2014. október 1., szerda

Szarvasbőgés másodszor


Évek óta készülök a rakamazi Almafesztiválra. Mivel nem igazán esik az utamba, általában csak akkor veszem észre a hirdető transzparensét, amikor már le is zajlott. De idén másképp volt. Időben hallottam róla, bekerült a naptáramba, és még útitársat is találtam magam mellé, Anna személyében.
Rakamazra Bodrogkeresztúron keresztül vezet az út. Így mindjárt egy másik magamnak tett ígéretet (értsd, „Egyszer már igazán megnézem ezt is!”) is beváltottam. A falun áthajtva megálltunk a központban, és betértünk a Motormúzeumba. Szembetűnő tábla hirdeti egy kapubejáró felett, és mindig birizgálta a kíváncsiságomat, hogy mit is takarhat a büszke felirat.

A nyitott kapun beóvakodva az udvaron jobbra egy talponállót találtunk, ahol mégis inkább ücsörögtek az italra (vagy társaságra) szomjas vendégek. Balra, egy hátrafelé elnyúló  régi parasztház első két szobájában kaptak helyet a kiállított tárgyak. Az ajtó felett itt is ott díszelgett a múzeum felirat, de odabent nem fogadott bennünket se pénztáros, se teremőr,  csak egy régi motor benzintartálya mellett elhelyezett kis tábla bíztatott arra, hogy támogassuk adományunkkal a múzeum fenntartását.

A fő profilt úgy 10-12 régi motorkerékpár képviselte – Danuvia, Pannónia, és más 1945 utáni Csepel gyártmányú gépek. Ki emlékszik még a Dongó motorra, amit kerékpárra lehetett felszerelni, és a csomagtartón elhelyezett benzintartályból egy kis műanyag csövön át folyt az üzemanyag a motorhoz? Ezen a kiállításon ilyen is láttunk, és még mi mindent! A különféle csónak- és egyéb motorok mellett a 60-as, 70-es évekből származó használati tárgyak, plakátok, úttörő- és KISZ-igazolvány, Sokol rádió és spirituszfőző kellette magát. Érdeklődő unokákkal rendelkező nagyszülők számára remek lehetőség egy kis nosztalgiázásra és „történelem órára”. Bónuszként a ház külső falán még különféle régi ács- és asztalos szerszámok is megtekinthetők.

Almafesztivál Rakamazon
Az Almafesztivál fő attrakciója a kóstolás volt, és persze a helyi művészeti csoportok fellépései. A templom előtti téren felállított standokon, kóstolójegy ellenében almás finomságokat kaphattunk – almás kelt palacsintát, bundás almát, almával töltött palacsintát, almalekvárt, lepcsánkát almamártogatóssal … még a sörsátorban is almás sört árultak. Egy nagy sátorban a környékbeli termesztők almaválasztékát mutatták be. Olyan neveket láttam itt, amelyekről még csak nem is hallottam soha. Meg is kóstoltunk egy pár fajtát a feldarabolt almákból. Sajnos, nem jegyeztem meg a nevét annak, amelyik a legjobban ízlett, és most , hogy az interneten keresem, ott sem találom (legalábbis a név alapján egyik sem tűnik ismerősnek). Úgy látszik, nem egy elterjedt fajtáról van szó. Talán majd idővel.

Kedves színfoltja volt a rendezvénynek a különböző gyermekcsoportok fellépése. A néptánc csoport lelkes tanárnője az első osztályos kis kezdőket is beválogatta a csoportba, ők pedig lelkes igyekezettel és sok csetlés-botlás közepette próbálták követni a nagyobbakat a koreográfiában. Lent a színpad előtt pedig a tanárnő járta a táncot, főleg a kezével és a felsőtestével mutogatva, sugallva, hogy mi is következik éppen. Igazi csapatmunka volt. 

Üveges tánc
A pomponos lányoknak is megvolt a maguk baja, mert összekeveredtek a zenék, vagy megmakacsolta magát a pendrive. Egymást váltogatták a csoportok a színpadon, hol műsorszám után, hol helyette – nem irigyeltem szegényeket, ahogy kezdésre készen, feszülten figyelve álltak ott fent, és a felhangzó zene ismét nem az volt, amire vártak. Azért a végére (szinte) minden műsorszám sikeresen lezajlott.  

A díjátadó szónoklatok helyett viszont inkább egy fotókiállítást választottunk a helyi művelődési házban. Olyan érdekes nézegetni a jó fényképeket, tanulmányozni a választott témát, szöget, megvilágítást. Apró ötletekkel is egészen fantasztikus eredményeket lehet elérni!

Hazafelé elkanyarodtunk Erdőhorváti felé, mert Anna információi szerint itt akár már nappal is hallani lehet a szarvasbőgést. A mondott magaslest ugyan nem találtuk meg, viszont helyette rábukkantunk egy út menti pihenőre. Két, erdővel borított hegyvonulat közti völgyben, elhagyatott országút mentén, ideális helynek látszott. Úgyhogy letelepedtünk, és sötétedésig igyekeztünk mindenfélével elütni az időt. Sétáltunk először az egyik hegyoldalon, aztán a másikon, köveket szedtünk a patakból (jó nagy kavicsokat, mert a kisebbeket, melyekkel Anna körülrakta a virágágyait, mind felrugdosták a rigók), rajzoltunk, részletesen megbeszéltünk mindent, amire eddig nem találtunk időt … végre bealkonyodott. És mindjárt el is bődült egy szarvas, tiszta, mély hangon! Erre persze rögtön még jobban kezdtünk figyelni, ami jó is volt, mert a következő néhány bőgés már a hegy túlsó oldaláról hallatszott csak, távolról, elhallóan. Aztán ahogy teljesen besötétedett, már ezek is elhallgattak. Nem tudom, igaziból van-e valami köze a szürkülethez, de nekünk teljesen úgy tűnt, mintha az lenne a határvonal.


Így aztán este 8-kor – már teljes sötétségben, hiába, itt az ősz! – felkerekedtünk, és hazaindultunk. Alig gurultunk 100 métert az úton, amikor az erdőből kiugrott egy szarvasünő, és átszaladt előttünk az úton. Innentől már lépésben mentem tovább, és sikerült megpillantanunk még egyet, amelyik szintén át akart futni, de inkább megfordult, és visszakanyarodott az erdőbe. Amikor kiértünk az erdőből, még megálltunk egy kis időre gyönyörködni a csillagokban. Tele volt velük az égbolt! Érdekes, hogy idelent szellő sem moccant, fent az égen pedig ismét egész délután rohangáltak a felhők, elborítva az eget, vagy világgá szaladva.

Nem csak szarvasokból áll az élet

Mézeskalács házikó - szerencsére a boszorkánnyal nem találkoztunk

Pókháló van már az ablakon ...

2014. szeptember 25., csütörtök

Ha ősz van, akkor szarvasbőgés...

... legalábbis minden évben ez a cél. Aztán valamiért mégsem kerül sor rá. 

Életem korábbi szakaszaiból azért van pár szép emlékem róla, úgyhogy idén ismét elkezdtem puhatolózni barátoknál és ismerősöknél, hogy kinek van kedve hozzá, ki tud valami jó helyet, és főleg - bőgnek-e már a szarvasok. Ez ugyanis - értelemszerűen - az egyik legkényesebb pontja a kalandnak!

És sikerütl!  Találtunk egy számunkra (és a szarvasok számára is) alkalmas időpontot, és Anna még a helyre is kapott egy tuti megbízható tippet - sőt, még egy munkatársnőjét is rávette, hogy csatlakozzon hozzánk.

Kiautóztunk Makkoshotykán túl, az erdészeti úton, amíg csak lehetett, aztán onnan még sétáltunk egy darabig egy földúton az erdész emlékműig. Itt ki van alakítva egy pihenő, padokkal, asztalokkal, még egy kis erdészház-féle is van, ahogy engedéllyel meg lehet éjszakázni. Mi azonban csak egy kis esti hallgatózásra jöttünk, úgyhogy a padra telepedtünk, és szóláncot játszva ütöttük agyon az időt. 

Fantasztikus ilyenkor az erdő. Ahogy sötétedett, és egyre kevesebbett láttunk, úgy élesedett a többi érzékszervünk. A . neszek, zörejek felerősödtek, a tárgyak árnyékai teljesen új formát öltöttek, még az illatok is intenzívebben érződtek. Minden ágroppanásra elhallgattunk, és izgatottan füleltünk, de sehol semmi.

Másfél óra után, amikor már teljesen besötétedett, kifogytunk az "ó" betűs szavakból, és kigyönyörködtük magunkat a borult égben, csillagos égben, félig borult égben, megint csillagos égben - és a három pulóver plusz egy kabát ellenére is kezdtünk átfázni - már ott tartottunk, hogy akkor visszavonulót fújunk, amikor hirtelen egész közel elbődült egy szarvas. Olyan közelinek tűnt, hogy Vali, aki kicsit odébb üldögélt, egyből felpattant és odatömörült mellénk a padra.

Ott ültünk, összebújva, néma csendben, lélegezni is alig mertünk, aztán hallottuk, hogy a szarvas(ok?) jön egyre közelebb, de látni persze semmit nem láttunk. U- alakban volt három asztal, mi a középső mögött ültünk, és a sok hallgatózás közben úgy éreztük, hogy mintha már egész közel lenne, az U egyik szárának a végénél. MIntha már látszódna is a hatalmas test fekete foltja...

Anna hirtelen felkapcsolta a zseblámpáját, és rávilágított - hát egy kerékpáros ember volt!

Mindjárt az is kiderült, hogy ismeri Annát, sőt, ő adta a tippet, hogy ide jöjjünk, de amikor a sötétben, (lámpa nélkül), hepehupás úton biciklizve hangokat hallott, eszébe nem jutott volna, hogy pont Annát találja itt, csak arra gondolt, hogy megvicceli ezeket az "éjszakai" erdőjárókat.

Persze aztán az is kiderült, hogy az egyetlen - nagyon élethűnek hangzó - szarvasbőgés is tőle származott :-D

Így aztán igazi szarvasbőgést idén sem hallottam, viszont megint gazdagabb lettem egy vidám történettel.

Mivel szarvast nem láttunk, hát az éjszakai égboltot fényképeztem
Ui: Ha nem akarsz lemaradni kalandozásom apró szösszeneteiről, vagy az eljövendő nagy utazásokról,add meg az e-mail címedet a jobb felső sarokban lévő mezőben, és minden bejegyzésről hírt kapsz. Hát nem ellenállhatattlan lehetőség? :-D :-D

2014. szeptember 7., vasárnap

Néhány nap, néhány élmény - Boszniában jártam

Este 9-kor indultunk, és hajnali 1 órára értünk vissza Budapestre. Csak közben eltelt 5 nap. Egy társasutazás keretében. 

Az este 9-es indulás valójában csak elmélet volt. A gyakorlatban 9-re éppen beállt a parkolóba a busz.  Addigra már a résztvevők egy része megismerkedett egymással, legalábbis az „Önök is a boszniai társasutazásra jöttek?” szabványkérdés erejéig. Amikor ott áll az ember egy kijelölt találkahelyen, és az indulás előtt pár perccel még egy fia busz sincs, jól esik egy kicsit megtámogatni az elbizonytalanodott lelkünket.

Aztán megjött a busz, behajigálták az összes bőröndöt, közölték, kinek hol van a kijelölt helye – ezzel mindjárt a tolakodást is kiküszöbölték, bár utóbb azért megindult némi cserebere -, és már indultunk is. Mire Pestről kiértünk, már ízelítőt kaptunk fiatal idegenvezetőnk stílusából. Feltételezem, hogy idegenvezetőkre is érvényes az a szabály, ami az újságírókra, hogy ne induljunk ki abból, hogy amit mi már tudunk, azt természetes, hogy más is tudja, más szóval, úgy kell megfogalmazni a mondanivalót, mintha az utasok/olvasók „buták” lennének – na de ennyire?!? Jellemzően a legegyszerűbb dolgokat is legalább háromszor ismételte el,  azaz különböző szavakkal  elmondta újból, úgymond többször is visszatért rá egy-egy mondaton belül … Ami ennél is izgalmasabb volt, időről időre bedobott olyan gyöngyszemeket, mint például „a hidat értelemszerűen azért építették, hogy át lehessen menni rajta egyik oldalról a másikra”, emerald színű folyó, és a minaretből felhangzó müezin (azaz imára szólító zene – mármint szerinte). Eleinte úgy véltem, hogy csak én vagyok túl kritikus vele szemben, de egy idő után hallottam, hogy más túratársaknak is feltűntek az érdekes szófordulatai – és az időről időre előbukkanó tárgyi tévedései. Persze tekinthetjük ezt pozitív dolognak is, mert ezzel arra sarkalt, hogy utólag, itthon, mindennek még egyszer utánanézzek – már, ha biztos információkra vágyom.

Az éjszakát, rövid technikai szünetekkel átaludtuk, és délelőttre már meg is érkeztünk Szarajevóba. Mindjárt meg is tekintettük a volt Városházát, ahonnan Ferenc Ferdinánd és Zsófia hercegnő utolsó útjukra indultak, és persze a hidat is, ahol a végzetes lövések történtek.

Az utcasarok, ahol a XX. század elkezdődött
Aztán végigsétáltunk a török bazáron, megnéztük az 1753-ban épült Sebilj-kutat, (és ittunk a vizéből, hogy feltétlenül visszatérjünk még egyszer Szarajevóba – és lám, a hazaúton tényleg visszatértünk!), Gázi Husrev bég dzsámiját, és az általa építtetett könyvtárat is, melyet ugyan az 1992-95-ös boszniai háborúban teljesen tönkre tettek, de a gazdag könyvállomány egy részét a helyi lakosok megmentették, és visszakerült a bőkezű qatari adományból újjáépült, és 2014-ben átadott épületbe.

A csoportos városnézés végén a török bazár helyett a hegyoldal felé vettük az utat, hogy felülről is megtekintsük a várost, és a számos, különböző valláshoz tartozó templomát. Szerencsém volt, az egyik felfelé kapaszkodó utcácskán egyenesen egy temetőbe botlottunk, így mindjárt ezt is „kipipálhattam”. Szeretem megnézni a különböző országok temetőit, néha egész sokat elárulnak a helyiek szokásairól, életszemléletéről, ráadásul ezek azok a helyek, melyek leginkább ellenállnak a nagy nemzetközi olvasztótégely egységesítő hatásainak.




Persze azért a bazárt is bejártuk utána, antik kincsek helyett viszont jobbára töltényhüvelyekből készült tárgyakat találtunk. Az emberi kreativitás határtalan. Golyóstolltól a kávéfőzőn át a padlóvázáig minden készül belőlük. Ennél pacifistább felhasználási mód nem is igen lehet számukra.

A réz békés célú felhasználása
A szállásunk festői helyen (ezért egyik reggel, az indulásra várva, le is festettem, bocsánat rajzoltam), a hegyek között, a Boracko gleccsertó felett volt. Panorámaút vezetett ide, ami kevésbé képi kifejezéssel azt jelenti, hogy keskeny, szűk, kanyargós, kihívásokkal teli. Így aztán, naponta kétszer, amíg mi a fényképezőgépeket kattogtattuk és a tájat csodáltuk, a buszvezető minden tudását latba vetette, hogy bevegye a hajtűkanyarokat, és elosonjon a szembe jövő személy- és teherautók mellett a másfél autónyi széles úton.  Miután bal oldali ablak mellett ültem, volt alkalmam megcsodálni néhány remek manővert, amikor a két jármű között csak néhány centiméter volt – hasonlóképpen a szembejövő jármű kereke és az útpadka között is. A magam részéről örültem, hogy nem nekem kell a volán mögött ülni.

Eddigi életemben sikeresen távoltartottam magam a társasutazásoktól. Ennek a mostani útnak az egyik vonzereje a beígért raftingolás volt. Még sohasem próbáltam, de – természetesen – szerettem volna, ezért is jöttünk el a barátnőmmel. Némileg levont a kaland értékéből, hogy a négy és fél órás út kb. kétharmadán esett az eső, vagy ha éppen nem esett, akkor szakadt. Szerencsénkre jégesőt nem kaptunk, viszont amikor keskeny bevágásokban eveztünk, akkor „Gyorsan, gyorsan, fejünkre eshet egy kő!” sürgetést annál inkább. És nem is csak a levegőbe beszéltek a vezetőink, mert tényleg két csónak is kapott a sárzuhatag által kimosott kövekből egy-egy darabot – az egyik egy kobakon koppant, de szerencsére senki nem sérült meg.

A Neretva vize olyan tiszta, hogy inni is lehet belőle. Ezt többször is említették, főleg, amikor azt kérdeztük, hogy hol a beígért étel és ital ellátmány. Az első pihenőnél ki is próbáltam, tényleg átlátszóan tiszta és kellemes ízű, pontosabban kellemesen íztelen volt. Amikor azonban eleredt az eső, nagyon hamar megjelentek a sziklákról lezúduló sár-vízesések, és egyből zavarossá vált a folyó. Igaz, akkor már nem is volt olyan problémánk, hogy a nagy hőség miatt inni akartunk volna. Ujjatlan neoprén ruhánkban, a 13 fokos, felcsapódó víz, az eső és szél inkább egy bögre forró tea képzetét vetítette elénk, mint a hideg limonádéét vagy sörét.

Néhány zúgó segített lekötni a figyelmünket. Teljesen kezdő, össze nem szokott csapatunk számára még a sima vízen való együtt evezés is okozott problémákat, úgyhogy a zúgók meglovagolása, bár nem voltak túl nagyok, izgalmas kihívást jelentett. Jelentem, nem borultunk bele, és csak egyszer akadtunk fenn egy sziklán, de az utánunk jövő csónak, „előzékenyen” belénk rohant, és lelökött minket (helyettünk ők ragadtak ott, míg az utánuk jövő csónak … . De vajon mi lett a legutolsó csónakkal?)
Az utolsó 40 percben aztán már nem volt se zúgó, se izgalom, csak szél, meg hideg, meg evezés – úgyhogy legközelebb valami középhaladóknak való pályára megyek, amelyik rövidebb ideig tart, viszont több rajta a vadvízi rész.

Az esti, ismerkedési estnek meghirdetett, összeröffenést a rafting végén bőkezűen osztogatott pálinka alapozta meg. A társaság jó része erősen feldobott hangulatban volt (amennyiben ez a helyes úri szinonimája a részegnek), így amikor este 11 felé végre sor került volna a bosnyák táncok tanulására, a bemutatót tartó helyi asszony hamar átlátta, hogy itt nem sok keresnivalója van. Ő hazament, mi aludni – a fiatalok meg daj-dajoztak hajnalig.

Az utazás egyik különlegessége Tito bunkerének megtekintése volt. A bunkert a hidegháború alatt építették, a lehető legtitkosabb módon (állítólag az építőmunkásokat bekötött szemmel szállították ide. Tényleg, a sofőrnek is bekötötték a szemét?), 4,5 Mrd USD-ba került, és amikor a hetvenes évek közepén elkészült, lezárták, és egyetlen napig sem használta senki. Ha jól értettem, olyan titkos volt, hogy nem is tudott róla senki, és csak valamikor a közelmúltban „bukkanták rá”. Azóta, szigorú engedéllyel, látogatható, és nemrég tartottak benne egy képzőművészeti biennálét is, úgyhogy most az eredeti berendezési tárgyak és modern művészeti alkotások keverednek egymással a föld alatt. Mindenesetre annak idején nem sajnáltak belőle semmit, ami minőségi. A generátorok például még ma is egy pöccintésre indulnak – és a raktárban ott sorakozik a 6 hónapi túléléshez szükséges összes szükséges alkatrész.

Emléktábla Tito bunkerénél


Természetesen Mostarban is jártunk. Megcsodáltuk a híres Öreg-hidat, melyet a 92-es háborúban felrobbantottak, de mára teljes régi pompájában újjáépítettek. A kb. 22 méter magas hídról régen állítólag a helyi török hatalmasságok szórakoztatására ugráltak le az ifjú török vitézek. Ma a bég helyét a turisták vették át, az akkori vakmerő fiatalokat pedig újak követték, akik azonban már csak szigorúan behajtott adományok ellenében ugranak. A mi ifjú legényünk szerencsésen vizet, majd partot ért – de később itthon hallottam, hogy egy magyar srác, aki heccből szintén megpróbálkozott az ugrással, jóval pechesebb volt, és elég csúnyán megsérült, amikor a becsapódáskor a térde hozzávágódott az állához. Úgyhogy lehet, hogy nem is olyan nagy pénz az a 25 euró, amit egy-egy ugrás előtt összegyűjtenek.

A mostari Öreg-híd
És a vakmerő srácok
Török bazár persze itt is volt – ahol turista van, ott souvenir is. A festett tányérok és hímzett sálak mintáján visszaköszönő magyarnak ismert motívumok jól mutatják, hogy milyen erős hatással volt egymásra a két nép művészete a történelmi korok folyamán.

Ismerős motívumok
A Mostartól nem messze látható Kravice- vízesés a helyiek és az idetévedő turisták kedvelt fürdőhelye. Igaz, hogy a tó vize 18 foknál nem igazán több – ha engem kérdeztek, még annyi sem volt – de a bátrabbak azért úsznak benne. Aki meg nem ennyire edzett, még mindig bemerészkedhet néhány percre (vagy pillanatra) a vízesések alá.

Kravice-vízesés
 A boszniai piramisokról már többször olvastam az interneten, úgyhogy „hiszem, ha látom” alapon izgatottan vártam a találkozást. Kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy hol vannak még azok a piramisok? Jelenleg a fő piramishoz vezető alagút megtisztításán dolgoznak, miközben persze születnek a különböző elméletek..
Előtérben a Nap-piramis

... és a hozzávezető út
 Bosznia, az idegenvezetőnk elmondása alapján, a legek országa. Nem volt olyan nap, hogy legalább két leg ne került volna szóba – arra például határozottan emlékszem, hogy a Neretvát a Föld leghidegebb folyójaként emlegette. Na, itt a piramisoknál aztán csúcsot döntöttek a legek. A legtisztább levegő, a legmagasabb rezgésszint, a legszebb kristályszerkezetű víz – bennem egyenlőre inkább a kérdőjelek sokasodtak. Ahogy a helyet kutató régészekben is. Minden egyes felfedezés újabb kérdéseket vet fel, úgyhogy bőven lesz még min rágódni egy ideig a téma iránt érdeklődő szakembereknek. Aki viszont laikusként érdeklődik a piramisok iránt, azt örömmel látják az ásatásokon egy kis önkéntes munkára. Jelenleg is dolgozik ott egy magyar csapat, és álltólak egyike a legszorgalmasabbaknak. Vagy minden turistacsoportnak ezt mondják?

A helyi látnivalókban való gyönyörködésen kívül kedvenc szórakozásomnak, az emberek megfigyelésének is hódolhattam. Egy társasutazáson a legkülönbözőbb emberek kerülnek össze. Már az első este, amikor a szobafoglaláshoz felolvasták a névsort, megállapítottam, hogy tisztán az összetartozó útitársak listája is már remek alap lehetne egy regényhez. Az elkövetkező pár nap alatt aztán egy-két életbe be is pillanthattam több-kevesebb részletességgel. Némely kapcsolat megfelelt az általam kitaláltnak, mások messze meg is haladták a fantáziámat, Egyes életfordulatok regénybe illettek, mások rémregénybe.

Aki írásra akarja adni a fejét, de nem talál megfelelő karakterekre, csak fizessen be egy társasutazásra. Ha összetalálkozunk, lehet, hogy számára majd pont én leszek a legfurább figura.


2014. július 20., vasárnap

Ostromhétvége Sárospatakon

Újra nyár, újra Ostromhétvége Sárospatakon. Immár 5. alkalommal.


Tavaly kulturális célokra egy nagyobb pályázati összeget nyert a város, így remek programokat hoztak a városba, és az ostromnapokat is mindenféle izgalmas részlettel – például középkori zenei  előadásokkal – dobták fel. A Szent Erzsébet Egyesület ruhatárának jóvoltából még mi is beöltöztünk, hogy növeljük a hangulatot.

           

Idén, úgy tűnik,  nem volt pénz. Így maradt a hagyományőrző csapatok részvétele.  A Bethlen Gábor Hagyományőrző Egyesület  lelkesedését érdemes külön is kiemelni. Teljes 17. századi ruházatban és felszerelésben meneteltek Kassától Sárospatakig, 5 nap alatt, pajtákban vagy a szabad ég alatt éjszakázva. Igazi időutazás lehetett.
A csapatok a várárokban ütötték fel sátraikat, és élik a XVI-XVII. századi hadak hétköznapi katonaéletét.
A katonák, iszogatnak, beszélgetnek, játszanak, tisztogatják a fegyvereiket, az asszonyok a nyílt tűz körül sürgölődnek, a gyerekek – a gyerekek minden korban megtalálják a saját játékaikat.

Így cserélnek gazdát a zsoldok

Unaloműző bajvívás

Ha a tábor körül kódorgók jó szóval fordulnak hozzájuk, akkor szívesen beszédbe is elegyednek velük, így ismét számos érdekes dolgot megtudtam (szeretek ilyen helyekre járni, és „élőben” tanulni régi korokról). Például azt, hogy soha ne vegyek olyan pajzsot, amin nincs már legalább egy horpadás! Ugyanis miután elkészül egy-egy pajzs, lövéspróbának kell alávetni. Ha átlyukad, mehet a selejtbe. Ha csak behorpad, kiállta a próbát. És ha még horpadás sincs rajta – akkor nem merték kipróbálni, úgyhogy mi is hajítsuk messzire.
Idén a Mare Temporis Alapítvány nyerte el a szívemet. Teljes beleéléssel játszottak. Alaptörténetük szerint egy francia mérnököt kísérő német zsoldos csapat voltak. A mérnök úr a várak „állapottyát” mérte fel ölmérővel, teodolittal, saját kezűleg készített rész dőlésmérővel és egyéb mérnöki szerszámokkal, miközben a zsoldosok a testi épségéért és a körülmények biztosításáért voltak felelősek.


Cászári parancs a várak felmérésére

Egy öl = 6 láb = 6x12 hüvelyk. Egyszerű, nem?
Nem meséltek a régi korról, hanem benne éltek. Velünk is folyamatosan úgy beszélgettek, mintha mindnyájan az adott korhoz tartoznánk. (Kanadában találkoztam már egyszer a történelemnek ezzel a fajta megközelítésével, és akkor is nagyon tetszett.) A végén még majdnem kémkedés vádja alá is estünk, mert „asszonyállat” létünkre túl sokat kérdezősködtünk a mérnök úr tudományos dolgairól meg a zászlós úr fegyvereiről.

Persze nem maradhatott el a hagyományos várostrom sem. A katonák, nehéz posztó ruhájukban, a hasvágások ellen védő többszörösen körbetekert övvel vagy súlyos páncélzatban, 30 fokos melegben, tűző napon támadták-védték a várat, szapora ágyú- és puskadörgés közepette.  Tavaly a várvédők győztek, idén viszont a támadók sikeresen elfoglalták a kiszemelt bástyát – bár nem minden áldozat nélkül.

Csatatér, áldozattal
Sajnáltam viszont, hogy sárospataki oldalról egyetlen résztvevője sem volt a játéknak. Itt ez a remek vár, a történelmi háttér – és még csak egy icike-picike hagyományőrző csoportunk sincs? Szomorú.

Van viszont vadonatúj ágyúöntő műhelyünk! Július közepén adták át a Rákóczi-kori ágyúöntő műhely rekonstruált változatát, ami nagy érdeklődést keltett a látogatók körében. Pont ezért én végül is nem láttam. Majd megnézem, ha már nem állnak előtte sorban az alkalmi turisták.

2014. július 19., szombat

19. Ami még kimarad

Az előző blogban ugyan már hazaértem, de a jegyzeteimben találtam még néhány érdekességet.

Légszennyezettség – Eddig háromszor jártam Shanghaiban, először decemberben, aztán májusban, idén pedig júniusban. Korábban mindig tiltakoztam, amikor a légszennyezettségről kérdeztek, most viszont sajnos én is tapasztaltam. Na, nem azt a horrorisztikus képet, amit időnként előrángatnak, és mutatnak Peking utcáiról, hogy mindenki maszkban van, és senki az orráig sem lát a szmogtól, de az tény hogy ott tartózkodásom két hete alatt Shanghaiban egyetlenegyszer sem volt ragyogó kék az ég, a szürkés „lazur” mindig jelen volt a fejünk felett. (Ez persze Balira nem vonatkozik!)
Mindamellett jártamban-keltemben más nyomát nem tapasztaltam a szennyezett levegőnek – nem voltak porosak a növények levelei, viszonylag kevesen hordtam maszkot, és magamon meg a ruhámon, cipőmön sem tapasztaltam lerakódást. Csak az a szép kék ég, csak az hiányzott.

Wu Changshuo emlékháza -a szürkéskék ég alatt
Újfent pozitívan nyugtáztam viszont azt a megoldást, amivel Ázsián kívül én még nem találkoztam  - bár állítólag már Európában is kezd megjelenni. Nevezetesen azt, hogy a közvécék előtti mosdók úgy vannak elhelyezve, hogy miután kezet mostál, már egyetlen kilincset sem kell megfognod. Mindig is erős kihívást jelentett, hogyan fogjam meg a tisztára mosott kezemmel a mindenki által agyonfogdosott kilincset. Ki is fejlesztettem már rá jó néhány módszert, bár ezek sajnos nem mindig járnak harci sérülések nélkül, itt viszont kéz mosás után egyszerűen csak kisétál az ember a nyitott előtérből (illetve egyetlen helyen volt ajtó, az viszont fotocellás volt). Hasonló megoldást örömmel üdvözölnék idehaza is a McDonald’sban, repülőtéren, vasútállomáson és mindenhol máshol.
És ha már a témánál vagyunk. Malajziában és Indiában, az alapos tisztaságra törekedve, minden WC-nél kézi zuhany is volt, hogy dolga végeztével azonnal tisztába is tehesse magát az ember.


De térjünk vissza Kínára. Sok az eszkimó és … mindenkinek jár fóka. Ezért aztán mindenhol nagyon sok munkaerőt alkalmaznak. Hogy tényleges munka nem mindenkinek jut, az igazából senkit sem zavar.

Az ingatlan irodákba például számolatlanul veszik fel az alkalmazottakat, akiknek egy része szorosan egymás mellett álló íróasztalok és számítógépek mellett unatkozva várja a potenciális ügyfeleket. Más részük viszont, öltönyben, fehér ingben, jó esetben még nyakkendőben is, az utcán álldogál – vagy még inkább az útpatkán üldögél nagy táblák mellett, melyeken a környék eladó/kiadó ingatlanjai kelletik magukat. Nem volt igazán világos a számomra, hogy honnan is várják tulajdonképpen az érdeklődőket. Gyalogszerrel rajtam kívül legfeljebb egy-két helybéli – főleg nagyszülők és unokák – járnak, az autósok, motorosok pedig annyira el vannak foglalva egymással és azzal, hogy bevágjanak egymás elé, hogy biztosan nem érnek rá ezeket a táblákat tanulmányozni.

Hasznosabb viszont a sok munkaerő a lakótelepi karbantartó részlegeknél. A mi házunkban (23 emeletes toronyház) úgy történt a szemétgyűjtés, hogy minden emeleten volt egy kuka (szelektív hulladékgyűjtéssel csak utcai kukáknál találkoztam, elvétve), szépen kibélelve szemeteszsákkal, a lakók abba szórták a szemetet, és a takarítószemélyzet időről időre elvitte a teli (?) zsákot, és újat hozott. Nem tudom, milyen sűrűn cserélték a zsákokat, mert soha nem sikerült senkivel találkoznom ott, viszont éjjel-nappal akármikor is mentem, hogy bedobjam a szemetet, szinte mindig éppen friss, üres szemetes zsák volt a kukában.

Szorgos munkaerő - az ablaknál keressétek :-)

És egy kis divat bemutató. Úgy tűnik, Shanghai az öltözködés terén is a szélsőségek városa. Idősebb emberek (a korukat megállapítani nem igazán tudtam) előszeretettel viselik a Mao-éra stílusát. Egyenes szárú nadrág, szűkítés és mandzsetta nélküli ingkabát. Igaz, legtöbbször már nem zsákvászonból készül, főleg a kabátnál „bátran” használják a (visszafogott) színeket és mintákat, de a stílus még teljesen a régebbi kor lenyomatát hordozza.

Ennél jobb divatfotót sajnos nem találtam a képeim között 

Így viszot már senki nem öltözik (Utcai gőzgombóc árus szobra)
A fiatalok körében viszont teljes az összevisszaság. Itt láttam a legelegánsabb és leglepukkantabb ruházatokat egyaránt. Rengeteg az extravagáns, és sajnos még több az egyszerűen csak ízléstelen. Sokszor messziről ordít, hogy az amerikai filmekből, médiából vették a példát, csak éppen az apró részletek összehangolása nem sikerült.
Amit választanak, azt nagyon választják. A szakadt farmert csak az anyag felvető szálai tartják egyben, a flitteres ruhán több a flitter, mint a textil, az élénk színek olyan harsányak, hogy még sötétben is rikítanának.
A kínai lányok körében közkedvelt a muszlin, hordják is minden lehetséges és lehetetlen alkalomra – munkába, esküvőre, bevásárláshoz és hegymászás közben – de tényleg. Nem sikerült olyan élethelyzetet találni, ahol legalább egy-két muszlin szoknyába, muszlin felsőbe öltözött lánnyal ne találkoztam volna. Rendszerint flitterrel, gyöngyökkel és strasszal is kombinálják. És az összhang „megőrzése” érdekében gyakran neon színű, gumi talpú tornacsukát, vagy szőrös csizmát viselnek hozzá.
Ugyanakkor aki elegáns, az viszont tökéletesen az. Finoman, visszafogottan, hűvös magabiztossággal – öröm rájuk nézni.

És a történet lezárásaként, íme néhány ár, a teljesség igénye nélkül:
Repülőjegy, Budapest-Shanghai, retur: 150,000 Ft
      Shanghai:
Múzeumi belépők: 8-20 RNB
Ebéd gyorsétkezdében, itallal: 13-35 RNB
Metro, feltöltő kártyás, távolság alapú számlázás, két hét alatt: 150 RNB
      Bali (helyi fizetőeszköz a rúpia, de sok helyen USD-ral fizettünk):
vízum, reptéren rendezhető: 25 USD
ország elhagyásakor a reptéren fizetendő kilépési illeték (???): 200.000 rúpia
Bali Brió teljes körű szolgáltatása (Blue Pointtól kikötőig, onnan hajóval Lembonganra, ott a motelig, majd ugyanez vissza a repülőtérig): 45 USD/fő
egész napos körutazás, bérelt kisbusszal és sofőrrel: 90 USD
belépők a templomokba: kb. 1,5 USD/fő
masszázs: 15 USD/fő
kerékpár bérlés (egész délutánra) 20.000 rúpia/fő
Bingtang sör, nagy üveges: 25-35.000 rúpia
egy tál finom és bőséges étel: 15.000 rúpiától (elegáns helyen akár 100.000-ig is)
egy pohár juice: 20-30.000 rúpia
szárong: 30-50.000 rúpia (reptéren a duty free shopban 150.000)
(1 RNB = kb. 37 Ft, 1 USD = kb. 11.500 indonéz rúpia, 2014. július)

Ezzel ez az utazás hivatalosan is véget ért.

Ui. Ha nem akarsz lemaradni semmiről, iratkozz fel az e-mailes értesítésre (jobb felső sarokban). Időnként kisebb kaliberű úti élményeimről is beszámolok.

2014. július 17., csütörtök

18. Shanghai ismét sírva búcsúzik

Ezt is megértem. Visszaérkeztünk Baliról Shanghaiba (hajnali fél 3-kor, az utca sarkon még ott árultak az éjszakai kifőzdések!), és rádöbbentem, hogy már csak két nap, és megint el kell búcsúznom a kicsi fiamtól.
Sült és főtt dumpling reggelire

Reggel elugrottunk az egyik közeli bisztróba reggelizni – végre igazi kínai reggeli, örvendezhettek Sophie szülei -, aztán Sophie és a szülei útnak indultak hazafelé illetve dolgozni. Dani  otthonról dolgozott, én meg ide-oda kapcsolgattam a háziasszony és üzletasszony üzemmód között.
Miközben az egy hét alatt összegyűlt e-mailjeimet próbáltam elolvasni, ötször etettem meg a mosógépet, és egyre nagyobb nehézségek árán kerestem helyet a következő adag teregetni valónak.
Az eső vigasztalanul esett, már a reggeliből hazafelé jövet megállapítottuk, hogy Balin sokkal kékebb az ég, sokkal tisztábbak az utcák és sokkal türelmesebbek a közlekedők – vitathatatlanul mindenkin mutatkoztak az utazás-elvonási tünetek.
A gmail és a google vagy be sem jött, vagy pár másodperc után megszakadt. Egy egész napi kísérletezéssel épp csak annyira jutottam, hogy az utolsó két napot le tudtam ellenőrizni, hogy lássam, jöttek-e újabb fordítási munkák. Szerencsére jöttek, így nem kell aggódnom a betevő falatom miatt. És akár dolgozhattam is rajta, mivel nem vontak el olyan „felesleges” tevékenységek, mint az e-mail-ek olvasgatása, vagy henye Facebook olvasgatás. Az internet részleges blokkolása sajnos elég gyakori errefelé, de most különösen kitettek magukért.
Így aztán könnyű szívvel hagytam otthon másnap reggel a gépemet, hogy kiélvezzem az utolsó napomat Shanghaiban.
Már többször próbáltam megtalálni egy Ecseri-piac szerű utcácskát, a Dongtai Roadot, eddig teljesen sikertelenül. Úgyhogy ezt tűztem ki napi feladatul. Úgy tűnik, eddig is csak az akarással lehetett a baj, mert most elsőre odataláltam.régiség- és bolhapiacként jellemezték a leírások, megemlítve, hogy azért az „antik” fogalommal legyünk óvatosak. És milyen igazuk volt. Amikor először láttam meg egy sárkányszobrot, ami azonnal megragadta a szívemet, csak a mérete volt az, ami miatt nem kezdtem azonnal vad alkudozásba, aztán amikor két standdal odébb megint találkoztunk, és a következőnél ismét, és mindenhol és minden méretben, és vasból, bronzból, alumíniumban (na jó, abból azért nem), akkor már „kezdett” gyanús lenni, hogy ez erősen tömegáru. Attól persze még ugyanolyan jó pofa volt – szeretem a sárkányokat, a kínaiakat és a magyarokat egyaránt. És mivel nem vagyok rasszista, jöhetnek más országból származó sárkányok is.
Mindenesetre volt azon a piacon kopott pisztolytáskától ’igazgyöngy’ nyakláncig, jáde faragványtól horpadt vájdlingig, katonai kitüntetésektől Jimmy Hendrix plakátokig minden.

Dongtai Road, bolhapiac
Egy valami nem volt – vevő. Szakadt az eső, csak itt-ott lézengett egy-egy mindenre elszánt turista. Így aztán túl nagy volt az egy vevőjelöltre jutó eladók száma, és mivel a bőröndjeim már becsomagolva, és teljesen kitömve álltak odahaza, tehát semmit nem szándékoztam már vásárolni, egy idő után meguntam a folyamatos hárítást és elsétáltam a Yuyuan Gardenhez, amely az előzőhöz hasonló hely, csak nem bolhapiac, hanem kis üzletek tömkelege, amely főként (kínai és külföldi) turisták által keresett holmikat, selymet, ékszert, kínai szobrokat, festményeket, bútort, faragványokat, teát, édességet – és mindennemű hamísított márkát kínál szép, hagyományos kínai épületkörnyezetben. A bazár közepén rábukkantam egy kis tavacskára, amely felett cikkcakkos hídon fényképezkedtek a turisták, és egy hosszú tömött sor mellett elhaladva eljutottam Shanghai legjobb dumplingját áruló étkezdéhez is. Azt, hogy dumplingot árul, elég hamar kitaláltam, azt, hogy ez a legjobb a városban, Sophie mondta utólag. Jó magam nem tudok véleményt nyilvánítani, mert nem álltam be a sorba.
Meglepő volt, hogy bár már kétszer is jártam itt, se ezt a kifőzdét, se a cikkcakkos hidat nem láttam eddig. Ebből látszik, hogy az esőnek is megvan a maga haszna. Kevesebb turista, több észrevehető látványosság.

Tavacska a Yuyuan Gardennél

Mivel éppen kezdett előderengeni a nap, gondoltam metró helyett inkább gyalog sétálok ez a Shanghai múzeumig. A képek között terveztem megszárítkozni és tartalmas búcsúpillanatokat szerezni. Aztán amikor éppen fél úton jártam két metróállomás között, megint rákezdte az eső. Akkor jutott eszembe, hogy ennek a blogbejegyzésnek a „Shanghai sírva búcsúzott” lesz a címe. De már ott gyanús volt, hogy mintha egyszer már ellőttem volna ezt a poént. Úgy látszik, az utolsó napom rendszeresen ilyen nedvesre sikeredik.
Végigsétáltam kedvenc dzsungeles parkjaim egyikén, ismerősként köszöntöttem néhány utcasarkot, a buszpályaudvart, ahonnan első nap kirándulni indultunk, a tornaszerekkel felszerelt játszótereket, a tajcsizó embereket… És enyhe szomorúsággal integettem a Shanghai múzeumnak, amikor odaérve kiderült, hogy nem 6-kor zár, ahogy én gondoltam, hanem 5-kor, és fél 5-től már nem engednek be látogatókat.
A repülőút hazafelé eseménytelen volt. Amikor a pilóta Seremetyevón rendben lerakta a gépet, többen megtapsolták. Kicsit elméláztam azon, hogy vajon miért illeti meg külön tisztelet azért, mert megfelelően végzi a munkáját, aztán az jutott eszembe, hogy mi volna, ha ezt más foglalkozásokra is kiterjesztenénk, és megtapsolnák a pincért, ha nem lötyögteti ki a levest, a szakácsot, ha finomat főz, az utcaseprőt, ha minden szemetet összeszed az utcán, és a boltost, amikor azt ad, amit kérek. Végtére is mindenki megérdemli, hogy értékeljük a munkáját.
Mivel a 18 kilós böröndöm kereke tönkrement, ezért – a kárrendezési hercehurca befejeztével – taxival mentem haza. Miközben az utasok jogairól kifüggesztett táblázatot olvasgattam, eszembe jutottak a kínai taxisok.

Különösen a 2. és 3. pontra hívnám fel a kínai taxisok figyelmét


Nem baj! Megyek én még a Ti utcátokba!

2014. július 15., kedd

17. Bali – Minden, mi szem-szájnak ingere


Bali igazi turistaparadicsom.


Ehhez persze megvan minden természeti adottsága is, de az is igaz, hogy a helyiek is ügyesen kihasználnak minden lehetőséget. Persze a bevételek java nem a kisemberek pénztárcáját gyarapítja, de szegényen is kedvesek, mosolygósak, igyekeznek kitalálni a turisták gondolatait, kínálgatják a szolgáltatásaikat, de nem erőszakosak…

Kuta, a sziget déli része, a szörfözők számára ideális. Persze ezt én, tenger nélküli országból érkezett, „vidéki” kislány, honnan is tudhattam volna. Láttam a homokos partot, a lágyan partra sodródó hullámokat – lelkesen elkezdtem belegázolni a vízbe. Aztán az első lágy hullám, amely maximum a térdemig ért, úgy kent oda a parti homokhoz, hogy egyből kidörzsölődött a csacsavacsa bőröcském. És miközben visszaáramlott, olyan erővel szívott magával, hogy még térdre tápászkodni sem igen tudtam, csak feküdtem hasmánt a homokon, és igyekeztem megkapaszkodni a nagy semmiben. Kellett egy kis idő, amíg egyáltalán meg tudtam állni a hullámokkal szemben, de addigra már annyira tele volt még a hajam is homokkal, hogy egész héten pergett belőle, hiába mostam meg többször is. Laci persze egyből belevetette magát a közepébe, de én szerényen megmaradtam a parton, a 10(-20-30) centiméteres vízben, ott edzettem a lábizmaimat meg az egyensúlyérzékemet.

Tengerpart szörfözőknek

Denpasarban első este elmentünk sétálni a városban, és találtunk egy információs központ feliratú standot. Gondoltuk, kérünk egy térképet a szigetről. Mindjárt egy részletes útmutatást is kaptunk mellé, hogy mi mindent érdemes megnézni, és a végén persze kibökte a fickó, hogy olcsón tud ajánlani kisbuszt, sofőrrel, aki körbe is visz bennünket. Amikor megmondtuk, hogy nekünk már van leszervezett utunk, továbbra is kedvesen a kezünkbe nyomta a névjegyét, hogy hívjuk bármikor, ha mégis meggondolnánk magunkat, és barátságosan elköszöntünk egymástól.

Bárki megszervez bármit. Mindenkinek van legalább egy testvére, sógora, bácsikája vagy legalább barátja, aki éppen azzal foglalkozik, ami bennünket érdekel. Ez Lembonganon érződött a legjobban. Ez a kis sziget, amennyire megítélhettem, tényleg szinte csak a turistákból él. Szerencsére (még) nem a luxus turistákból. Nincsenek 5 csillagos szállodák, és gyönyörűen kiépített strandok, a sziget megközelítése kishajóval, a korallok közt partra gázolva szintén nem a gazdag turisták igényeit szolgálja. Megmaradt nagyjából olyannak, mint korábban volt, csak kis mértékben alakult át a turisták igényei szerint. Egy-egy család birtokában elég nagy terület van, ezen aztán egy részük motelt, más részük éttermet, motor- és kerékpárkölcsönzőt, pénzváltó helyet, szörfiskolát vagy souvenir boltot alakított ki. Mindezek sokszor a lakóház elválaszthatatlan részét képezik.

Alvó kisfiú a pénzváltóban
Egyik este betértünk például egy szerényebb kinézetű étterembe. Ez is az családi vállalkozás fajtájú étterem volt. A ház előtti hatalmas teraszra kitettek három-négy asztalt székekkel, a kerítés elé, az utcára pedig kiraktak egy 6-8 ételből áll étlapot, olcsó árakkal.
A legtöbb hagyományos helyi étel gyorsan elkészíthető. Így aztán ha jön egy vendég, összeütnek neki valamit a konyhában. Még az alapanyagokat sem kell raktáron tartani, bármikor át lehet szaladni a szemben lévő boltba a  zöldségért, húsért vagy tésztáért. A teraszt pedig megosztva használják a vendégek és a családtagok, akik egy sarokban leterített szőnyegen szintén itt élik megszokott esti életüket, beszélgetnek, játszanak a gyerekekkel, élvezik a hűvös levegőt.
Láttunk persze igazi étteremnek kiépített helyeket is, díszkivilágítással, sok-sok asztallal, célirányos konyhával, hasonló ételkínálattal – és háromszor akkora árakkal.
A legtöbb ember több lábon áll egyszerre. Jó példa erre a családi étterem, amit csak úgy, melléküzemágként tartanak az egyéb tevékenységük mellett.
Egy másik étterem francia tulajdonosa, aki vietnámi feleségével telepedett le itt, és akihez a francia pirítós eredetét megtudakolni vágyva tértünk be (érdekes témák tudnak felmerülni a spontán beszélgetések közben)  például szörfiskolát működtet a parton.
A moteltulajdonosunk is minden kívánságunkra talált megoldást. Amikor például kerékpárokat akartunk bérelni, egyből tudta, hol keressük a tulajt.
A prospektus szerint a sziget körbekerékpározása 6 órát vesz igénybe, ezért mi – roppan logikusan 3 óra után indultunk neki a kerékpártúránknak. Amikor lakatot kértünk a kerékpárok lezárásához, a tulaj megnyugtatóan mondta, hogy lopásra van garancia. Károkozásra nincs, de a szigeten olyan becsületes emberek élnek, hogy kerékpárlopásra még elvétve sem kerül sor.
Így aztán bátran nekivágtunk, és keskeny utakon, gödrökön és nagy köveken egyensúlyozva, a két irányú motor- és furgonforgalmat figyelembe véve körbekarikáztuk, na nem az egész, de a fél szigetet. Ez már a chilei-ausztrál meccs után volt, úgyhogy amikor az egyik eltévedésünk során egy chilei párral konzultáltunk (akik szintén nem tudták, hogy hol is vannak pontosan), a meccs kimenete ellenére kölcsönösen biztosítottuk egymást a nagyrabecsülésünkről.

Együtt a csapat
Természetesen nem hagyhattuk ki a búvárkodást sem. Egyik reggel egy kis hajó várt bennünket a motel előtt, benne az összes szükséges felszereléssel, szemüvegek, pipák, békalábak, mentőmellények. Kivitt minket a tengerre, egy jól beetetett helyre (később még két hajó csatlakozott hozzánk, ugyanahhoz a bójához kikötve), ahol aztán „tessék, lehet beugrálni” felkiáltással szabadjára lettünk eresztve. Mivel még ez a tenger is a szörfözőknek kedvezett, elég szépen voltak hullámok. Ez leginkább nekem okozott problémát, mivel én pipa nélkül bámultam a halakat, így sűrűn fel kellett emelnem a fejem levegővétel céljából, és ilyenkor bizony többször is előfordult, hogy kaptam egy-egy nyelet sós vizet is. De még így is megérte, annyira szép volt a víz alatti világot – és az ügyesebbek víz alatti úszkálását – nézegetni. Vagy egy órán át bírtuk, aztán sorban lemorzsolódtunk, azaz hajóra szálltunk.

A csónakban ülők csak ennyit láttak

Utána még behajóztunk a mangrove erdőbe is egy körre, hogy teljes legyen az élvezet.


Egyik délután kitaláltuk, hogy szeretnék egy masszázst. Derék motelosunknak természetesen erre is volt megoldása, két órán belül (Láh = szicsasz = minek kapkodni) már ott is volt néhány energikus hölgy, akik azonmód, a kertben lehajítottak bennünket egy-egy napozóágyról, lehántották rólunk a ruháink legnagyobb részét, és vagy egy órán át szakszerűen megdögönyöztek. Kellemes félhomály, majd sötétségbe burkolózó pálmafák, a homokot nyaldosó hullámok zaja, felettünk a csillagos ég, s közben a kényeztető masszázs – hát igen, nem rossz dolog ilyesmit átélni.
Utolsó nap elindultunk sétálni a városközpontba, ahova – lévén a „város” csak egy picike település – pillanatok alatt megérkeztünk, sőt nem telt bele sok idő, hogy a másik végén el is hagyjuk a várost…
Érdekes volt gyalogszerrel látni azokat a helyeket, amelyek mellett tegnap biciklivel, és erősen az úthibákra koncentrálva haladtunk el.

Minden síron napernyő és (virág helyett) poharas vagy palackos víz
Végül némi további gyaloglás után, eljutottunk egy másik beach-re, ahol szintén voltak éttermek meg motelek, meg helyi járatú kikötő pont (azaz egy hely ahol nagyjából a partig kicsúszott a lapos fenekű hajó), meg banáncsónak, meg szörfiskola, meg…. Igaziból paddle boardozni szerettünk volna, de nem kerestük elég intenzíven a lehetőségeket, aztán végül inkább úgy döntöttünk, hogy járművet bérelünk, és elmegyünk a következő szigetre átívelő függőÍidig – amelyről Laci, természetesen, bele is ugrott a tengerbe. Maga az autóbérlés egyszerűen ment. Nagyjából elég volt csak elkiáltani magunkat, hogy de szeretnék autót bérelni, és már ott is állt előttünk az autó, sofőrrel.
Na, jó, nem egészen így történt, de tényleg csak körülforgattuk a fejünket, és már meg is találtuk a helyi Transport service dobogón hűsölő sofőröket, akik közül az egyik alkudozott, viszont egy másik fuvarozott aztán bennünket.

Mi is volt még? Eveztünk minikenuval,


próbáltunk sárkányt eregetni a tengerparton, minimális sikerrel,


 a tengerben gázolva sétáltunk reggelizni a parti kávézókba,


csodáltuk a tengeri fű ültetvényeket, a naplementét, a helyiek derűs és nyugodt természetét, figyeltük az árapály változásait…

Persze, tudom, itt sincs kolbászból a kerítés (zsírjára is sülne a nagy melegben), de amennyit láttam Baliból, és főleg Lembonganból, az teljes mértékben rajongójává tett.
Újabb tétel, az Ide még vissza kell jönnöm! listámon.


2014. július 13., vasárnap

Minőségi ugrás (?)

Örömmel szólok, hogy végre megmutatta valaki, hogy tudom beilleszteni az e-mail értesítés funkciót.
Aki feliratkozik, annak mostantól levélben jelzem, ha friss bejegyzés kerül a blogra. Igaz, az idei kínai kalandom mindjárt a végére ér, de hozhat még az élet remek meglepetéseket :-)

16. Bali – Szellemek, démonok, istenek

A wikipédiából (és más authentikus forrásokból) kiolvasható, hogy Balin az uralkodó vallás a hindu, mégpedig a balinéz hindu vallás, melyet Bali lakosságának 93%-a gyakorol. Ez a vallás az indiai hinduizmus és a helyi, az ősök tiszteletén alapuló anamista hiedelmek, szellemekben való hit keveredése.
Aki nem olvassa a wikipédiát, az se aggódjon, a saját szemével is észreveheti, hogy Balin mennyire a hétköznapok része a vallás, az istenek és szellemek tisztelete. Lépten-nyomon templomokba, szentélyekbe ütközünk, utcán, téren, középületekben és családi házak kertjében.

Útkereszteződésekben is monumentális kőszobrok állnak, de megtaláljuk őket a piactéren, a kapuk két oldalán, a strandon. Naponta kétszer, reggel és este kis, bambuszlevélből font kosárkában, virág- és ételfelajánlásokat tartalmazó áldozati adománnyal hódolnak az isteneknek és próbálják lekenyerezni a rossz szellemeket.  Ez utóbbiak számára a földre teszik az adományt. Városon, falun, bármilyen ember lakta helyen folyamatosan találkozunk ezekkel a kosárkákkal a járdán, útszélen, kapubejáratnál – de ugyanígy a taxi pohártartójában, a kishajóban, a szentélynek kialakított asztalkán, a szállodában a szökőkút szélén. A kosár tartalmát zömében apróra vágott bambuszlevelek alkotják, erre kerülnek a virágok, virágszirmok, és valami ennivaló, ami Mars-szelet épp úgy lehet, mint főtt rizs – mellette kis tálkában pedig az ízesítésre szolgáló szójaszósz. Az egyik alkalommal megfigyeltem egy öreg nénit, aki, miután elhelyezte a földön az áldozati ajándékot, a ruhája zsebéből előhalászta a szójaszószos  üveget, meghintette vele a kosárka tartalmát, aztán az üveg visszakerült a zsebébe, hogy otthon is legyen mivel ízesíteni az ételt.. Adjuk meg az Isteneknek, ami az isteneké, és az embereknek, ami az embereké.


Virág- és ételáldozat a járdán a rossz szellemek kiengesztelésére

A kosárkák addig vannak ott, amíg egy galamb, kutya vagy majom el nem lopja, ki nem lopja belőle a tartalmát – vagy amíg el nem jön a következő áldozat ideje. Ekkor gondosan összeszedik és a szemétbe dobják, helyére friss áldozat kerül.

Esti áldozati ajándékok elhelyezése a tengerparti mólón (háttérben tengerifű ültevény, apály idején)
A turisták, akik tömegesen látogatják a híresebb templomokat (itt nem egyetlen épületről, inkább épület együttesről vagy templomról és a körülötte levő, bekerített, szobrokkal, szentélyekkel tarkított területről beszélünk), hamar megtanulják, hogy Balin a templomokba  csak a lábat (legalább a térdet) eltakaró ruházatban szabad belépni.
Akinek a nadrágja vagy szoknyája ennél rövidebb, esetleg túl átlátszó,  annak a belépti jegy mellé mindjárt egy szárongot is adnak, amit magára tekerhet.  Én féllábszárig érő, enyhén áttesztő nyári ruhában voltam a templomtúránkon. Az első templomba beengedtek, a másodikban egy sárga övet kellett a derekamra kötni (na, erre még nem találtam információt, hogy mit szimbolizál, de biztosan fontos szerepe van, mert a balinéz emberek hétköznapi ruhatárásnak is elengedhetetlen része), a harmadik helyen pedig már én sem mentesültem a kötelező szárong alól.

Szárong kötelező

A szobrok, szentélyek, sőt sokszor a fák is, (általában) fekete-fehér kockás szárongot viseltek. A fekete-fehér, ahogy a szentelt víz és a füstölő együttes megjelenése a dualizmus filozófiáját képviseli (ilyen okosakat tudok mondani, ha előtte elég sokat keresgéltem az interneten). Ezeket a kockás szárongokat aztán évente egyszer, nagy szabású ünnepség keretében újakra cserélik





Balin jártunkban-keltünkben mindenhol magas bambuszoszlopokat láttunk az út szélén, erről is csak annyit sikerült megtudnom, hogy nagyobb fesztiválok alkalmával kerülnek oda. Hogy mi célból, azt nem tudom, de tény, hogy látványos elemei az utcáknak.

Pálmalevéllel díszített bambuszoszlopok

Ha Bali szóba kerül, bizonyára sokaknak ugrik be a fül mögé beszúrt magnólia virág képe. Ez is a vallás része. Az ima során ezekbe a kis virágokba hívják le az isteni energiákat, amely aztán addig védelmezi őket, amíg el nem veszítik. Kisgyerekek, de felnőttek homlokán láttunk rizsszemekből kirakott mintát is, amelyet szintén az isteni védelem érdekében viselnek.
A már említett körtúrán, amelyen egy sofőr vitt végig bennünket egy kisbusszal, több szép és híres templom együttest is meglátogattunk.
A Goa Gajah vagy Elefánt barlang, melybe egy démon száján keresztül tudunk belépni, a világörökség része.

Az Elefánt-barlang szája

Egy költeményben már 1365-ben említik a nevét. A barlang melletti gyógyító vizű, betemetett medencét csak az 1950-es években fedezték fel ismét holland régészek.
Egy pár éve lezajlott földrengés, sajnos elég nagy kárt okozott itt is, számos szobor, épület leomlott, tönkrement.

Tampak Siring a szent forrásvizek temploma. Aki a gyógyító források vizében megmosakszik, biztosítja önmaga számára az egészséget. Ezért aztán az emberek hosszú sorban várakoznak, hogy (ruhástól) a medencébe lépjenek, és odaérve sorban az össze forrásban megfürösszék arcukat, hajukat.

Megtisztulásra várók

Másfajta templomélményünk volt Blue Point közelében.
Daniék mesélték, hogy fényképezés közben eljutottak egy olyan partszakaszra, ahol rengeteg majom volt, és egyáltalán nem a félős, bizalmatlan fajtából. Sőt! Határozottan úgy viselkedtek, mint akik tolakodónak tartják az odalátogató turistákat, és minden erejükkel igyekezten megvédeni a birtokhatáraikat.
Persze nekünk sem kellett több, egyből elhatároztuk, hogy mi is ellátogatunk oda. Végül mégsem a tengerpartra, hanem a felette épült Pura luhur uluwatu templomhoz sétáltunk el, amely szintén tele volt majmokkal. A bejáratnál a belépti díjat leszurkolva és a szárongokat felöltve lazán átsiklottunk a veszélyre figyelmeztető tábla felett, amiért hamarosan el is nyertük „méltó büntetésünket”. Dani lazán lóbált egy vizes palackot a kezében, amikor hirtelen támadásba lendült egy majom, és rárabolt. Persze mindkettő azt gondolta, hogy ő az erősebb, de végül a majom került ki győztesen a küzdelemből, miután alaposan összefogdosta az egész üveget, és így megkönnyítette Dani számára, hogy megváljon tőle. Leült vele a betonra, szakavatott mozdulattal lecsavarta a tetejét és … és nem kezdett el úgy inni belőle, mint egy ember, csak nyalogatta a kifreccsent vízcsippeket, aztán nem törődöm mozdulattal elfolyatta az egészet. Akkor élénkült csak meg, amikor egy másik majom megpróbálta elvenni tőle. Persze lelkesen kattogtattuk a gépeket.

Zsákmánnyal, elégedetten
Később Dani kijelentette, hogy mindenképpen szeretne egy majmos képet, úgyhogy óvatosan leült egy betonkockára, amelyiknek a közepén, tisztes távolban, kb. másfél méterre egy majom bolhászkodott. Teljesen békés szituációnak nézett ki, de pont abban a pillanatban, amikor elsütöttem a gépet, a majom mozgásba lendült, és egyetlen hirtelen mozdulattal lekapta Dani szeméről a méregdrága szemüvegét. A következő mozdulatával pedig már a szájába is vette, és elgondolkodva rágni kezdte.

Hé, az az enyém!!!

Megpróbáltunk barterezni vele, amibe egy helybéli nő is beszállt, aki elvette tőlünk a felkínált vizespalackot, és odadobta a majomnak, akinek így már volt egy szemüvege és egy üveg vize is. Eszembe jutott, hogy van nálam egy zacskó szárított gyümölcs. Előkotortam a hátizsákból, azzal a tervvel, hogy majd szemenként odaszórom a majomnak, de a hölgy azt is kikapta a kezemből, és úgy, ahogy volt odadobta a majomnak. Most már volt szemüvege, rágcsálni és innivalója is, úgyhogy egyre elégedettebb képet vágva rágta a szemüveget, de végül csak bevált a taktika. Túl sok minden volt egyszerre a kezében, így ő is rájött, hogy valamitől meg kell válnia, szerencsére a szemüveg mellett döntött, amelynek azonban ekkor már mindkét lencséjén hosszú és mély karcolás éktelenkedett. Talán több átéléssel látnak hozzá a javításához, ha Dani részletesen előadja, hogyan is kerültek rá a sérülések.

Innentől kezdve már jóval óvatosabban közelítettünk a majmokhoz, és minden mozdíthatót gondosan elrejtettünk. Nagyon kitanult állatok, ha leültünk valahol, egyből odasettenkedtek és a szárong alatt a zsebekbe próbáltak belenyúlni. Láttunk napszemüveget, öngyújtót, cigarettát rágó majmot is. Itt is beigazolódott az elmélet, hogy a lopott öngyújtónak sokkal jobb az íze, mint az etetőben magát kellető banánnak.