2017. szeptember 17., vasárnap

Kína 2017 – Búcsú Hong Kongtól

Reggel érzékeny búcsút vettem Danitól. Ő még marad a hétvégéig, nekem viszont holnap már megy a gépem vissza, Budapestre. Így ma délután már utazom haza Sanghaiba. Ha az időjárás Is úgy akarja. Az előrejóslások tájfunnal ijesztgetnek mára és szombatra is (amikor majd Dani repül vissza Shanghaiba).
Előtte viszont még visszasétáltam a Történeti múzeumba, lévén szerda, nyitvatartási nap.

Hong Kong Museum of History
Mivel csak egy almát reggeliztem, szerettem volna valami kaját venni, de egyetlen pékség sem akadt az utamba (pedig amúgy lépten-nyomon vannak). Viszont egy nyitott terű boltban ott kellette magát egy helyes blúz, kellemes anyagból, jó szabással, olcsón. Ebből is látszik, hogy nem egy belvárosi plázában jártam éppen. Meg abból, hogy nem lehetett felpróbálni (szinte felháborodottan tiltakozott az eladó, amikor rákérdeztem), nem volt a ruhában semmilyen bevarrt címke, anyagösszetétel, gyártó ilyesmi, pedig a csomagolása alapján abszolút gyári terméknek nézett ki, és bár az árát beütötte egy ódivatú kasszagépbe, blokkot nem tudott adni róla. Ez is Hong Kong, ha nem is ugyanaz az oldal.
A Hong Kong Museum of History megérte a fáradtságot. Részletes és gazdag kiállítás volt a sziget földtani kialakulásáról, történelméről az őslakóktól kezdve egész az 1997-es visszacsatolásig, az ópiumháborúról, népszokásokról s kínai hiedelmekről, a kínai japán háborúról, az egyik rész pedig korabeli utcának volt berendezve, bolttal, teázóval, zálogházzal, szabóval és fényképésszel, postahivatallal és rendőrséggel. Simán el lehetett tölteni benne vagy három órát!

Hong Kong Museum of History
Utána már egyenesen a repülőtérre mentem, illetve a buszpályaudvarra, ahonnan a reptérre menő városi járat indult. Hong Kong tele van plázákkal és felüljárókkal, melyek közös jellemzője, hogy számtalan kijáratuk van, és elég nehéz eligazodni, hogy melyik hová vezet. Most is így jártam. A pályaudvar közelítőleges helyére simán eljutottam, de a buszomhoz vezető lejáratot sokkal nehezebb volt megtalálni. A megkérdezettek sem tudtak segíteni, bár itt nincsenek nyelvi problémáim, szinte mindenki beszél angolul, és jobban is kedvelik, mintha mandarin nyelvjárásban szólnék hozzájuk (már, ha tudnék J ). Végül aztán csak sikerült találnom egy közlekedési informátort, aki eligazított.
Több mint egy órás buszozással értem ki a reptérre, ahonnan a szokásos, háromszori sorban állás után gondon nélkül indult a gépünk. Tájfunnak nyoma sem volt.
Sőt, Sanghaiban sem, ahova szerencsésen és időben megérkeztünk. Azért, hogy ne teljen teljesen eseménytelenül az utazás, két érdekes epizóddal is gazdagodtam.
Az egyik egy külföldi és egy kínai hölgy között zajlott. A külföldi megkérdezte a másikat, hogy mennyi a pontos idő most Shanghaiban (Hong Kongból érkeztünk, ahol ugyanaz az időzóna van). A másik hölgy udvariasan mondta, hogy 7 óra 50 perc, mire az első megkérdezte, “reggel vagy este?” Mintha nem is velünk együtt utazott volna a repülőgépen.
A másik furcsa utas egy idősebb kínai férfi volt, aki nem volt hajlandó felszállni a buszra, ami a géptől a főépületbe vitt bennünket. Ott ágált, hogy ez már túl van zsúfolva (tényleg túl volt, azért is örültünk volna, ha végre indulunk már), és ő erre már nem hajlandó felszállni, ő megvárja a következőt. Hiába mondta neki a sofőr, hogy ez van, erre kell felszállni, az öregúr csak tiltakozott, és reklamált. Nem tudom, mi lett a vége, mert végül elindult valamerre, és eltűnt a szemem elől. Lehet, hogy a végén ő ült be a sofőr székébe, és ő vezette a buszt?!? :-D
A metró a sok kijáratával még utoljára megtréfált. A repülőtérről hazamenni nem volt gond, de ilyen későn már egyes kijáratok le vannak zárva. Így aztán máshol kerültem felszínre, mint gondoltam, és hiába láttam a Science and History Museumot, ami remek tájékozódási pont, a sötétség mégis megkevert, és tettem egy kitérőt a Century Park felé, mielőtt hazataláltam volna. De legalább láttam az éjjeli életet, sétáló párokat, gördeszkás fiatalokat, kutyafuttatókat…
Sophie otthon azzal fogadott, hogy az Air France két napja sztrájkol, és holnapra is tájfun várható. Úgyhogy még vagy fél órán át próbáltunk információt beszerezni a repülőjáratokról, de hiába. Végre belenyugodtunk, hogy legkorábban holnap fog bármi is kiderülni, aztán gyorsan mindent belehajigáltam a bőröndbe, és fél 12-kor már mentem is aludni.

2017. szeptember 16., szombat

Kína 2017 – Temető és mozgólépcső

A mai napra a Hong Kong Museum of History volt előirányozva. A recepción megkérdeztem, hogy jutok oda, és a kisasszony, némi töprengés után azt mondta, messze van, a legegyszerűbb, ha taxit hívok. Mégis milyen messze? Hát úgy 20 percnyi sétára. Szegény, nem tudta, kivel áll szemben :-D

A térkép alapján lazán odataláltam, aztán meglepődve láttam, hogy zárva van. Egy tábla tájékoztatott, hogy csak hétfőn, szerdán és pénteken fogad látogatókat. Érdekes nyitva tartás egy múzeum számára. Vele szemben viszont ott volt a Science Museum, úgyhogy azzal vigasztalódtam. Minden ilyen múzeum sokban hasonlít egymáshoz, de mindegyikben van egy-két különlegesség is, amit máshol még nem láttam. És persze remekül el lehet játszani a különböző kísérletekkel meg fejtörőkkel.

Vajon hogy lehet egyetlen szögön kiegyensúlyozni az összes többit?
Délután aztán megint átkompoztam a szigetre, mert találtam egy temetőt, amit szerettem volna megnézni. Az egyik villamosvonal végállomásának a közelében volt, és ez tényleg temetőnek bizonyult! Igaz, hogy katolikus temető, de azért magán viselte a helyi jellegzetességeket is. A legszembetűnőbb az elhelyezkedése volt, a hegyoldalban, teraszosan ültek a sírok, mint a rizsföldek – gondolom, a sík terület már a régi szép időkben is kellett a lakóházak számára.

Hegyoldalban kialakított temető
Hong Kong egy másik leg-je,  Central–Mid Levels mozgólépcső, egy mozgójárda és mozgólépcső rendszer, mely a város központi részét köti össze egy jóval magasabban elhelyezkedő negyeddel. 800 méter hosszú és 135 méter szintkülönbséget hidal át. A leghosszabb kültéri fedett mozgólépcsőrendszer a világon. Reggel hattól tízig lefelé megy, hogy a negyed lakóit levigye a bálvárosi munkahelyekre, 10:15-től irányt vált és egészen éjfélig szállítja felfelé a hazafelé igyekvőket meg a turistákat.

Mert bár eredetileg csak a helyiek közlekedésének egyszerűsítését szolgálta volna, de idővel népszerű látnivaló lett belőle, és fellendítette a környék turizmusát is. 

Azt reméltem, hogy a tetejéről talán tudok néhány szép fényképet készíteni a városról, de ez még mindig maga a város – szűk utcák, toronyházak, a járdáról lenézve maximum az alattunk  lévő utcára, vagy egy-egy sikátorba lehet belátni egy keskeny résen át.

Ennyi látszik a lábunk alatt elterülő városból

Kína 2017 – Hong Kong emeletes villamossal

Dani reggel ¾ 7-kor találkozott néhány kollégájával, hogy taxival, együtt menjenek az irodába, ahol aztán egész álló napon át üléseztek. Csak este fél 10 felé keveredett haza.

Én az emeletes villamost akartam kipróbálni, és mivel azt írja az útikönyv, hogy érdemes végigmenni az egész vonalon, mert remek városnéző túra, hát kisétáltam az egyik végállomásig, a Kennedy Town-ig. Ezzel kb. el is ment a délelőttöm, mivel közben persze minden utamba akadó látnivalót megszemléltem. A belvárosból kikerülve jobbára a való világot élvezhettem, helyiektől nyüzsgő, szűkebb utcácskákat, egyszerűbb lakókörnyezetet, hétköznapi használati és fogyasztási cikkeket árusító kisboltokat.

Rábukkantam a szárított és egyéb módon konzervált étkezési és gyógyászati célokat szolgáló, csak-a-jó-isten-tudja-hogy-mik utcájára is. Úgy nagyjából annyit mondhatok, hogy gyógynövények, bogyók, hal, rák, polip, gyümölcsök, gomba, cápauszony, szarvasagancs, rinocéroszszarv kellette magát minden boltban. A kínálatnak maximum a negyedét tudtam értelmezni, a többiről halvány fogalmam sem volt. De biztos, hogy nagyon hasznosak, mert némelyiket igencsak komoly összegekért vesztegették.

Szárított cápauszonyt adok és veszek
A végállomáson boldogan rogytam le egy (az igazat megvallva igencsak kényelmetlen) ülésre. Természetesen az emeleten, hogy kb. 1 órás villamosúttal tényleg átszeljem az egész szigetet. Ennek a járatnak az a különlegessége is megvan, hogy a világon az egyetlen olyan villamoshálózat, amelynek minden villamosa emeletes. Nem csak egy vonal van, kiágazik néhány mellékvonal erre-arra, úgyhogy nagyon sok villamos közlekedik, van, hogy 3-4 is összefut egyszerre. Néha annyira egymás nyomában járnak, hogy a piros lámpánál akár át is nyúlhatnék az egyikből a másikba. Aztán valamelyik egyszer csak elkanyarodik, és megint kiürül a pálya.

Emeletes villamos, Hong Kong
A végállomástól ismét gyalog indultam visszafelé. Igaz, a villamosból is sok érdekeset meg lehet figyelni, de mégis az emberek között haladva az igazi. Persze ez megint a külváros. A házak itt is ugyanolyan magasak (vagy tán még magasabbak is, hiszen az újakat mindig a város szélén építik, és már nem ritkák az 50-60 emeletes tornyok sem), csak kevésbé vannak jó állapotban, a boltok kínálata is egyszerűbb, és elvétve látni csak turistát. Viszont számos különféle iskolai egyenruhában gyönyörködhettem. A kedvencem a fehér ing, fehér szoknya/nadrág volt. Képzelem a kedves anyukák hogy örülhetnek neki. Persze lehet, hogy ez pont egy elitebb iskola egyenruhája, ahol úgyis a háztartási alkalmazott dolga a mosás.

Iskolabusszal viszik haza a kicsiket

Nagyon sok idős embert, főleg nőket láttam az utcákon, parkokban, villamoson. Többnyire fiatal kísérővel, akiről látszott, hogy fizetett gondozónő, de sokszor tűnt úgy, hogy egyben olyan „barátnőféle” is. Többször is láttam, hogy a parkban találkoztak idős dámák, és a gondozónőikkel együtt csiviteltek a padon.

Azért egy pár megállót csak metróval tettem meg egy kietlenebb szakaszon, mert már kezdett elkopni a lábam. Aztán mégis egy megállóval előbb felszínre jöttem, hogy a tengerparton sétálják vissza a kompig. Gondoltam én. De nem olyan egyszerű ám szűk utcákon, a felhőkarcolók között tájékozódni. Megtettem néhány tiszteletkört, mire végre sikerült távolabb megpillantani egy olyan toronyalakzatot, amely alapján aztán be tudtam tájolni magam, hogy végül hazaérve egy pohár jeges ásványvízből merítsek erőt az esti attrakcióhoz, a fényshow-hoz.

Az éjszaka fényei, Hong Kong
Kellemes helyzetben voltam, mert a show nagy része ugyan a szigeti felhőkarcolók kivilágításával zajlik, viszont a látványt (és a zenét) erről az oldalról lehet legjobban élvezni – még úgy is, hogy a párás levegőben egy kissé elmosódottak voltak a játékosan mozgó fények.


Egy ilyen elegáns szállodának természetesen konditerme és medencéje is van. Ez utóbbi szauna közeli légköre ugyan nem vonzott, Dani viszont az esti munka után még felvonult edzeni egyet.

Kína 2017 – Hong Kong először


Hajnali fél 7-kor felkelni, vasárnap, ki hallott már ilyet? A dolgozó ifjúság hétvégén 10-ig pihenni szokott. Kivéve, ha éppen utazás van kilátásban. Daninak ugyan munka, nekem viszont egy újabb lehetőség.

A gépünk 9:35-kor indult. 7-kor fogtunk egy taxit a ház előtt, a reptérig 45 perc, sorban állás a csomagfeladáshoz 40 perc, sorban állás az országból való kilépéshez (igen, Hong Kong ebből a szempontból külföldnek számít) 25 perc, sorban állás a kézipoggyász és személyi ellenőrzéshez újabb 25 perc. Az eredeti terv az volt, hogy majd a reptéren reggelizünk, sőt talán még a VIP várót is kipróbálhatom Dani első osztályú jegyével. Ehelyett, mire mindennel végeztünk, már az utolsók között voltunk a beszálló kapunál.

Dani jóvoltából első osztályon utazhattam, míg ő az én jegyemmel a turista részlegen szerénykedett. Ritkán adatik meg nekem, hogy luxus körülmények között utazzam, így most is lelkesen szívtam magamba minden új élményt. Aki sűrűn repül első osztályon, nyugodtan ugorja át ezt a részt :-D

A légikisasszony személyesen kísért a helyemre, kikapta a kezemből a hátizsákomat, nehogy nekem kelljen fáradnom azzal, hogy berakom a csomagtartóba. Miután leültem, rohanva hozta a forró, nedves kéztörlőt, hogy felfrissüljek, és egy pohár narancslét, ha netán szomjamat akarnám oltani. Egy zacskóban oda volt készítve egy pár papucs, hogy kényelembe helyezhessem megfáradt lábaimat, miközben leadtam a rendelésemet az ebéd ügyében. Mivel tudom, hogy milyen az úri viselkedés, nem tettem hozzá, hogy „de itt legyen ám iziben, mert éhen halok!”, csak reméltem, hogy mielőbb megkapom. Felszállás után egyből meg is érkezett, fehér abrosszal letakart kisasztalra tálalva.

Business Class
Sőt, extra meglepetésként, az ebéd végén még fagylaltot is kaptunk!

A légikísérőm lépten-nyomon megérdeklődte, hogy van-e még valami kívánságom, szeretnék-e inni valamit, belesúgta a fülembe, hogy mennyi idő még az érkezésig, és hány fok várható. Hong Kongban. Igazán semmi panaszom nem lehetett.

Ablaknál ültem, és sikerült elcsípnem egy olyan látványt, amit még én is felismerek itt Shanghaiban, a  mesterséges, kör alakútavat, melyhez a 16-os metróvonal kimegy. Utána már végig a tenger felett repültünk, így remek szigeteket láthattam. Majdnem mindegyiken volt egy-két(-három) „kiharapott” tengeröböl, némelyik kikötőnek kialakítva, de sok természetes képződménynek látszott. Kicsi szigetek voltak, de azért a legtöbb lakottnak tűnt, utakkal, házakkal, az egyiken még toronyházakat is láttam.

Hong Kongban, Dani bőröndjének begyűjtése után egyből elcsípett bennünket a Tourist Information Centre egyik embere, és részletes információkkal látott el a város nevezetességeire, a közlekedésre és egyéb fontos tudnivalókra vonatkozóan. Igazán udvarias eljárás az ide érkező turistákkal szemben. Egy csomó brossúra mellett még egy tájékoztatót is a kezünkbe nyomott, amiben az összes jelentősebb hotelre vonatkozóan felsorolják a taxi viteldíját, és megmutatták, hogy milyen tájékoztató cédulát kell kapnunk a sofőrtől, ha beszállunk egy járműbe.

Bár ezt nem kaptuk meg, de a viteldíj tényleg annyi volt, amennyi a listában szerepelt. (Itt jegyzem meg, hogy Hong Kong állítólag a legbiztonságosabb városok közé tartozik, nem csak a taxis nem csap be, de az egyéb bűnözés is minimális szinten van.)

A szálloda remekül passzolt az első osztályú repülőjegyhez. Egy igazi, békebeli hotel, mint a brit koloniális időkben játszódó filmekben. Fényűző lobby, márvány falakkal, üveg csillárokkal, hatalmas virágdísszel a terem közepén, enyhe rózsaillattal, szolgálatkész személyzettel, akik még az ajtót is kinyitották előttünk, valahányszor ki- vagy bementünk, a kávézóban kerek asztalokkal és kényelmes fotelekkel, a bárban halk zenével – és még csak a bejelentkezésnél tartunk!

Mivel a szobát csak fél 4 után lehet elfoglalni, a csomagjainkat elvitte egy londiner (természetesen legközelebb már majd csak a szobánkban fogjuk viszont látni, nekünk már nincs velük semmi dolgunk), mi meg elindultunk ebédelni – és egyből szembesültünk a város kevésbé elbűvölő oldalával is, az árakkal. Egy ásványvíz, amely Shanghaiban 2-3 RNB, az itt 15 HKD (1 RNBt 0,8 HKD-ért váltanak, tehát ez nem indokolja ezt a hatalmas különbséget), és hasonló árkülönbségek vonatkoznak minden másra is, aminél volt hasonlítási alapunk.

Egyedül a közlekedés volt a shanghaihoz hasonlóan kellemes árszintű. Annyi, hogy míg ott távolság alapú viteldíj van, itt a magyarországihoz hasonlóan egységárasak a járművek, akármekkora távolságot teszel is meg. Viszont buszból, metróból is van többféle árkategóriájú, úgyhogy érdemes odafigyelni, melyiket használja az ember.

Hong Kong remek találmánya az Octopus kártya, egy feltöltős rendszerű fizetőeszköz, amivel nem a járműveken, de szinte minden boltban és például múzeumokban is lehet fizetni. Elég, ha az ember csak egy minimális készpénzt tart magánál, kivételes esetekre, minden másra ott az Octopus.

Az utcákon megcsapja az embert a 33 foknál jóval többnek érződő párás meleg, de sebaj, ha már kezd nehezen elviselhető lenni, az ember se perc alatt talál egy plázát, ahol legalább 10-12 fokkal hidegebb van. Hong Kong tele van plázákkal – és a plázák tele vannak luxuscikkeket árusító üzletekkel. (Ha például el akarsz jutni a Star Ferry-től a Langham hotelig, menj egyenesen előre, aztán a Dior boltnál kanyarodj balra. A Dolce & Gabananál fordulj jobbra, és amint elhagyod a Cartier szalont, már ott is a szálloda bejárata :-D )

Az ebédet a vízparton költöttük el, közben néztük a hajókat, és a túlparton az „igazi” Hong Kongot, azaz a belváros. A szállodánk (és Dani irodája) a kontinensen, Kowloonban volt. (Hong Kong földrajzi elhelyezkedése sokkal bonyolultabb, mint ahogy gondoltam.)
A délutáni terv az volt, hogy felderítjük, hogy tud Dani a legrövidebb úton eljutni gyalog a hotelből az irodájába. Egyszer már járt itt, és akkor is errefelé lakott, de persze nem pont itt, és amúgy is 6 évvel ezelőtt volt … szóval nem volt annyira egyszerű a dolog. Mindenesetre közben találtunk egy kellemes parkot, flamingókkal, tornaszerekkel, sétautakkal és rengeteg piknikező, jobbára muszlin nővel.

Komolyan veszik a dohányzási tilalmat!
Daninak mindjárt eszébe is jutott, hogy a háztartási alkalmazottaknak, akik errefelé zömében fülöp-szigetekiek thaiföldiek, indonézek, heti egy szabadnapjuk van, mégpedig a vasárnap. Ilyenkor mind kiözönlenek a városba, ellepik a parkokat, de még a szélesebb járdákat, aluljárókat is. Hullámpapír kartonokkal leteríten

ek egy darab területet, aztán letelepednek rá, és egész nap ott ülnek, esznek-isznak, beszélgetnek. Estére, amikor vége a kimenőnek, hirtelen eltűnnek, csak a rengeteg kartonpapír és egyéb szemét marad ott utánuk.

Végül Dani irodáját is megtaláltuk, miután az Elements pláza összes részlegét (Föld, Fém, Tűz, Víz, Levegő) bejártuk, és még egy kiállított Porschébe is beültünk. A hazafelé vivő út viszont még bonyolultabbnak tűnt (nagy építkezések vannak errefelé éppen, útlezárásokkal párosítva), úgyhogy, amikor visszaértünk a szállodába, hogy elfoglaljuk a szobánkat, inkább körkérdést intézett a kollégáihoz, akik szintén itt laknak (valami nemzetközi meetingre gyűltek össze), hogy kinek van valami értelmes tippje a reggeli munkába menetelre.


Elements Plaza - A "Víz" részlegen egy modern víziszörnnyel
Közben én a szobával ismerkedtem. Nem járok olyan sűrűn ilyen elegáns helyeken, hogy ne tudnék élvezni minden apró részletet. Telefontöltő és konnektor átalakító épp úgy tartozéka a szobának, mint világítással ellátott nagyító tükör és a fehér orchidea a fürdőszobában, egy tál gyümölcs, kristálypoharak, álkandalló, ásványvíz minden mennyiségben – és személyre szóló köszöntés a TV képernyőjén!


Miután kigyönyörködtük magunkat a szobában, átmentünk a komppal a túloldalra. Ez még igazi, régi vágású komp, alsó és felső fedélzettel, állítható háttámlájú padokkal, hogy bármelyik irányba nézhessenek az ülések – ez a legkedveltebb és legolcsóbb közlekedési eszköz a szárazföld és a szigetre épült belváros között.

Egy újabb turista látványosság, a Peak Tram. Az 1800-as évek vége felé épült, azóta persze már többször megújult fogaskerekű szerű villamos, fel az egyik, szép kilátást nyújtó hegy nyergébe (Rengeteg itt a hegy. Szinte nincs is más, csak hegy és felhőkarcoló J). Minden turista számára „kötelező”, úgyhogy még így, az esti órákban is kb. 20 percig vártunk, amíg sorra kerültünk.

Korabeli megállóhely - ma már csak látványosság
Fentről tényleg remek a kivilágított Hong Kong látványa. A legtöbb nézelődő a kötelező fotók után újból sorba áll, hogy lefelé is villamossal menjen, mi viszont gyalog tettük meg a kb. egy órás utat, a milliomos villa- és lakónegyeden keresztül, aztán még visszasétáltunk a kompkikötőig is. A végén már igencsak éreztük a lábunkat az egész napos talpalástól A lépésszámlálóm szerint 21000 lépést tettünk meg (fejenként! :-D ). Jól esett végre lerogyni a rekamiéra (mert azunk is van), és elkölteni méreteiben szerény (de árában horribilis) Subway szendvicseinket, kellemes tea, és halk zeneszó kíséretében.


Átbillenthető háttámlájú üések a történelmi Star Ferry-n
Az úri élet velejárói, hogy míg mi a város jártuk, a szobánkból eltűnt az a kevés szemét, amit eddig termeltünk, a bárasztalkán ott termett egy jéggel teli vödör, és az éjjeli szekrényemre szolgálat készen elhelyeztek egy bársony ékszertokot a gyűrűim és különböző kösöntyűim éjszakai tárolására :-D

2017. szeptember 12., kedd

Kína 2017 – Már megint hétvége; rohan az idő!

Csendes volt a délelőtt. Dani zenekari próbára ment – megint összeáll a bandájuk, sőt már valami alkalom is van, ahol majd fellépnek.

Sophie a ház körül tevékenykedett, kicsit rendet rakott, kicsit mosogatott, nagy munkába nem volt érdemes kezdeni, mert vártuk a takarítőnőt.

Én meg fordítottam, hogy hamar befejezzem, és ne nyomja a lelkemet. Közben még az eső is eleredt, így nem is esett nehezemre a munka. Ebédre a maradékokat pusztítottuk el, aztán a fiatalok ledőltek sziesztázni, én meg gyorsan visszaszaladtam még a Fuzhou Roadra, megkeresni a Brush-pen and ink, azaz ecset és tinta múzeumot!

Egy picike bejárat, jól elrejtve egy szálloda és egy üzlet között, de a házszám ott virított a kapun, úgyhogy nem lehetett eltéveszteni. Bár belépve kicsit elbizonytalanodtam, mert csak egy vitrint láttam, benne láthatóan eladásra szánt kalligráfia készletekkel és kellékekkel, egy pultot, amely mögött nem volt senki, és egy elhagyatott, felfelé induló lépcsőt. Sok lehetőségem nem volt, úgyhogy ezt választottam én is, és kiderült, hogy az emeleten azért nagyobb helyük van.

Brush Pen and Ink Museum, Shanghai - impozáns látvány

A kiállított tárgyak zöme szépen megmunkált kalligráfia volt, vagy kalligráfiával és képpel díszített használati tárgyak. És bemutatták az ecsetfajtákat is – na, ki hányféle szőrt tud felsorolni, amiből ecsetet gyártanak? – meg azt, hogy készül a tömbösített festék, amiből aztán a tintát állítja elő az alkotó magának.

Így készül a festéktömb

Egy tárlóban fényképek voltak, mindegyik mellé 2-3 ecset párosítva. A fényképekről kitaláltam, hogy biztosan neves művészek, az ecsetek meg talán az alkotóeszközeik voltak. Érdekes volt nézni, hogy alakra, méretre, anyagra nézve milyen különböző eszközöket használtak.

Brush Pen and Ink Museum, Shanghai - A legyezőkön akár egy egész élettörténet is elfér


A terem végében még egy könyvespolc is volt, modern, nyomtatott könyvekkel, a legkülönbözőbb témákban, az AutoCAD-tól kezdve az aukciós katalógusokig. Hogy mi fűzte a kiállításhoz, azt nem tudom. De mindig belelapozok a kínai könyvekbe, ha a kezembe akadnak, hátha egyszer ripsz-ropsz belemegy a fejembe a karakterek tudománya J

Kína 2017 – Már megint nem temető


Jó ismerőseim és lelkes követőim tudják, hogy szeretem minden országban, ahol járok, megnézni a temetőket is. Nagyon sokat elárulnak az ott élő emberekről, szokásaikról, gondolkodásukról.

Kínában viszont még nem sikerült eljutnom egyetlen igazi temetőbe sem. Volt már pár nekifutásom, de végül mindegyik emlékparknak bizonyult. Nem volt ez másképp az idén sem. A Google nagy betűkkel kiírta, hogy temető ÉS mauzóleum, és el is zarándokoltam érte egy távoli, de metróval még elérhető pontra. Na, jó, annyira távoli nem lehetett, mert ahogy felszínre érkeztem, az első zebránál megszólított egy srác, aki valamiért azt gondolta rólam, hogy francia vagyok, és meg tudom mondani neki, hol lehet a francia nagykövetség. Tehát elég közel van a belvároshoz, hogy még nagykövetségek legyenek erre, de elég távoli is, ha azt feltételezte, hogy ide fehér ember más okból nem is juthat el, csak ha ügyet intézni jön.

A Songqingling Cemetery Park egy szépen gondozott parkban van. A rengeteg munkaerő nagy előnye, hogy például van, aki egész nap mást se tesz, csak a lehulló faleveleket sepregeti. Az eredmény egy rendezett, és tökéletesen tiszta hely. Az emlékparkokra különösen igaz ez, mert itt nem járnak tömegével a helyiek, akik aztán nem törődöm módon azonnal megint mindent összeszemetelnék.

Song Qingling a modern kommunista Kína egy jelentős személyisége volt, aki egész életében a szegények érdekében dolgozott. (Ugyanakkor egyik nővére Csang Kai Sek felesége volt, s mint ilyen First Lady Taiwanon, a másik nővére pedig egy gazdag bankárhoz ment feleségül, aki később Hongkong pénzügy minisztere lett. Furcsa fintorai vannak az életnek J )

Külföldiek temetője

Azért valami temető élményt mégis kaptam (bár én egy igazi, hétköznapi temetőt szeretnék megnézni végre). A parkban ugyanis Song Qingling hatalmas kövezett téren elhelyezett hatalmas szobra, és a hatalmas alapterületű Song Qingling mauzóleum mellett (el sem tudom képzelni, mi lehet egy ekkora épületben) a park egyik oldalrészében Shanghaiban élt külföldieknek állítottak emléket. Egyforma kőlapokra régebben elhunyt személyek neveit írták fel – különböző nemzetiségeket összegyűjtve, részrehajlás nélkül (nem derült ki, minek alapján került ide valaki). Ahogy néztem a sok-sok angol név mellett volt német, skandináv, holland, olasz, görög, orosz, francia, török, arab is. Igyekeztek átírni a nevet a sírkőről az emléklapra, de nem mindig jártak teljes sikerrel. Mivel a kínaiak nem igazán tudnak angolul írni és olvasni, elírások a hétköznapi feliratokban (figyelmeztető táblák, reklám feliratok, információk) is előfordulnak – és ugyanez itt is előjött, hogy megmosolyogtasson egy kicsit.

Síremlék a természetbe beolvadva

És volt egy helye a hírek kínaiaknak is. Hogy tényleg sírok voltak-e vagy csak emlékkövek ezek is, azt nem tudom. És persze legtöbbször az sem derült ki a számomra, hogy miben merült ki valakinek a híressége. De azért érdekes volt nézegetni a szobrokat, faragott sziklákat.

A parkban útjelző táblák mutatták, merre van a mauzóleum, merre a külföldiek sírja … és merre a Gyermekek Múzeuma! Érdekes párosítás, de aztán kiderült, hogy mégsem ugyanabban a parkban van a temető és a gyerekmúzeum, csak egymás mellett J

Út a temetőbe és a Gyerekek Múzeumába

Persze bementem. Három emeleten, lazán elhelyezve, gyerekfoglalkoztatók, olvasóterem, vetítés – és még némi kiállítás is. Valóban a gyerekekre volt tervezve minden. A kiállítás anyaga, az információmennyiség, a korlátok magassága… Egy kis űrhajózás és tengerjárás (felszínen és víz alatt), sok pihenő és játszóhellyel, ráadásul ingyen. A nézőközönségből ítélve a környező gyerekek és nagyszülők iskola utáni megszokott látogatóhelye.

Hogyan irányítsunk egy motorcsónakot?

Nem is hallottam még külön gyerekek számára tervezett múzeumról, de most, a Google-ban, láttam, hogy van ilyen több helyen is. Egy új lehetőség, amire vadászhatok!

Gyalog indultam vissza, azt hittem ripsz-ropsz átérek a 2-es vonalára. Na, annyira ripsz-ropsz azért nem volt. Úgyhogy út közben csak megálltam egy Family Markt-ban ebédelni. Közben bejött egy nő, aki letelepedett a legbelső asztalhoz, és egyszer csak nekikezdett veszekedni saját magával. Először azt hittem, csak telefonál – a kínaiakra nem jellemző, hogy ilyenkor hangfogót tennének fel (igaz, sok magyarra sem), de hirtelen megjelent kér rendőr, akiket az eladó hívott oda. Hihetetlen hogy milyen gyorsak voltak. És milyen megfontoltak! Ránéztek a nőre a polcok takarásából, és megállapították, hogy nem rendőrségi eset, úgyhogy hamar vissza is vonultak, nem csináltak belőle nagy ügyet. J

2017. szeptember 9., szombat

Kína 2017 – Egy esős nap

Amióta itt vagyok, szinte alig volt tiszta, napos idő. Az ég rendszerint többé-kevésbé borult, és folyton esőre áll az idő, de eddig csak ijesztgetet. Ma viszont, illetve már tegnap éjszaka, rákezdett, és álló délelőtt csak esett. Nem egyfolytában, inkább kiszámítottan. Amikor kiderült annyira, hogy úgy elhatároztam, nekivágok a városnak, mire kijöttem a szobámból a táskámmal, már megint szakadt.

Úgyhogy a nap nagyobbik részét itthon töltöttem. A fedett teraszon írtam a blogot (úgyis el vagyok maradva), és közben a lakópark életét figyeltem. Remek szórakozást nyújt nézni, hogyan próbálják kijátszani vagy egyszerűen csak semmibe venni a tilalmakat a kínaiak. Ilyen-olyan okokból mindig el van kerítve egy-egy terület a parkoló autók elől, amit a sofőrök szemrebbenés nélkül figyelmen hagynak, általában úgy, hogy az elkerített hely MELLÉ állnak le, amitől a szűk út még inkább beszűkül, és a többi jármű számára esetleg már lehetetlen is lesz a továbbjutás.

Most viszont az egyik kijárat felé vezető utat zárták el, mobil kúpokkal. Persze minden autós, rutinból, először arra akar menni, hiába jól látható a jelzés, de aztán közvetlenül a kúpok előtt csak megállnak, visszatolatnak 2-3 métert, és elkanyarodnak a másik útra. Kivéve egy öntudatos észkombájnt, aki kiszállt, és odébb tette az útjába álló műanyag kúpot, és behajtott. Sőt, minden korábbi tapasztalatommal ellentétben, utóbb még egyszer kiszállt, és maga mögött ismét helyreállította a zárlatot. Aztán két perc múlva láttam, ahogy tolat visszafelé, nyomában a kapuőrrel, aki terelgette, majd elvette az útból az akadályt, hogy kifarolhasson a csapdából. Úgy látszik, nem ok nélkül van lezárva ez az útszakasz :-D

Végül csak elindultam, esernyővel felfegyverkezve, hogy legalább a vásárlást elintézzem a Carrefour-ban. 2011-ben, amikor szintén ebben a lakóparkban laktunk, még busszal mentem oda – igazi kalandtúra volt -, de most láttam a térképen, hogy egyenes út vezet a szupermarketig, nem is hosszabb, mint 2,5 km. Errefelé még úgysem jártam, hát ezt is megnéztem magamnak, és közben kiszellőztettem egy kicsit a fejemet. Közben számoltam a bérbicikliket. Úgy tűnik, csak minden 5.-6. után jön egy saját tulajdonú gép. Ez azért igazán jó arány a villámgyors elterjedés szempontjából!

Magnóra kapcsolt hangosbeszélő. "Élő" reklám a félárú terméknek - trükkös eladó módjára. 
Daniék viszonylag későn értek haza, kaja nélkül. Aztán megbeszélték, hogy elugrunk valahova. „Baby, let’s go out!” Fogalmam se volt mire számíthatok, de simán elhittem, hogy este fél 10-kor még elindulunk egy étterembe, vacsorázni. Itt Kínában az étteremben (vendéglőben, kifőzdében) étkezés egyáltalán nem számít különleges dolognak, a hétköznapok szerves része, akár napi szinten is, az meg, hogy meddig vannak nyitva a szolgáltató egységek már kérdésként sem merül fel. Csak azt kell még megtanulnom, hogy egy-egy kifejezés kinél mit takar. Ebben az esetben egyszerűen arról volt szó, hogy beugrottunk a közeli  japán szupermarketbe valami készételért. A romantika kedvéért először a folyóparton akartuk megenni is, de a helyzet nem kedvezett a romantikának, minden nedves volt még az egész napos esőtől, így inkább az otthoni kényelmet választottuk.

Kína 2017 – Shanghai Natural History Museum

Megint bekukkantottam kedvenc Uniqlo áruházamba, amely a hordható divat éllovasa a szememben. Sajnos Magyarországra még nem törtek be, de hátha egyszer ez is bekövetkezik.

Addig is megnéztem a természettudományi múzeumot, amit ezúttal nyitva találtam.

Hatalmas, modern épület, 5 szinten rengeteg látnivalóval. A legfelső szinten még nagyon egyértelmű és követhető volt a kiállítás menete, és kezdtem volna megadni nekik egy nagy piros pontot, de ahogy haladtunk lefelé, egyre kaotikusabbá vált az egész. Rengeteg érdekes dolgot összeraktak, de egy idő után már teljesen labirintusszerűen voltak elhelyezve, úgyhogy lehetetlenség volt mindent szisztematikusan végignézni. Valójában a hatalmas információmennyiség is meghaladta egy idő után az agyam befogadóképességét – és ismét eljutottam a megállapításig, hogy minden jó múzeum igaziból a helyiek számára kincs, akik vissza tudnak térni, hogy több részletben, alaposabban megnézhessék.


Lepkemandala
A tárlók előtti ismertető táblákon sokszor költői kérdéseket is feltettek. „Sok állat alakja igazodik a vízhez. Ezeket legtöbbször halként emlegetjük. De vajon a bálna hal?” Ilyen és ehhez hasonló megszövegezések voltak angolul, de sehol egy konkrét válasz, vagy utalás arra, hogy hol lehet megtudni erről valamit. Pedig volt olyan kérdés, amelyik engem is izgatott volna. Ha csak az angol fordításból maradtak le a válaszok, az sem túl jó, de ha a kínai szövegből is hiányoznak, az nem igazán válik előnyére egy oktatási intézménynek!

Ez a tárló összeállítás viszont kifejezetten tetszett. Még úgy is, hogy minden műanyagból van benne.

Kárpótolt viszont a szavanna kiállítás, ahol az éjszaka és nappal váltakozásában nézegethettük a kitömött állatokat, miközben folyamatosan hallatszottat a szavanna zajai.

Ja, és megtudhattuk azt is, milyen hangon bömböl a Tyrannosaurus (legalább két szinten folyamatosan hallatszott), vagy hogy kotkodácsol a fészkét védő ősmadár.

A tundra és sarkvidék állatvilágán keresztül vezető útvonalon egy helyen kisfóka figyelt ránk a „víz” alól – frászt hozva a gyanútlan látogatókra, akik elsősorban oldalra néztek, és nem a lábuk elő J

A gyerekrészlegen pedig ásatásra lehetett befizetni. A kis kutatók köpenyt és védőszemüveget kaptak, meg persze kislapátot is, amivel buzgón forgatták a kutatóárkok földjét. Amíg néztem őket, semmit nem találtak, de persze mindannyian tudjuk, hogy ez a szakma rengeteg türelmet igényel!

A felirat, reméljük, nem az ifjú kutatókra vonatkozik
Még egy környezetvédelemmel foglalkozó rész is volt. Az elmélet és a gyakorlat közelítése egymáshoz valóban nagyon fontos lenne, kezdve a tényleges szelektív hulladékgyűjtéssel, folytatva az energiatakarékossággal, hogy csak a leghétköznapibb szempontokat említsem.


A múzeumból ismét a belváros felé vettem az utamat, és útba ejtettem a kedvenc aluljárómat is, amely az 1930-as évekbeli Shanghainak megfelelően lett kialakítva. A kétoldalt elhelyezkedő boltocskák portálja, a kor jellegzetes figuráit, pl. az utcai forró víz árust, megjelenítő szobrok, a lámpatestek, a régi villamos, mind az eredeti hangulatot tükrözik. Azaz hogy tükrözték! Szinte semmi nem maradt meg, csak egy-két szobor, és az aluljáró elején, a falakon elhelyezett 1930-as évekbeli életképek. A boltok üresen álltak, vagy már el is bontották őket, az egész úgy nézett ki, mint ami éppen felszámolás alatt áll. Remélem, hogy csak átalakítják, és felújítva visszaállítják. Olyan hangulatos kis hely volt, kár lenne, ha teljesen eltűnne!

2017. szeptember 8., péntek

Kína 2017 – Mi történt a Yu Gardennel?


2011-ben Danival meglátogattuk az Yuyuant, a hagyományos kínai kertek egy nagyon szép példáját. Most ismét visszatértem ide körülnézni.

Furcsa érzésem van ezen az idei utazásomon. Szinte minden korábbról ismert helyen úgy tűnik, hogy kevesebb a mozgás, kisebb a tömeg, visszafogottabb minden. Nem tudom, hogy esetleg ez a nyári, szubtrópusi időjárás az, ami visszaveti a turizmust, és ezzel együtt a turisták kiszolgálására épülő szolgáltatóipart is, vagy tényleg valami visszaesés zajlik… vagy egyszerűen csak tévesen emlékszem a korábbi dolgokra. Bár vannak tagadhatatlan tények.

A Yuyuan például egy nagy bazár egyik sarkában helyezkedik el. Minden alkalommal ellátogattam ide, és mindig zsúfolásig tele volt az egész bazár, és az azt körülvevő utcák is – bel- és külföldi turistákkal, és kis boltocskákkal egyaránt. Most a bazár mellett futó utcákban egy csomó üzlethelyiség zárva és elhagyatottan állt, sőt még a bazáron belül is láttam több olyan boltot, amin látszott, hogy egy ideje már nem használják. Még a város leghíresebb dumpling étterme előtt is csak egy egészen kicsi sor kígyózott, pedig itt általában legalább félórás várakozással kell számolni.

Yu Market, Shanghai
A Yuyuan sem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Illetve igen is, meg nem is. Amit láttam belőle, az még mindig nagyon tetszett. Szeretem ezeknek a kerteknek a hangulatát, a sziklaalakzatokat a sok vízfelületet, a mindenhol megjelenő faragványokat és sárkányszobrokat. De a hiányérzet itt is megvolt bennem. Számos részre, amelyre a korábbi látogatásból emlékeztem, nem sikerült rábukkannom. Viszont nagyon sok „Belépni tilos” táblával találkoztam mindenféle ösvényeken, lépcsőkön, olyan helyeken, amelyek látszólag a látogatók számára voltak kialakítva. Lehet, hogy általános renoválás van éppen, és ezért zártak le bizonyos helyeket? A látogatók azért így is elégedettek voltak, és a többi parkhoz hasonlóan itt is számos kínai élvezte elmélyült meditációban a hely hangulatát. A turisták inkább a fényképezőgépüket kattintgatták J

Yuyuan, Shanghai - A kert őre

Yuyuan, Shanghai

A térképen egyszerűnek tűnt átsétálni a People’s Square-re, de, mint tudjuk, csak elméletben nincs különbség az elmélet és gyakorlat között, gyakorlatban viszont annál inkább. Az én egyszerű sétám is hamarosan bonyolult tévelygésbe torkollott. Egy idő után már bármilyen parkkal megelégedtem volna, ahol van egy pad, amire leülhetek, de megint a való világba keveredtem, ahol szűkebbek az utcák, a járdán „randalíroznak” a motorosok és a biciklisek is, és a boltok szintén a járdára kipakolva mutogatják vevő csalogató termékeiket. Úgyhogy nem hogy padnak, de még a gyalogosoknak se nagyon van itt hely.

Úgy tűnik, hogy jó üzletpolitika az, ha egy-egy termékcsoport értékesítői egy szűk területre csoportosulnak. Bár számomra elég furcsa, hogy tud megélni 20-25 kisállatkereskedő vagy csőszerelvény forgalmazó egymás mellett, de tény, hogy a világ átellenes pontjain találkoztam ezzel a módszerrel, úgyhogy kell lenni benne valaminek. New Yorkban, Manhattanban, a méteráru kereskedők, a tradicionális viseleteket árusító boltok, a cipészek foglaltak le egy-egy utcát (hirtelenjében most ezekre emlékszem), itt Shanghaiban meg jól meghatározott utcái vannak a például a papíráru és kalligráfiai kellékek forgalmazóinak, a vésnököknek, a bútorboltoknak…

Útban a People’s Square felé pedig, egy kevésbé szem előtt lévő utcában, állateledel boltok töltöttek meg szinte minden helyiséget. Laikus szemmel nézve pontosan ugyanaz volt a kínálata mindegyiknek, de valami különbség biztosan kell, hogy legyen közöttük, különben mindenki az első boltban megvenné, amit akar.


Egész nap lógott az eső lába. Aztán amikor hirtelen megeredt a trópusi zápor, a többiekkel együtt én is fedél alá szaladtam. Mint kiderült egy plázába kerültem, aminek az alsó szintje egy metróállomásra vezetett. Igaz, ezt a vonalat még sosem használtam, de ha már metróban ül (vagy inkább áll) az ember, akkor csak türelem és átszállások kérdése, hogy hazajusson.

2017. szeptember 7., csütörtök

Kína 2017 – Jing’an szoborpark

2011-ben, amikor először jártam Shanghaiban, a listámon szerepelt a Természettudományi Múzeum is. Internetes források azonban eléggé lehúzták – öreg, kopott, szegény, elavult -, így mindig hátrább került a látnivalók sorában.

Most viszont, egész mást keresve a térképen, egy teljesen új helyen ötlött a szemembe a felirat, így rákerestem, és kiderült, hogy időközben létrehoztak egy új Természettudományi Múzeumot.

A  múzeum honlapját olvasva rájöttem, hogy egy kissé hibásak voltak a korábbi információim. Az első ilyen jellegű múzeumot még 1868-ban alapította egy francia katolikus pap. Ez az intézmény képezte aztán, a brit Királyi Ázsia Társaság 1874 alapított múzeumával egyesülve, az 1956-ban megnyitott Shanghai Természettudományi Múzeumot, mely viszont 2001-ben összeolvadt a Science and Technology Museum-mal, amit én is meglátogattam 2011-ben, tehát igenis, már jártam a shanghai természettudományi kiállításon. 2015-ben viszont ismét önálló intézményként nyitotta meg kapuit.
Remek program egy párás, 35 fokos nap kellemes eltöltésére. (Kínában minden közintézményben működik – mégpedig általában a szükségesnél erősebb fokozaton – a légkondicionáló.)

Sajnos, ember tervez, bürokrácia végez. Shanghaiban, ahol még a bankok is nyitva vannak egész vasárnap, és a boltokban este 9-kor még vidáman lehet vásárolni, sikerült rábukkannom egy múzeumra, amelyik a szokásos hétfői zárva tartással üzemel. Ezt persze csak feltételeztem, abból, hogy nem tudtam eljutni a lezárt kordonoktól a pénztárig. Ugyanakkor, szintén a lezárt kordonok miatt, a nyitvatartásról tájékoztató táblát sem tudtam elolvasni, mert azt, igen bölcsen, kizárólag a bejárati ajtón helyezték el.

Viszont ezt az építményt is szépen kialakított park vette körül, mint kiderült, a Jing’an Sculpture Park, amely a területén elhelyezett szobrokról, nagyobb részt állatábrázolásokról, kapta a nevét. Volt egy pár igazán ötletes alkotás is, kínai és nemzetközi szobrászok keze munkája.

Jing'an Sculpture Park, Shanghai



Jing'an Sculpture Park, Shanghai



Jing'an Sculpture Park, Shanghai

A múzeum a Shanghai Váci utcájának számító Nanjing Roadtól északra, a folyó közelében fekszik. Mivel a belvárost már elég jól bejártam, gondoltam, inkább a folyóparton megyek vissza a központba. Ez ugyan nem jött össze, viszont megint olyan helyre keveredtem, ami nem számít a turistaövezet részének. Lerobbant, zsúfoltan egymás mellé ragasztott shikumenházak, málló falakkal, a sikátorok bejáratainál kis sámlin kuporgó férfi vagy nő kínálja a portékáját, ami műanyag papucstól a zsákos rizsig bármi lehet. A kis közökben agyonhasznált biciklik és középkategóriás autók egyaránt megtalálhatók. Az emeleti ablakokból hosszú rudak meredeznek, rajtuk örökké száradó ruhák. Az utca túloldalán viszont már nyoma sincs a régi épületeknek, az építési területen hatalmas, modern felhőkarcolókat húznak fel. Minden alkalommal újra és újra megérint a múlt és jövő ilyen szembetűnő kettőssége!

Shikumenek



Múlt és jövő, a változó Shanghai

Miután végül csak bekeveredtem a sétálóutcába, leróttam tiszteletemet a vásárlók istenei előtt is – leginkább csak nézelődés formájában. Dani és Sophie mindig rémtörténetekkel traktálnak, hogy milyen drága egy gyerek felnevelése itt, Shanghaiban. Nem csak egy jó oktatási intézmény – és itt már az óvodára is gondolunk, ahol a gyerekek nem a belső-kínai egyszerű emberek szokásait tanulják el, hanem az általunk kultúráltnak mondott viselkedést -, de a ruházat és a csecsemőápolási cikkek is. Valószínúleg az egyke politikával függ össze. Attól az egytől aztán semmit se sajnáljanak a szülők. És ha már így is, úgy is megveszik a legújabb rugdalódzót, a márkás sportcipőt, vagy a high-tech babakocsit, hát miért ne árulják még az értékénél is sokkal magasabb áron?

 Benéztem egy áruházba, ahol 7 emeleten csak baba- és gyermekruhákat és felszerelést árultak. Láttam angol lord stílusú kardigánt, 2 éves gyerek számára, 499 RNB-ért, flitteres szandált 459-ért, csak olcsó és tartós darabokat nem láttam. Valahogy nincs itt fokozatos átmenet – vagy legalábbis én még nem találkoztam vele. Mint minden más árucikkre, a gyerekruhára is igaz, hogy vannak a gyenge minőségű, piacon kapható, olcsó tömegáruk, és a márkás, méregdrága cuccok. A kettő közötti, középkategóriás termékek forrására még nem sikerült rálelnem. 

Azért érdekelne a dolog, hogy mennyi időbe telne beszivárogtatni az anyukák és nagymamák fejébe a babaruha-börze gondolatát?