldát.

Nem, ez nem kertitörpe, hanem egy kínai szobor

"Csikóbőrös" kulacs kínai módra. Érdekes, amikor ugyanazok a formák visszaköszönnek a világ különböző pontjain.

A földszintet szintén kihagytam, ott bronzkori leletek és egy szoborkiállítás vár még rám.

Helyette inkább végigsétáltam az East Nanjing roadon, amelyik a legnagyobb vásárlóutca. Ennek megfelelően tömve is van emberekkel, loholó shanghaiakkal, bámészkodó külföldiekkel, és töménytelen fényképezkedő kínai turistával. Van néhány jópofa szobor ezen az utcán: amerikai apuka nyakában kisgyerekkel meg léggömbbel, anyuka babakocsival, meg ilyesmik. Na, ezeknél mindig hatalmas sor áll, mert mindenki le akarja magát fényképeztetni mellettük. Egyenlőre még nem sikerült elcsípnem egy olyan pillanatot, amikor akár csak a közelébe is férkőzhettem volna a szobornak.

Helyette viszont szaxonfonzenét hallgattam. Egy teraszról fújta az égszínkék kabátba öltözött zenés, lent az utcán pedig azonnal kialakult a tánctér, és táncra perdültek az arra járók – főleg közép- és idősebb korosztály.

Sárkányeregető öregurak a múzeum lépcsőjén

A People Square parkjának egyik kapuja

 

Egzotikus gyümölcs. Sajnos a nevét nem tudom.