17. Bali – Minden, mi szem-szájnak ingere

Bali igazi turistaparadicsom.


Ehhez persze megvan minden természeti adottsága is, de az is igaz, hogy a helyiek is ügyesen kihasználnak minden lehetőséget. Persze a bevételek java nem a kisemberek pénztárcáját gyarapítja, de szegényen is kedvesek, mosolygósak, igyekeznek kitalálni a turisták gondolatait, kínálgatják a szolgáltatásaikat, de nem erőszakosak…

Kuta, a sziget déli része, a szörfözők számára ideális. Persze ezt én, tenger nélküli országból érkezett, „vidéki” kislány, honnan is tudhattam volna. Láttam a homokos partot, a lágyan partra sodródó hullámokat – lelkesen elkezdtem belegázolni a vízbe. Aztán az első lágy hullám, amely maximum a térdemig ért, úgy kent oda a parti homokhoz, hogy egyből kidörzsölődött a csacsavacsa bőröcském. És miközben visszaáramlott, olyan erővel szívott magával, hogy még térdre tápászkodni sem igen tudtam, csak feküdtem hasmánt a homokon, és igyekeztem megkapaszkodni a nagy semmiben. Kellett egy kis idő, amíg egyáltalán meg tudtam állni a hullámokkal szemben, de addigra már annyira tele volt még a hajam is homokkal, hogy egész héten pergett belőle, hiába mostam meg többször is. Laci persze egyből belevetette magát a közepébe, de én szerényen megmaradtam a parton, a 10(-20-30) centiméteres vízben, ott edzettem a lábizmaimat meg az egyensúlyérzékemet.

Tengerpart szörfözőknek

Denpasarban első este elmentünk sétálni a városban, és találtunk egy információs központ feliratú standot. Gondoltuk, kérünk egy térképet a szigetről. Mindjárt egy részletes útmutatást is kaptunk mellé, hogy mi mindent érdemes megnézni, és a végén persze kibökte a fickó, hogy olcsón tud ajánlani kisbuszt, sofőrrel, aki körbe is visz bennünket. Amikor megmondtuk, hogy nekünk már van leszervezett utunk, továbbra is kedvesen a kezünkbe nyomta a névjegyét, hogy hívjuk bármikor, ha mégis meggondolnánk magunkat, és barátságosan elköszöntünk egymástól.

Bárki megszervez bármit. Mindenkinek van legalább egy testvére, sógora, bácsikája vagy legalább barátja, aki éppen azzal foglalkozik, ami bennünket érdekel. Ez Lembonganon érződött a legjobban. Ez a kis sziget, amennyire megítélhettem, tényleg szinte csak a turistákból él. Szerencsére (még) nem a luxus turistákból. Nincsenek 5 csillagos szállodák, és gyönyörűen kiépített strandok, a sziget megközelítése kishajóval, a korallok közt partra gázolva szintén nem a gazdag turisták igényeit szolgálja. Megmaradt nagyjából olyannak, mint korábban volt, csak kis mértékben alakult át a turisták igényei szerint. Egy-egy család birtokában elég nagy terület van, ezen aztán egy részük motelt, más részük éttermet, motor- és kerékpárkölcsönzőt, pénzváltó helyet, szörfiskolát vagy souvenir boltot alakított ki. Mindezek sokszor a lakóház elválaszthatatlan részét képezik.

Alvó kisfiú a pénzváltóban

Egyik este betértünk például egy szerényebb kinézetű étterembe. Ez is az családi vállalkozás fajtájú étterem volt. A ház előtti hatalmas teraszra kitettek három-négy asztalt székekkel, a kerítés elé, az utcára pedig kiraktak egy 6-8 ételből áll étlapot, olcsó árakkal.

A legtöbb hagyományos helyi étel gyorsan elkészíthető. Így aztán ha jön egy vendég, összeütnek neki valamit a konyhában. Még az alapanyagokat sem kell raktáron tartani, bármikor át lehet szaladni a szemben lévő boltba a  zöldségért, húsért vagy tésztáért. A teraszt pedig megosztva használják a vendégek és a családtagok, akik egy sarokban leterített szőnyegen szintén itt élik megszokott esti életüket, beszélgetnek, játszanak a gyerekekkel, élvezik a hűvös levegőt.

Láttunk persze igazi étteremnek kiépített helyeket is, díszkivilágítással, sok-sok asztallal, célirányos konyhával, hasonló ételkínálattal – és háromszor akkora árakkal.

A legtöbb ember több lábon áll egyszerre. Jó példa erre a családi étterem, amit csak úgy, melléküzemágként tartanak az egyéb tevékenységük mellett.

Egy másik étterem francia tulajdonosa, aki vietnámi feleségével telepedett le itt, és akihez a francia pirítós eredetét megtudakolni vágyva tértünk be (érdekes témák tudnak felmerülni a spontán beszélgetések közben)  például szörfiskolát működtet a parton.

A moteltulajdonosunk is minden kívánságunkra talált megoldást. Amikor például kerékpárokat akartunk bérelni, egyből tudta, hol keressük a tulajt.

A prospektus szerint a sziget körbekerékpározása 6 órát vesz igénybe, ezért mi – roppan logikusan 3 óra után indultunk neki a kerékpártúránknak. Amikor lakatot kértünk a kerékpárok lezárásához, a tulaj megnyugtatóan mondta, hogy lopásra van garancia. Károkozásra nincs, de a szigeten olyan becsületes emberek élnek, hogy kerékpárlopásra még elvétve sem kerül sor.

Így aztán bátran nekivágtunk, és keskeny utakon, gödrökön és nagy köveken egyensúlyozva, a két irányú motor- és furgonforgalmat figyelembe véve körbekarikáztuk, na nem az egész, de a fél szigetet. Ez már a chilei-ausztrál meccs után volt, úgyhogy amikor az egyik eltévedésünk során egy chilei párral konzultáltunk (akik szintén nem tudták, hogy hol is vannak pontosan), a meccs kimenete ellenére kölcsönösen biztosítottuk egymást a nagyrabecsülésünkről.

Együtt a csapat

Természetesen nem hagyhattuk ki a búvárkodást sem. Egyik reggel egy kis hajó várt bennünket a motel előtt, benne az összes szükséges felszereléssel, szemüvegek, pipák, békalábak, mentőmellények. Kivitt minket a tengerre, egy jól beetetett helyre (később még két hajó csatlakozott hozzánk, ugyanahhoz a bójához kikötve), ahol aztán „tessék, lehet beugrálni” felkiáltással szabadjára lettünk eresztve. Mivel még ez a tenger is a szörfözőknek kedvezett, elég szépen voltak hullámok. Ez leginkább nekem okozott problémát, mivel én pipa nélkül bámultam a halakat, így sűrűn fel kellett emelnem a fejem levegővétel céljából, és ilyenkor bizony többször is előfordult, hogy kaptam egy-egy nyelet sós vizet is. De még így is megérte, annyira szép volt a víz alatti világot – és az ügyesebbek víz alatti úszkálását – nézegetni. Vagy egy órán át bírtuk, aztán sorban lemorzsolódtunk, azaz hajóra szálltunk.

A csónakban ülők csak ennyit láttak

Utána még behajóztunk a mangrove erdőbe is egy körre, hogy teljes legyen az élvezet.

Egyik délután kitaláltuk, hogy szeretnék egy masszázst. Derék motelosunknak természetesen erre is volt megoldása, két órán belül (Láh = szicsasz = minek kapkodni) már ott is volt néhány energikus hölgy, akik azonmód, a kertben lehajítottak bennünket egy-egy napozóágyról, lehántották rólunk a ruháink legnagyobb részét, és vagy egy órán át szakszerűen megdögönyöztek. Kellemes félhomály, majd sötétségbe burkolózó pálmafák, a homokot nyaldosó hullámok zaja, felettünk a csillagos ég, s közben a kényeztető masszázs – hát igen, nem rossz dolog ilyesmit átélni.

Utolsó nap elindultunk sétálni a városközpontba, ahova – lévén a „város” csak egy picike település – pillanatok alatt megérkeztünk, sőt nem telt bele sok idő, hogy a másik végén el is hagyjuk a várost…

Érdekes volt gyalogszerrel látni azokat a helyeket, amelyek mellett tegnap biciklivel, és erősen az úthibákra koncentrálva haladtunk el.

Minden síron napernyő és (virág helyett) poharas vagy palackos víz

Végül némi további gyaloglás után, eljutottunk egy másik beach-re, ahol szintén voltak éttermek meg motelek, meg helyi járatú kikötő pont (azaz egy hely ahol nagyjából a partig kicsúszott a lapos fenekű hajó), meg banáncsónak, meg szörfiskola, meg…. Igaziból paddle boardozni szerettünk volna, de nem kerestük elég intenzíven a lehetőségeket, aztán végül inkább úgy döntöttünk, hogy járművet bérelünk, és elmegyünk a következő szigetre átívelő függőÍidig – amelyről Laci, természetesen, bele is ugrott a tengerbe. Maga az autóbérlés egyszerűen ment. Nagyjából elég volt csak elkiáltani magunkat, hogy de szeretnék autót bérelni, és már ott is állt előttünk az autó, sofőrrel.

Na, jó, nem egészen így történt, de tényleg csak körülforgattuk a fejünket, és már meg is találtuk a helyi Transport service dobogón hűsölő sofőröket, akik közül az egyik alkudozott, viszont egy másik fuvarozott aztán bennünket.

Mi is volt még? Eveztünk minikenuval,

próbáltunk sárkányt eregetni a tengerparton, minimális sikerrel,

 a tengerben gázolva sétáltunk reggelizni a parti kávézókba,

csodáltuk a tengeri fű ültetvényeket, a naplementét, a helyiek derűs és nyugodt természetét, figyeltük az árapály változásait…

Persze, tudom, itt sincs kolbászból a kerítés (zsírjára is sülne a nagy melegben), de amennyit láttam Baliból, és főleg Lembonganból, az teljes mértékben rajongójává tett.

Újabb tétel, az Ide még vissza kell jönnöm! listámon.