Évek óta készülök a rakamazi Almafesztiválra. Mivel nem
igazán esik az utamba, általában csak akkor veszem észre a hirdető
transzparensét, amikor már le is zajlott. De idén másképp volt. Időben
hallottam róla, bekerült a naptáramba, és még útitársat is találtam magam
mellé, Anna személyében.
Rakamazra Bodrogkeresztúron keresztül vezet az út. Így
mindjárt egy másik magamnak tett ígéretet (értsd, „Egyszer már igazán megnézem
ezt is!”) is beváltottam. A falun áthajtva megálltunk a központban, és
betértünk a Motormúzeumba. Szembetűnő tábla hirdeti egy kapubejáró felett, és
mindig birizgálta a kíváncsiságomat, hogy mit is takarhat a büszke felirat.
A nyitott kapun beóvakodva az udvaron jobbra egy talponállót
találtunk, ahol mégis inkább ücsörögtek az italra (vagy társaságra) szomjas vendégek.
Balra, egy hátrafelé elnyúló régi
parasztház első két szobájában kaptak helyet a kiállított tárgyak. Az ajtó
felett itt is ott díszelgett a múzeum felirat, de odabent nem fogadott
bennünket se pénztáros, se teremőr, csak
egy régi motor benzintartálya mellett elhelyezett kis tábla bíztatott arra,
hogy támogassuk adományunkkal a múzeum fenntartását.
A fő profilt úgy 10-12 régi motorkerékpár képviselte –
Danuvia, Pannónia, és más 1945 utáni Csepel gyártmányú gépek. Ki emlékszik még
a Dongó motorra, amit kerékpárra lehetett felszerelni, és a csomagtartón
elhelyezett benzintartályból egy kis műanyag csövön át folyt az üzemanyag a
motorhoz? Ezen a kiállításon ilyen is láttunk, és még mi mindent! A különféle
csónak- és egyéb motorok mellett a 60-as, 70-es évekből származó használati
tárgyak, plakátok, úttörő- és KISZ-igazolvány, Sokol rádió és spirituszfőző
kellette magát. Érdeklődő unokákkal rendelkező nagyszülők számára remek
lehetőség egy kis nosztalgiázásra és „történelem órára”. Bónuszként a ház külső
falán még különféle régi ács- és asztalos szerszámok is megtekinthetők.
Almafesztivál Rakamazon |
Az Almafesztivál fő attrakciója a kóstolás volt, és persze a
helyi művészeti csoportok fellépései. A templom előtti téren felállított
standokon, kóstolójegy ellenében almás finomságokat kaphattunk – almás kelt
palacsintát, bundás almát, almával töltött palacsintát, almalekvárt, lepcsánkát
almamártogatóssal … még a sörsátorban is almás sört árultak. Egy nagy sátorban
a környékbeli termesztők almaválasztékát mutatták be. Olyan neveket láttam itt,
amelyekről még csak nem is hallottam soha. Meg is kóstoltunk egy pár fajtát a
feldarabolt almákból. Sajnos, nem jegyeztem meg a nevét annak, amelyik a
legjobban ízlett, és most , hogy az interneten keresem, ott sem találom
(legalábbis a név alapján egyik sem tűnik ismerősnek). Úgy látszik, nem egy
elterjedt fajtáról van szó. Talán majd idővel.
Kedves színfoltja volt a rendezvénynek a különböző
gyermekcsoportok fellépése. A néptánc csoport lelkes tanárnője az első
osztályos kis kezdőket is beválogatta a csoportba, ők pedig lelkes igyekezettel
és sok csetlés-botlás közepette próbálták követni a nagyobbakat a koreográfiában.
Lent a színpad előtt pedig a tanárnő járta a táncot, főleg a kezével és a
felsőtestével mutogatva, sugallva, hogy mi is következik éppen. Igazi
csapatmunka volt.
Üveges tánc |
A pomponos lányoknak is megvolt a maguk baja, mert
összekeveredtek a zenék, vagy megmakacsolta magát a pendrive. Egymást váltogatták
a csoportok a színpadon, hol műsorszám után, hol helyette – nem irigyeltem
szegényeket, ahogy kezdésre készen, feszülten figyelve álltak ott fent, és a
felhangzó zene ismét nem az volt, amire vártak. Azért a végére (szinte) minden
műsorszám sikeresen lezajlott.
A díjátadó szónoklatok helyett viszont inkább egy
fotókiállítást választottunk a helyi művelődési házban. Olyan érdekes nézegetni
a jó fényképeket, tanulmányozni a választott témát, szöget, megvilágítást. Apró
ötletekkel is egészen fantasztikus eredményeket lehet elérni!
Hazafelé elkanyarodtunk Erdőhorváti felé, mert Anna
információi szerint itt akár már nappal is hallani lehet a szarvasbőgést. A
mondott magaslest ugyan nem találtuk meg, viszont helyette rábukkantunk egy út
menti pihenőre. Két, erdővel borított hegyvonulat közti völgyben, elhagyatott
országút mentén, ideális helynek látszott. Úgyhogy letelepedtünk, és
sötétedésig igyekeztünk mindenfélével elütni az időt. Sétáltunk először az
egyik hegyoldalon, aztán a másikon, köveket szedtünk a patakból (jó nagy
kavicsokat, mert a kisebbeket, melyekkel Anna körülrakta a virágágyait, mind
felrugdosták a rigók), rajzoltunk, részletesen megbeszéltünk mindent, amire
eddig nem találtunk időt … végre bealkonyodott. És mindjárt el is bődült egy
szarvas, tiszta, mély hangon! Erre persze rögtön még jobban kezdtünk figyelni,
ami jó is volt, mert a következő néhány bőgés már a hegy túlsó oldaláról
hallatszott csak, távolról, elhallóan. Aztán ahogy teljesen besötétedett, már
ezek is elhallgattak. Nem tudom, igaziból van-e valami köze a szürkülethez, de
nekünk teljesen úgy tűnt, mintha az lenne a határvonal.
Így aztán este 8-kor – már teljes sötétségben, hiába, itt az
ősz! – felkerekedtünk, és hazaindultunk. Alig gurultunk 100 métert az úton,
amikor az erdőből kiugrott egy szarvasünő, és átszaladt előttünk az úton.
Innentől már lépésben mentem tovább, és sikerült megpillantanunk még egyet,
amelyik szintén át akart futni, de inkább megfordult, és visszakanyarodott az
erdőbe. Amikor kiértünk az erdőből, még megálltunk egy kis időre gyönyörködni a
csillagokban. Tele volt velük az égbolt! Érdekes, hogy idelent szellő sem
moccant, fent az égen pedig ismét egész délután rohangáltak a felhők, elborítva
az eget, vagy világgá szaladva.
Nem csak szarvasokból áll az élet |
Mézeskalács házikó - szerencsére a boszorkánnyal nem találkoztunk |
Pókháló van már az ablakon ... |