Jó ebéd, jó testmozgás

Reggel érzékeny búcsút vettünk a remek szállodánktól, és a csomagjainkat a portán hátrahagyva nekiindultunk, hogy rohamléptekben teljesítsük a napi programot, amivel máris késésben voltunk.

A reggelizéssel kezdtük. Egy utcai árustól vásároltunk dumplingot, azaz gőzölt gombócot, aminek csak jobb híján gombóc a neve, mivel a legkülönbözőbb alakúra hajtogatják a különféle sós vagy édes töltelékkel megrakott tésztaköröket. Félholdak, batyuk, olykor pedig valóban gombócok is. A húsok és zöldségek különböző kombinációja mindig új, váratlan és általában finom ízeket nyújt.

Dobtorony Xi'anban

A dobtoronyba menet Gyurit leszólította egy kínai leányzó, egy rövid Hello, how are you erejéig. Ilyesmi már többször is megesett velünk. Önmagában az európai mivoltunk is elég ahhoz, hogy időnként megkérjenek, hadd fényképezkedjenek velünk (az én vörös hajam különösen vonzerővel bír), vagy egyszerűen csak boldogok a gyerekek, hogy egy hello vagy good by erejéig fitogtathatják angol nyelvtudásukat. A kicsit (vagy sokkal) idősebbek meg egy mosollyal, vagy karsimítással építik a kínai-magyar baráti kapcsolatokat, ha nem tudnak angolul, de mégis szeretnének valahogy kapcsolódni.

A meglepetés az volt, amikor kiderült, hogy a lány a dobelőadás egyik művésze. Kisebb-nagyobb dobokon verték a ritmust, amihez cintányér szolgáltatta a kiegészítést. Érdekes, hogy még ezekkel az egyszerű hangszerekkel is milyen sokféle hangot, hangszínt és hangerőt lehet előállítani.

A harangtorony ékessége (Xi'an)

Az előadást követően nem sok időnk maradt körülnézni, mert rohantunk át a tér másik oldalára, a harangtoronyba, ahol szintén előadást ígértek. Az aluljáróban, ami kevés híján kör alakú, rossz irányba indultunk el, így szinte a teljes kört meg kellett tennünk. Mire a megfelelő kijárathoz értünk, éppen belebotlottunk az ismerősünkbe, aki szintén ugyanoda igyekezett, mivel – mint kiderült - ebben az előadásban is részt vett. Futtában megdicsértük, aztán már szaladt is felvenni a megfelelő kosztümöt.

Ebben az előadásban többféle hangszer volt, a harangok mellett xilofonszerű hangszer, kínai citera és két vonós hangszer adta a teljes zenekart. Érdekes volt figyelni a kínai közönséget, amely látszólag sokkal inkább a videózással és fényképezéssel, sőt fényképezkedéssel volt elfoglalva, mint a műélvezettel. Persze lehet, hogy közben a fülük itta be a muzsikát.

A torony felső emeletéről remek kilátás nyílt körbe a városra. Érdekes volt összehasonlítani a látottakat a két nappal ezelőtti fényképekkel.

Utána visszatértünk a muszlim utcába, amely még mindig kínált új látnivalókat. Észrevettük például, hogy a dió héját (de micsoda nagy diók voltak azok!) forgó dobban, homokkal fényesítik, mielőtt kiraknák a standra. És kiderült, hogy amit én cérnametélt gyártásnak véltem, az valójában a cukorkészítés egyik művelete volt.

Cukormassza nyújtása, levegőztetése

Az egyik régi házat megnyitották múzeumnak. Tulajdonképpen ház helyett inkább portát kéne mondani, mert rengetek kisebb-nagyobb épület alkotta a lakóegységet. A központi rész egy átriumos épület volt, az emeleten körbe rácsozott ablakú folyosóról lehetett lenézni a középső udvarra, ahol egy házi színpad áll. Körös-körül pedig egy-két szobás építmények, és a köztük lévő szűk átjárók alkottak zegzugos egyveleget. Még az is lehet, hogy nem is volt annyira labirintusszerű, amennyire első pillanatra látszott, de sajnos semmilyen információs anyaggal nem segítették a tájékozódásunkat. 

Házi színpad egy régi kínai házban (Xi'an)

Viszont részesei lehettünk egy hagyományos árnybábjáték előadásnak. A kikiáltó röviden elmondta a történetet, ami arról szólt, hogy a majomkirály legyőzi a gonosz fehér pókot. Innentől már minden a fantáziánkra volt bízva, mert nekünk kínai volt minden, amit mondtak, és a figurák karaktereit is csak részben sikerült európai szemmel és gondolkodással felismerni. Amikor aztán vége lett az előadásnak, akkor Sophie még egyszer elmesélte, hogy mit is láttunk valójában, és megnyugodhattam, hogy a pókot azért nem sikerült beazonosítanom, mert nem is szerepelt az előadásban, az csak egy téves információ volt az elején. Valójában egy gonosz szellem akarta különböző alakokban megkörnyékezni és megölni a legfőbb szerzetest, de a majomkirály mindig leleplezte, és végül teljesen legyőzte.

A változatosság kedvéért tésztaétteremben rendeltünk egy szerény menüt. Első körben kaptunk két fajta levest, ecetes retket, olajos zöldsalátát, rántott húsfalatokat és dumplingot. Ezt követően még vagy 5 különböző fajta tésztabatyut hoztak, ízre, színre, alakra eltérőt – és mindnek megvolt a saját története, amit a pincér csekély lelkesedéssel elhadart, aztán Sophie továbbfordította nekünk. A kedvencem a négy színnel díszített gőzbatyu, amelyben a színek a négy fő boldogságot szimbolizálják. Ezek pedig a következők (fontossági sorrendben): 1. Első helyezés az országos felvételi vizsgán. 2. Nászéjszaka 3. Eső a szárazság után 4. Régi baráttal találkozni egy idegen helyen.

Szerény ebédünk egy része

Négy fő boldogság tészta, lótuszvirág batyuval körítve

Nem tudom, a kínaiak milyen sebességgel esznek, de a miénkkel nem voltak elégedettek a pincérek. Folyton siettettek bennünket, hogy ne hagyjuk kihűlni, meg nyerjünk helyet a következő fogásnak. Az a javaslat, hogy igazodjanak hozzánk, és hozzák egy kicsit lassabban, lepergett róluk.

Amikor már egy falat sem ment le a torkunkon, viszont még ott volt egy nagy tál dumpling az asztalon, még kaptunk dió alakú diós süteményt és görögdinnyét is, hogy valamivel lenyomassuk a lakomát. Igazán már csak a pávatoll hiányzott a végéről J

Még szerencse, hogy a délutáni program biciklizés volt. Kerékpárt béreltünk, és körbekarikáztunk a 11 km-es városfalon. Először minden lőrésnél megálltunk fényképezni, de kb. a felénél rájöttünk, hogy ideje lesz belehúzni, ha időben vissza akarunk érni a szállodába. Úgyhogy a továbbiakban tényleg csak akkor álltunk meg, amikor valami nagyon érdekeset láttunk az ó- vagy az újvárosban. Sőt, olykor még akkor sem. Így azt a jelenetet sem örökítettem meg, amikor két fickó tetőt javított. Az egyik a tető szélén ülve valamit ügyködött, a derekán kötél, amit a barátja fogott, aki a tetőgerincen ült hanyagul, oldalvást, kezében mobiltelefonnal, amin nagy odaadással nyomkodta a gombokat.

Felirat a városfalon: Kerékpározz óvatosan és figyelj a sárkányok madzagjára!

Az érkezéskor tapasztalt dugót figyelembe véve, jó korán elindultunk a reptérre, amit jól is tettünk. Igaz, dugónk nem volt – úgy látszik, ez a taxis ismert egy egérutat -, viszont az autópályán sikeresen elkeveredett. Mi csak annyit láttunk, hogy a fizetőkapun kilépve azon nyomban U-kanyart vesz, és már áll is be az autópályára tartó sorba. Csak amikor már megint a pályán robogtunk, árulta el, hogy mi a baj. Legalább negyedórával, húsz perccel hosszabb lett így az út, de a végén semmit sem engedett az összegből, amit a taxióra mutatott, mondván, hogy így is gyorsabban ideért (mihez képest?!?)

Hazafelé derült volt az ég, így Gyuri végig élvezhette a kivilágított városok feletti repülést. Mi meg, jó repülős szokás szerint, aludtunk, mint a bunda.

Új volt viszont, hogy a reptérről kifelé menet az ajtóban mindenkinél ellenőrizték, hogy a csomagcédulájának megfelelő bőröndöt (táskát, dobozt, döglött elefántot) viszi-e magával. Ilyennel eddig még nem találkoztam.

Miután a taxi hazarepített bennünket, még megálltunk a sarkon beszerezni a kései vacsoránkat (a gépen megint nem volt semmi kiszolgálás, de még csak torna sem!) Van itt egy utcai árus, aki kis kocsiról nyárson sült falatkákat árul. Este 10 körül áll ki a sarokra, és hajnali 2-3 óráig marad. Mindenféle húsokat és zöldségeket árul, amelyek vékony nyársra húzva már elő vannak készítve, és ott helyben sütögeti őket, közben olajjal, fűszerekkel, szósszal ízesítgeti. Érdekes, hogy Dani többször is megjegyezte már, hogy a kínaiak nem élnek éjszakai életet, a házibulik pl. legkésőbb este 10-kor véget érnek, ha elindulnak kicsapongani, annak is korán véget vetnek. Az ilyen árusok mégis megélnek az éjszakai kuncsaftokból. Úgy tűnik, van egy másik népréteg is, feltehetőleg bizonyos munkakörökkel összefüggésben, akik viszont inkább éjjel mozognak.

Utcai árus választéka

Az agyaghadsereg

Reggel – a fiúkhoz képest – korán ébredtünk. Sophie elment futni (a hétvégi félmaratonra készül), én meg odaálltam az ablakhoz festegetni, és életképeket vadászni. Sikerült is elkapnom egy olyan jelenetet, amitől égnek állt a hajam. Egy vak férfi, kis kézikocsit húzva maga után, határozottan átment a 2x3 sávos úton, ráadásul átlósan a forgalom kellős közepén, csupán a botjával tapogatózva maga körül. Félelmetes lehetett a hallása, mert tétovázás nélkül megállt és elindult, amikor a forgalom úgy kívánta!

Xi’an fő nevezetességéhez, az agyaghadsereghez, szintén busszal jutottunk el. Út közben ismét megtapasztalhattuk a közigazgatási területek felosztásának rejtelmeit. A 40 perces buszút kb. fele lakott településen kívül, egy autópályán vezetett, aztán amikor ismét beértünk egy városba, arról kiderült, hogy még ez is Xi’an.

A jegyünket még online megrendeltük – éljen a XXI. század! -, így a sorban állást itt is sikeresen elkerültük. A kiállító csarnokokban persze bőven „kárpótoltuk” magunkat, a főbb érdeklődési pontoknál olykor erősen igénybe kellett venni a könyököt az előbbre jutásért, vagy a megszerzett helyek megtartásáért.

Három nagy feltárást végeztek, illetve ezekben folyik a munka még most is – hetente egy napot, amikor a múzeum zárva van. A köztes időben valószínűleg a restaurátor műhelyekben dolgoznak a leleteken. Egy-egy darab összeállítása több hétig is eltart. Igazi puzzlejáték, hiszen az összegyűjtött töredékekről még azt sem lehet előre tudni, hogy melyik katonához tartoznak.

Agyaghadsereg Xi'anban

Micsoda részletes kidolgozással készültek ezek a szobrok! A térdelő íjászoknak még a cipőtalpmintázata is gondosan meg van rajzolva. 

Minden figura más és más, eltérő ruházat, hajviselet, mimika. A gyalogosok látszólag tökéletes összevisszaságban álltak, a különböző stílusú viseletek teljesen keveredtek egymással, nem voltak összetartozó, egy régióból származó kis egységek, ahogy mondjuk egy régi európai csatajelenetnél látni szoktuk (a jobb szárnyon a vizigótok, a balszárnyon a frankok, középen a hunok … vagy valami ilyesmi). Pedig a különböző leírások alapján úgy tűnik, hogy a valóságnak megfelelően igyekeztek elrendezni a szobrokat. A legnagyobb sírkamrában a gyaloghadsereg várt bevetésre, a 2. és 3. régészeti gödrökben, melyek területre és lélekszámra is jóval kisebbek voltak, a harci szekerek és a lovas katonák sorakoztak, illetve a császári tárgyalóterem előtti őrség álldogált feszes vigyázban. (Már amíg a fejükre nem szakadt a boltozat.)

Külön érdekesség volt számomra, hogy az élethű, méretarányos anyagszobrok mellől előkerült legalább két, kb. 1:4 arányban kicsinyített, tökéletesen kidolgozott bronz szekérmodell is. Hogy ezeket a feltárás melyik részén találták, és milyen célt szolgáltak volna, az nem derült ki. Más „dísztárgynak” minősülő leletet nem láttam.

Persze ilyen nevezetes helyen nem csak a múzeum él a turistákból, de a szuvenír árusok is. Minket is lépten-nyomon megkörnyékeztek, hogy vegyünk agyagszobor másolatokat, egy dobozban 5 figurával. Először reflexből nemet mondtunk, aztán rájöttünk, hogy darabra lebontva nevetséges áron adják. Úgyhogy megszavaztunk magunknak egy dobozt. Még a 60 jüant is lealkudtuk 40-re, és roppan büszkék voltunk magunkra, egészen addig, amíg meg nem jelent a következő árus, és 20 (!) jüanért kínálta a dobozát, mondván, hogy egészítsük ki a gyűjteményünket, mert az ő dobozában tábornokok is vannak, a mienkben meg nem. Persze tőle már nem vettünk, és a másik kiállítócsarnokban lévő árustól sem, aki eleve 10 jüanról indult! (később, a városban, láttuk, hogy a boltokban is ez az alapár). Ennyit az ügyes alkudozási képességeinkről J

Ez az egész tartomány a tésztaételeiről híres, úgyhogy a duplingot (vízben főtt, vagy gőzön készült gombóc, esetleg utána még pirítva is) és a különböző alakú metélteket számos formában és ízesítéssel kipróbálhattuk egy-egy étkezés alkalmából. A jobb éttermekben minden fogáshoz jár egy-egy történet is az étel eredetéről, vagy fogyasztási módjáról. Na, ez nem is baj. Ugyan honnan is tudná a gyüttment európai, hogyan szokás enni a 3 méter hosszú, levesben főtt széles metéltet, ráadásul pálcikával! Ja, és az első fogások egyike a tészta szinte teljesen sótlan főzőleve volt. Meghökkentő egy élmény, az már biztos!

Nem csalás, nem ámítás, valóban 3 méteres a tészta

Az est fénypontja egy nagyszabású és látványos szabadtéri színi előadás volt. Amíg az előadás kezdetére vártunk, a parkban sétáltunk, és a különböző tornászcsoportokat néztük. 4-5 ilyen is összeszámoltunk. Kiáll egy térre néhány lelkes előtornász, bekapcsolják a zenét, aztán már kezdődik is a torna. A résztvevők szépen szabályos sorokba rendeződve felsorakoznak, és lelkesen nyújtóznak, forgolódnak. Látszólag van egy kemény mag, de bárki csatlakozhat, és sokan csatlakoznak is hosszabb-rövidebb időre.

Ennek a szabadtéri tornának igen nagy errefelé a kultusza a középkorosztályúak körében. Főleg 40-es, 50-es nők űzik, de mindig látni néhány férfit is a csapatban. Annyira lelkesek és komolyan veszik, hogy már verekedés is volt abból, hogy két közelben tornázó csapat összeveszett, mert elnyomták egymás zenéjét. A végén a rendőrségnek kellett szétválasztania őket.

Szabadtéri torna - bárki beállhat

A belépést az előadásra persze itt is sorállás előzte meg. Békésen beszélgetve araszoltunk előre, amikor egyszer csak megjelent egy egyenruhás, és a botjával hadonászva, minden különösebb magyarázat nélkül, elkezdte különválasztani a férfiakat és a nőket. Éppen csak annyi időnk volt, hogy a fiúk kezébe nyomjuk a jegyeket, aztán már el is terelték a sort. Sophie végül hallgatózással kiderítette, hogy a biztonsági ellenőrzés milyensége különböző, ezért ez a szeparálás. Amikor odaértünk, láttuk is, a férfiakat gondosan végigtapogatták a fémkeresővel, a nőket meg simán átengedték a detektoros kapun. Mégis a fiúk győztek több hosszal, mert ha turistacsoport érkezett, akkor leállították a női sort, és őket engedték be először.

Az előadás lenyűgöző volt. A helyi szerelmi történetet dolgozták fel, amely a császárról és kedvenc ágyasáról szólt, akit nagyon elkényeztetett, ezért az egyik hadúr fellázadt és követelte, hogy ölje meg – de aztán haláluk után ismét egymásra találtak. Látványos, lenyűgöző, elképesztő technikai megoldásokkal tűzdelt előadás volt. Impression címmel minden turisztikailag magára valamit is adó városban van hasonló, érdemes megnézni, rendszerint beleadnak apait-anyait.

Hatalmas vízfüggönnyel indult az egész előadás, rajta kivetített képek, mögötte árnyjátékszerűen megjelenő táncosok. Időnként az egész színpadnak szolgáló térség mögötti részen is megjelent egy óriás (értsd kínai méretekkel mérve is óriás!) kivetítő. Hogy azt hogyan mozgatták fel-le, arról sejtelmem sincs, de időnként ott volt, aztán megint eltűnt. Az előadás nagy része egy medencében játszódott, amelyből időről-időre kiemeltek olyan díszletelemeket, amelynek a fizika törvényei szerint nem is szabadott volna benne elférniük! A színpad az előadás egy pontján lemerül a víz szintje alá, és a szereplők a vízben táncoltak. A lázadás során akkora tüzek égtek, hogy a nézőtéren is éreztük a hőt (cserébe, amikor vagy 5-6 percig vízsugaras jelenet volt, nemcsak a vízpermetet „élvezhettük” (a 9. sorban), de a levegő is egyből lehűlt néhány fokot (vagy legalábbis a hőérzetem ezt sugallta). Tűzijátékokat lőttek két oldalról a vízbe, görögtűz égett a vízen, az előadás egy pontján elengedtek egy csomó galambot, amelyek nagy része aztán szépen felszállt a tetőre, néhány azonban megzavarodva keringett összevissza, a nézők óriási örömére.

Mire az előadásnak vége lett, a rendszeres buszjárat már leállt, de erre is volt megoldás. A belépődíj része volt egy „színházbusz” is, amelyiknek a végállomása pont a mi szállodánk közelében volt. Úgyhogy lefekvés előtt megszavaztunk még magunknak egy kis sétát a nyüzsgő téren. Gyuri talált egy fickót, aki ördöglakatokat árult. Leálltunk nála nézelődni, játszani, és mire végül 8 vagy 9 türelemjáték boldog tulajdonosaként odébbálltunk, már hatalmas nézősereget generáltunk az árusnak.

Xi'anban még a csapból, bocsánat a csatornából is a híres szerelmespár története folyik

Irány Xi'an!

Ébresztő 4:30-kor!

5:00-kor a taxi már a ház előtt várt ránk. Itt ez nagyon általános közlekedési eszköz. Nem túl drága, nem akar átverni (max. előre bejelent egy magasabb árat, ha helyzeti előnyben van, például nagy kiállítások közelében, esőben, amikor tényleg mindenki taxival akar menni), ráadásul a feltölthető metrókártyával lehet fizetni itt is.

Ezen az úton én élvezhettem az ablak melletti ülés élményét – a többiek pedig az alvás örömét J

Felhőfoszlányokkal szabdalt levegőn keresztül is remek látványt nyújtottak a magas hegyek, kisebb-nagyobb folyók, hatalmas víztárolók, és nagy, elterülő települések, melyek gyakran inkább csak kisebb házcsoportok, lakóövezetek laza csoportosulásának hatották. Mindenhol hatalmasak az építkezések. A levegőből is látszott, hogy (látszólag) az összefüggőbb várostól elkülönülve, a semmi közepén bújnak ki a földből felhőkarcolók alkotta lakónegyedek.

Több érdekesség is volt a repülőúton. Mindjárt az első az volt, amikor a biztonsági előírásokat ismertették. Külön kitértek ugyanis arra, hogy mi a teendő, ha az ember éppen áll, illetve az ülések közti folyosón halad, amikor a gép hirtelen rázkódni kell. Ilyen esetben a csomagtartó alatt végigfutó párkányba kell kapaszkodni. Ezt még sosem hallottam említeni, itt viszont még az ábrás ismertetőn is szerepelt, a WC-n ülőkre vonatkozó helyes magatartással együtt (ha ráz a gép, kapaszkodni kell).

Amikor már közeledtünk a célunkhoz, egyszer csak megint beálltak a stewardessek a sorok közé, és megtudtuk, hogy most pedig itt torna következik. Úgy is lett, a többség lelkesen követte az útmutatásokat, forgattuk a kezünket, megfeszítettük, elernyesztettük az ujjainkat, ütögettük az izmainkat, pipáltunk a lábfejünkkel. Mire a gép a leszálláshoz közeledett, már teljesen felfrissültünk.

És itt jött a harmadik meglepetés, ugyanis kiderült, hogy ez még nem a végállomás. Akinek nem felel meg Xi’an, az a gépen maradhat, hogy majd a következő megállónál, Urumqiban szálljon ki – ami alig 2120 km csak ide.

Dohányzásra kijelölt hely a xi'ani repülőtéren 

Xi’anban még csak félúton jár a modernizálás. Van ugyan két metróvonala, amelyek teljesen merőlegesek egymásra, de a repülőtérig még egyik sem ér el, így taxival mentünk a városba. Közben bőven volt időnk nézelődni. Már a reptér és a város között is látszott, hogy hatalmas léptékű a városfejlesztés – legalábbis lakásfronton. Egymást érték az épülőfélben lévő, 10-15 felhőkarcolóból álló lakóparkok, miközben – látszólag – minden más infrastruktúra hiányzott. Iskolának, boltnak, munkahelyet adó épületnek kinéző kezdeményezéseknek nyomás sem láttuk. Viszont kiderült, hogy az építkezések az elővárosban is folytatódnak, minden forgalmat, mindkét irányban megakasztva. Így aztán volt időnk megnézni, hogy mi mindent képes egy átlagos kínai egyetlen kismotorral vagy három kerekű motoros járgánnyal szállítani, sőt még egy buszon ülő kisfiúval és a nagypapájával is összebarátkoztunk. Miközben kölcsönösen előzgettük egymást a két sávban, lelkesen integettünk egymásnak. Amikor meg elővettük a fényképezőgépet, a nagypapa büszkén felemelte az unokáját, hogy egész alakos képet készíthessünk.

A város központja az ősi várfallal körülvett terület, természetesen egy dobtoronnyal és egy harangtoronnyal – valamint rengeteg turistával, és pontosan a szállodánk előtt egy gépfegyveres katonával. Így látszik, itt is tartanak a terrorizmustól.

Meglepően sok telepített rendőrőrssel is találkoztunk. Egy konténer, vagy kisbusz, rajta a POLICE felirat, előtte egy asztal és egy pad, ott ül két-három rendőr, jegyzetfüzettel, tollal és az elmaradhatatlan forró vizes termoszokkal, hogy őrizzen és védjen, ha szükség van rá.

A négy csillagos Bell Tower Hotelben szálltunk meg, amely olyan patinás, hogy már az 50-es években is állt, amikor a tér többi részét még csak roskatag házikók keretezték (ahogy egy olasz fotós remek fényképein láthattuk). A szálló előcsarnokában két aranyhalas medence biztosította a fengshui alapján a szerencsét és gazdagságot, aminek számos jelét láthattuk is a szobákban. Még puha, meleg fürdőköpenyünk és vendégváró ásványvizünk is volt. Csak alkalmunk nem, hogy kiélvezhessük, mert már indultunk is várost nézni.

Elsőként egy muszlimok lakta utcába mentünk, ami nem csak a lakosság hovatartozásáról, sokkal inkább a remek utcai ételárusokról nevezetes. Az egész utca végig éttermekkel, kifőzdékkel, ételes standokkal, meg persze souvenir árusokkal van tele. Gyuri meg én hullámvonalban haladtunk egyik látnivalótól a másikig, randomszerű megállásokkal, Dani és Sophie pedig csak győzte rajtunk tartani a szemét, hogy a nagy tömegben egyikünk se vesszen el.

Hogy mi mindből lehet ízletes és/vagy mutatós ételt készíteni! Ráadásul itt Kínában amúgy is szokás a házon kívüli étkezés, dél tájban mindenki az utcán van, hogy valami étkezési lehetőség után nézzen. Mindez felturbózva az idelátogató turistákkal már komoly tömeget képez.

Olajos magvakból készül az édesség - és a lelkes turista, aki besegít a munkába

Tejberizs-szerű édesség

Az utca végén aztán metróra szálltunk, hogy most aztán már igazán minél gyorsabban eljussunk a shaanxi tartományi múzeumba, ahol akár egy egész napot is el lehet tölteni, de nekünk is volt rá még vagy három óránk.

A múzeumhoz közeledve kissé meghökkenve néztük a hatalmas sort, de aztán kiderült, hogy ez egy érdekes üzletpolitika eredménye. Minden nap kiosztanak 4000 ingyenjegyet, 2500-at 14:00 óra előtt, a maradékot pedig a délután hátralévő részében. Minden látogató csak egyetlen jegyet kap, személy azonosító igazolvány ellenében, ezért aztán hosszú sorban állnak az egyetlen pénztárnál, ahol hozzál lehet jutni. Viszont aki hajlandó fizetni 20 jüant, az ezt egy másik pénztárnál sorállás nélkül megteheti.

Valóban hatalmas történeti és régészeti anyagot gyűjtöttek össze a múzeumban. A kedvenceim a makettszerű szobrok, vagy használati tárgyak, amelyek rengeteget elárulnak az adott korról és az alkotókról.

A tájékoztató szerint ez egy egybe épített disznóól és illemhely modellje

Terrakotta úszómedene

Az alagsorban, a kávézó mellett, egy foglalkoztató terem is volt, gyerekeknek. Persze bementem körülnézni. Én voltam az egyetlen érdeklődő éppen, úgyhogy igazán semmi akadálya nem volt, hogy kipróbáljam a linónyomást. Igaziból nem is a technika érdekelt, csináltam már ilyet gyerekkoromban, csak a kínai szövegű nyomat izgatott. Amiről aztán Sophie pillanatok alatt megfejtette, hogy csupán random karakterek, még csak nem is egyforma irányban sorba rakva. Alighanem egy kínai nyomdajáték elemeiből összeállított sablonról készítettem a lenyomatomat.

Amikor már erőink végén jártunk, még felcsaltam a társaságot az emeletre, ahol egy remek dokumentumfotó kiállításra bukkantunk. Egy, az ötvenes, hatvanas években itt élt olasz fotós örökítette meg a város akkori arculatát és az embereket. Érdekes volt összehasonlítgatni a nem is olyan nagyon régi múltat a jelennel, és látni a hatalmas átalakult.

Sophie beígérte nekünk Kína legnagyobb színes szökőkútjátékát is, de sajnos a műsort lekéstük, az utolsó előadás idején mi még a múzeumban szívtuk magunkba a látnivalókat. Azért magát a szökőkutat persze megnéztük. A valóban hatalmas medencesor végén impozánsan emelkedett egy sokemeletes torony. A körülötte levő parkban nyüzsögtek az emberek. Itt aztán igazán nem lehet arra panaszkodni, hogy mindenki otthon ül, a tévét bámulva, és üresek a közterek!

Egy a számtalan köztéri szobor közül

Eredetileg gyalog terveztünk hazamenni, de aztán annyit kóvályogtunk a parkban, hogy a végén buszra szálltunk. Hajmeresztő élmény volt. Este 10-kor, a még teljesen telített úton, a busz (és mindenki más is) próbál utat törni magának, folyamatosan váltogatva a sorokat, hogy mindig a legelőnyösebb(nek vélt) pozícióban legyen, és gyorsabban jusson előre, mint a forgalom többi résztvevője. Akiknek pontosan ugyanez a céljuk, és (látszólag) fikarcnyit sem törődnek azzal, hogy mások is haladni szeretnének. Valójában ez csak félig-meddig igaz. Az tény, hogy mindenki furakszik, viszont mégsem láttunk (még) egyetlen koccanást sem, valahogy mindenki viszonylag gyorsan eljut a legbelső sávból is a jobbra leágazáshoz, amikor ki akar lépni a körforgalomból, és ha az ember elhatározza, hogy lefényképezi a káoszt, hiába várja az ideális pillanatot, kiderül, hogy tulajdonképpen nincs is, megvan a dolgoknak a rendje. Viszont az is tény, hogy ha leállnak valamiért, akkor nem sokat foglalkoznak vele, hogy ezáltal esetleg egy egész sávot elfoglalnak, és a többieknek gondot okoznak. Pedig egy kis odafigyeléssel, és oldalra húzódó leállással sokat egyszerűsíthetnének embertársaik életén, mert a háromsávos úton remekül elfér négy sáv is egymás mellett, ahogy időről időre láthattuk is a forgalomban.