2019. április 20., szombat

8 nap Albániában - Tiranával búcsúzunk az országtól

2019.03.12-19.

Ez így igaz :-)
Mint minden jónak, ennek az útnak is a végére értünk egyszer.
Az utolsó napunkat ismét Tiranában töltöttük, gondoltuk, van még itt is bőven mit bepótolni. 
Ismét Szkander bég főterére igyekeztünk, ezúttal a Történeti Múzeum volt a cél. Egy új utcát próbáltunk ki, így aztán szerencsésen rá is találtunk a helyi „lengyel piacra”. Na, ezt nem a turisták kedvéért üzemeltették - vagy legalábbis NEM CSAK. Mert azért itt is volt albán sassal és albán zászlóval díszített mindenféle, és gondolom, hogy erre valószínűleg nem a helybéliek a fő vevők.
De megvolt a szokásos bolhapiacok teljes választéka is, az "ó-csó a bugyogó!"-tól kezdve a kerékpárbelsőig, és kalickában sorsára váró kanáriig.

Bébiruha albán módra
Éppen az új alatt álló ortodox katedrálisnál bukkantunk ki Kívülről már teljes szépségében pompázik, a belsejében viszont még folyik a kialakítás. De közben azért már használják is. Igazán impozáns épület.

Tirana, az új ortodox templom - kívül...

...és belül

Szembe vele a Titkosszolgálati múzeum. Bizony, nem csak a temetők, a múzeumok és kiállítások is sokat elmondanak egy népről.

Titkosszolgálati múzeum, Tirana
A Történeti múzeum homlokzata, Tirana

A Történeti Múzeumban minden megvolt, ami csak illik egy ilyen helyen. Az ősi illírektól kezdve a 2. világháborúig és tovább tartottak a kiállítások, egy külön teremben népviseletbe öltöztetett babák mutatták, hogy tájegységenként hány féle, és milyen különböző ruházatok voltak jellemzőek.

A legérdekesebb számomra mégis a királyi családról készült kiállítás volt - a bonyolult családfákon túl leginkább fényképek. De milyen személyes témájú fényképek! A királyi pár sétál a meztelen trónörökössel (igaz, csak 3-4 éves volt). Családi fotók, ahol a gyerek unott, vagy dühös vagy rezignált képet vág. A királyné elnyúlva egy diványon, mint Madame Pompadour...
Igazán jóban lehetett egymással a nép és a királyi család, hogy ilyen képeket megosztottak magukról.
(Megjegyzem I.Zogu is igen érdekes életet élt, 19221925 között két ízben miniszterelnök1925-től 1928-ig köztársasági elnök, majd 1939-ig Albánia királya volt. Bővebb részletekért megint csak a Wikipédiát ajánlom)


A lélek után a testet is tápláltuk - némi gyrosszal, ami nem csak finom volt, de külön érdekesség, hogy akár drága étteremben rendeltük, akár egy gyorsétteremben, ugyanannyiba került. Igazán kedves gesztus.

A 60-as, 70-es éveket idéző street art, TIrana

Elhatároztuk, hogy egy újabb múzeum helyett inkább megkeressük a Felhőt, amely egy modern képzőművészeti alkotás. Az én emlékeim a Grand Park környékére tették volna, de a GPS, amely először egyenest arra vezetett , váratlanul új irányba állított bennünket. Egyre értetlenebbül követtük, végül már kezdett nagyon külvárosinak kinézni a környék, amikor egyszer csak közölte, hogy éppen most hagytuk el a keresett pontot :-(
Persze nem volt ott a Felhő, de arra sem sikerült rájönnünk, hogy a GPS mire gondolt, amikor ide hozott bennünket. Mindenesetre kicsit morózusan fordultunk vissza a városközpont felé, és a továbbiakban már csak kóricáltunk az utcákon.

Szerencsére a városközpont még mindig kellemes sétáló és nézelődő terepnek bizonyult. Bekukkantottunk a plázába - pont olyan, mint bárhol a világon -, körbefényképeztük a 2010 óta épülő Nagymecsetet, amely, ha elkészül, a balkán legnagyobb mecsete lesz, és egyszerre akár 4500 hívőt is be tud majd fogadni, nézelődtünk egy kicsit a "várnegyedben", azaz a várfalakon belül kialakított bulinegyedben - éttermek, kávézók, és turista csalogató boltok váltogatták egymást a kis, fallal körbezárt területen.

Nagy mecset, Tirana
Várfalon kívül...

... és belül
Végül, a kör bezárásaként betértünk a kávézóba is, ahol első nap segítséget kaptunk a szálláskereséshez. Sajnos, nem a barátnőnk volt szolgálatban, így nem tudtuk neki mégegyszer megköszönni a kedvességét, de azért a bevételükhöz hozzájárultunk néhány kávé és tortaszelet árával :-)

Kaszinónak indult, de vajon befejezik-e? (Kashar, Albánia - Fotó: Bogdan Ozog)
És aztán már tényleg nem volt más hátra, mint elindulni a repülőtér felé. Útközben mégegyszer megcsodáltuk a "kedvenc" épületünket. Mivel a városból kifelé vezető főút mentén áll, többször is találkoztunk vele, és nagyon birizgálta a fantáziánkat, hogy mi is lehet. Végül aztán kiderült, hogy kaszinónak készült, de még befejezetlenül áll. (Mondjuk ilyen - átadás előtt félbehagyott - épületekkel bőven találkoztunk a városon belül is :-) )

Búcsú Albániától a tiranai reptéren
Hogy teljes legyen az útiélmény, a biztonsági átvilágításnál megint kiemelték a kézitáskámat, és a legaljáig átkutatták - külön érdekességképpen nem velem pakoltatták ki, hanem a biztonsági hölgy csinálta saját kezület, és utána még vissza is pakolt, illetve csak akart, mert nem olyan egyszerű ám egy kinyitott gilisztakonzervbe visszagyömöszölni a gilisztákat! De nem is ez volt a lényeg, hanem az álhatatos kutatásának az eredménye: három darab, kb. 3-4 cm-es, lapos kavics a mesi folyópartról. Már el is felejtettem, hogy belehajigáltam őket a táskámba, de azért a szívem szakadt meg értük, amikor elvette és kidobta őket :-(

Már csak ezért is vissza kell még térnem ebbe az országba. És még mennyi minden másért is!


2019. április 19., péntek

8 nap Albániában - Berat, az 1000 ablak városa


2019.03.12-19.

A múltkor Apollóniába ÉS Beratba akartunk menni, de menet közben módosítottuk a tervet Henivel (ketten vagyunk az útimarsallok, a többiek meg lelkesen jönnek utánunk), mert úgy éreztük, hogy Berat nagy falat, Apollóniában meg a tenger vesz el sok időt.

Hát, jól éreztük. Mint a korábbi beszámolóból láthatjátok az apollóniai út kitöltötte egy napunkat.  Berat pedig szintén egyegész napot kitöltő programnak bizonyult, csak magában a várban legalább három órát bolyongtunk, pedig - hétfő lévén - az ikonmúzeum nem is volt nyitva.

Ez egy olyan "igazi" vár, mint a budai, még élnek benne emberek, ha nem is től sokan. De igaziból mégis inkább egy múzeum, csak belépti díj nélkül. Hatalmas vár, rengeteg apró utcácskával, meg sikátorral, romos falakkal, izgalmas zegzugokkal - egy részében pedig még állnak a régi házak, ruha szárad a kertben, birka- és kecskenyáj ballag a lekövezett utcán - és persze több helyen étterem és ajándékbolt is be van rendezve az utcai szobában. Gondolom, ennél jóval több is szokott lenni, de még mindig szezon előtt vagyunk. 
Az egyik műhelyben viszont szorgalmasan faragott egy mesterember. Berat jellemző látványképét, az 1000 ablakos, hegyoldalba „nőtt” városkát álmodta bele a fatáblákba.

Látkép a berati várból (fotó: Szabó Henrietta)
Szavakkal nem is igen lehet elmesélni ezt az élményt, amiben részünk volt itt, az ódon hangulatot árasztó falak között. Fel-alá mászkáltunk az utcácskákban, mindenhova bekukkantottunk, ahova csak lehetett, és töménytelen fényképet készítettünk. Persze egy jó részét itthon aztán mindig hajítom áldott digitális világ, amikor ráérek utólag eldönteni, hogy melyik látószög is adja a legszebb eredményt! Minden kis utcácskába bekattintottam, minden rozoga háztetőt, utcakövet megörökítettem - aztán egy idő után már kezdtem érezni (és a visszanézegetésnél is látszott), hogy tulajdonképpen mind egyformák. És mégis egy-egy apró részlet is mennyire más hangulatot tud teremteni.

Bolyongás Berat várának szűk utcácskáin

Meglepő és izgalmas "felfedezés" volt a föld alatti ciszterna, amilyennel még nem találkoztam. (Isztambult megjárt emberek előnyben, ilyen jellegű, csak sokkal nagyobb a Yerebatan Ciszterna.)
Szóval sétál az ember békésen, romos falakkal szabdalt, gaz által fevetett területen, meglát egy csúcsíves ablakot a földközelben, bekukucskál - és egy Mátyás-templom magasságú (illetve jelen esetben mélységű) boltozatos, árkádos építményt lát maga alatt!
Korlát, veszélyre hivatkozó tábla nincs, az nem az albánok stílusa, pedig ez a hely igazán megérdemelné, már csak a tetején (illetve a mi szemszögünkből nézve, a sétálószinten) éktelenkedő szép nagy nyílás miatt is - ahogy az is kijárna neki, hogy legalább pár szót írjanak róla egy információs táblán!

Ciszterna Berat várában

A városka világörökség mecset és medresze együttesét sajnos éppen renoválták, úgyhogy abból csak a kinyúló minaretet láttuk, viszont, egy finom ebéd-uzsonna kombináció után, átsétáltunk a folyó túloldalára, ahonnan remek kilátás nyílik a várhegy oldalába fecskefészek-szerűen "odabiggyesztett" egyforma, fekete ablakos, fehér házakra. Berat az 1000 ablak városa.

Berat, az 1000 ablakú város (fotó: Szabó Henrietta)

Mire mindent alaposan megnéztünk, már öreg este lett, indulhattunk is haza. Volt ugyan némi nézeteltérésünk a GPS-szel, mert folyton másfelé akart vinni, mint az útjelző táblák nagyon is egyértelmű jelei, de győzött az emberi ész (és akarat) a géppel szemben - és mégis eltévedés nélkül hazaértünk :-D Még a parkolóhelyünk is ott várt ránk (vagy legalábbis egy parkolóhely, abban a bizonyos utcában).

Nagy szerencsénk volt a parkolással, mert a legtöbb helyen vagy tilos, vagy fizetős, de időnként egy-egy kisebb utcában, vagy utcaszakaszon ingyenes. És minden nap sikerült kifognunk egy ilyet. Az is igaz, hogy amikor induláshoz készülve piszmogtunk még az autó körül, mindig ott állt már ugrásra készen egy autó mögöttünk, amelyik szeretett volna a helyünkre állni.

2019. április 18., csütörtök

8 nap Albániában - Tirana és a Dajti-expressz

2019.03.12-19.

Ennyi utazgatás után már ideje volt, hogy a fővárosra is szánjunk egy napot. Főleg, mert a hivatalos ünneptől eltérően, Tiranában ma ünnepelték a tavasz ünnepet.

Az elbasani fiaskóból tanulva, úgy döntöttünk, hogy csak délután kapcsolódunk be a fiestába, hátha akkor már nagyobb élet zajlik. Különben is, fel akartunk menni a Dajti-expressz névre hallgató libegővel a Dajti-hegyre, és úgy gondoltuk, minél korábban megyünk, annál rövidebb sort kell végigállnunk.

Sajnos a GPS és az útjelző táblák ezúttal sem álltak a helyzet magaslatán. Kb. sejtettük az irányt, és el is indultunk arrafelé, remélve, hogy egy idő után már kapunk valami információt, de vagy nem jó utat választottunk, vagy csak úgy alapból nem tartották fontosnak jelölni, hogy merre is kell menni az alsó állomáshoz, mindenesetre egy idő után már kezdett gyanússá válni a helyzet. Ebben a kritikus pillanatban viszont megjelentek a Dajti feliratú útjelző táblák, amiknek egy darabig nagyon megörültünk, de ahogy egyre feljebb vitt az út a hegyoldalban, ismét gyanakodni kezdtünk, most már konkrétan arra, hogy alighanem a felső állomás felé tartunk. Autóval! Amikor mi libegőzni akartunk!
Aztán már nem is ez volt a legnagyobb bajunk, mert az út kezdett egyre keskenyebbé és egyre kanyargósabbá válni, és váltig azon izgultunk, nehogy szembe jöjjön valaki. 

Egy étteremnél, ahol azt hittük, már megérkeztünk, szusszanásnyi pihenőt tartottunk, és megcsodáltuk a láncban álló bunkereket. Tele van az ország ilyen építményekkel - ezek még mind a 2. világháború maradványai lennének?!? Úton-útfélen találkozik velük az ember.


Albánia. Bunkerek országszerte

Aztán végül csak elértünk az út végére - ha nem is tervezett végcélunkhoz, de valóban a felső állomásra. Úgyhogy az elképzelt fel-le retúr  út helyett le- és felfelé libegőztünk.. Albánia egyetlen, egyben a  Balkán leghosszabb függővasútján 15 percig tart az út egy-egy irányba. Mint utóbb kiderült (és ezért nem is láttuk), az alsó állomás közelében van a Bunkart múzeum (egy bunkerben berendezett kiállítás), a felső állomáson viszont teljes a majális hangulat - legalábbis a mi, tavasz ünnepi hétvégénken az volt. Gyalog még fel lehet menni egészen a hegy tetejére, de az állomás teraszáról is csodálatos kilátás nyílik a városra. A parkoló körül meg felnyergelt csacsik és lovak várják az "extrém" sportra vágyókat, de lehet célba lőni is, légpuskával vagy ijjal egyaránt. 


Mire visszaértünk a libegőzésből a kocsihoz, már minden tele volt piknikező emberekkel, és még egyre csak érkeztek az autók. Azon az úton, amerre mi lefelé akartunk haladni! Már előre láttuk szomorú sorsunkat - és egyáltalán nem becsültük alá a helyzetet :-)


Adott egy, kis jóindulattal, másfél sávosnak mondható, nagyjából csak hajtűkanyarokból álló, hegyi út, gyakorlatilag védőkorlát nélkül, igencsak mérsékelt útpatkával itt-ott. Ehhez jön egy olyan szembeforgalom, amelyben a sofőrök nagy része csak a padlógázt ismeri. Remek kombináció! Ráadásul még dudálnak is, mintha ővék lenne az egész világ. Szegény Heni teljesen megőszült mire sikerült épségben lejutnunk a hegyről. Le a kalapot előtte!

Ezek után villámgyorsan megszavaztuk, hogy, miután hazaértünk,  a nap további részében mellőzzük az autót, és inkább gyalogszerrel folytatjuk a város felfedezését. Szerencsére nagyon turistabarát méretű, az érdekesebb látnivalók gyalogszerrel is könnyedén elérhetők.

Szkander bég lovasszobra Tiranában

A központi térrel és Szkander bég szobrával kezdtük - aki, tudvalevőleg az albánok legnagyobb nemzeti hőse volt. Egy időben Hunyadi Jánossal is szövetkezett a törökök ellen, de sajnos se  az 1444-es várnai csatába, sem az 1448-as második rigómezei csatába nem ért oda időben a csapataival.

Nagy meglepetésünkre zajlott az élet a téren! Az operaház előtti részén környezetvédelmi kiállítás(szerűség) volt. Kihelyezett asztalok mellett különböző egyesületek önkéntesei üldögéltek az érdeklődökre várva, előttük meg mindenféle, hulladékból készült gyerekalkotás volt látható.
A másik oldalon pedig ott voltak az Elbasanban hiányolt árusok is. Azt ugyan nem nagyon láttuk, mit árulnak, mert óriási volt az érdeklődés irántuk, teljesen körülállták az emberek a standokat. 

Használt nylonzacskókból gyűrögetve
Úgyhogy tovább is sétáltunk a szintén szuperlatívuszokkal emlegetett Újpiac felé. Még mindig nem tanultuk meg, hogy minden állítást tört szorzóval kell átszámítani :-) Azt mindenesetre megállapítottuk, hogy érdemes volna meghívni a házigazdánkat, és megnézni, mit szól mondjuk a Vásárcsarnokhoz.
Azért persze érdekes volt, főleg a kínálata.
Az első árusoron szinte kizárólag magok, szárított gyümölcsök és olajbogyó volt - óriási mennyiségben és választékban!
Középen némi zöldség és gyümölcs, helyi eredetű gyógyfüvek szárított csokrokban és bezacskózva, végül a bolhapiac részleg következett mindennel, ami elég régi ahhoz, hogy már érdekes legyen valakinek, de még nem elég régi ahhoz, hogy az antik piacon lehessen értékesíteni.


Szárított gyümölcsök zsákszámra a tiranai Újpiacon

Tirana érdekességeit kutatva találtunk a neten egy fotót egy jópofa, festett lépcsőről. Hosszas keresgélés után is csak annyit sikerült megtudnunk, hogy valahol a Grand Parkban található. Úgyhogy arra vettük az irányt, és egy remek sétányra bukkantunk, ahol - a tavaszünnep miatt - minden fát pöttyös ruhába bújtattak. A sétány végén, a műszaki egyetem előtti téren pedig, bónuszként, ott volt a várva várt zenekar is. A színpad előtt a szokásos csápoló fiatalok, fiatal szülők a zenére ide-oda lépegető kisgyerekekkel, a tömegtől kissé távolabb álló alkalmi hallgatóság.
Az egyetem lépcsőjének tetejéről pedig már a hangerő is teljesen elviselhető volt :-) 



És szintén a lépcső tetejéről remekül le lehetett gurulni biciklivel is - mármint aki elég vagánynak akart látszani. A lépcső alján ugyanis, egy keskeny járdán túl úttest húzódott, és a fiúk általában nem tudtak megállni a járdán, hanem teljes sebességgel keresztülgurultak az úton is. Végül az ott posztoló rendőrök is megelégelték, és elkapták az egyik fiú frakkját. Igazán úri módon bántak vele, messziről is látszott, hogy atyai hangon próbálják megértetni vele, miért is helytelen, amit tesz. A srácon is látszott, hogy úgy pereg le róla, mint minden hozzáhasonló tizenévesről. De néha a a sors a legnagyobb rendező! Pont amíg ez a jelenet zajlott, egy újabb fiú rongyolt le a lejtőn, egyenesen át az országúton - éppen csak átcsúszva egy csikorogva fékező autó előtt! Na, ez - legalábbis egy időre - többet ért minden szentbeszédnél :-)


Szabadtéri fodrászat a Grand Parkban (Tirana, Albánia)

A park tényleg elég nagy, és azt sem tudtuk, merre keressük a festett lépcsőnket, így nem is csoda, hogy nem találtuk meg. Helyette viszont élvezhettük itt is a fesztiválozó hangulatot. Egy újabb zenekar, mellette kitelepült férfifodrász (csak a megfelelő piaci rést kell megtalálni!), hömpölygő tömeg mindenfelé, virágokkal lepkékkek és katicabogarakkal kidekorált fák és köztéri bútorok.


A zene egészen hazáig kísért bennünket, mert egy csomó mellékutcában színpadokat állítottak fel, ahol a befutóban lévő zenekarok biztosították a szórakozást és a jó hangulatot.

2019. április 17., szerda

8 nap Albániában - Apollónia, a régi görög város

2019.03.12-19.

Ismét görög romokhoz, egy egész romvárosba indultunk. Illetve indulni egy tengerparti városkába indultunk, ahol van egy görög templomrom, de mire odaértünk, kiderült, hogy egyrészt nem a tengerparton van (már), másrészt egy egész görög várost kezdtek itt feltárni. A később ugyanitt épült Szűz Mária kolostorból múzeum lett, de ezen kívül, szabadtéren is mindenhol láthatóak falmaradványok, boltsor, amfiteátrum, épített kövek, a város ott létének különféle nyomai.

Albánia, Apollónia

Albánia, Apollónia - ősi görög út
A kis település valaha a tengerpart deltatorkolatában állt. Hanyatlása a tengeröböl feltöltődésével kezdődött. Mára a tengerpart messzire eltávolodott a várostól. A település azonban soha nem néptelenedett el teljesen, ha jelentőségét nem is nyerte vissza, környéke  máig lakott. Felületes megállapítás szerint ma alapvetően állattenyésztésből és a görög romvároshoz kapcsolódó turizmusból élnek.

Előtérben a birkák, háttérben a történelmi romok - sajnos, nem sikerült rájönnöm, mi lehet.
Apollónia máig megőrizte nevét. Ez a harmincvalahány, Apolló istennek szentelt, ismert város egyike. Ma Albánia legjelentősebb régészeti emléke. Akit részletesen is érdekel a város és a régészeti feltárás, annak ajánlom a Wikipedia idevonatkozó cikkét




Kedvencem ez a kút. Körben a mélyedéseket a vödörhúzó kötelek vájták ki.
Bebarangoltuk töviről-hegyire. Főleg én, mert a többiek egy idő után inkább csak beszélgettek, amíg én távolabbi felfedezőutakra mentem. Így aztán a hegyre futó ősi görög útszakaszt sem látták, meg a hegytetőn besűllyesztett beton "tankparkolókat" és/vagy lőállásokat sem (mint utóbb kiderült, ezek a 2. világháború emlékei) . De azért mindnyájan elégedetten távoztunk. Igazán érdekes hely volt. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

2. világháborús építmény maradványa
A következő napirendi pont a tengerpart lett volna, de nem egykönnyen találtunk oda. (Ekkor dolgoztam ki az elméletemet a tengerpart előretöréséről - amit utóbb hivatalos információk is megerősítettek :-)  )

Viszont ismét tapasztalhattuk az albánok segítőkészségét. Amikor a kis faluban, a tengerpartot irányba véve, végül zsákutcába futottunk, az idős boltos készséggel állt rendelkezésünkre. Angolul ugyan nem beszélt, de egyből kiszaladt az utcára, és még elcsípte az elmenni készülő vevőjét, hogy majd ő... 
Sajnos, az ő angolja sem volt  elég egy útbaigazításhoz, viszont ő is odahívott egy másik fiút, aki nem csak angolul beszélt egész jól, de Heni telefonján is pikk-pakk kiismerte magát, és pillanatok alatt behozta a google-térképen az útvonalat :-)
Amit követve el is jutottunk egy újabb falucskába, Darézezé e Re-be, átmentünk egy rozogának kinéző fahídon (közvetlen mögöttünk egy  távolsági busz - úgy tűnt ő nem aggódott a híd állapota miatt) .... és meg is érkeztünk MAJDNEM a tengerig. Ugyanis egy csatorna állta az utunkat, amin gyalogosoknak szánt fahidacskák voltak - valamikor. Mára azonban már olyan hiányos volt az egész, hogy esély sem volt rá, hogy átmenjünk.

Mesebeli van-is-meg-nincs-is híd
De azért nem adtuk fel. A faluba visszatérve, és a hídon újra átóvakodva, sikerült átkeverednünk a csatorna másik oldalára, ott már kijutottunk a lapos, széles, nedves homokos tengerpartra, ahol a helyi vagány csávók hajkurászták az autóikat fel-alá :-) (Na, nem volt annyi, hogy zavaró lett volna, inkább, csak mint jelenség volt érdekes). Egy kicsit bogarásztunk, fényképeztünk, kagylót gyűjtöttünk, a bátrabbak áztatták egy kicsit a lábukat... 

Aztán az éhség győzött. Az elsőre kinézett, étterem jellegű  faházacskáról kiderült, hogy még nem nyitott ki, viszont találtunk egy másikat, ahol éppen 7 halász tartott "bankettet", úgyhogy mi is besorakoztunk. 
Igaz, hogy a vendéglősök az albánon kívül csak olaszul beszéltek valamennyit, viszont találékonyak voltak. Tálcán kihordtak minden alapanyagot a konyhából - rákot, kagylót, halat, polipot, húst - mi meg csak ráböktünk, hogy ezt meg azt kérjük. Azt, hogy milyen fazonban fog érkezni, persze szintén nem tudtuk, ahogy azt sem, hogy mekkora adag, de végül finom, rozmaringgal megszórt grillezett hússzeletek és (gondolom szintén grillezett) tengeri herkenytűk érkeztek. Rengeteg! Ami korábban a tálcán volt, azt minden feltálalták nekünk :-D Az asztal annyira telítve volt kajával, hogy a tányérjainkat úgy kellett egyensúlyozni, hogy le ne veszekedjenek róla.

"Szerény" ebédünk Darézezé e Re-ben :-)
Ritkán élvezhet az ember ilyen gondos kiszolgálást. Kérésre még azt is megmutatták, hogy is kell fogyasztani a rákot. (Az ollóját „diótörővel” kell szétroppantani, a testpáncélját meg kézzel. Vagy fordítva? Én nem ettem belőle, így nem maradt meg pontosan a technika sem.)

Innen aztán már egyenes út vezetett hazáig. Vagy legalábbis nagyjából egyenes. A távolságok nem olyan nagyok errefelé, de az utak minősége - és a közlekedésben résztvevők magatartása - erősen súlyosbító körülmény. A körforgalomban tanúsított magatartásukon csak az autópálya szélén haladó, szélesen megrakott kerékpárt toló, vagy a pályán minden körülnézés nélkül átvágó gyalogosok tesznek túl.
De ismét épségben hazaértünk, és még parkolóhelyet is találtunk. (Az élet apró örömei.)

2019. április 16., kedd

8 nap Albániában - Kruje híres bazársora és Durres, az első tengerpartunk

2019.03.12-19.

Megint egy feldicsért helyre mentünk. (Aggódtunk is, hogy mi fog fogadni bennünket :-D ) 
Kruje város bazársora, a vár alatt, az ország legszebb ilyen jellegű látványossága címmel büszkélkedhet.

Persze ott kezdődik a dolog, hogy a várak általában hegytetőn állnak, ahova nem autósztráda szokott felvezetni. Főleg nem egy történelmi, több száz évvel ezelőtt épült városban.

Krujét elérve, itt is egyre keskenyebb kis utcácskákba kalauzolt minket a GPS. Amikor már úgy éreztük, hogy beleszorulunk, mint a szülőcsatornába, ráadásul keresztbe futott rajta egy legalább 20 cm-es vízelvezető csatorna (fedetlenül), akkor inkább letettük az autót, és gyalog indultunk tovább. Később láttuk, hogy a helyieket a nehezítő körülmények egyáltalán nem zavarták, ők lazán "száguldoztak" ott, ahol mi már nem mertünk elmenni.
Viszont találtunk egy lépcsősort, ami gyalog is egész hamar felvitt az utolsó párszáz méteren.

Bazársor, turistákra várva
Éppen szezonnyitásra értünk ide. Az összes árus velünk akarta megalapozni a szerencséjét, mindenki beinvitált volna a boltjába, "csak körülnézni", aztán roppant csalódott (ha nem dühös) képet vágott, ha mégsem vettünk semmit. Nehéz így önfeledten nézelődni. Ráadásul azt, hogy az ember vásároljon, ki kell érdemelni. Vagy valami az átlagból kiemelkedő darabbal, vagy egy kedves gesztussal.

Szokás szerint, az első problémánk a WC keresése volt - méghozzá éppen elég égető problémánk. De sehol semmi lehetőség. Az első boltban azt mondták, hogy csak a bazársor végén lévő kávézókban (később kiderült, hogy a kávézókNÁL) van WC, de a második hölgy, akivel szóba elegyedtünk ez ügyben, egyszerűen levitt minket a raktárában lévő mosdóba, mondván, érezzük otthon magunkat, ne kelljem már csak ezért meginnunk egy kávét! 
Persze, amíg mi, három lány, sorban elintéztük a dolgunkat, a fiúk a boltban beszélgettek meg nézelődtek, meg elcsábultak - és utána még mi is... Szóval nem jártak rosszul a kedvességükkel.

Magával a bazárral úgy jártam, mint a Mona Lisaval. Annyira feldicsérték, hogy mire élőben láthattam, már valami sokkal monumentálisabbat vártam, mint amilyen aztán a valóság volt. Az sem segített a dolgon, hogy mi voltunk szinte az egyetlen vevők, így még ha meg sem álltunk, akkor is mindenki be akart invitálni a boltjába. Hát még, amikor megálltunk egy pillanatra megnézni valamit!

Így készül a kézzel szövött szőnyeg
Néhány boltban lehetett látni, ahogy - függőleges szövőszéken - kézzel szövik a szőnyegeket. Ha jól emlékszem 1 méternyi szőnyeg 1 hét alatt készül el - napi 8 óra munka mellett
A környék egyik jellegzetessége a filigrán ezüst ékszer. Szinte minden boltban széles kínálat található, csak győzze az ember visszafogni magát. Aztán amikor végleg elbukik, szebben megfogalmazva egy filigránt, kézzel hajtogatott, alakítgatott finom darab egyenest a szívéhez szól, jöhet az "alkudozás". Az eladó leméri az adott darabot, egy csak általa ismert szorzóval felszorozza a grammértéket, közli az árat ... aztán mindjárt mondja is, hogy csak itt, csak most, csak nekem, mennyivel adja olcsóbban. Abból viszont már nem enged. Tehát semmi alkutrükkre nincs szükség, elrendezik ők magukkal az egészet :-)
  
Tulipános fülbevalóm
Voltak még olajfából készült tálak és evőeszközök, rézedények, albán fejfedők - és persze a(z"eredeti") kézműves termékek mellett bőven volt hűtőmágnes, albán sassal díszített bármi és műanyag Barbie-baba utánzat is. Bizonyára sok érdekességet nem is vettünk észre, de nehéz úgy elmélyülten nézelődni, hogy közben az ember folyamatos mozgásban van, nehogy megint "berángassák" valahova, ahova nem is akar bemenni. A csúcsforgalomnak is megvan az előnye. Sok turista között az eladók kevesebb figyelmet szentelnek egy-egy emberre.

Olajfából faragott csoda
Azért persze a várhoz is eljutottunk. A falai még egészen épek, de belül jobbára csak romok vannak. Megmaradt viszont egy lakóház, abban rendezték be a helyi néprajzi múzeumot, ott sok érdekes tárgyat láttunk. Az alsó részben különböző népi mesterségeket mutattak be, az emeleten pedig a lakószobák voltak - külön a ház urának és asszonyának, a fiatal lányoknak, a vendégeknek. Persze csak a férfivendégeknek. A nők a vendégségben is mindjárt mentek a női szobába. A férfiak viszont kényelmes párnákon pipázgatva vitatták meg az élet nagy dolgait. Közben a mennyezet alatt egy kis folyosón ott kuporgott néhány nő, akinek az volt a feladata, hogy ha a férfiaknak hirtelen kedvük támad valamire - legyen az kávé, pipadohány vagy mit tudom én mi -, azonnal kiszolgálhassák őket.

Olajbogyó prés
Egy bástyát meg teljesen újonnan húztak fel - csak félig-meddig törekedve arra, hogy beleilleszkedjen az ódon környezetbe - ott volt Szkander bég múzeuma, de azt végülis nem néztük meg. Helyette inkább ebédelni mentünk egy másik (a múzeumnál sokkal hitelesebben) helyreállított épületrész kertjébe. Mi, lányok, csirkéből készült pilafot rendeltünk rizs helyett kukoricakásával, és láttuk, amikor vitték be az udvaron keresztül a frissen levágott csirkét! A kukoricakása össze volt főzve a bő lében elkészített, nagyvonalúan feldarabolt csirkével, úgyhogy elég meglepő látványt nyújtott a számunkra. Egy (külföldi) étteremben az ember sosem tudhatja, mire számítson. (A fiúk boldogan majszolták a pizzájukat :-D )

Pilaf kukoricakásából
Krujéból továbbindultunk Durres felé, hogy lássunk végre már tengert is. Útközben azért még, persze az én felvetésemre, beugrottunk egy temetőbe. Szeretem a temetőket járni, annyi mindent elárulnak az élőkről. Minden országnak, minden népnek mások a temetkezési, sírdíszítési szokásai – még a temetők hangulata is más. Ebben a temetőben a hatalmas művirág koszorúk voltak a leginkább szembeötlőek. Nagy méretű, élénk színű virágokból készültek, és nem csak a friss sírokon pompáztak, a régebben elhunytak sírjára is ilyet helyeztek újra és újra. Nálunk a temetőben a szemetes elszáradt virágokkal van tele, itt kifakult művirágokkal.

Albánia, temető
Még egy érdekes élményünk volt. Felfedeztünk az út mellett egy kis mecsetet, és mivel információs tábla is jelezte, gondoltuk, benézünk. Azért persze óvatosan közelítettük meg, nem tudtuk, tényleg látogatható-e, bárkit beengednek-e...
Az ajtóban egy öreg bácsi fogadott, aki szinte egyáltalán nem beszélt angolul, de roppant barátságos volt. Intett nekünk, hogy várjunk egy kicsit, aztán - amikor az előző látogató kijött - beinvitált minket az épületbe. Egy lépcsősor alján pici kápolna fogadott bennünket. A gondnok kevés angol szóval, de mély átéléssel nem csak azt magyarázta el nekünk, hogy ez egy csoda helyszíne, mert a proféta sziklába vésődött lábnyoma fölé épült, hanem azt is, hogy a legszebb dolog a vallások közti barátság és béke. Mit számít az, hogy ki miben hisz, a lényeg, hogy egymást szeressük, és ne bántsunk senkit.
Igazán szép hozzáállás egy olyan országban, amely 550 évnyi hódoltság után is úgy emlegeti azt az időszakot, mint török elnyomást. Ennyi év alatt, ahogy a mecsetek számából is látható, az iszlám vált a fő vallássá, de békésen megférnek egymással mohamedánok és keresztények.

A lábnyom egyébként Sari Saltuk Babáé, egy 13. században élt török dervisé, aki missziós céllal érkezett Krujébe, és amikor elvégezte feladatát, ezzel a sziklába nyomott lábnyommal pecsételte meg a munkát. A csoda és a dervis emlékének tiszteletére építették aztán ezt a kis mecsetet.
A történet mellé még egy kis cukorkát is kaptunk a végén a mecset őrzőjétől.

Kint kiderült, Durres ugyan egy kikötőváros, de azért csak találtunk sétányrészt is. Éppen apály volt, így a homokos parton is tudtunk mászkálni, bár elvileg nem lehetett - legalábbis nem volt sehol hivatalos lejáró. Volt viszont barna golyóbis, méghozzá rengeteg. Ilyet még sosem láttam. Lócitrom alakú, barna színű, 3-10 cm méretű gömböcök. A Földközi-tengerben tenyésző Neptunfű elhalt szálai állnak össze ilyen alakzatokká, tengerparti hullámok sodrása hatására. Az egész tengerpart tele volt velük - a kutyák imádták! (Mert persze nem csak mi kószáltunk a homokos parton.)

Moszatlabdák a tengerparton
A tenger után elkanyarodtunk a görög amfiteátrumhoz is. Szép nagy romos terület, még rengeteg lehetőség van a feltárásában és kihasználásában. Egyenlőre inkább csak a lépcsők alatti folyosósor egyes részei látogahatók, ahol annak idején a vadállatokat és a gladiátorokat mozgatták.

Addig nézelődtünk, hogy végül még a naplemente is itt ért bennünket - mármint a városban, és természetesen a tengerparton. Velünk együtt vadul fotóztak a helybeliek is, akik igazi mediterrán szokás szerint, így estefelé kezdtek kiözönleni a lakásukból, babakocsistól, kisgyerekestől, öreg szülőstől, mindenestől. Ámbár, nem igen kellett attól tartani, hogy a nappali hőségtől hőgutát kapnak - az esti sétához (IS) jócskán elkelt a nagykabát, a sál, sapka - én a kesztyűmért is igen hálás voltam.


2019. április 15., hétfő

8 nap Albániában - Tavaszünnep Elbasanban és az Ohridi tó

2019.03.12-19.

Mindig érdekes mások tanácsait követni – én legalábbis érdekes élménynek könyvelem el, ha a helyiek által fontosnak tartott helyszíneket, eseményeket meglátogatok. Ha más nem is sül ki belőle, arról azért képet kap az ember, hogy egy adott országban, térségben, mit tartanak fontosnak, jelentősnek a helybéliek :-)

A szállásadónk, amikor átadta a lakást, teljesen olyan benyomást keltett, mint aki maga is sokat utazik. Nagyon jól beszélt angolul, a lakás úgy van felszerelve, mint aki pontosan tudja, mi kell az utazóknak, a konyhában palackos víz, tea, kávé meg ilyesmik mind elő voltak készítve, jól kezelhető információ mindenről, ami csak egy turista számára fontos lehet ...
És külön a lelkünkre kötötte, hogy ki ne hagyjuk 14-én Elbasant, ahol az albánok hagyományos tavaszünnepe alkalmából az ország legnagyobb fesztiválja lesz. Persze, gondoltuk, ha fesztivál, ott a helyünk.

Úgy döntöttünk, hogy a fesztivállal kezdünk, mert ki tudja, mennyi időt vesz igénybe, ne kelljen szomorkodni, hogy miért nem jöttünk előbb. A városba menő, aztán a fő utcára vezető útvonal "ígéretes" volt, mert rendőrök irányították a forgalmat, és mindenkit eltereltek a belváros közeléből. Gondoltuk, akkora a tömeg, hogy amiatt nem engedik az autósokat behajtani, micsoda remek kis fesztivál lesz!
Hát, nagyot csalódtunk. Ezért nem szabad előre elképzelni, hogy mit is várunk :-D

Az első látnivaló egy BNV-szerű kiállítás volt, amelyet egyetlen sportcsarnokban tartottok. Emberből ugyan volt benne rengeteg, de a kiállítói standok tartalma elég szóbéli volt. Még leginkább külföldi cuccokkal próbálták elkápráztatni a nagyérdeműt, és vásárlókat találni maguknak. Az ilyen helyek mindig érdekes keresztmetszetét adnak egy ország gazdasági helyzetéről.

Szervezési érdekesség volt, hogy a rendezvényhez, hivatalosan, nem tartozott mosdóhelyiség. Minden tapasztalt utazó tudja, hogy az ilyen helyek remek lehetőséget kínálnak a folyó ügyek elintézésére, és nem is szabad kihagyni ezeket a lehetőségeket. Hát itt nem volt semmi ilyesmi. Azért persze nem hagytuk magunkat, és végül elárulták, hogy a női öltözőben, ami egy jelöletlen ajtó mögötti újabb ajtóból nyílott, megtaláljuk az áhitott kis helyiséget. Az biztos, hogy tömeg nem volt benne - rajtunk kívül, úgy tűnik, senki sem tudott róla :-D

Ezután kimentünk a fő utcára a "standok" közé, ahol továbbra is azt vártuk, hogy valami érdekesre bukkanunk. Hát, nem bukkantunk. Volt 1 darab qofte (ez az itteniek csevapcsicsája) sütő fickó (apukám örült volna, mert erre a fesztiválra igazán nem lehetett azt mondani, hogy csak az evésről szól), egy csomó bazáros (műanyag, kínai gagyik), valamint mindenfelé ballakume és "barátság" karkötő árusok.


A tavaszünnep elmaradhatatlan süteménye
A ballakume egy kissé a darálós kekszre emlékeztető, kukoricalisztból készült, kb. tenyérnyi, kör alakú sütemény, és ennek az ünnepnek elengedhetetlen tartozéka, ilyenkor mindenki "kötelezően " ezt (v)eszi. A piros-fehér vékony sodrott vagy csomózott karkötők nem tudom mit jelképeznek, de mindenhol pontosan ugyanolyanokat lehetett kapni, úgyhogy biztosan az is valami hagyomány.

"Dita e Verës", azaz a Nyár napja,  mára már hivatalos államünnep. Ilyenkor üdvözlik a tavasz beköszöntét, virágba borítják az utcákat, hosszú és boldog életet kívánnak egymásnak. Mivel az egész rendezvény a tavasz ünnepléséről szól, ezért még virágkoszorúkat is árulnak (persze művirágból), amit a 3 - 16 éves lányok lelkesen hordanak is.

Tömeg az tényleg volt, mindenki fel-alá grasszált az utcán, de az általunk fesztiválinak gondolt "kellékek", mondjuk egy zenekar vagy tánccsoport - és leginkább egy izgalmas kirakodóvásár - teljességgel hiányzott. Helyette volt férfi erőfitogtató program: két helyen karikát lehetett dobálni üvegekre, egy izgatott férficsoport közepén meg egy inas fiatalember tartotta magát éppen húzódzkodva a rúdon, és mindenki azt leste, meddig bírja.
Érdekes, hogy mindkét helyen csak férfiak tömörültek az attrakció körül, egyetlen nő sem volt a nézők között.


Erőfitogtatás
Kicsit betértünk a várfallal körülvett régiesebb negyedbe. Itt csend volt, és béke, úgy tűnik, az egész műsor csak a főutcán zajlott.
Szerencsére aztán a néprajzi múzeum is az utunkba akadt, ráadásul még ingyenes is volt - bár itt amúgy sem vágja földhöz az embert egy-egy múzeumi belépő. Ide, hétköznap, kb. 200 forintért mehetünk volna be.


Elbasan. Néprajzi múzeum egy korabeli épületben
Társaságunk hangulata mindenesetre közelített a nullponthoz. Nem ilyen fesztivált vártunk, és erre csekély vígasz volt, hogy helyette bepillanthattunk a valós életükbe, és képet kaptunk arról, mit neveznek errefelé a „leglátványosabb” rendezvénynek. Közben az eső is szemerkélni kezdett, így a hangulatunk tovább romlott, de azért megszavaztuk, hogy elmegyünk az Ohridi tóhoz, amit még reggel kinéztünk magunknak - hátha közben kiderül az ég.

Hát, nem derült ki. Viszont az útról kiderült, hogy kb. egy órán át tele van hajtűkanyarokkal. A minősége egész jó volt, azzal nem volt baj, de akinek, Petőfivel szólva "lenn az Alföld tengersík vidékén" van a hona és világa, az bizony nehezen barátkozik meg egy olyan helyzettel, ahol kanyar kanyart ér, és a szalagkorlátok minősége is hagy némi kívánni valót maga után. 


Újrahasznosítás - lépcső gumiabroncsokból a hegyoldalban
Az ég teljesen beborult, minden szürke volt, közeledett az alkonyat. Igy aztán, végül nem mentünk el addig a - nagyobb - városkáig, amit kinéztünk magunknak, hanem az első alkalommal, ahol módunk nyílt rá, letértünk egyenesen a tóhoz. Az utazók angyala velünk volt, és egy csodás kis halászfaluban, Linben, bukkantunk ki. Meredek sziklafal és a tópart közé beszorult egyetlen (szűk) utcás zsákfalu volt. Ez persze már csak akkor derült ki, amikor kezdtünk beszorulni az utcába - ami persze (elvben) két irányú volt. Nem is kétséges, hogy egyszer csak elérkezett az a pillanat, amikor már nem tudtunk elmenni a szemben álló furgon mellett - amelyik mögött még egy autó várakozott!

Emlékeztek arra a játékra, hogy két vonat vagonjai hogy tudnak helyet cserélni egy olyan sínen, ahol egyetlen vagonnyi kitérő van? Na, pontosan ezt játszottuk mi is. (Szerencsére pont ott történt ez a találkozó, ahol volt egy ici-pici kitérő rész.)
Mi hátra tolattunk, a furgon előre jött a kitérőbe, mi előre mentünk a helyére, ő továbbgurult a mi helyünkre. Aztán mi tolattunk hátra a kitérőbe, hogy a 2. autó is el tudjon menni mellettünk (na, jó, nem elmenni, csak kigurulni az utcából, majd mi begurultunk végre a tervezett utcánkba. A 2. visszatolatott a mi helyünkre, elengedte a furgont, amelyik visszatolatott az eredeti helyére, és már a kék autó is továbbmehetett. Ilyen egyszerű volt :-D


Albánia, Ohridi-tó
Eközben mi elértünk a falu végére, amelyet nem egy falu vége tábla, hanem egy zárt udvar jelzett. De legalább volt egy talpalatnyi hely, ahol le tudtuk állítani a kocsit, és az (immár) szakadó esőben kiszálltunk fényképezni, és nézelődni egy kicsit - a helyi kecskét, birkát hazaterelgető nénik és bácsik nagy gyönyörűségére. Látszott rajtuk a büszkeség, hogy mennyivel több eszük van, mint nekünk, még a kecskéik is tudják, hogy eső elől eresz alá kell állni, csak ezek a kelekótya turisták áztatják magukat ronggyá :-)



Végül aztán megelégeltük a falusi romantikát, és betértünk a falu főterén lévő étterembe, ahol fejedelmi vacsorát és barátságos kiszolgálást kaptunk. Amikor már kezdtünk belekeveredni a saláták és köretek rendelésébe, a tulaj intett, hogy hagyjuk csak, majd ő tudja, hogy mit és mennyit hozzon nekünk. Mindjárt azzal kezdte, hogy a ház ajándékaként előételnek feltálalt egy nagyon ízletes lecsóféleséget, amit túróval készítenek (a fergese az albánok egyik hagyomásos étele) és mellé apró sült halakat. Mellé a salátákat, meg köreteket. Kicsit olyan volt mint Kínában, nem egészen tudtuk, mit, mikor és mivel kell enni, de mire nagyjából tele lettünk, megjelentek a főételek is, halkedvelőknek egyenesen a tóból kifogott helyi specialitások, beluschke és koran (mindkettő csak ebben a tóban élő lazacféle), és még ingyen tortát is kaptunk a végén, desszertnek. Bár addigra, elvileg, már egy falat sem ment le a torkunkon, de azért becsülettel betermeltük azt is.


Előételek
Közben megcsodáltuk a helyi (albán) mozaikok megvásárolható rekonstrukcióit, és a meleg kályha mellett szépen megszáradtak az ázott kabátjaink is. Aztán a sötét éjszakában irány haza. És láss csodát, még a parkolóhelyünk is "megvárt" bennünket Tiranában :-)

2019. április 14., vasárnap

8 nap Albániában - Shkoder és a mesi híd

2019.03.12-19.

Elindultunk felfedezni az országot.

Miután reggel nagyjából megterveztük a 7 napos programot (hogy legyen majd mit módosítani), nekivágtunk a legtávolabbi úticélunknak. (Persze lehettek volna még távolabbiak is, de bölcsen felmértük a lehetőségeinket és az útviszonyokat.)

Szóval elmentünk Shkoderbe, ahol Rozefa vára a fő attrakció, amely olyan, mint magos Déva vára, amibe, tudvalevőleg, Kőmíves Kelemennét befalazták. Csak azt 12 kőmíves építette, ezt meg csupán három - talán azért is volt szükségük még egy kis asszonyi "segítségre" is.
Mindenesetre nem igazán értettem meg, hogy miért is alakult ki pont erről a várukról ez a befalazós legenda, mert bár hatalmas egy vár, de semmi extra - úgy értem, se nem túl magas falak, se nem meredek hegyoldal ... De hát ki tudja, hogy egy várépítőnek mi lehet probléma!

Skhoder

Maga a vár még Krisztus előtt kezdett kiépülni, az illírek ideje alatt, aztán jöttek a bizánciak, a törökök, szóval mindenki épített hozzá még egy kicsit, amíg a végén hatalmas lett. Ahogy egy magyar útleírásban olvasható, az egri vár tokkal-vonóval elférne csak az egyik udvarában - összesen három is van neki.
Ja, és az első világháborúban az osztrák-magyar monarchia csapatai is állomásoztak benne.

De mostanra nagyjából csak romokból áll. Remek hely a kóborlásra, lépcsőre fel, falról le, fényképezni, kilátást nézegetni mindenfelé, elmélkedni a szorgalmas, ügyes, és kitartó elődök hatalmas munkáiról.

Egész Albániában ezek a magas hegyek voltak a legmeglepőbbek a számomra.
Mit csináltam a földrajzórán, amikor ezekről tanultunk?!?
Az útikönyv valami nagyon szép sétálóutcát is emlegetett a városban, (minden közelebbi leírás nélkül), de, bár csodás kilátásunk volt a várból, hiába meresztgettük a szemünket aváros felé, nem sikerült rájönnünk, merre lehetne egy óváros vagy hasonló történelmi városrész. 
Megkérdeztük a belépőjegyeket osztogató férfit, aki ugyan nem igen tudott angolul, de amikor eleget mutogattuk neki az ujjunkkal, hogy sétálni akarunk, meg hajtogattuk, hogy utca (albánul rruga - igen, így két r-rel az elején), akkor felderült a képe, és elmagyarázta, hogy menjünk át a hídon (ő is az ujjaival "gyalogolt"), és ott van a túloldalon. 

Shkoder, Ólommecset - kívülről...
Úgy döntöttünk, hogy először inkább megnéztük az Ólommecsetet - amiről szintén nem igazán tudtuk, hogy mi is az. (Útikönyvünk nincs, csak innen-onnan összeszedett információmorzsáink). De legalább láttunk valamit a várból, amire ráfogtuk, hogy az lehet. Úgyhogy becéloztuk az irány, és elindultunk a szűk utcácskákon. Fényképezni valót találtunk magunknak bőven :-) Aztán már egy tábla is jelezte, hogy jó felé megyünk, úgyhogy ezennel kijelenthetjük, hogy a képen látható épület az Ólommecset. Sajnos ennél bővebb leírással nem szolgáltak a helyszínen sem. 

A mecset teteje, szerintem, bádoglemezekkel volt borítva. Az is lehet, hogy ólomlapok voltak - vagy csak valamikor voltak ólomlapok .... Mindenesetre nelég romos állapotban volt, ráadásul zárva is, de azért az ablakokon keresztül itt-ott bekukucskálhattunk, és gyönyörködhettünk a boltíves kialakításokban. Úgy tűnik azért vallási célokra még (legalábbis időnként) használatban van.

... és belülről

Török fejfák
Azért csak izgatott minket az a híres sétálóutca is, úgyhogy kocsiban ültünk és egy kis kevergéssel eljutottunk a hídhoz. Nem úgy tűnt a másik oldal, mint egy felkapott turistalátványosság, de azért át mentünk körülnézni. A híd túloldalán bolhapiac fogadott - illetve nem igazán tudtuk eldönteni, hogy eladásra vagy mondjuk mosás utáni szárításra teregették ki az avittas szőnyegeket és ágytakarókat a híd korlátjára. Első benyomásra egy igen szegényes negyedbe keveredtünk, és a kevésbé erős idegzetű útitársaim villámgyorsan leszavazták a további keresgélést :-) 
Mondjuk, amúgy sem tudtuk, hogy pontosan mit is keresünk.

Viszont tudtuk, hogy van itt "a közelben" egy szamárhátíves török hid, "valahol északkelet felé, Mesiben".  Ezúttal egy benzinkutastól kértünk tanácsot, aki szintén nem tudott angolul, és először elég tanácstalanul nézett ránk. Aztán nagy nehezen megértette az angol híd szót, és lelkesen mutatta, hogy itt van 100 méterre. Mi viszont ragaszkodtunk Mesihez. Erre, nem tudom, miért, Macedóniába akart elküldeni bennünket, de végül csak felderült a képe, hogy „Á-á-á, Mé-ész, ura e Méész" mi meg lelkesen bólogattunk, hogy biztosan az, és egyből rájöttünk, hogy az i-betüt már csak a magyar ragozás tette hozzá a városnévhez :-)

Miután sikeresen irányba álltunk, idővel már irányjelző tábláink is lettek, ami bíztató volt, hogy tényleg valami érdekesség felé haladunk. Viszont az út ismét igen szerény kinézetű településeken és igencsak szűk utakon át vitt. Azért csak mentünk rendületlenül, bár a fedélzeten zendülés csírái kezdték felütni a fejüket - "most már biztosan eltévedtünk", "itt biztosan nem férünk el", "ezen az úton nem tud két autó elmenni egymás mellett", "adjuk fel, mert sosem érünk haza"... 
Hát az biztos, hogy a valós életről kaptunk keresztmetszetet út közben :-)

Ura e Mes (azaz a mesi kőhíd - csak gyalogosoknak és két kerekű járműveknek
De a bízva bízók győztek a hitetlenekkel szemben, és senki nem bánta meg! Csodás kőhidat találtunk, és hozzá egy remek, kavicsos folyómedret is. Úgyhogy itt is elfényképezgettünk úgy egy órácskát, rengeteg kavicsot gyűjtöttünk, szelektáltunk, fájó szívvel ott hagytunk, hogy helyükre újakat csúsztassuk a zsebünkbe... Mindennek ellent tudok állni, csak a kísértésnek nem - főleg ha kavics formájában érkezik :-D 

Aztán már csak vissza kellett találnunk Tiranába, ami meglepően könnyen ment, mert egy új úton, a folyó másik oldalán vezetett vissza a GPS, ahol kulturáltabb utak és gyorsabb haladás segített bennünket.

Jöhetett a következő feladat, parkolóhelyet találni. Ez kicsit izgalmas volt, mert első körben mindenki másképp emlékezett arra, hogy melyik utcaszakaszokon is lehet ingyen parkolni. A házigazdánk ugyan mondott ezt-azt tegnap, amíg vezetett bennünket, de annyi impulzus között nem mindent sikerült megjegyeznünk. Végül aztán csak megegyeztünk abban, hogy azok a parkolóhelyek az ingyenesek, ahol a P betű alatt nincs kiegészítő tábla. Addigra már a többedik körünket tettük a környéken, de szerencsénk volt, mert pont rábukkantunk egy üres helyre. Kicsit szűkecske volt, de Heni remekül uralta a helyzetet 😊

Az esti városnézést leszavaztuk, csak üldögéltünk az asztalnál, és sztoriztunk, amíg aztán sorban kidőltünk - illetve bedőltünk az ágyba.