19. Ami még kimarad

Az előző blogban ugyan már hazaértem, de a jegyzeteimben találtam még néhány érdekességet.

Légszennyezettség – Eddig háromszor jártam Shanghaiban, először decemberben, aztán májusban, idén pedig júniusban. Korábban mindig tiltakoztam, amikor a légszennyezettségről kérdeztek, most viszont sajnos én is tapasztaltam. Na, nem azt a horrorisztikus képet, amit időnként előrángatnak, és mutatnak Peking utcáiról, hogy mindenki maszkban van, és senki az orráig sem lát a szmogtól, de az tény hogy ott tartózkodásom két hete alatt Shanghaiban egyetlenegyszer sem volt ragyogó kék az ég, a szürkés „lazur” mindig jelen volt a fejünk felett. (Ez persze Balira nem vonatkozik!)

Mindamellett jártamban-keltemben más nyomát nem tapasztaltam a szennyezett levegőnek – nem voltak porosak a növények levelei, viszonylag kevesen hordtam maszkot, és magamon meg a ruhámon, cipőmön sem tapasztaltam lerakódást. Csak az a szép kék ég, csak az hiányzott.

Wu Changshuo emlékháza -a szürkéskék ég alatt

Újfent pozitívan nyugtáztam viszont azt a megoldást, amivel Ázsián kívül én még nem találkoztam  - bár állítólag már Európában is kezd megjelenni. Nevezetesen azt, hogy a közvécék előtti mosdók úgy vannak elhelyezve, hogy miután kezet mostál, már egyetlen kilincset sem kell megfognod. Mindig is erős kihívást jelentett, hogyan fogjam meg a tisztára mosott kezemmel a mindenki által agyonfogdosott kilincset. Ki is fejlesztettem már rá jó néhány módszert, bár ezek sajnos nem mindig járnak harci sérülések nélkül, itt viszont kéz mosás után egyszerűen csak kisétál az ember a nyitott előtérből (illetve egyetlen helyen volt ajtó, az viszont fotocellás volt). Hasonló megoldást örömmel üdvözölnék idehaza is a McDonald’sban, repülőtéren, vasútállomáson és mindenhol máshol.

És ha már a témánál vagyunk. Malajziában és Indiában, az alapos tisztaságra törekedve, minden WC-nél kézi zuhany is volt, hogy dolga végeztével azonnal tisztába is tehesse magát az ember.

De térjünk vissza Kínára. Sok az eszkimó és … mindenkinek jár fóka. Ezért aztán mindenhol nagyon sok munkaerőt alkalmaznak. Hogy tényleges munka nem mindenkinek jut, az igazából senkit sem zavar.

Az ingatlan irodákba például számolatlanul veszik fel az alkalmazottakat, akiknek egy része szorosan egymás mellett álló íróasztalok és számítógépek mellett unatkozva várja a potenciális ügyfeleket. Más részük viszont, öltönyben, fehér ingben, jó esetben még nyakkendőben is, az utcán álldogál – vagy még inkább az útpatkán üldögél nagy táblák mellett, melyeken a környék eladó/kiadó ingatlanjai kelletik magukat. Nem volt igazán világos a számomra, hogy honnan is várják tulajdonképpen az érdeklődőket. Gyalogszerrel rajtam kívül legfeljebb egy-két helybéli – főleg nagyszülők és unokák – járnak, az autósok, motorosok pedig annyira el vannak foglalva egymással és azzal, hogy bevágjanak egymás elé, hogy biztosan nem érnek rá ezeket a táblákat tanulmányozni.

Hasznosabb viszont a sok munkaerő a lakótelepi karbantartó részlegeknél. A mi házunkban (23 emeletes toronyház) úgy történt a szemétgyűjtés, hogy minden emeleten volt egy kuka (szelektív hulladékgyűjtéssel csak utcai kukáknál találkoztam, elvétve), szépen kibélelve szemeteszsákkal, a lakók abba szórták a szemetet, és a takarítószemélyzet időről időre elvitte a teli (?) zsákot, és újat hozott. Nem tudom, milyen sűrűn cserélték a zsákokat, mert soha nem sikerült senkivel találkoznom ott, viszont éjjel-nappal akármikor is mentem, hogy bedobjam a szemetet, szinte mindig éppen friss, üres szemetes zsák volt a kukában.

Szorgos munkaerő - az ablaknál keressétek :-)

És egy kis divat bemutató. Úgy tűnik, Shanghai az öltözködés terén is a szélsőségek városa. Idősebb emberek (a korukat megállapítani nem igazán tudtam) előszeretettel viselik a Mao-éra stílusát. Egyenes szárú nadrág, szűkítés és mandzsetta nélküli ingkabát. Igaz, legtöbbször már nem zsákvászonból készül, főleg a kabátnál „bátran” használják a (visszafogott) színeket és mintákat, de a stílus még teljesen a régebbi kor lenyomatát hordozza.

Ennél jobb divatfotót sajnos nem találtam a képeim között 

Így viszot már senki nem öltözik (Utcai gőzgombóc árus szobra)

A fiatalok körében viszont teljes az összevisszaság. Itt láttam a legelegánsabb és leglepukkantabb ruházatokat egyaránt. Rengeteg az extravagáns, és sajnos még több az egyszerűen csak ízléstelen. Sokszor messziről ordít, hogy az amerikai filmekből, médiából vették a példát, csak éppen az apró részletek összehangolása nem sikerült.

Amit választanak, azt nagyon választják. A szakadt farmert csak az anyag felvető szálai tartják egyben, a flitteres ruhán több a flitter, mint a textil, az élénk színek olyan harsányak, hogy még sötétben is rikítanának.

A kínai lányok körében közkedvelt a muszlin, hordják is minden lehetséges és lehetetlen alkalomra – munkába, esküvőre, bevásárláshoz és hegymászás közben – de tényleg. Nem sikerült olyan élethelyzetet találni, ahol legalább egy-két muszlin szoknyába, muszlin felsőbe öltözött lánnyal ne találkoztam volna. Rendszerint flitterrel, gyöngyökkel és strasszal is kombinálják. És az összhang „megőrzése” érdekében gyakran neon színű, gumi talpú tornacsukát, vagy szőrös csizmát viselnek hozzá.

Ugyanakkor aki elegáns, az viszont tökéletesen az. Finoman, visszafogottan, hűvös magabiztossággal – öröm rájuk nézni.

És a történet lezárásaként, íme néhány ár, a teljesség igénye nélkül:

Repülőjegy, Budapest-Shanghai, retur: 150,000 Ft

      Shanghai:

Múzeumi belépők: 8-20 RNB

Ebéd gyorsétkezdében, itallal: 13-35 RNB

Metro, feltöltő kártyás, távolság alapú számlázás, két hét alatt: 150 RNB

      Bali (helyi fizetőeszköz a rúpia, de sok helyen USD-ral fizettünk):

vízum, reptéren rendezhető: 25 USD

ország elhagyásakor a reptéren fizetendő kilépési illeték (???): 200.000 rúpia

Bali Brió teljes körű szolgáltatása (Blue Pointtól kikötőig, onnan hajóval Lembonganra, ott a motelig, majd ugyanez vissza a repülőtérig): 45 USD/fő

egész napos körutazás, bérelt kisbusszal és sofőrrel: 90 USD

belépők a templomokba: kb. 1,5 USD/fő

masszázs: 15 USD/fő

kerékpár bérlés (egész délutánra) 20.000 rúpia/fő

Bingtang sör, nagy üveges: 25-35.000 rúpia

egy tál finom és bőséges étel: 15.000 rúpiától (elegáns helyen akár 100.000-ig is)

egy pohár juice: 20-30.000 rúpia

szárong: 30-50.000 rúpia (reptéren a duty free shopban 150.000)
(1 RNB = kb. 37 Ft, 1 USD = kb. 11.500 indonéz rúpia, 2014. július)

Ezzel ez az utazás hivatalosan is véget ért.

Ui. Ha nem akarsz lemaradni semmiről, iratkozz fel az e-mailes értesítésre (jobb felső sarokban). Időnként kisebb kaliberű úti élményeimről is beszámolok.

17. Bali – Minden, mi szem-szájnak ingere

Bali igazi turistaparadicsom.


Ehhez persze megvan minden természeti adottsága is, de az is igaz, hogy a helyiek is ügyesen kihasználnak minden lehetőséget. Persze a bevételek java nem a kisemberek pénztárcáját gyarapítja, de szegényen is kedvesek, mosolygósak, igyekeznek kitalálni a turisták gondolatait, kínálgatják a szolgáltatásaikat, de nem erőszakosak…

Kuta, a sziget déli része, a szörfözők számára ideális. Persze ezt én, tenger nélküli országból érkezett, „vidéki” kislány, honnan is tudhattam volna. Láttam a homokos partot, a lágyan partra sodródó hullámokat – lelkesen elkezdtem belegázolni a vízbe. Aztán az első lágy hullám, amely maximum a térdemig ért, úgy kent oda a parti homokhoz, hogy egyből kidörzsölődött a csacsavacsa bőröcském. És miközben visszaáramlott, olyan erővel szívott magával, hogy még térdre tápászkodni sem igen tudtam, csak feküdtem hasmánt a homokon, és igyekeztem megkapaszkodni a nagy semmiben. Kellett egy kis idő, amíg egyáltalán meg tudtam állni a hullámokkal szemben, de addigra már annyira tele volt még a hajam is homokkal, hogy egész héten pergett belőle, hiába mostam meg többször is. Laci persze egyből belevetette magát a közepébe, de én szerényen megmaradtam a parton, a 10(-20-30) centiméteres vízben, ott edzettem a lábizmaimat meg az egyensúlyérzékemet.

Tengerpart szörfözőknek

Denpasarban első este elmentünk sétálni a városban, és találtunk egy információs központ feliratú standot. Gondoltuk, kérünk egy térképet a szigetről. Mindjárt egy részletes útmutatást is kaptunk mellé, hogy mi mindent érdemes megnézni, és a végén persze kibökte a fickó, hogy olcsón tud ajánlani kisbuszt, sofőrrel, aki körbe is visz bennünket. Amikor megmondtuk, hogy nekünk már van leszervezett utunk, továbbra is kedvesen a kezünkbe nyomta a névjegyét, hogy hívjuk bármikor, ha mégis meggondolnánk magunkat, és barátságosan elköszöntünk egymástól.

Bárki megszervez bármit. Mindenkinek van legalább egy testvére, sógora, bácsikája vagy legalább barátja, aki éppen azzal foglalkozik, ami bennünket érdekel. Ez Lembonganon érződött a legjobban. Ez a kis sziget, amennyire megítélhettem, tényleg szinte csak a turistákból él. Szerencsére (még) nem a luxus turistákból. Nincsenek 5 csillagos szállodák, és gyönyörűen kiépített strandok, a sziget megközelítése kishajóval, a korallok közt partra gázolva szintén nem a gazdag turisták igényeit szolgálja. Megmaradt nagyjából olyannak, mint korábban volt, csak kis mértékben alakult át a turisták igényei szerint. Egy-egy család birtokában elég nagy terület van, ezen aztán egy részük motelt, más részük éttermet, motor- és kerékpárkölcsönzőt, pénzváltó helyet, szörfiskolát vagy souvenir boltot alakított ki. Mindezek sokszor a lakóház elválaszthatatlan részét képezik.

Alvó kisfiú a pénzváltóban

Egyik este betértünk például egy szerényebb kinézetű étterembe. Ez is az családi vállalkozás fajtájú étterem volt. A ház előtti hatalmas teraszra kitettek három-négy asztalt székekkel, a kerítés elé, az utcára pedig kiraktak egy 6-8 ételből áll étlapot, olcsó árakkal.

A legtöbb hagyományos helyi étel gyorsan elkészíthető. Így aztán ha jön egy vendég, összeütnek neki valamit a konyhában. Még az alapanyagokat sem kell raktáron tartani, bármikor át lehet szaladni a szemben lévő boltba a  zöldségért, húsért vagy tésztáért. A teraszt pedig megosztva használják a vendégek és a családtagok, akik egy sarokban leterített szőnyegen szintén itt élik megszokott esti életüket, beszélgetnek, játszanak a gyerekekkel, élvezik a hűvös levegőt.

Láttunk persze igazi étteremnek kiépített helyeket is, díszkivilágítással, sok-sok asztallal, célirányos konyhával, hasonló ételkínálattal – és háromszor akkora árakkal.

A legtöbb ember több lábon áll egyszerre. Jó példa erre a családi étterem, amit csak úgy, melléküzemágként tartanak az egyéb tevékenységük mellett.

Egy másik étterem francia tulajdonosa, aki vietnámi feleségével telepedett le itt, és akihez a francia pirítós eredetét megtudakolni vágyva tértünk be (érdekes témák tudnak felmerülni a spontán beszélgetések közben)  például szörfiskolát működtet a parton.

A moteltulajdonosunk is minden kívánságunkra talált megoldást. Amikor például kerékpárokat akartunk bérelni, egyből tudta, hol keressük a tulajt.

A prospektus szerint a sziget körbekerékpározása 6 órát vesz igénybe, ezért mi – roppan logikusan 3 óra után indultunk neki a kerékpártúránknak. Amikor lakatot kértünk a kerékpárok lezárásához, a tulaj megnyugtatóan mondta, hogy lopásra van garancia. Károkozásra nincs, de a szigeten olyan becsületes emberek élnek, hogy kerékpárlopásra még elvétve sem kerül sor.

Így aztán bátran nekivágtunk, és keskeny utakon, gödrökön és nagy köveken egyensúlyozva, a két irányú motor- és furgonforgalmat figyelembe véve körbekarikáztuk, na nem az egész, de a fél szigetet. Ez már a chilei-ausztrál meccs után volt, úgyhogy amikor az egyik eltévedésünk során egy chilei párral konzultáltunk (akik szintén nem tudták, hogy hol is vannak pontosan), a meccs kimenete ellenére kölcsönösen biztosítottuk egymást a nagyrabecsülésünkről.

Együtt a csapat

Természetesen nem hagyhattuk ki a búvárkodást sem. Egyik reggel egy kis hajó várt bennünket a motel előtt, benne az összes szükséges felszereléssel, szemüvegek, pipák, békalábak, mentőmellények. Kivitt minket a tengerre, egy jól beetetett helyre (később még két hajó csatlakozott hozzánk, ugyanahhoz a bójához kikötve), ahol aztán „tessék, lehet beugrálni” felkiáltással szabadjára lettünk eresztve. Mivel még ez a tenger is a szörfözőknek kedvezett, elég szépen voltak hullámok. Ez leginkább nekem okozott problémát, mivel én pipa nélkül bámultam a halakat, így sűrűn fel kellett emelnem a fejem levegővétel céljából, és ilyenkor bizony többször is előfordult, hogy kaptam egy-egy nyelet sós vizet is. De még így is megérte, annyira szép volt a víz alatti világot – és az ügyesebbek víz alatti úszkálását – nézegetni. Vagy egy órán át bírtuk, aztán sorban lemorzsolódtunk, azaz hajóra szálltunk.

A csónakban ülők csak ennyit láttak

Utána még behajóztunk a mangrove erdőbe is egy körre, hogy teljes legyen az élvezet.

Egyik délután kitaláltuk, hogy szeretnék egy masszázst. Derék motelosunknak természetesen erre is volt megoldása, két órán belül (Láh = szicsasz = minek kapkodni) már ott is volt néhány energikus hölgy, akik azonmód, a kertben lehajítottak bennünket egy-egy napozóágyról, lehántották rólunk a ruháink legnagyobb részét, és vagy egy órán át szakszerűen megdögönyöztek. Kellemes félhomály, majd sötétségbe burkolózó pálmafák, a homokot nyaldosó hullámok zaja, felettünk a csillagos ég, s közben a kényeztető masszázs – hát igen, nem rossz dolog ilyesmit átélni.

Utolsó nap elindultunk sétálni a városközpontba, ahova – lévén a „város” csak egy picike település – pillanatok alatt megérkeztünk, sőt nem telt bele sok idő, hogy a másik végén el is hagyjuk a várost…

Érdekes volt gyalogszerrel látni azokat a helyeket, amelyek mellett tegnap biciklivel, és erősen az úthibákra koncentrálva haladtunk el.

Minden síron napernyő és (virág helyett) poharas vagy palackos víz

Végül némi további gyaloglás után, eljutottunk egy másik beach-re, ahol szintén voltak éttermek meg motelek, meg helyi járatú kikötő pont (azaz egy hely ahol nagyjából a partig kicsúszott a lapos fenekű hajó), meg banáncsónak, meg szörfiskola, meg…. Igaziból paddle boardozni szerettünk volna, de nem kerestük elég intenzíven a lehetőségeket, aztán végül inkább úgy döntöttünk, hogy járművet bérelünk, és elmegyünk a következő szigetre átívelő függőÍidig – amelyről Laci, természetesen, bele is ugrott a tengerbe. Maga az autóbérlés egyszerűen ment. Nagyjából elég volt csak elkiáltani magunkat, hogy de szeretnék autót bérelni, és már ott is állt előttünk az autó, sofőrrel.

Na, jó, nem egészen így történt, de tényleg csak körülforgattuk a fejünket, és már meg is találtuk a helyi Transport service dobogón hűsölő sofőröket, akik közül az egyik alkudozott, viszont egy másik fuvarozott aztán bennünket.

Mi is volt még? Eveztünk minikenuval,

próbáltunk sárkányt eregetni a tengerparton, minimális sikerrel,

 a tengerben gázolva sétáltunk reggelizni a parti kávézókba,

csodáltuk a tengeri fű ültetvényeket, a naplementét, a helyiek derűs és nyugodt természetét, figyeltük az árapály változásait…

Persze, tudom, itt sincs kolbászból a kerítés (zsírjára is sülne a nagy melegben), de amennyit láttam Baliból, és főleg Lembonganból, az teljes mértékben rajongójává tett.

Újabb tétel, az Ide még vissza kell jönnöm! listámon.

16. Bali – Szellemek, démonok, istenek

A wikipédiából (és más authentikus forrásokból) kiolvasható, hogy Balin az uralkodó vallás a hindu, mégpedig a balinéz hindu vallás, melyet Bali lakosságának 93%-a gyakorol. Ez a vallás az indiai hinduizmus és a helyi, az ősök tiszteletén alapuló anamista hiedelmek, szellemekben való hit keveredése.

Aki nem olvassa a wikipédiát, az se aggódjon, a saját szemével is észreveheti, hogy Balin mennyire a hétköznapok része a vallás, az istenek és szellemek tisztelete. Lépten-nyomon templomokba, szentélyekbe ütközünk, utcán, téren, középületekben és családi házak kertjében.

Útkereszteződésekben is monumentális kőszobrok állnak, de megtaláljuk őket a piactéren, a kapuk két oldalán, a strandon. Naponta kétszer, reggel és este kis, bambuszlevélből font kosárkában, virág- és ételfelajánlásokat tartalmazó áldozati adománnyal hódolnak az isteneknek és próbálják lekenyerezni a rossz szellemeket.  Ez utóbbiak számára a földre teszik az adományt. Városon, falun, bármilyen ember lakta helyen folyamatosan találkozunk ezekkel a kosárkákkal a járdán, útszélen, kapubejáratnál – de ugyanígy a taxi pohártartójában, a kishajóban, a szentélynek kialakított asztalkán, a szállodában a szökőkút szélén. A kosár tartalmát zömében apróra vágott bambuszlevelek alkotják, erre kerülnek a virágok, virágszirmok, és valami ennivaló, ami Mars-szelet épp úgy lehet, mint főtt rizs – mellette kis tálkában pedig az ízesítésre szolgáló szójaszósz. Az egyik alkalommal megfigyeltem egy öreg nénit, aki, miután elhelyezte a földön az áldozati ajándékot, a ruhája zsebéből előhalászta a szójaszószos  üveget, meghintette vele a kosárka tartalmát, aztán az üveg visszakerült a zsebébe, hogy otthon is legyen mivel ízesíteni az ételt.. Adjuk meg az Isteneknek, ami az isteneké, és az embereknek, ami az embereké.

Virág- és ételáldozat a járdán a rossz szellemek kiengesztelésére

A kosárkák addig vannak ott, amíg egy galamb, kutya vagy majom el nem lopja, ki nem lopja belőle a tartalmát – vagy amíg el nem jön a következő áldozat ideje. Ekkor gondosan összeszedik és a szemétbe dobják, helyére friss áldozat kerül.

Esti áldozati ajándékok elhelyezése a tengerparti mólón (háttérben tengerifű ültevény, apály idején)

A turisták, akik tömegesen látogatják a híresebb templomokat (itt nem egyetlen épületről, inkább épület együttesről vagy templomról és a körülötte levő, bekerített, szobrokkal, szentélyekkel tarkított területről beszélünk), hamar megtanulják, hogy Balin a templomokba  csak a lábat (legalább a térdet) eltakaró ruházatban szabad belépni.

Akinek a nadrágja vagy szoknyája ennél rövidebb, esetleg túl átlátszó,  annak a belépti jegy mellé mindjárt egy szárongot is adnak, amit magára tekerhet.  Én féllábszárig érő, enyhén áttesztő nyári ruhában voltam a templomtúránkon. Az első templomba beengedtek, a másodikban egy sárga övet kellett a derekamra kötni (na, erre még nem találtam információt, hogy mit szimbolizál, de biztosan fontos szerepe van, mert a balinéz emberek hétköznapi ruhatárásnak is elengedhetetlen része), a harmadik helyen pedig már én sem mentesültem a kötelező szárong alól.

Szárong kötelező

A szobrok, szentélyek, sőt sokszor a fák is, (általában) fekete-fehér kockás szárongot viseltek. A fekete-fehér, ahogy a szentelt víz és a füstölő együttes megjelenése a dualizmus filozófiáját képviseli (ilyen okosakat tudok mondani, ha előtte elég sokat keresgéltem az interneten). Ezeket a kockás szárongokat aztán évente egyszer, nagy szabású ünnepség keretében újakra cserélik

Balin jártunkban-keltünkben mindenhol magas bambuszoszlopokat láttunk az út szélén, erről is csak annyit sikerült megtudnom, hogy nagyobb fesztiválok alkalmával kerülnek oda. Hogy mi célból, azt nem tudom, de tény, hogy látványos elemei az utcáknak.

Pálmalevéllel díszített bambuszoszlopok

Ha Bali szóba kerül, bizonyára sokaknak ugrik be a fül mögé beszúrt magnólia virág képe. Ez is a vallás része. Az ima során ezekbe a kis virágokba hívják le az isteni energiákat, amely aztán addig védelmezi őket, amíg el nem veszítik. Kisgyerekek, de felnőttek homlokán láttunk rizsszemekből kirakott mintát is, amelyet szintén az isteni védelem érdekében viselnek.

A már említett körtúrán, amelyen egy sofőr vitt végig bennünket egy kisbusszal, több szép és híres templom együttest is meglátogattunk.

A Goa Gajah vagy Elefánt barlang, melybe egy démon száján keresztül tudunk belépni, a világörökség része.

Az Elefánt-barlang szája

Egy költeményben már 1365-ben említik a nevét. A barlang melletti gyógyító vizű, betemetett medencét csak az 1950-es években fedezték fel ismét holland régészek.

Egy pár éve lezajlott földrengés, sajnos elég nagy kárt okozott itt is, számos szobor, épület leomlott, tönkrement.

Tampak Siring a szent forrásvizek temploma. Aki a gyógyító források vizében megmosakszik, biztosítja önmaga számára az egészséget. Ezért aztán az emberek hosszú sorban várakoznak, hogy (ruhástól) a medencébe lépjenek, és odaérve sorban az össze forrásban megfürösszék arcukat, hajukat.

Megtisztulásra várók

Másfajta templomélményünk volt Blue Point közelében.

Daniék mesélték, hogy fényképezés közben eljutottak egy olyan partszakaszra, ahol rengeteg majom volt, és egyáltalán nem a félős, bizalmatlan fajtából. Sőt! Határozottan úgy viselkedtek, mint akik tolakodónak tartják az odalátogató turistákat, és minden erejükkel igyekezten megvédeni a birtokhatáraikat.

Persze nekünk sem kellett több, egyből elhatároztuk, hogy mi is ellátogatunk oda. Végül mégsem a tengerpartra, hanem a felette épült Pura luhur uluwatu templomhoz sétáltunk el, amely szintén tele volt majmokkal. A bejáratnál a belépti díjat leszurkolva és a szárongokat felöltve lazán átsiklottunk a veszélyre figyelmeztető tábla felett, amiért hamarosan el is nyertük „méltó büntetésünket”. Dani lazán lóbált egy vizes palackot a kezében, amikor hirtelen támadásba lendült egy majom, és rárabolt. Persze mindkettő azt gondolta, hogy ő az erősebb, de végül a majom került ki győztesen a küzdelemből, miután alaposan összefogdosta az egész üveget, és így megkönnyítette Dani számára, hogy megváljon tőle. Leült vele a betonra, szakavatott mozdulattal lecsavarta a tetejét és … és nem kezdett el úgy inni belőle, mint egy ember, csak nyalogatta a kifreccsent vízcsippeket, aztán nem törődöm mozdulattal elfolyatta az egészet. Akkor élénkült csak meg, amikor egy másik majom megpróbálta elvenni tőle. Persze lelkesen kattogtattuk a gépeket.

Zsákmánnyal, elégedetten

Később Dani kijelentette, hogy mindenképpen szeretne egy majmos képet, úgyhogy óvatosan leült egy betonkockára, amelyiknek a közepén, tisztes távolban, kb. másfél méterre egy majom bolhászkodott. Teljesen békés szituációnak nézett ki, de pont abban a pillanatban, amikor elsütöttem a gépet, a majom mozgásba lendült, és egyetlen hirtelen mozdulattal lekapta Dani szeméről a méregdrága szemüvegét. A következő mozdulatával pedig már a szájába is vette, és elgondolkodva rágni kezdte.

Hé, az az enyém!!!

Megpróbáltunk barterezni vele, amibe egy helybéli nő is beszállt, aki elvette tőlünk a felkínált vizespalackot, és odadobta a majomnak, akinek így már volt egy szemüvege és egy üveg vize is. Eszembe jutott, hogy van nálam egy zacskó szárított gyümölcs. Előkotortam a hátizsákból, azzal a tervvel, hogy majd szemenként odaszórom a majomnak, de a hölgy azt is kikapta a kezemből, és úgy, ahogy volt odadobta a majomnak. Most már volt szemüvege, rágcsálni és innivalója is, úgyhogy egyre elégedettebb képet vágva rágta a szemüveget, de végül csak bevált a taktika. Túl sok minden volt egyszerre a kezében, így ő is rájött, hogy valamitől meg kell válnia, szerencsére a szemüveg mellett döntött, amelynek azonban ekkor már mindkét lencséjén hosszú és mély karcolás éktelenkedett. Talán több átéléssel látnak hozzá a javításához, ha Dani részletesen előadja, hogyan is kerültek rá a sérülések.

Innentől kezdve már jóval óvatosabban közelítettünk a majmokhoz, és minden mozdíthatót gondosan elrejtettünk. Nagyon kitanult állatok, ha leültünk valahol, egyből odasettenkedtek és a szárong alatt a zsebekbe próbáltak belenyúlni. Láttunk napszemüveget, öngyújtót, cigarettát rágó majmot is. Itt is beigazolódott az elmélet, hogy a lopott öngyújtónak sokkal jobb az íze, mint az etetőben magát kellető banánnak.

15. Bali – kényeztető szállodák

Ilyen úri módon ritkán utazom életemben. Rendszerint rokonoknál, ismerősöknél, Servas vagy Coachsurfing vendéglátóknál alszom, esetleg ifjúsági szálláson. Mivel különösebben nem vagyok igényes, nincs olyan emlékem, hogy valahol is nagyon rosszul éreztem volna magam a körülmények miatt.

Ugyanakkor, ha úgy adódik, hogy valami jobb helyre kerülök, lelkesen kiélvezem, megcsodálom annak is minden apró részletét. No itt Balin erre bőven volt alkalmam.

Kalandozásunk helyszínei: Denpasar, Blue Point Bay and Nusa Lembongan (a kék szaggatott vonal végén

Első két éjszaka Denpasarban, a fővárosban szálltunk meg egy elegáns szállodában. Megérkezésünkkor a taxi köré sereglettek a boyok (legalább kettő), kikapkodták a csomagtartóból és a kezünkből a táskákat, bőröndöket, és gurulós kocsin tolták be a szállodába. Tisztára, mint az amerikai filmekben! Amíg a bejelentkezés folyt alkoholmentes koktéllal, és nedves törlőkendővel kedveskedtek nekünk, ami a 30 fokos hőségben és a taxiban való zötykölődés után különösen jól esett.

A tetőn nyitott úszómedence volt, amelynek a széléről a tengerre láttunk – bármely pontjáról viszont a Dél keresztjére (persze csak sötétedés után, de mivel az egyenlítőtől 8 fokra délre voltunk, esténként ez elég hamar bekövetkezett). A Dél keresztjével egy régebbi kívánságom teljesült végre, mert már 2003-ban, Ausztráliában is nagyon fentem rá a fogam, de ott pont olyan időszakban és helyen voltam, hogy nem mutatta meg magát. Itt Balin, viszont teljes mértékben kiélvezhettem.

A svéd asztalos reggelit szintén a tetőn fogyasztottuk. A (nekünk) hagyományos sajt, felvágott, lekvár, joghurt, müzli választék mellett ázsiai ételek széles választéka is kellette magát, az elmaradhatatlan sült rizs és sült tészta (mindenhol másfajta alkotóelemekből, de mindenhol egyformán finoman), főtt és sült gombócok, tengeri herkentyűk, zabkása  – az ázsiaiak reggelire is inkább főtt ételt esznek. És akkor ott vannak még a gyümölcsök,  édességek és a különféle ivólevek.

4. repeta - ananász és egzotikus sütemények

Otthon, előkészítéssel együtt is negyed óra alatt végzek egy ízletes és laktató reggelivel, itt, ilyen lehetőségek mellett legalább egy órán át ettünk, beszélgettünk, relaxáltunk az étteremben. A kellemes hangulat fokozására néhány zenész egy xilofonhoz hasonló ütőhangszeren lágy dallamokat játszott.

Jó reggelihez szól a nóta

A szálloda szinte közvetlenül a tengerparton volt, csak egyetlen forgalmas utca választotta el a hosszan elnyúló, homokos strandtól. Az átkelést nagyban megkönnyítette, hogy amikor a boy meglátta, hogy a strandra igyekszünk, egyből kipattant az út közepére egy kis zászlóval, és feltartotta számunkra a forgalmat.

A strandról visszatérő vendégeket pedig ugyanez a boy figyelmeztette finoman, hogy a szállodába való belépés előtt kéretik a külső csapnál lemosni a homokot a lábukról.

Daniék valahogy elpöntyögték, hogy esküvőre jöttek ide Balira. Igaz, hogy ennek a szállodának még köze nem volt az egész ceremóniához, de a hír hallatán estére ez a kép fogadta őket a szobájukban:

Házasulandóknak kijáró romantika

Meg egy üveg pezsgő. Meg egy nagy tál gyümölcs. És még egy csokoládétorta is. Amiből persze mindannyian részesültünk. Amikor ugyanis meglátták, hogy mi vár rájuk az ágyon, egyből összetrombitálták az egész sereget, hogy mindannyian velük együtt csodálhassuk a szálloda kedvességét. Aztán amikor alaposan kiörvendeztük, csodálkoztuk, fényképeztük magunkat, nekiültünk, és végigkóstoltunk mindent.

Blue Pointon az egész szállodakomplexum az esküvőiparra épült, ennek megfelelően minden fehér volt, romantikus, rengeteg virág, tengerre néző úszómedence bárral és vastag, puha törölközőkkel, napozóágyak és filagória. Nagyon nagy volt a tisztaság – és nem csak a szállodákon belül. A lakott területeken mindenütt folyamatosan söpörtek, gyűjtötték az elhullajtott szemetet, a fákról lehulló leveleket, virágokat.

Az étteremből gyönyörű kilátás volt a szirtekre és a tengerre, a szörfösökre és a következő szirt oldalában megbúvó kis templomra. És persze a reggelire felkínált választék sem maradt el a „már megszokottól”.

Tea, tengerre néző kilátással

Meglepő módon viszont a fenti szállodák egyikében sem volt ruhaszárításra szolgáló eszköz. Azért nem írtam, hogy lehetőség, mert persze azért megoldottuk a dolgot, kiteregettük a zuhanyfülke ajtajára vagy a terasz korlátjára. De azért valahol a szívem mélyén úgy képzeltem, hogy egy tengerparton, ahol még saját uszoda is van, csak felmerülhetett volna a gondolat, hogy a kedves vendégek ott állnak majd a szoba közepén csöpögő fürdőruhákkal és nedves törölközőkkel, és esetleg szeretnék megszárítani valahol…

Ebből a szempontból a harmadik szállásunk, a Lembongan szigeti Yogi Beach motel vitte el a pálmát. 3-3 kétszemélyes kis bungalow, közöttük a tulajdonos lakásául is szolgáló recepció, bár és irodaépület. Minden bungalow előtt kicsi terasz (ruhaszárító állvánnyal!) paddal, asztalkával. A kertben napozóágyak, és a tenger itt ténylegesen a lábainknál hevert. Dagály idején egészen a kerítés alapzatát nyaldosta.

Éjszakai tengerpart

 A szállodásunk esténként vállára dobta a horgászbotot, kiballagott a kertből, leült a kerítés oldalába, és kifogta a család vacsoráját.

Olyan békés és nyugodt volt ez a kis paradicsom, hogy a második éjszakától fogva már a szabad ég alatt, a napozóágyakon aludtunk Laci bátyámmal. Egy szál lepedővel takarózva sem fáztunk, és még a szúnyogok sem zavartak. A tenger ott csobogott a közelben, az égen ragyogtak a csillagok - csoda szép élmény volt! 

14. Bali - A legszebb esküvő

Az egész Bali-utat annak köszönhetjük, hogy Sophie és Dani úgy döntöttek, ott tartják az „igazi” esküvőjüket.

A hivatalos rész már egy hónappal korábban lezajlott Nanjingban, a magyar követelményektől eltérően tolmács és tanuk nélkül, igaz, angol nyelven. Danitól csak egy igazolást kértek, hogy Magyarországon nincs érvényes házassága. Az anyakönyvi hivatalban meg a legtöbb időt az tette ki, amíg kitöltettek velük egy-egy tesztet egymásról – tisztára, mint az USA-ban, amikor arra gyanakszanak, hogy valaki a zöld kártyáért házasodik.

A házassági anyakönyvi kivonat egy kis piros könyvecske – nem tévesztendő össze A kis piros könyvvel -, amiben az adataik mellett egy közös igazolványkép is szerepel.

Miután ezzel megvoltak (Danira még vár a honosítás feladata is), nekiálltak az esküvőszervezésnek.

Többek között azért döntöttek Bali mellett, mert Shanghaiban egy valamire való esküvő ára az egeket verdesi. Persze Bali sem volt olcsó, de 7 vendég egy heti teljes ellátásával nagyjából kijöttek egy magyar esküvő és lakodalom költségeiből.

És utólag még úgyis lesz egy ünnepi összejövetel Sophie szülővárosában is, azt már a szülei szervezik és rendezik, és a teljes rokonság (és a szülők baráti köre és összes munkatársa, meg még ki tudja, ki) hivatalos lesz rá – kezükben a kis piros borítékkal, amit arrafelé tárgyiasított nászajándék helyett adnak az ifjú párnak. De mindez még a jövő zenéje.

Elméletileg úgy lett kitalálva, hogy bárki jöhet, akinek kedve van, és aki állja a saját repülőjegyét. A szállást, ellátást és a szülők utaztatását vállalták Daniék.

Úgy tűnik, nem volt eléggé vonzó az ajánlat, vagy a kínaiak szűkösre szabott egyéni szabadsága volt a döntő tényező. (Kínában nagyon kevés a munkahelyi szabadság, van olyan fiatal, aki csak 5 nappal kezd. Cserébe viszont sok és hosszú állami ünnep van, kétszer egy hét, meg többször 2-3-4 nap, úgyhogy összességében megvannak a szabadságos napok, csak éppen jobbára nem ők döntenek arról, hogy mikor veszik igénybe.) Mindenesetre Sophie részéről csak a szülei voltak jelen.

Dani viszont sikeresen elcsábította egy gyermekkori barátját a feleségével, akik annál is könnyebben jöttek, mert úgyis éppen Malajziában élnek és dolgoznak, és eljött az Ausztráliában élő bátyám és élettársa, Sue is.

(Ausztrália ugyan egy köpésre van csak Balitól, de nem hagyható figyelmen kívül, hogy ez a köpésnyi távolság csak a kontinens nyugati partjára vonatkozik. Laciék a keleti partról, konkrétan Brisbane-ből érkeztek. Majdnem olyan hosszú volt az útjuk, mint nekünk Shanghaiból, és 4 órás repülés után még mindig Ausztrália felett repültek. Hiába, nem csak egy országról, de egy kontinensről is beszélünk.)

A magyarok, vagy Sue-t is figyelembe véve az európaiak tehát elsöprő fölényben képviseltették magukat. Szegény kínai szülők, bizony, időnként kicsit háttérbe szorultak.

Az esküvő színhelyéül a Blue Point nevű szépséges és romantikus létesítményt választották. Egy leszakadó sziklaszirten, az esküvőipar számára kiépített hangulatos szálloda és villacsoport, úszómedencékkel, pálmafákkal, kerti bárral – és persze egy szép, kis, felekezetektől független kápolnával. Ja, és ami a lényeg, rengeteg, esküvői fénykép készítésére alkalmas csodaszép zegzuggal a kertben és a környéken.

Minden profi módon zajlott. Pénteken délután érkeztünk, amikor az esküvőszervező egyből elragadta az ifjú párt, és végigvették az egész másnapi programot, illetve megkapták a szertartás és az eskü angol szövegét, hogy ismerkedhessenek vele.

Blue Point kápolna esti kivilágításban

Aztán Sophie elvonult ruhát vasalni, Dani meg – jobb későn, mint soha alapon – nekiállt összeválogatni az esküvői zenéket (amiből a végén csak az első dalt játszották le.) Valahol a második alsószoknya és a harmadik mix között hirtelen kitalálták, hogy Sophie szülei kedvéért kínaiul is elmondják az esküt, úgyhogy Sophie gyorsan lefordította, Dani meg nekiállt betanulni. Innentől kezdve könnyű volt bárhol felismerni, mert folyton befelé forduló tekintettel ült, állt,járt s közben némán mozgatta a száját, vagy a „puskáját” bogarászta a tekintetével.

Szombaton 10 órakor kezdődött az esküvő. Sophie-t már reggel nyolckor kezelésbe vette a fodrász, sminkes és persze az elmaradhatatlan fotós stáb is, akik egy rövid szünet kivételével teljes 12 órán át körülöttük nyüzsögtek, és készítették a felvételeket.

Danit ¾ 10-kor beállították a kápolnába, ahol „önfeláldozóan” szórakoztattuk, hogy eltereljük egy kissé a figyelmét a várakozásról. Aztán megjött Sophie-mama, aki eddig a leányában tartotta a lelket, és berontott az esküvőszervező is, hogy gyorsan-gyorsan tereljük össze a násznépet, mert jön a menyasszony. Kicsit meglepődött, amikor mondtuk, hogy ez itt a násznép, akit lát.

Sophie természetesen édesapja karján érkezett, előttük két balinéz leányzó haladt, mögöttük két napernyő hordozó. Igen impozáns látvány volt, aminek kedvesen humoros felhangot adott, amikor a leányzó a lépcsőn rálépett a ruhája elejére, és pár röpke másodpercre a saját fogságába esett. (Tanulság azoknak, akik még a nagy nap előtt állnak: Ha hosszú ruhában esküszöl, gyakorold előtte a járást benne. A ruha nagy valószínűséggel hosszabb, mint, amit valaha is hordtál, ráadásul mindkét kezed foglalt, így a szoknya szegélyét sem tudod felemelni.)

Apuka átadta féltett leánykáját jövendő férjének, egy kicsit még álldogált mellette, míg a felesége rá nem pisszegett, hogy húzódjon már hátra, és kezdetét vette a szertartás. Megható volt és csodaszép – mint minden esküvő. Persze ez volt a legszebb mind között.

Számomra az eskü volt a legkedvesebb része a történetnek. Amikor Sophie  igyekezett pontosan és hibátlanul utánamondani a szöveget a papnak, Dani ToastMasteres támogató arckifejezéssel bíztatta minden mondatrésznél, és közben a kezét simogatta. Aztán amikor a kínai szövegre került sor, Sophie volt az, aki Danival együtt tátogta a szöveget, mint amikor anyukák a gyerekük óvodás fellépését izgulják, segítik végig. Nagyon aranyosak voltak.

Aki az esküvői ruhára kíváncsi ...

... és aki a romantikára

Miután lezajlott a szertartás, és megtörtént az esküvői okmányok aláírása (mint hirtelenjében kiderült, én voltam az egyik tanú), ismét megjelent az esküvőszervező, és virágszirmokkal teli kosárkákat nyomott a kezünkbe, hogy hintsük a kivonuló ifjú párra. Szórtuk is rájuk bőségesen, úgyhogy mire kiértünk a kápolnából, a fotósnak már nem is maradt.

Azért persze készültek a fényképek – ifjú pár magában, szülőkkel, barátokkal, csoportkép mindenkivel,csokordobás előtt, alatt, után, itallal és ital nélkül. Közben még azt is megtanultuk, hogy fotózásnál nem azt kell mondani, hogy Cheese vagy Ribizli, hanem azt, hogy: Bali-i-i-i!

Utána estig kimenőt kaptunk, mert Daniék egyik helyszínről a másikra vándoroltak a fotósokkal, közben többször ruhát váltottak (főleg Sophie), és a fotósok által, illetve a saját életkedvükből felszínre törő pózokban fényképezkedtek.

Mivel nem csak kimenőt, hanem küldetést is kaptunk, így a magyar különítmény a „lakodalom” megszervezésével, valamint semmiből valami alapon egy esküvői torta megalkotásával töltötte a délután egy részét (erre nem kaptunk felkérést, csak magánszorgalomból készítettük, mert hát mit ér egy esküvő torta nélkül?!?).

A többi időben jobbára a medencében hűsöltünk, és közben kárörömmel vegyes részvéttel gondoltunk a végeláthatatlanul fotózkodó fiatalokra. Egy időre ugyan ők is megjelentek köreinkben, mert kaptak egy óra szabadidőt, amit arra használtak fel, hogy fehér bikiniben és fekete fürdőnadrágban, fátyolban, virággal és csokornyakkendővel a medencében fényképezkedtek víz felett és – a modern technikának hála – víz alatt. Ezeket a képeket mi követtük el, és mindnyájan remekül szórakoztunk.

A lakodalommal meg az volt a helyzet, hogy mivel nagyon drágán mérték volna, Daniék úgy döntöttek, hogy nem kérik, majd inkább elmegyünk valami helyi étterembe egy hangulatos vacsorára. Csak éppen a helyszínen kiderült, hogy a szálloda éttermén kívül nem igazán van más hangulatos hely – lévén az egész szálloda a világ végén, a nagy semmi közepén.

Így aztán ránk hárult a feladat, hogy oldjuk meg kreatívan a helyzetet.

Jó magyaros bravúrral meg is feleltünk a belénk vetett bizalomnak. Fő ételként pizzát és nachos-t kerítettünk az egyik bárban, desszertnek pedig a buszmegállónál alig nagyobb helyi kisboltban vásároltunk fel mindent, amit láttunk. Chips-et, földimogyorót, valami édeset – még szárítött tengeri moszatból készült rágcsát is, hogy a helyi ízek is képviselve legyenek.

Az italkínálat sem volt sokkal bőségesebb, fiúknak sör, lányoknak valami koktélszerű. És a 6 puttonyos aszú, amit még Shanghaiból hoztunk magunkkal.

Ez pedig az esküvői torta, amely minden kívánalomnak megfelel, még menyasszony és vőlegény is van a tetején – csak kicsit távolabbról, és nagyon hunyorogva kell nézni :-D :-D

Amíg ők a naplementés képek kedvéért három strandot is bejártak, mi feltálaltuk az ünnepi menüt, és gondosan elrendeztük az esküvői ajándékokat – amelyek jobbára szellemesen körített kuponokból álltak, mivel nem akartuk több határon át vinni az életkezdésükre szánt hozzájárulásainkat.

Végre aztán megérkeztek az est főszereplői is (addigra már ugróiskolát játszottunk a kerámiakővel kirakott padlón), és remek estét csaptunk. Sírással, nevetéssel, evéssel, ivással, vígadással.

Igaz, nem kivilágos virradatig, mert tudtuk, hogy miénk még további három nap.

13. Bali - Káosz, vagy mégsem? Közlekedés

A reptéren megkezdődött az alkudozás, Sophie, kínai meny-jelöltem, elemében volt, hiszen ennek Kínában is nagy kultusza van (az esküvői ruháját például kb. az eredeti ár 1/3-ára sikerült lealkudnia). Más kérdés, hogy egy idegen országban egy részt nem ismertük az árakat, hogy mi tekinthető normálisnak, és mi tartozik már a "megvágjuk-a-szerencsétlen-turistát" kategóriába, másrészt az indonéz rúpia sem könnyítette meg a helyzetünket. 100 Ft kb. 5000 rúpia, vagy 1 ausztrál dollár kb. 10.000. 

Indonéz rúpia és maláj ringgit

Fizetőhelyzetekben röpködtek a tízezres, százezres tételek (szóban és bankjegyben), pénzváltásnál az ember könnyűszerrel pillanatok alatt milliomossá változhatott. Amikor valaminek az árát kérdezted, nem mindig volt világos, hogy a megadott szám mögé éppen három, négy vagy öt nullát kell hozzászámolni, és még ha egyértelmű volt is, kellett egy kis idő, amíg úgy-ahogy megtanultuk a fejben átszámítást. Onnantól kezdve aztán már elég világos volt, hogy gyakorlatilag fillérekért folyik az alkudozás. Ahogy Dani mondta, „ha nem sajnáltuk megvenni a 3 dolláros vizet a repülőgépen, akkor nehogy már azon a 10.000 rúpián vitatkozzunk, hogy eljussunk a szállodába”. De persze az igazi alkudozók tudják, hogy nem az eredmény, hanem a folyamat a lényeg.

Egyszerűsítette volna a helyzetünket, ha hivatalos taxit találunk, de úgy elbújtak, hogy nem vettük észre őket – vagy lehet, hogy ők is az alkudozós játékban vettek részt? Végül csak sikerült megegyeznünk az egyikkel, és kezdetét vette első utazásunk a forgalmas Denpasarban.

Míg Shanghaiban kerékpárosok és motorosok egyenlő arányban vannak az utakon, és a gyalogosokkal és autósokkal egyetemben, a piros lámpának és minden (európaiak által vélt vagy valós) szabálynak fittyet hányva ádáz dühvel vetik bele magukat a forgalomba, Balin olyan simán áramlott a közlekedés, mint egy lágy folyam. Biciklist csak elvétve láttunk, mopedet, kismotort annál többet. Gyakorlatilag mindenki azzal jár, akinek nem telik autóra. 

Egész családok utaznak rajta, papa előtt, állva a nagyobbacska kisgyerek, mögötte, belekapaszkodva egy kisebb, a féloldalasan ülő mama ölében esetleg még egy csecsemő is. Vagy egy teljes mozgóárus boltkészlet. 

Vagy 3-4 kisiskolás egyetlen motoron (korhatár vagy nincs, vagy nem foglalkoznak vele). Anyuka fején egyensúlyozott fonott tárolódobozzal, két kislányával. Tengerpartra igyekvő gyerekek. A legnagyobb, aki a motort vezeti, megvan akár 10 éves is. Mögötte egy 3-4 éves forma áll (!) a vezető nyakába kapaszkodva, de nem kell aggódni, mert a lábát és a vezető derekát egy harmadik, 8 éves fiúcska fogja át; és persze még mögötte is ül egy hasonló korú lurkó. Üzletemberek, titkárnők, egyetemisták, turisták – öltönyben, mini szoknyában, farmerben vagy szárongban - mindenki ott kígyózik az autók között.

Fennakadás nincs, a két sávos úton szinte mindig legalább három sávban mozognak a járművek, elkanyarodnak, becsatlakoznak, kihasználnak minden helyet – gyakran tényleg csak centikre vannak egymástól – mindezt egyetlen koccanás, haragos kiabálás vagy erőszakos dudálás nélkül. Kínában (és Magyarországon is), a dudaszó azt jelenti, jövök, tágulj az utamból! Itt Balin, finom apró dudaszóval tudatják, itt vagyok mögötted, előzni foglak, ne lepődj meg. És főleg,ne változtass az eddigi mozgásodon, mert ehhez képest kalkuláltam az én mozgásomat. És tényleg, az egy hét alatt egyetlen koccanást sem láttunk. Illetve az utolsó napon, a reptérre menet pillantottunk meg egy kisebb csoportot, akik egy nő körül álldogáltak, akit a sarki fűszeres ápolgatott éppen. Baleset történt, mondta a sofőrünk, de veszekedő embereket, dühös kiabálást, egymásra mutogatást nem láttunk.

A közlekedés minden résztvevője nyugodt, együttműködő, harmóniában van egymással, még a turisták is beleolvadnak ebbe a rendszerbe.

Második napon körutat tettünk egy kisbusszal és a sofőrjével. Kb. a sziget kétharmadát körbejártuk, megnéztünk három szép templomot, a vulkánt és a turistalátványosság rizsteraszt (voltak máshol is rizsültetvények, de ez valóban láthatóan nagyobb területű, és szebben kialakított volt). Amerre jártunk, szinte végig lakott területen haladtunk. Csak a vulkánra néző kilátó pont és a rizsteraszok környéke volt egy kicsit természet közelibb. 

A forgalom szinte egyformán erős volt mindenhol. Ahol nem a helybéliek igyekeztek dolgozni, bevásárolni, ott a bérelt motorok és turistabuszok (oldalukon a vonzó TV, WC, biztonsági öv! felirattal) növelték a járműszámot. A látványosságoknál szinte nem is lehetett megállni – jó volt, hogy ez a gond helyi sofőrünk vállán nyugszik, és nem a mienken. Amikor odaértünk valahova, megállt egy pillanatra, mi kiugráltunk, ő meg odébb hajtott, mondván, majd arrébb valahol megtaláljuk… Ez egész jól működött is, kivéve az első alkalmat, amikor a buszt megleltük ugyan (felírtuk előtte a rendszámát), a sofőrünk viszont nem volt ott. És halvány gőzünk sem volt, hogy is néz ki. Úgyhogy csak sétálgattunk a „trasport service” pontok környékén – amelyek igaziból tetővel ellátott oldalfal nélküli dobogók, ahol a sofőrök múlatják az időt, amíg valaki igényt nem tart a szolgálataikra – és reménykedtünk, hogy ő ránk ismer.

Sofőrszolgálat várakozóhelye (nem motoros fuvart kínáltak persze)

A taxi mellett egy másik fontos közlekedési eszközzel is volt szerencsénk megismerkedni. Néhány napot ugyanis egy kisebb szigeten, Lembonganon töltöttünk, ahova – minő meglepetés! – hajó vitt bennünket.

Több cégnek is vannak (nagyjából) rendszeres, az árapálytól függő járatai a környező szigetekre. A szolgáltatás alapvetően a turistára alapszik, de ha vannak üres helyek a 24 személyes kishajókon, akkor helybéliek is igénybe vehetik, hogy eljussanak egyik szigetről a másikra.

Az egész remekül szervezett, de egyben roppan egyszerű is, minden túlzott finomkodás nélkül. A szállodából rendeltük meg a hajójegyet, ami tartalmazta a taxifuvart a szállodától a kikötőig és a szigeten a kikötőtől az ottani szálláshelyünkig is. A mi társaságunk a büszke Bali Brio névre hallgatott, és izmos alkalmazottaik könnyedén dobálták a súlyos csomagjainkat a targoncára. Az utasok összeterelgetése már nehezebben ment, mert a jegypénztártól egy szűk bazársoron keresztül jutottunk el ahhoz a partszakaszhoz, ahol a hajónk állt – és a helybéliek fürdőztek – és a látnivalók között bizony lemorzsolódott egy-két turista.

Lapos, homokos parton feküdt a hajónk, láthatóan a dagályt várta. Körülötte apukák és gyerekek pancsoltak, halásztak, cigarettáztak a térdig érő vízben. A hajó pont annyira volt partközelben, hogy csak mezitláb, vízben tapicskolva tudjuk megközelíteni – a szandálokat egy erre a célra szolgáló kosárba gyűjtötték, a csomagokat meg a vállukon vitték a hajóhoz -, viszont ne tudjon elindulni. 

Tessék beszállni!

Egy hosszú csákánnyal próbálták mélyebb vizekre tolni (még mindig csak legfeljebb derékig érő vízről beszélünk), de amikor hosszas tusakodás után még mindig nem sikerült vizet fognunk, nemes egyszerűséggel beszóltak a hajóba, hogy aki férfi, az most mutassa meg az erejét, és jöjjön, segítsen vízre tolni a hajót. Amikor ez közös erővel megtörtént, a férfiak széles mozdulattal gratuláltak maguknak és egymásnak – mi, nők, meg persze lelkesen fényképeztünk. 

Na, ki a legény a gáton?

A reményteli indulás azonban ismét félbeszakadt, mert rájöttek, hogy elvesztettünk két utast. Úgyhogy megint visszatértünk a partra, begyűjtöttük őket – de másodszor már nem kellett megtolni a hajót, közben megemelkedett a vízszint.

Kishajóval utazni tengeren jó mulatság – főleg, ha az ember nem hajlamos a tengeribetegségre. A kormányos a végén még külön meg is táncoltatta a kedvünkért egy-két kereszthullámon, hogy óriási csattanásokkal, és fröcsköléssel csapódott vissza az orra a vízre. Úgyhogy mindenkinek megvolt az öröme. Aki élvezte a „hullámlovaglást”, annak azért, aki meg nem, annak azért, mert mint mindennek, idővel ennek is vége lett.

A szigeten ismét a vízben gázolva jutottunk el a szárazföldre, csak éppen itt jóval korallosabb volt a part, úgyhogy akárhogy próbáltunk is figyelni, hova lépjünk, akkor is hosszú időre elegendő, jótékony talpmasszázsban volt részünk.

Láttunk egyszerűbb, helyközinek kinéző hajójáratokat is. Lapos, lehajtható orrú hajókat, melyek kecskétől a betonkeverőn és motorbiciklin át mindent szállítottak.

És persze ahogy a szárazföldön ott vannak a személyautók, itt meg magáncsónakok vagy hajók adták a forgalom egy részét. Egy ügyesen megpakolt 6-8 személyes motorcsónakba, a teljes létszám mellé még bőven befér 10 karton ásványvíz, néhány 50 literes kanna és egy generátor is.

A kis szigeten belül a turistaforgalmat helyi fuvarozók bonyolították ponyvás kisteherautókkal, a helyiek itt is motorral jártak, amelyeket kerékpárokkal együtt bérelni is lehetet. A szűk utcácskákon ugyancsak észnél kellett lenni az embernek, hogy a közlekedés minden résztvevőjét szemmel tartsa. De türelmetlenség, bosszúság itt sem volt, egy pillanatig sem.

Minek idegeskedni, kapkodni – úgyis mindenki eljut oda, ahova készül.

12. Vigyázz, kész, rajt! Indulás Balira

Bali (és az esküvő) előtt még gyorsan megejtettük szokásos közös „munkahelyi” ebédünket. Ami úgy értendő, hogy én odamegyek Dani munkahelyére, amely egy 25 emeletes toronyházban van. Az alsó három szint pláza, felette meg irodaház az egész, akinek szerencséje van, annak remek kilátással az irodából.

A puzzle boltnál beszéltük meg a találkát, de háromszor körbeszaladtam a szintet – és már kezdtem nagyon kételkedni a tájékozódási készségemben – amikor hirtelen rájöttem, hogy szombattól keddig  tartó időszakban megszűnt a kedvenc boltom. Sőt, nem csak hogy megszűnt, hanem a helyét is úgy mimikrizték, hogy nyoma sem volt annak, hogy ott egy bolt üzemelt még két napja.

Vietnámi étteremben ebédeltünk, remek zöldségsalátát, csirkehússal, öntettel, hozzá az elmaradhatatlan teával. Utána hittel telve kutatóútra indultam a plázában, mert az ajándékomhoz még szükségem lett volna néhány egyszerű eszközre, például fehér zselés tollra, és valamilyen formalyukasztóra.

Sajnos ismét megállapítottam, hogy Kínában, ahonnan a „világ összes” kreatív cucca származik, nincs tere a kreatív alkotásnak. Hobby kreatív boltot egyáltalán nem sikerült találnom, és ami kreatívnak mondható cucc volt, az is legfeljebb kész, egymáshoz illeszthető készletek, vagy néhány kivágott filc virág, öntapadós matrica és egyéb dekoráció. Úgyhogy segédeszközök nélkül maradt számomra az újratervezés és a fantázia.

Hazafelé volt egy kis kalandom a metrón. Amikor a megállóban felszínre jöttem, teljesen ismeretlen volt a környék. Először még nem is tűnt fel, mivel a legtöbb megállónak annyi kijárata van, hogy könnyen előfordulhat egy kis figyelmetlenséggel, hogy nem a megfelelő felé indulok el. De egy idő után már nagyon gyanús lett a dolog, és amikor visszamentem a metróba, hogy a föld alatt keressek egy új, szimpatikusabb kijáratot, megláttam, hogy nem is a megfelelő állomáson vagyok.

Három év alatt ez volt az első eset, hogy a metrón bemondott és kijelzett megállók elcsúsztak a tényleges megállókhoz képest. Észleltem is az első megállónál, de azt hittem, csak figyelmetlen vagyok, és azért gondolom azt, hogy egyszer már megálltunk, mielőtt (újra) abba a megállóba értünk volna.

Persze nagy baj nem történt, visszametróztam egy megállót, kerékpárra kaptam, és irány haza.

Otthon aztán csomagolás, takarítás, rendezgetés – estére érkeztek a nászék. Kínai menyasszony, kínai szülőkkel. Az egyetlen aprócska probléma, hogy egy szót sem beszélnek angolul! Amikor Sophie hazakísérte őket a vasútállomásról, kedvesen egymásra mosolyogtunk, megtörtént a „hivatalos” bemutatkozás és ajándékcsere – kínai teát kaptam tőlük (hatalmas díszdobozban), és egy szép cserépbögrét, cserébe körtepálinkával és Budapest képeskönyvvel örvendeztettem meg őket -, aztán a továbbiakban igyekeztünk erősen kerülni egymást. Szép, szép az őszinte, baráti mosoly, de azért egy elmélyültebb társalgáshoz édeskevés!

Mivel az AirAsia fapados járatával mentünk, ezért a 2x20 kg (pluszban fizetett) bőrönd mellett mindenki csak egy-egy kézitáskát vihetett, 7 (!) kg-os súlyhatárral. Úgyhogy indulás előtt még izgatott csomagolás zajlott, hogy hogyan osszuk el a holmikat, hogy minden elférjen, és a csomagok se lépjék túl a súlykorlátozást. Laptopot, töltőket, fényképezőgépet és egyéb súlyos tárgyakat ugye az ember szereti a kézipoggyászában tartani, ahol kisebb az esély rá, hogy eltűnik, ami miatt aztán a kistáskás nehezek viszont teljesen kihasználatlanok voltak. A két bőröndben meg tömörült minden, ami csak tudott. Szegény, szerencsétlen menyasszonyi ruha, ott legalul!

Indulásra készen

A reptéren gondosan lefóliáztattuk a két feladásra szánt bőröndöt – jó megoldás a reptéri szarkák és szétszakadó cipzárak ellen, de micsoda környezetszennyezés! -, aztán a csomagfeladásnál kiderült, hogy az egyikben valami gyanús dolgot találtak, tehát tessék kicsomagolni az egészet. A végén sem derült, ki, hogy mi nem tetszett nekik, de becsületükre legyen mondva, az újrafóliázásért nem kellett fizetni.

A mi gépünk ugyan nem volt ilyen tarka, de sokkal nagyobb volt!

Kuala Lumpurban 5 óra várakozási időnk volt. Fentem a fogam a lepkekertre, amiről már többektől hallottam regélni, erre kiderült, hogy a régi reptér május elején zárt be, az új meg, ahova érkeztünk, még csak félkész állapotban van, úgyhogy – egyenlőre? – nem igazán kínál ilyen attrakciókat. Az éttermek persze már üzemeltek, úgyhogy gyorsan megreggeliztünk, igazi ázsiai reggelit, pirított tésztát, és dumplingot (párolt gombóc). Érdekes, hogy az ételek stílusa Malajziában és Indonéziában is nagyon hasonló a kínaihoz, csak az ízesítésben van egy kis eltérés – viszont a pálcikát itt már nem használják.

Előállt hát az a mókás helyzet, hogy nem a gyakorlatlan európaiak kértek villát a pálcika helyett, hanem a zavartan keresgélő kínai szülők számára kértünk pálcikát.

Az 5 nagy kézipoggyász közben legalább 8-ra szaporodott, mivel előkerültek a kis kézitáskák, és némi Duty Free szatyrok is képbe kerültek. Mindenki mindenkivel udvariaskodott, egymás kezéből vettük ki a csomagokat, így aztán nem is csoda, hogy közvetlenül a beszállás előtt egyszer csak azt vettem észre, hogy nincs meg a kiskofferem. Szerencsére nem kellett messzire menni érte, az utolsó átvilágításnál felejtette ott Sophie, aki előtte vette át Danitól. Szegény papát sajnáltam csak, mert szegény egyből magára vette, hogy biztosan ő a hibás.

Bizony a kínai öntudat és felelősségvállalás komoly lelkiismereti problémákat okozhat.

Mindenesetre azonnal életbe léptettük az „ezentúl mindenki a maga csomagját viszi” szabályt.

Muzulmán országban járunk. Külön imahelyiség a reptéren nőknek és férfiaknak.

A felszállás egy órás késéssel történt meg, de szerencsére már a gépben ültünk, úgyhogy lehetett ismét aludni. Egész addig, amíg el nem kezdték a hangos, erőltetetten lelkes és jó kedvű reklámot nyomni. Jobbára maláj nyelven, viszont annál hangosabban. Üdítő volt a csend, amikor végre abbamaradt.

Denpasar (Bali fővárosa) reptere közvetlenül a tengerparton van, a kifutó pályák végét már a tenger mossa. Mókás volt a megérkezés a tenger felől, egyenesen a betonra landolva. Meglepően sok gázlómadár bóklászott, bogarászott a 2-3 kifutópálya közti füves, zöld részeken. Nem úgy tűntek, mint akiket kergetni szoktak onnan.

Eredetileg úgy volt, hogy Laciék előtt érünk oda, akik Ausztráliából jöttek, de a késés miatt borult a terv. Ráadásul pontos megbeszélt találkahelyünk sem volt – modern világ, majd telefonon egyeztetünk a helyszínen… Mivel sem az sms sem az e-mail kapcsolat nem volt sikeres, végül eltaxiztunk a szállodába, abban a reményben, hogy talán ők is odamentek. És tényleg. Ott ültek az előtérben, iszogatták a welcome-drinket, és megörültek nekünk (a szálloda személyzetével egyetemben), mert addig senki nem találta a foglalásunkat, amire hivatkoztak. Ugyanis nem Dani, hanem Sophie nevére szólt, amit persze nem tudtak.

A lényeg a lényeg: megérkeztünk Balira.