Ébresztő 4:30-kor!
5:00-kor a taxi már a ház előtt várt ránk. Itt
ez nagyon általános közlekedési eszköz. Nem túl drága, nem akar átverni (max.
előre bejelent egy magasabb árat, ha helyzeti előnyben van, például nagy
kiállítások közelében, esőben, amikor tényleg mindenki taxival akar menni),
ráadásul a feltölthető metrókártyával lehet fizetni itt is.
Ezen az úton én élvezhettem az ablak melletti
ülés élményét – a többiek pedig az alvás örömét J
Felhőfoszlányokkal szabdalt levegőn keresztül
is remek látványt nyújtottak a magas hegyek, kisebb-nagyobb folyók, hatalmas
víztárolók, és nagy, elterülő települések, melyek gyakran inkább csak kisebb
házcsoportok, lakóövezetek laza csoportosulásának hatották. Mindenhol
hatalmasak az építkezések. A levegőből is látszott, hogy (látszólag) az összefüggőbb
várostól elkülönülve, a semmi közepén bújnak ki a földből felhőkarcolók alkotta
lakónegyedek.
Több érdekesség is volt a repülőúton. Mindjárt
az első az volt, amikor a biztonsági előírásokat ismertették. Külön kitértek
ugyanis arra, hogy mi a teendő, ha az ember éppen áll, illetve az ülések közti
folyosón halad, amikor a gép hirtelen rázkódni kell. Ilyen esetben a
csomagtartó alatt végigfutó párkányba kell kapaszkodni. Ezt még sosem hallottam
említeni, itt viszont még az ábrás ismertetőn is szerepelt, a WC-n ülőkre
vonatkozó helyes magatartással együtt (ha ráz a gép, kapaszkodni kell).
Amikor már közeledtünk a célunkhoz, egyszer
csak megint beálltak a stewardessek a sorok közé, és megtudtuk, hogy most pedig
itt torna következik. Úgy is lett, a többség lelkesen követte az útmutatásokat,
forgattuk a kezünket, megfeszítettük, elernyesztettük az ujjainkat, ütögettük
az izmainkat, pipáltunk a lábfejünkkel. Mire a gép a leszálláshoz közeledett,
már teljesen felfrissültünk.
És itt jött a harmadik meglepetés, ugyanis
kiderült, hogy ez még nem a végállomás. Akinek nem felel meg Xi’an, az a gépen
maradhat, hogy majd a következő megállónál, Urumqiban szálljon ki – ami alig 2120
km csak ide.
Dohányzásra kijelölt hely a xi'ani repülőtéren |
Xi’anban még csak félúton jár a modernizálás.
Van ugyan két metróvonala, amelyek teljesen merőlegesek egymásra, de a
repülőtérig még egyik sem ér el, így taxival mentünk a városba. Közben bőven
volt időnk nézelődni. Már a reptér és a város között is látszott, hogy hatalmas
léptékű a városfejlesztés – legalábbis lakásfronton. Egymást érték az
épülőfélben lévő, 10-15 felhőkarcolóból álló lakóparkok, miközben – látszólag –
minden más infrastruktúra hiányzott. Iskolának, boltnak, munkahelyet adó
épületnek kinéző kezdeményezéseknek nyomás sem láttuk. Viszont kiderült, hogy
az építkezések az elővárosban is folytatódnak, minden forgalmat, mindkét
irányban megakasztva. Így aztán volt időnk megnézni, hogy mi mindent képes egy
átlagos kínai egyetlen kismotorral vagy három kerekű motoros járgánnyal szállítani,
sőt még egy buszon ülő kisfiúval és a nagypapájával is összebarátkoztunk.
Miközben kölcsönösen előzgettük egymást a két sávban, lelkesen integettünk
egymásnak. Amikor meg elővettük a fényképezőgépet, a nagypapa büszkén felemelte
az unokáját, hogy egész alakos képet készíthessünk.
A város központja az ősi várfallal körülvett
terület, természetesen egy dobtoronnyal és egy harangtoronnyal – valamint
rengeteg turistával, és pontosan a szállodánk előtt egy gépfegyveres katonával.
Így látszik, itt is tartanak a terrorizmustól.
Meglepően sok telepített rendőrőrssel is
találkoztunk. Egy konténer, vagy kisbusz, rajta a POLICE felirat, előtte egy
asztal és egy pad, ott ül két-három rendőr, jegyzetfüzettel, tollal és az
elmaradhatatlan forró vizes termoszokkal, hogy őrizzen és védjen, ha szükség
van rá.
A négy csillagos Bell Tower Hotelben szálltunk
meg, amely olyan patinás, hogy már az 50-es években is állt, amikor a tér többi
részét még csak roskatag házikók keretezték (ahogy egy olasz fotós remek
fényképein láthattuk). A szálló előcsarnokában két aranyhalas medence
biztosította a fengshui alapján a szerencsét és gazdagságot, aminek számos
jelét láthattuk is a szobákban. Még puha, meleg fürdőköpenyünk és vendégváró
ásványvizünk is volt. Csak alkalmunk nem, hogy kiélvezhessük, mert már
indultunk is várost nézni.
Elsőként egy muszlimok lakta utcába mentünk,
ami nem csak a lakosság hovatartozásáról, sokkal inkább a remek utcai ételárusokról
nevezetes. Az egész utca végig éttermekkel, kifőzdékkel, ételes standokkal, meg
persze souvenir árusokkal van tele. Gyuri meg én hullámvonalban haladtunk egyik
látnivalótól a másikig, randomszerű megállásokkal, Dani és Sophie pedig csak
győzte rajtunk tartani a szemét, hogy a nagy tömegben egyikünk se vesszen el.
Hogy mi mindből lehet ízletes és/vagy mutatós
ételt készíteni! Ráadásul itt Kínában amúgy is szokás a házon kívüli étkezés, dél
tájban mindenki az utcán van, hogy valami étkezési lehetőség után nézzen.
Mindez felturbózva az idelátogató turistákkal már komoly tömeget képez.
Olajos magvakból készül az édesség - és a lelkes turista, aki besegít a munkába |
Tejberizs-szerű édesség |
Az utca végén aztán metróra szálltunk, hogy
most aztán már igazán minél gyorsabban eljussunk a shaanxi tartományi múzeumba,
ahol akár egy egész napot is el lehet tölteni, de nekünk is volt rá még vagy
három óránk.
A múzeumhoz közeledve kissé meghökkenve néztük
a hatalmas sort, de aztán kiderült, hogy ez egy érdekes üzletpolitika
eredménye. Minden nap kiosztanak 4000 ingyenjegyet, 2500-at 14:00 óra előtt, a
maradékot pedig a délután hátralévő részében. Minden látogató csak egyetlen
jegyet kap, személy azonosító igazolvány ellenében, ezért aztán hosszú sorban
állnak az egyetlen pénztárnál, ahol hozzál lehet jutni. Viszont aki hajlandó
fizetni 20 jüant, az ezt egy másik pénztárnál sorállás nélkül megteheti.
Valóban hatalmas történeti és régészeti
anyagot gyűjtöttek össze a múzeumban. A kedvenceim a makettszerű szobrok, vagy
használati tárgyak, amelyek rengeteget elárulnak az adott korról és az alkotókról.
A tájékoztató szerint ez egy egybe épített disznóól és illemhely modellje |
Terrakotta úszómedene |
Az alagsorban, a kávézó mellett, egy
foglalkoztató terem is volt, gyerekeknek. Persze bementem körülnézni. Én voltam
az egyetlen érdeklődő éppen, úgyhogy igazán semmi akadálya nem volt, hogy kipróbáljam
a linónyomást. Igaziból nem is a technika érdekelt, csináltam már ilyet
gyerekkoromban, csak a kínai szövegű nyomat izgatott. Amiről aztán Sophie pillanatok
alatt megfejtette, hogy csupán random karakterek, még csak nem is egyforma
irányban sorba rakva. Alighanem egy kínai nyomdajáték elemeiből összeállított
sablonról készítettem a lenyomatomat.
Amikor már erőink végén jártunk, még
felcsaltam a társaságot az emeletre, ahol egy remek dokumentumfotó kiállításra
bukkantunk. Egy, az ötvenes,
hatvanas években itt élt olasz fotós örökítette meg a város akkori
arculatát és az embereket. Érdekes volt összehasonlítgatni a nem is olyan
nagyon régi múltat a jelennel, és látni a hatalmas átalakult.
Sophie beígérte nekünk Kína legnagyobb színes
szökőkútjátékát is, de sajnos a műsort lekéstük, az utolsó előadás idején mi
még a múzeumban szívtuk magunkba a látnivalókat. Azért magát a szökőkutat
persze megnéztük. A valóban hatalmas medencesor végén impozánsan emelkedett egy
sokemeletes torony. A körülötte levő parkban nyüzsögtek az emberek. Itt aztán
igazán nem lehet arra panaszkodni, hogy mindenki otthon ül, a tévét bámulva, és
üresek a közterek!
Egy a számtalan köztéri szobor közül |
Eredetileg gyalog terveztünk hazamenni, de
aztán annyit kóvályogtunk a parkban, hogy a végén buszra szálltunk. Hajmeresztő
élmény volt. Este 10-kor, a még teljesen telített úton, a busz (és mindenki más
is) próbál utat törni magának, folyamatosan váltogatva a sorokat, hogy mindig a
legelőnyösebb(nek vélt) pozícióban legyen, és gyorsabban jusson előre, mint a
forgalom többi résztvevője. Akiknek pontosan ugyanez a céljuk, és (látszólag)
fikarcnyit sem törődnek azzal, hogy mások is haladni szeretnének. Valójában ez
csak félig-meddig igaz. Az tény, hogy mindenki furakszik, viszont mégsem
láttunk (még) egyetlen koccanást sem, valahogy mindenki viszonylag gyorsan
eljut a legbelső sávból is a jobbra leágazáshoz, amikor ki akar lépni a
körforgalomból, és ha az ember elhatározza, hogy lefényképezi a káoszt, hiába
várja az ideális pillanatot, kiderül, hogy tulajdonképpen nincs is, megvan a
dolgoknak a rendje. Viszont az is tény, hogy ha leállnak valamiért, akkor nem
sokat foglalkoznak vele, hogy ezáltal esetleg egy egész sávot elfoglalnak, és a
többieknek gondot okoznak. Pedig egy kis odafigyeléssel, és oldalra húzódó
leállással sokat egyszerűsíthetnének embertársaik életén, mert a háromsávos
úton remekül elfér négy sáv is egymás mellett, ahogy időről időre láthattuk is
a forgalomban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése