2014. július 20., vasárnap

Ostromhétvége Sárospatakon

Újra nyár, újra Ostromhétvége Sárospatakon. Immár 5. alkalommal.


Tavaly kulturális célokra egy nagyobb pályázati összeget nyert a város, így remek programokat hoztak a városba, és az ostromnapokat is mindenféle izgalmas részlettel – például középkori zenei  előadásokkal – dobták fel. A Szent Erzsébet Egyesület ruhatárának jóvoltából még mi is beöltöztünk, hogy növeljük a hangulatot.

           

Idén, úgy tűnik,  nem volt pénz. Így maradt a hagyományőrző csapatok részvétele.  A Bethlen Gábor Hagyományőrző Egyesület  lelkesedését érdemes külön is kiemelni. Teljes 17. századi ruházatban és felszerelésben meneteltek Kassától Sárospatakig, 5 nap alatt, pajtákban vagy a szabad ég alatt éjszakázva. Igazi időutazás lehetett.
A csapatok a várárokban ütötték fel sátraikat, és élik a XVI-XVII. századi hadak hétköznapi katonaéletét.
A katonák, iszogatnak, beszélgetnek, játszanak, tisztogatják a fegyvereiket, az asszonyok a nyílt tűz körül sürgölődnek, a gyerekek – a gyerekek minden korban megtalálják a saját játékaikat.

Így cserélnek gazdát a zsoldok

Unaloműző bajvívás

Ha a tábor körül kódorgók jó szóval fordulnak hozzájuk, akkor szívesen beszédbe is elegyednek velük, így ismét számos érdekes dolgot megtudtam (szeretek ilyen helyekre járni, és „élőben” tanulni régi korokról). Például azt, hogy soha ne vegyek olyan pajzsot, amin nincs már legalább egy horpadás! Ugyanis miután elkészül egy-egy pajzs, lövéspróbának kell alávetni. Ha átlyukad, mehet a selejtbe. Ha csak behorpad, kiállta a próbát. És ha még horpadás sincs rajta – akkor nem merték kipróbálni, úgyhogy mi is hajítsuk messzire.
Idén a Mare Temporis Alapítvány nyerte el a szívemet. Teljes beleéléssel játszottak. Alaptörténetük szerint egy francia mérnököt kísérő német zsoldos csapat voltak. A mérnök úr a várak „állapottyát” mérte fel ölmérővel, teodolittal, saját kezűleg készített rész dőlésmérővel és egyéb mérnöki szerszámokkal, miközben a zsoldosok a testi épségéért és a körülmények biztosításáért voltak felelősek.


Cászári parancs a várak felmérésére

Egy öl = 6 láb = 6x12 hüvelyk. Egyszerű, nem?
Nem meséltek a régi korról, hanem benne éltek. Velünk is folyamatosan úgy beszélgettek, mintha mindnyájan az adott korhoz tartoznánk. (Kanadában találkoztam már egyszer a történelemnek ezzel a fajta megközelítésével, és akkor is nagyon tetszett.) A végén még majdnem kémkedés vádja alá is estünk, mert „asszonyállat” létünkre túl sokat kérdezősködtünk a mérnök úr tudományos dolgairól meg a zászlós úr fegyvereiről.

Persze nem maradhatott el a hagyományos várostrom sem. A katonák, nehéz posztó ruhájukban, a hasvágások ellen védő többszörösen körbetekert övvel vagy súlyos páncélzatban, 30 fokos melegben, tűző napon támadták-védték a várat, szapora ágyú- és puskadörgés közepette.  Tavaly a várvédők győztek, idén viszont a támadók sikeresen elfoglalták a kiszemelt bástyát – bár nem minden áldozat nélkül.

Csatatér, áldozattal
Sajnáltam viszont, hogy sárospataki oldalról egyetlen résztvevője sem volt a játéknak. Itt ez a remek vár, a történelmi háttér – és még csak egy icike-picike hagyományőrző csoportunk sincs? Szomorú.

Van viszont vadonatúj ágyúöntő műhelyünk! Július közepén adták át a Rákóczi-kori ágyúöntő műhely rekonstruált változatát, ami nagy érdeklődést keltett a látogatók körében. Pont ezért én végül is nem láttam. Majd megnézem, ha már nem állnak előtte sorban az alkalmi turisták.

2014. július 19., szombat

19. Ami még kimarad

Az előző blogban ugyan már hazaértem, de a jegyzeteimben találtam még néhány érdekességet.

Légszennyezettség – Eddig háromszor jártam Shanghaiban, először decemberben, aztán májusban, idén pedig júniusban. Korábban mindig tiltakoztam, amikor a légszennyezettségről kérdeztek, most viszont sajnos én is tapasztaltam. Na, nem azt a horrorisztikus képet, amit időnként előrángatnak, és mutatnak Peking utcáiról, hogy mindenki maszkban van, és senki az orráig sem lát a szmogtól, de az tény hogy ott tartózkodásom két hete alatt Shanghaiban egyetlenegyszer sem volt ragyogó kék az ég, a szürkés „lazur” mindig jelen volt a fejünk felett. (Ez persze Balira nem vonatkozik!)
Mindamellett jártamban-keltemben más nyomát nem tapasztaltam a szennyezett levegőnek – nem voltak porosak a növények levelei, viszonylag kevesen hordtam maszkot, és magamon meg a ruhámon, cipőmön sem tapasztaltam lerakódást. Csak az a szép kék ég, csak az hiányzott.

Wu Changshuo emlékháza -a szürkéskék ég alatt
Újfent pozitívan nyugtáztam viszont azt a megoldást, amivel Ázsián kívül én még nem találkoztam  - bár állítólag már Európában is kezd megjelenni. Nevezetesen azt, hogy a közvécék előtti mosdók úgy vannak elhelyezve, hogy miután kezet mostál, már egyetlen kilincset sem kell megfognod. Mindig is erős kihívást jelentett, hogyan fogjam meg a tisztára mosott kezemmel a mindenki által agyonfogdosott kilincset. Ki is fejlesztettem már rá jó néhány módszert, bár ezek sajnos nem mindig járnak harci sérülések nélkül, itt viszont kéz mosás után egyszerűen csak kisétál az ember a nyitott előtérből (illetve egyetlen helyen volt ajtó, az viszont fotocellás volt). Hasonló megoldást örömmel üdvözölnék idehaza is a McDonald’sban, repülőtéren, vasútállomáson és mindenhol máshol.
És ha már a témánál vagyunk. Malajziában és Indiában, az alapos tisztaságra törekedve, minden WC-nél kézi zuhany is volt, hogy dolga végeztével azonnal tisztába is tehesse magát az ember.


De térjünk vissza Kínára. Sok az eszkimó és … mindenkinek jár fóka. Ezért aztán mindenhol nagyon sok munkaerőt alkalmaznak. Hogy tényleges munka nem mindenkinek jut, az igazából senkit sem zavar.

Az ingatlan irodákba például számolatlanul veszik fel az alkalmazottakat, akiknek egy része szorosan egymás mellett álló íróasztalok és számítógépek mellett unatkozva várja a potenciális ügyfeleket. Más részük viszont, öltönyben, fehér ingben, jó esetben még nyakkendőben is, az utcán álldogál – vagy még inkább az útpatkán üldögél nagy táblák mellett, melyeken a környék eladó/kiadó ingatlanjai kelletik magukat. Nem volt igazán világos a számomra, hogy honnan is várják tulajdonképpen az érdeklődőket. Gyalogszerrel rajtam kívül legfeljebb egy-két helybéli – főleg nagyszülők és unokák – járnak, az autósok, motorosok pedig annyira el vannak foglalva egymással és azzal, hogy bevágjanak egymás elé, hogy biztosan nem érnek rá ezeket a táblákat tanulmányozni.

Hasznosabb viszont a sok munkaerő a lakótelepi karbantartó részlegeknél. A mi házunkban (23 emeletes toronyház) úgy történt a szemétgyűjtés, hogy minden emeleten volt egy kuka (szelektív hulladékgyűjtéssel csak utcai kukáknál találkoztam, elvétve), szépen kibélelve szemeteszsákkal, a lakók abba szórták a szemetet, és a takarítószemélyzet időről időre elvitte a teli (?) zsákot, és újat hozott. Nem tudom, milyen sűrűn cserélték a zsákokat, mert soha nem sikerült senkivel találkoznom ott, viszont éjjel-nappal akármikor is mentem, hogy bedobjam a szemetet, szinte mindig éppen friss, üres szemetes zsák volt a kukában.

Szorgos munkaerő - az ablaknál keressétek :-)

És egy kis divat bemutató. Úgy tűnik, Shanghai az öltözködés terén is a szélsőségek városa. Idősebb emberek (a korukat megállapítani nem igazán tudtam) előszeretettel viselik a Mao-éra stílusát. Egyenes szárú nadrág, szűkítés és mandzsetta nélküli ingkabát. Igaz, legtöbbször már nem zsákvászonból készül, főleg a kabátnál „bátran” használják a (visszafogott) színeket és mintákat, de a stílus még teljesen a régebbi kor lenyomatát hordozza.

Ennél jobb divatfotót sajnos nem találtam a képeim között 

Így viszot már senki nem öltözik (Utcai gőzgombóc árus szobra)
A fiatalok körében viszont teljes az összevisszaság. Itt láttam a legelegánsabb és leglepukkantabb ruházatokat egyaránt. Rengeteg az extravagáns, és sajnos még több az egyszerűen csak ízléstelen. Sokszor messziről ordít, hogy az amerikai filmekből, médiából vették a példát, csak éppen az apró részletek összehangolása nem sikerült.
Amit választanak, azt nagyon választják. A szakadt farmert csak az anyag felvető szálai tartják egyben, a flitteres ruhán több a flitter, mint a textil, az élénk színek olyan harsányak, hogy még sötétben is rikítanának.
A kínai lányok körében közkedvelt a muszlin, hordják is minden lehetséges és lehetetlen alkalomra – munkába, esküvőre, bevásárláshoz és hegymászás közben – de tényleg. Nem sikerült olyan élethelyzetet találni, ahol legalább egy-két muszlin szoknyába, muszlin felsőbe öltözött lánnyal ne találkoztam volna. Rendszerint flitterrel, gyöngyökkel és strasszal is kombinálják. És az összhang „megőrzése” érdekében gyakran neon színű, gumi talpú tornacsukát, vagy szőrös csizmát viselnek hozzá.
Ugyanakkor aki elegáns, az viszont tökéletesen az. Finoman, visszafogottan, hűvös magabiztossággal – öröm rájuk nézni.

És a történet lezárásaként, íme néhány ár, a teljesség igénye nélkül:
Repülőjegy, Budapest-Shanghai, retur: 150,000 Ft
      Shanghai:
Múzeumi belépők: 8-20 RNB
Ebéd gyorsétkezdében, itallal: 13-35 RNB
Metro, feltöltő kártyás, távolság alapú számlázás, két hét alatt: 150 RNB
      Bali (helyi fizetőeszköz a rúpia, de sok helyen USD-ral fizettünk):
vízum, reptéren rendezhető: 25 USD
ország elhagyásakor a reptéren fizetendő kilépési illeték (???): 200.000 rúpia
Bali Brió teljes körű szolgáltatása (Blue Pointtól kikötőig, onnan hajóval Lembonganra, ott a motelig, majd ugyanez vissza a repülőtérig): 45 USD/fő
egész napos körutazás, bérelt kisbusszal és sofőrrel: 90 USD
belépők a templomokba: kb. 1,5 USD/fő
masszázs: 15 USD/fő
kerékpár bérlés (egész délutánra) 20.000 rúpia/fő
Bingtang sör, nagy üveges: 25-35.000 rúpia
egy tál finom és bőséges étel: 15.000 rúpiától (elegáns helyen akár 100.000-ig is)
egy pohár juice: 20-30.000 rúpia
szárong: 30-50.000 rúpia (reptéren a duty free shopban 150.000)
(1 RNB = kb. 37 Ft, 1 USD = kb. 11.500 indonéz rúpia, 2014. július)

Ezzel ez az utazás hivatalosan is véget ért.

Ui. Ha nem akarsz lemaradni semmiről, iratkozz fel az e-mailes értesítésre (jobb felső sarokban). Időnként kisebb kaliberű úti élményeimről is beszámolok.

2014. július 17., csütörtök

18. Shanghai ismét sírva búcsúzik

Ezt is megértem. Visszaérkeztünk Baliról Shanghaiba (hajnali fél 3-kor, az utca sarkon még ott árultak az éjszakai kifőzdések!), és rádöbbentem, hogy már csak két nap, és megint el kell búcsúznom a kicsi fiamtól.
Sült és főtt dumpling reggelire

Reggel elugrottunk az egyik közeli bisztróba reggelizni – végre igazi kínai reggeli, örvendezhettek Sophie szülei -, aztán Sophie és a szülei útnak indultak hazafelé illetve dolgozni. Dani  otthonról dolgozott, én meg ide-oda kapcsolgattam a háziasszony és üzletasszony üzemmód között.
Miközben az egy hét alatt összegyűlt e-mailjeimet próbáltam elolvasni, ötször etettem meg a mosógépet, és egyre nagyobb nehézségek árán kerestem helyet a következő adag teregetni valónak.
Az eső vigasztalanul esett, már a reggeliből hazafelé jövet megállapítottuk, hogy Balin sokkal kékebb az ég, sokkal tisztábbak az utcák és sokkal türelmesebbek a közlekedők – vitathatatlanul mindenkin mutatkoztak az utazás-elvonási tünetek.
A gmail és a google vagy be sem jött, vagy pár másodperc után megszakadt. Egy egész napi kísérletezéssel épp csak annyira jutottam, hogy az utolsó két napot le tudtam ellenőrizni, hogy lássam, jöttek-e újabb fordítási munkák. Szerencsére jöttek, így nem kell aggódnom a betevő falatom miatt. És akár dolgozhattam is rajta, mivel nem vontak el olyan „felesleges” tevékenységek, mint az e-mail-ek olvasgatása, vagy henye Facebook olvasgatás. Az internet részleges blokkolása sajnos elég gyakori errefelé, de most különösen kitettek magukért.
Így aztán könnyű szívvel hagytam otthon másnap reggel a gépemet, hogy kiélvezzem az utolsó napomat Shanghaiban.
Már többször próbáltam megtalálni egy Ecseri-piac szerű utcácskát, a Dongtai Roadot, eddig teljesen sikertelenül. Úgyhogy ezt tűztem ki napi feladatul. Úgy tűnik, eddig is csak az akarással lehetett a baj, mert most elsőre odataláltam.régiség- és bolhapiacként jellemezték a leírások, megemlítve, hogy azért az „antik” fogalommal legyünk óvatosak. És milyen igazuk volt. Amikor először láttam meg egy sárkányszobrot, ami azonnal megragadta a szívemet, csak a mérete volt az, ami miatt nem kezdtem azonnal vad alkudozásba, aztán amikor két standdal odébb megint találkoztunk, és a következőnél ismét, és mindenhol és minden méretben, és vasból, bronzból, alumíniumban (na jó, abból azért nem), akkor már „kezdett” gyanús lenni, hogy ez erősen tömegáru. Attól persze még ugyanolyan jó pofa volt – szeretem a sárkányokat, a kínaiakat és a magyarokat egyaránt. És mivel nem vagyok rasszista, jöhetnek más országból származó sárkányok is.
Mindenesetre volt azon a piacon kopott pisztolytáskától ’igazgyöngy’ nyakláncig, jáde faragványtól horpadt vájdlingig, katonai kitüntetésektől Jimmy Hendrix plakátokig minden.

Dongtai Road, bolhapiac
Egy valami nem volt – vevő. Szakadt az eső, csak itt-ott lézengett egy-egy mindenre elszánt turista. Így aztán túl nagy volt az egy vevőjelöltre jutó eladók száma, és mivel a bőröndjeim már becsomagolva, és teljesen kitömve álltak odahaza, tehát semmit nem szándékoztam már vásárolni, egy idő után meguntam a folyamatos hárítást és elsétáltam a Yuyuan Gardenhez, amely az előzőhöz hasonló hely, csak nem bolhapiac, hanem kis üzletek tömkelege, amely főként (kínai és külföldi) turisták által keresett holmikat, selymet, ékszert, kínai szobrokat, festményeket, bútort, faragványokat, teát, édességet – és mindennemű hamísított márkát kínál szép, hagyományos kínai épületkörnyezetben. A bazár közepén rábukkantam egy kis tavacskára, amely felett cikkcakkos hídon fényképezkedtek a turisták, és egy hosszú tömött sor mellett elhaladva eljutottam Shanghai legjobb dumplingját áruló étkezdéhez is. Azt, hogy dumplingot árul, elég hamar kitaláltam, azt, hogy ez a legjobb a városban, Sophie mondta utólag. Jó magam nem tudok véleményt nyilvánítani, mert nem álltam be a sorba.
Meglepő volt, hogy bár már kétszer is jártam itt, se ezt a kifőzdét, se a cikkcakkos hidat nem láttam eddig. Ebből látszik, hogy az esőnek is megvan a maga haszna. Kevesebb turista, több észrevehető látványosság.

Tavacska a Yuyuan Gardennél

Mivel éppen kezdett előderengeni a nap, gondoltam metró helyett inkább gyalog sétálok ez a Shanghai múzeumig. A képek között terveztem megszárítkozni és tartalmas búcsúpillanatokat szerezni. Aztán amikor éppen fél úton jártam két metróállomás között, megint rákezdte az eső. Akkor jutott eszembe, hogy ennek a blogbejegyzésnek a „Shanghai sírva búcsúzott” lesz a címe. De már ott gyanús volt, hogy mintha egyszer már ellőttem volna ezt a poént. Úgy látszik, az utolsó napom rendszeresen ilyen nedvesre sikeredik.
Végigsétáltam kedvenc dzsungeles parkjaim egyikén, ismerősként köszöntöttem néhány utcasarkot, a buszpályaudvart, ahonnan első nap kirándulni indultunk, a tornaszerekkel felszerelt játszótereket, a tajcsizó embereket… És enyhe szomorúsággal integettem a Shanghai múzeumnak, amikor odaérve kiderült, hogy nem 6-kor zár, ahogy én gondoltam, hanem 5-kor, és fél 5-től már nem engednek be látogatókat.
A repülőút hazafelé eseménytelen volt. Amikor a pilóta Seremetyevón rendben lerakta a gépet, többen megtapsolták. Kicsit elméláztam azon, hogy vajon miért illeti meg külön tisztelet azért, mert megfelelően végzi a munkáját, aztán az jutott eszembe, hogy mi volna, ha ezt más foglalkozásokra is kiterjesztenénk, és megtapsolnák a pincért, ha nem lötyögteti ki a levest, a szakácsot, ha finomat főz, az utcaseprőt, ha minden szemetet összeszed az utcán, és a boltost, amikor azt ad, amit kérek. Végtére is mindenki megérdemli, hogy értékeljük a munkáját.
Mivel a 18 kilós böröndöm kereke tönkrement, ezért – a kárrendezési hercehurca befejeztével – taxival mentem haza. Miközben az utasok jogairól kifüggesztett táblázatot olvasgattam, eszembe jutottak a kínai taxisok.

Különösen a 2. és 3. pontra hívnám fel a kínai taxisok figyelmét


Nem baj! Megyek én még a Ti utcátokba!

2014. július 15., kedd

17. Bali – Minden, mi szem-szájnak ingere


Bali igazi turistaparadicsom.


Ehhez persze megvan minden természeti adottsága is, de az is igaz, hogy a helyiek is ügyesen kihasználnak minden lehetőséget. Persze a bevételek java nem a kisemberek pénztárcáját gyarapítja, de szegényen is kedvesek, mosolygósak, igyekeznek kitalálni a turisták gondolatait, kínálgatják a szolgáltatásaikat, de nem erőszakosak…

Kuta, a sziget déli része, a szörfözők számára ideális. Persze ezt én, tenger nélküli országból érkezett, „vidéki” kislány, honnan is tudhattam volna. Láttam a homokos partot, a lágyan partra sodródó hullámokat – lelkesen elkezdtem belegázolni a vízbe. Aztán az első lágy hullám, amely maximum a térdemig ért, úgy kent oda a parti homokhoz, hogy egyből kidörzsölődött a csacsavacsa bőröcském. És miközben visszaáramlott, olyan erővel szívott magával, hogy még térdre tápászkodni sem igen tudtam, csak feküdtem hasmánt a homokon, és igyekeztem megkapaszkodni a nagy semmiben. Kellett egy kis idő, amíg egyáltalán meg tudtam állni a hullámokkal szemben, de addigra már annyira tele volt még a hajam is homokkal, hogy egész héten pergett belőle, hiába mostam meg többször is. Laci persze egyből belevetette magát a közepébe, de én szerényen megmaradtam a parton, a 10(-20-30) centiméteres vízben, ott edzettem a lábizmaimat meg az egyensúlyérzékemet.

Tengerpart szörfözőknek

Denpasarban első este elmentünk sétálni a városban, és találtunk egy információs központ feliratú standot. Gondoltuk, kérünk egy térképet a szigetről. Mindjárt egy részletes útmutatást is kaptunk mellé, hogy mi mindent érdemes megnézni, és a végén persze kibökte a fickó, hogy olcsón tud ajánlani kisbuszt, sofőrrel, aki körbe is visz bennünket. Amikor megmondtuk, hogy nekünk már van leszervezett utunk, továbbra is kedvesen a kezünkbe nyomta a névjegyét, hogy hívjuk bármikor, ha mégis meggondolnánk magunkat, és barátságosan elköszöntünk egymástól.

Bárki megszervez bármit. Mindenkinek van legalább egy testvére, sógora, bácsikája vagy legalább barátja, aki éppen azzal foglalkozik, ami bennünket érdekel. Ez Lembonganon érződött a legjobban. Ez a kis sziget, amennyire megítélhettem, tényleg szinte csak a turistákból él. Szerencsére (még) nem a luxus turistákból. Nincsenek 5 csillagos szállodák, és gyönyörűen kiépített strandok, a sziget megközelítése kishajóval, a korallok közt partra gázolva szintén nem a gazdag turisták igényeit szolgálja. Megmaradt nagyjából olyannak, mint korábban volt, csak kis mértékben alakult át a turisták igényei szerint. Egy-egy család birtokában elég nagy terület van, ezen aztán egy részük motelt, más részük éttermet, motor- és kerékpárkölcsönzőt, pénzváltó helyet, szörfiskolát vagy souvenir boltot alakított ki. Mindezek sokszor a lakóház elválaszthatatlan részét képezik.

Alvó kisfiú a pénzváltóban
Egyik este betértünk például egy szerényebb kinézetű étterembe. Ez is az családi vállalkozás fajtájú étterem volt. A ház előtti hatalmas teraszra kitettek három-négy asztalt székekkel, a kerítés elé, az utcára pedig kiraktak egy 6-8 ételből áll étlapot, olcsó árakkal.
A legtöbb hagyományos helyi étel gyorsan elkészíthető. Így aztán ha jön egy vendég, összeütnek neki valamit a konyhában. Még az alapanyagokat sem kell raktáron tartani, bármikor át lehet szaladni a szemben lévő boltba a  zöldségért, húsért vagy tésztáért. A teraszt pedig megosztva használják a vendégek és a családtagok, akik egy sarokban leterített szőnyegen szintén itt élik megszokott esti életüket, beszélgetnek, játszanak a gyerekekkel, élvezik a hűvös levegőt.
Láttunk persze igazi étteremnek kiépített helyeket is, díszkivilágítással, sok-sok asztallal, célirányos konyhával, hasonló ételkínálattal – és háromszor akkora árakkal.
A legtöbb ember több lábon áll egyszerre. Jó példa erre a családi étterem, amit csak úgy, melléküzemágként tartanak az egyéb tevékenységük mellett.
Egy másik étterem francia tulajdonosa, aki vietnámi feleségével telepedett le itt, és akihez a francia pirítós eredetét megtudakolni vágyva tértünk be (érdekes témák tudnak felmerülni a spontán beszélgetések közben)  például szörfiskolát működtet a parton.
A moteltulajdonosunk is minden kívánságunkra talált megoldást. Amikor például kerékpárokat akartunk bérelni, egyből tudta, hol keressük a tulajt.
A prospektus szerint a sziget körbekerékpározása 6 órát vesz igénybe, ezért mi – roppan logikusan 3 óra után indultunk neki a kerékpártúránknak. Amikor lakatot kértünk a kerékpárok lezárásához, a tulaj megnyugtatóan mondta, hogy lopásra van garancia. Károkozásra nincs, de a szigeten olyan becsületes emberek élnek, hogy kerékpárlopásra még elvétve sem kerül sor.
Így aztán bátran nekivágtunk, és keskeny utakon, gödrökön és nagy köveken egyensúlyozva, a két irányú motor- és furgonforgalmat figyelembe véve körbekarikáztuk, na nem az egész, de a fél szigetet. Ez már a chilei-ausztrál meccs után volt, úgyhogy amikor az egyik eltévedésünk során egy chilei párral konzultáltunk (akik szintén nem tudták, hogy hol is vannak pontosan), a meccs kimenete ellenére kölcsönösen biztosítottuk egymást a nagyrabecsülésünkről.

Együtt a csapat
Természetesen nem hagyhattuk ki a búvárkodást sem. Egyik reggel egy kis hajó várt bennünket a motel előtt, benne az összes szükséges felszereléssel, szemüvegek, pipák, békalábak, mentőmellények. Kivitt minket a tengerre, egy jól beetetett helyre (később még két hajó csatlakozott hozzánk, ugyanahhoz a bójához kikötve), ahol aztán „tessék, lehet beugrálni” felkiáltással szabadjára lettünk eresztve. Mivel még ez a tenger is a szörfözőknek kedvezett, elég szépen voltak hullámok. Ez leginkább nekem okozott problémát, mivel én pipa nélkül bámultam a halakat, így sűrűn fel kellett emelnem a fejem levegővétel céljából, és ilyenkor bizony többször is előfordult, hogy kaptam egy-egy nyelet sós vizet is. De még így is megérte, annyira szép volt a víz alatti világot – és az ügyesebbek víz alatti úszkálását – nézegetni. Vagy egy órán át bírtuk, aztán sorban lemorzsolódtunk, azaz hajóra szálltunk.

A csónakban ülők csak ennyit láttak

Utána még behajóztunk a mangrove erdőbe is egy körre, hogy teljes legyen az élvezet.


Egyik délután kitaláltuk, hogy szeretnék egy masszázst. Derék motelosunknak természetesen erre is volt megoldása, két órán belül (Láh = szicsasz = minek kapkodni) már ott is volt néhány energikus hölgy, akik azonmód, a kertben lehajítottak bennünket egy-egy napozóágyról, lehántották rólunk a ruháink legnagyobb részét, és vagy egy órán át szakszerűen megdögönyöztek. Kellemes félhomály, majd sötétségbe burkolózó pálmafák, a homokot nyaldosó hullámok zaja, felettünk a csillagos ég, s közben a kényeztető masszázs – hát igen, nem rossz dolog ilyesmit átélni.
Utolsó nap elindultunk sétálni a városközpontba, ahova – lévén a „város” csak egy picike település – pillanatok alatt megérkeztünk, sőt nem telt bele sok idő, hogy a másik végén el is hagyjuk a várost…
Érdekes volt gyalogszerrel látni azokat a helyeket, amelyek mellett tegnap biciklivel, és erősen az úthibákra koncentrálva haladtunk el.

Minden síron napernyő és (virág helyett) poharas vagy palackos víz
Végül némi további gyaloglás után, eljutottunk egy másik beach-re, ahol szintén voltak éttermek meg motelek, meg helyi járatú kikötő pont (azaz egy hely ahol nagyjából a partig kicsúszott a lapos fenekű hajó), meg banáncsónak, meg szörfiskola, meg…. Igaziból paddle boardozni szerettünk volna, de nem kerestük elég intenzíven a lehetőségeket, aztán végül inkább úgy döntöttünk, hogy járművet bérelünk, és elmegyünk a következő szigetre átívelő függőÍidig – amelyről Laci, természetesen, bele is ugrott a tengerbe. Maga az autóbérlés egyszerűen ment. Nagyjából elég volt csak elkiáltani magunkat, hogy de szeretnék autót bérelni, és már ott is állt előttünk az autó, sofőrrel.
Na, jó, nem egészen így történt, de tényleg csak körülforgattuk a fejünket, és már meg is találtuk a helyi Transport service dobogón hűsölő sofőröket, akik közül az egyik alkudozott, viszont egy másik fuvarozott aztán bennünket.

Mi is volt még? Eveztünk minikenuval,


próbáltunk sárkányt eregetni a tengerparton, minimális sikerrel,


 a tengerben gázolva sétáltunk reggelizni a parti kávézókba,


csodáltuk a tengeri fű ültetvényeket, a naplementét, a helyiek derűs és nyugodt természetét, figyeltük az árapály változásait…

Persze, tudom, itt sincs kolbászból a kerítés (zsírjára is sülne a nagy melegben), de amennyit láttam Baliból, és főleg Lembonganból, az teljes mértékben rajongójává tett.
Újabb tétel, az Ide még vissza kell jönnöm! listámon.


2014. július 13., vasárnap

Minőségi ugrás (?)

Örömmel szólok, hogy végre megmutatta valaki, hogy tudom beilleszteni az e-mail értesítés funkciót.
Aki feliratkozik, annak mostantól levélben jelzem, ha friss bejegyzés kerül a blogra. Igaz, az idei kínai kalandom mindjárt a végére ér, de hozhat még az élet remek meglepetéseket :-)

16. Bali – Szellemek, démonok, istenek

A wikipédiából (és más authentikus forrásokból) kiolvasható, hogy Balin az uralkodó vallás a hindu, mégpedig a balinéz hindu vallás, melyet Bali lakosságának 93%-a gyakorol. Ez a vallás az indiai hinduizmus és a helyi, az ősök tiszteletén alapuló anamista hiedelmek, szellemekben való hit keveredése.
Aki nem olvassa a wikipédiát, az se aggódjon, a saját szemével is észreveheti, hogy Balin mennyire a hétköznapok része a vallás, az istenek és szellemek tisztelete. Lépten-nyomon templomokba, szentélyekbe ütközünk, utcán, téren, középületekben és családi házak kertjében.

Útkereszteződésekben is monumentális kőszobrok állnak, de megtaláljuk őket a piactéren, a kapuk két oldalán, a strandon. Naponta kétszer, reggel és este kis, bambuszlevélből font kosárkában, virág- és ételfelajánlásokat tartalmazó áldozati adománnyal hódolnak az isteneknek és próbálják lekenyerezni a rossz szellemeket.  Ez utóbbiak számára a földre teszik az adományt. Városon, falun, bármilyen ember lakta helyen folyamatosan találkozunk ezekkel a kosárkákkal a járdán, útszélen, kapubejáratnál – de ugyanígy a taxi pohártartójában, a kishajóban, a szentélynek kialakított asztalkán, a szállodában a szökőkút szélén. A kosár tartalmát zömében apróra vágott bambuszlevelek alkotják, erre kerülnek a virágok, virágszirmok, és valami ennivaló, ami Mars-szelet épp úgy lehet, mint főtt rizs – mellette kis tálkában pedig az ízesítésre szolgáló szójaszósz. Az egyik alkalommal megfigyeltem egy öreg nénit, aki, miután elhelyezte a földön az áldozati ajándékot, a ruhája zsebéből előhalászta a szójaszószos  üveget, meghintette vele a kosárka tartalmát, aztán az üveg visszakerült a zsebébe, hogy otthon is legyen mivel ízesíteni az ételt.. Adjuk meg az Isteneknek, ami az isteneké, és az embereknek, ami az embereké.


Virág- és ételáldozat a járdán a rossz szellemek kiengesztelésére

A kosárkák addig vannak ott, amíg egy galamb, kutya vagy majom el nem lopja, ki nem lopja belőle a tartalmát – vagy amíg el nem jön a következő áldozat ideje. Ekkor gondosan összeszedik és a szemétbe dobják, helyére friss áldozat kerül.

Esti áldozati ajándékok elhelyezése a tengerparti mólón (háttérben tengerifű ültevény, apály idején)
A turisták, akik tömegesen látogatják a híresebb templomokat (itt nem egyetlen épületről, inkább épület együttesről vagy templomról és a körülötte levő, bekerített, szobrokkal, szentélyekkel tarkított területről beszélünk), hamar megtanulják, hogy Balin a templomokba  csak a lábat (legalább a térdet) eltakaró ruházatban szabad belépni.
Akinek a nadrágja vagy szoknyája ennél rövidebb, esetleg túl átlátszó,  annak a belépti jegy mellé mindjárt egy szárongot is adnak, amit magára tekerhet.  Én féllábszárig érő, enyhén áttesztő nyári ruhában voltam a templomtúránkon. Az első templomba beengedtek, a másodikban egy sárga övet kellett a derekamra kötni (na, erre még nem találtam információt, hogy mit szimbolizál, de biztosan fontos szerepe van, mert a balinéz emberek hétköznapi ruhatárásnak is elengedhetetlen része), a harmadik helyen pedig már én sem mentesültem a kötelező szárong alól.

Szárong kötelező

A szobrok, szentélyek, sőt sokszor a fák is, (általában) fekete-fehér kockás szárongot viseltek. A fekete-fehér, ahogy a szentelt víz és a füstölő együttes megjelenése a dualizmus filozófiáját képviseli (ilyen okosakat tudok mondani, ha előtte elég sokat keresgéltem az interneten). Ezeket a kockás szárongokat aztán évente egyszer, nagy szabású ünnepség keretében újakra cserélik





Balin jártunkban-keltünkben mindenhol magas bambuszoszlopokat láttunk az út szélén, erről is csak annyit sikerült megtudnom, hogy nagyobb fesztiválok alkalmával kerülnek oda. Hogy mi célból, azt nem tudom, de tény, hogy látványos elemei az utcáknak.

Pálmalevéllel díszített bambuszoszlopok

Ha Bali szóba kerül, bizonyára sokaknak ugrik be a fül mögé beszúrt magnólia virág képe. Ez is a vallás része. Az ima során ezekbe a kis virágokba hívják le az isteni energiákat, amely aztán addig védelmezi őket, amíg el nem veszítik. Kisgyerekek, de felnőttek homlokán láttunk rizsszemekből kirakott mintát is, amelyet szintén az isteni védelem érdekében viselnek.
A már említett körtúrán, amelyen egy sofőr vitt végig bennünket egy kisbusszal, több szép és híres templom együttest is meglátogattunk.
A Goa Gajah vagy Elefánt barlang, melybe egy démon száján keresztül tudunk belépni, a világörökség része.

Az Elefánt-barlang szája

Egy költeményben már 1365-ben említik a nevét. A barlang melletti gyógyító vizű, betemetett medencét csak az 1950-es években fedezték fel ismét holland régészek.
Egy pár éve lezajlott földrengés, sajnos elég nagy kárt okozott itt is, számos szobor, épület leomlott, tönkrement.

Tampak Siring a szent forrásvizek temploma. Aki a gyógyító források vizében megmosakszik, biztosítja önmaga számára az egészséget. Ezért aztán az emberek hosszú sorban várakoznak, hogy (ruhástól) a medencébe lépjenek, és odaérve sorban az össze forrásban megfürösszék arcukat, hajukat.

Megtisztulásra várók

Másfajta templomélményünk volt Blue Point közelében.
Daniék mesélték, hogy fényképezés közben eljutottak egy olyan partszakaszra, ahol rengeteg majom volt, és egyáltalán nem a félős, bizalmatlan fajtából. Sőt! Határozottan úgy viselkedtek, mint akik tolakodónak tartják az odalátogató turistákat, és minden erejükkel igyekezten megvédeni a birtokhatáraikat.
Persze nekünk sem kellett több, egyből elhatároztuk, hogy mi is ellátogatunk oda. Végül mégsem a tengerpartra, hanem a felette épült Pura luhur uluwatu templomhoz sétáltunk el, amely szintén tele volt majmokkal. A bejáratnál a belépti díjat leszurkolva és a szárongokat felöltve lazán átsiklottunk a veszélyre figyelmeztető tábla felett, amiért hamarosan el is nyertük „méltó büntetésünket”. Dani lazán lóbált egy vizes palackot a kezében, amikor hirtelen támadásba lendült egy majom, és rárabolt. Persze mindkettő azt gondolta, hogy ő az erősebb, de végül a majom került ki győztesen a küzdelemből, miután alaposan összefogdosta az egész üveget, és így megkönnyítette Dani számára, hogy megváljon tőle. Leült vele a betonra, szakavatott mozdulattal lecsavarta a tetejét és … és nem kezdett el úgy inni belőle, mint egy ember, csak nyalogatta a kifreccsent vízcsippeket, aztán nem törődöm mozdulattal elfolyatta az egészet. Akkor élénkült csak meg, amikor egy másik majom megpróbálta elvenni tőle. Persze lelkesen kattogtattuk a gépeket.

Zsákmánnyal, elégedetten
Később Dani kijelentette, hogy mindenképpen szeretne egy majmos képet, úgyhogy óvatosan leült egy betonkockára, amelyiknek a közepén, tisztes távolban, kb. másfél méterre egy majom bolhászkodott. Teljesen békés szituációnak nézett ki, de pont abban a pillanatban, amikor elsütöttem a gépet, a majom mozgásba lendült, és egyetlen hirtelen mozdulattal lekapta Dani szeméről a méregdrága szemüvegét. A következő mozdulatával pedig már a szájába is vette, és elgondolkodva rágni kezdte.

Hé, az az enyém!!!

Megpróbáltunk barterezni vele, amibe egy helybéli nő is beszállt, aki elvette tőlünk a felkínált vizespalackot, és odadobta a majomnak, akinek így már volt egy szemüvege és egy üveg vize is. Eszembe jutott, hogy van nálam egy zacskó szárított gyümölcs. Előkotortam a hátizsákból, azzal a tervvel, hogy majd szemenként odaszórom a majomnak, de a hölgy azt is kikapta a kezemből, és úgy, ahogy volt odadobta a majomnak. Most már volt szemüvege, rágcsálni és innivalója is, úgyhogy egyre elégedettebb képet vágva rágta a szemüveget, de végül csak bevált a taktika. Túl sok minden volt egyszerre a kezében, így ő is rájött, hogy valamitől meg kell válnia, szerencsére a szemüveg mellett döntött, amelynek azonban ekkor már mindkét lencséjén hosszú és mély karcolás éktelenkedett. Talán több átéléssel látnak hozzá a javításához, ha Dani részletesen előadja, hogyan is kerültek rá a sérülések.

Innentől kezdve már jóval óvatosabban közelítettünk a majmokhoz, és minden mozdíthatót gondosan elrejtettünk. Nagyon kitanult állatok, ha leültünk valahol, egyből odasettenkedtek és a szárong alatt a zsebekbe próbáltak belenyúlni. Láttunk napszemüveget, öngyújtót, cigarettát rágó majmot is. Itt is beigazolódott az elmélet, hogy a lopott öngyújtónak sokkal jobb az íze, mint az etetőben magát kellető banánnak.

2014. július 12., szombat

15. Bali – kényeztető szállodák


Ilyen úri módon ritkán utazom életemben. Rendszerint rokonoknál, ismerősöknél, Servas vagy Coachsurfing vendéglátóknál alszom, esetleg ifjúsági szálláson. Mivel különösebben nem vagyok igényes, nincs olyan emlékem, hogy valahol is nagyon rosszul éreztem volna magam a körülmények miatt.
Ugyanakkor, ha úgy adódik, hogy valami jobb helyre kerülök, lelkesen kiélvezem, megcsodálom annak is minden apró részletét. No itt Balin erre bőven volt alkalmam.

Kalandozásunk helyszínei: Denpasar, Blue Point Bay and Nusa Lembongan (a kék szaggatott vonal végén

Első két éjszaka Denpasarban, a fővárosban szálltunk meg egy elegáns szállodában. Megérkezésünkkor a taxi köré sereglettek a boyok (legalább kettő), kikapkodták a csomagtartóból és a kezünkből a táskákat, bőröndöket, és gurulós kocsin tolták be a szállodába. Tisztára, mint az amerikai filmekben! Amíg a bejelentkezés folyt alkoholmentes koktéllal, és nedves törlőkendővel kedveskedtek nekünk, ami a 30 fokos hőségben és a taxiban való zötykölődés után különösen jól esett.
A tetőn nyitott úszómedence volt, amelynek a széléről a tengerre láttunk – bármely pontjáról viszont a Dél keresztjére (persze csak sötétedés után, de mivel az egyenlítőtől 8 fokra délre voltunk, esténként ez elég hamar bekövetkezett). A Dél keresztjével egy régebbi kívánságom teljesült végre, mert már 2003-ban, Ausztráliában is nagyon fentem rá a fogam, de ott pont olyan időszakban és helyen voltam, hogy nem mutatta meg magát. Itt Balin, viszont teljes mértékben kiélvezhettem.
A svéd asztalos reggelit szintén a tetőn fogyasztottuk. A (nekünk) hagyományos sajt, felvágott, lekvár, joghurt, müzli választék mellett ázsiai ételek széles választéka is kellette magát, az elmaradhatatlan sült rizs és sült tészta (mindenhol másfajta alkotóelemekből, de mindenhol egyformán finoman), főtt és sült gombócok, tengeri herkentyűk, zabkása  – az ázsiaiak reggelire is inkább főtt ételt esznek. És akkor ott vannak még a gyümölcsök,  édességek és a különféle ivólevek.


4. repeta - ananász és egzotikus sütemények

Otthon, előkészítéssel együtt is negyed óra alatt végzek egy ízletes és laktató reggelivel, itt, ilyen lehetőségek mellett legalább egy órán át ettünk, beszélgettünk, relaxáltunk az étteremben. A kellemes hangulat fokozására néhány zenész egy xilofonhoz hasonló ütőhangszeren lágy dallamokat játszott.


Jó reggelihez szól a nóta

A szálloda szinte közvetlenül a tengerparton volt, csak egyetlen forgalmas utca választotta el a hosszan elnyúló, homokos strandtól. Az átkelést nagyban megkönnyítette, hogy amikor a boy meglátta, hogy a strandra igyekszünk, egyből kipattant az út közepére egy kis zászlóval, és feltartotta számunkra a forgalmat.
A strandról visszatérő vendégeket pedig ugyanez a boy figyelmeztette finoman, hogy a szállodába való belépés előtt kéretik a külső csapnál lemosni a homokot a lábukról.
Daniék valahogy elpöntyögték, hogy esküvőre jöttek ide Balira. Igaz, hogy ennek a szállodának még köze nem volt az egész ceremóniához, de a hír hallatán estére ez a kép fogadta őket a szobájukban:

Házasulandóknak kijáró romantika

Meg egy üveg pezsgő. Meg egy nagy tál gyümölcs. És még egy csokoládétorta is. Amiből persze mindannyian részesültünk. Amikor ugyanis meglátták, hogy mi vár rájuk az ágyon, egyből összetrombitálták az egész sereget, hogy mindannyian velük együtt csodálhassuk a szálloda kedvességét. Aztán amikor alaposan kiörvendeztük, csodálkoztuk, fényképeztük magunkat, nekiültünk, és végigkóstoltunk mindent.
Blue Pointon az egész szállodakomplexum az esküvőiparra épült, ennek megfelelően minden fehér volt, romantikus, rengeteg virág, tengerre néző úszómedence bárral és vastag, puha törölközőkkel, napozóágyak és filagória. Nagyon nagy volt a tisztaság – és nem csak a szállodákon belül. A lakott területeken mindenütt folyamatosan söpörtek, gyűjtötték az elhullajtott szemetet, a fákról lehulló leveleket, virágokat.
Az étteremből gyönyörű kilátás volt a szirtekre és a tengerre, a szörfösökre és a következő szirt oldalában megbúvó kis templomra. És persze a reggelire felkínált választék sem maradt el a „már megszokottól”.

Tea, tengerre néző kilátással


Meglepő módon viszont a fenti szállodák egyikében sem volt ruhaszárításra szolgáló eszköz. Azért nem írtam, hogy lehetőség, mert persze azért megoldottuk a dolgot, kiteregettük a zuhanyfülke ajtajára vagy a terasz korlátjára. De azért valahol a szívem mélyén úgy képzeltem, hogy egy tengerparton, ahol még saját uszoda is van, csak felmerülhetett volna a gondolat, hogy a kedves vendégek ott állnak majd a szoba közepén csöpögő fürdőruhákkal és nedves törölközőkkel, és esetleg szeretnék megszárítani valahol…

Ebből a szempontból a harmadik szállásunk, a Lembongan szigeti Yogi Beach motel vitte el a pálmát. 3-3 kétszemélyes kis bungalow, közöttük a tulajdonos lakásául is szolgáló recepció, bár és irodaépület. Minden bungalow előtt kicsi terasz (ruhaszárító állvánnyal!) paddal, asztalkával. A kertben napozóágyak, és a tenger itt ténylegesen a lábainknál hevert. Dagály idején egészen a kerítés alapzatát nyaldosta.

Éjszakai tengerpart

 A szállodásunk esténként vállára dobta a horgászbotot, kiballagott a kertből, leült a kerítés oldalába, és kifogta a család vacsoráját.

Olyan békés és nyugodt volt ez a kis paradicsom, hogy a második éjszakától fogva már a szabad ég alatt, a napozóágyakon aludtunk Laci bátyámmal. Egy szál lepedővel takarózva sem fáztunk, és még a szúnyogok sem zavartak. A tenger ott csobogott a közelben, az égen ragyogtak a csillagok - csoda szép élmény volt! 

2014. július 2., szerda

14. Bali - A legszebb esküvő


Az egész Bali-utat annak köszönhetjük, hogy Sophie és Dani úgy döntöttek, ott tartják az „igazi” esküvőjüket.
A hivatalos rész már egy hónappal korábban lezajlott Nanjingban, a magyar követelményektől eltérően tolmács és tanuk nélkül, igaz, angol nyelven. Danitól csak egy igazolást kértek, hogy Magyarországon nincs érvényes házassága. Az anyakönyvi hivatalban meg a legtöbb időt az tette ki, amíg kitöltettek velük egy-egy tesztet egymásról – tisztára, mint az USA-ban, amikor arra gyanakszanak, hogy valaki a zöld kártyáért házasodik.
A házassági anyakönyvi kivonat egy kis piros könyvecske – nem tévesztendő össze A kis piros könyvvel -, amiben az adataik mellett egy közös igazolványkép is szerepel.
Miután ezzel megvoltak (Danira még vár a honosítás feladata is), nekiálltak az esküvőszervezésnek.
Többek között azért döntöttek Bali mellett, mert Shanghaiban egy valamire való esküvő ára az egeket verdesi. Persze Bali sem volt olcsó, de 7 vendég egy heti teljes ellátásával nagyjából kijöttek egy magyar esküvő és lakodalom költségeiből.
És utólag még úgyis lesz egy ünnepi összejövetel Sophie szülővárosában is, azt már a szülei szervezik és rendezik, és a teljes rokonság (és a szülők baráti köre és összes munkatársa, meg még ki tudja, ki) hivatalos lesz rá – kezükben a kis piros borítékkal, amit arrafelé tárgyiasított nászajándék helyett adnak az ifjú párnak. De mindez még a jövő zenéje.

Elméletileg úgy lett kitalálva, hogy bárki jöhet, akinek kedve van, és aki állja a saját repülőjegyét. A szállást, ellátást és a szülők utaztatását vállalták Daniék.
Úgy tűnik, nem volt eléggé vonzó az ajánlat, vagy a kínaiak szűkösre szabott egyéni szabadsága volt a döntő tényező. (Kínában nagyon kevés a munkahelyi szabadság, van olyan fiatal, aki csak 5 nappal kezd. Cserébe viszont sok és hosszú állami ünnep van, kétszer egy hét, meg többször 2-3-4 nap, úgyhogy összességében megvannak a szabadságos napok, csak éppen jobbára nem ők döntenek arról, hogy mikor veszik igénybe.) Mindenesetre Sophie részéről csak a szülei voltak jelen.
Dani viszont sikeresen elcsábította egy gyermekkori barátját a feleségével, akik annál is könnyebben jöttek, mert úgyis éppen Malajziában élnek és dolgoznak, és eljött az Ausztráliában élő bátyám és élettársa, Sue is.
(Ausztrália ugyan egy köpésre van csak Balitól, de nem hagyható figyelmen kívül, hogy ez a köpésnyi távolság csak a kontinens nyugati partjára vonatkozik. Laciék a keleti partról, konkrétan Brisbane-ből érkeztek. Majdnem olyan hosszú volt az útjuk, mint nekünk Shanghaiból, és 4 órás repülés után még mindig Ausztrália felett repültek. Hiába, nem csak egy országról, de egy kontinensről is beszélünk.)
A magyarok, vagy Sue-t is figyelembe véve az európaiak tehát elsöprő fölényben képviseltették magukat. Szegény kínai szülők, bizony, időnként kicsit háttérbe szorultak.
Az esküvő színhelyéül a Blue Point nevű szépséges és romantikus létesítményt választották. Egy leszakadó sziklaszirten, az esküvőipar számára kiépített hangulatos szálloda és villacsoport, úszómedencékkel, pálmafákkal, kerti bárral – és persze egy szép, kis, felekezetektől független kápolnával. Ja, és ami a lényeg, rengeteg, esküvői fénykép készítésére alkalmas csodaszép zegzuggal a kertben és a környéken.
Minden profi módon zajlott. Pénteken délután érkeztünk, amikor az esküvőszervező egyből elragadta az ifjú párt, és végigvették az egész másnapi programot, illetve megkapták a szertartás és az eskü angol szövegét, hogy ismerkedhessenek vele.

Blue Point kápolna esti kivilágításban

Aztán Sophie elvonult ruhát vasalni, Dani meg – jobb későn, mint soha alapon – nekiállt összeválogatni az esküvői zenéket (amiből a végén csak az első dalt játszották le.) Valahol a második alsószoknya és a harmadik mix között hirtelen kitalálták, hogy Sophie szülei kedvéért kínaiul is elmondják az esküt, úgyhogy Sophie gyorsan lefordította, Dani meg nekiállt betanulni. Innentől kezdve könnyű volt bárhol felismerni, mert folyton befelé forduló tekintettel ült, állt,járt s közben némán mozgatta a száját, vagy a „puskáját” bogarászta a tekintetével.
Szombaton 10 órakor kezdődött az esküvő. Sophie-t már reggel nyolckor kezelésbe vette a fodrász, sminkes és persze az elmaradhatatlan fotós stáb is, akik egy rövid szünet kivételével teljes 12 órán át körülöttük nyüzsögtek, és készítették a felvételeket.
Danit ¾ 10-kor beállították a kápolnába, ahol „önfeláldozóan” szórakoztattuk, hogy eltereljük egy kissé a figyelmét a várakozásról. Aztán megjött Sophie-mama, aki eddig a leányában tartotta a lelket, és berontott az esküvőszervező is, hogy gyorsan-gyorsan tereljük össze a násznépet, mert jön a menyasszony. Kicsit meglepődött, amikor mondtuk, hogy ez itt a násznép, akit lát.
Sophie természetesen édesapja karján érkezett, előttük két balinéz leányzó haladt, mögöttük két napernyő hordozó. Igen impozáns látvány volt, aminek kedvesen humoros felhangot adott, amikor a leányzó a lépcsőn rálépett a ruhája elejére, és pár röpke másodpercre a saját fogságába esett. (Tanulság azoknak, akik még a nagy nap előtt állnak: Ha hosszú ruhában esküszöl, gyakorold előtte a járást benne. A ruha nagy valószínűséggel hosszabb, mint, amit valaha is hordtál, ráadásul mindkét kezed foglalt, így a szoknya szegélyét sem tudod felemelni.)
Apuka átadta féltett leánykáját jövendő férjének, egy kicsit még álldogált mellette, míg a felesége rá nem pisszegett, hogy húzódjon már hátra, és kezdetét vette a szertartás. Megható volt és csodaszép – mint minden esküvő. Persze ez volt a legszebb mind között.
Számomra az eskü volt a legkedvesebb része a történetnek. Amikor Sophie  igyekezett pontosan és hibátlanul utánamondani a szöveget a papnak, Dani ToastMasteres támogató arckifejezéssel bíztatta minden mondatrésznél, és közben a kezét simogatta. Aztán amikor a kínai szövegre került sor, Sophie volt az, aki Danival együtt tátogta a szöveget, mint amikor anyukák a gyerekük óvodás fellépését izgulják, segítik végig. Nagyon aranyosak voltak.


Aki az esküvői ruhára kíváncsi ...

... és aki a romantikára
Miután lezajlott a szertartás, és megtörtént az esküvői okmányok aláírása (mint hirtelenjében kiderült, én voltam az egyik tanú), ismét megjelent az esküvőszervező, és virágszirmokkal teli kosárkákat nyomott a kezünkbe, hogy hintsük a kivonuló ifjú párra. Szórtuk is rájuk bőségesen, úgyhogy mire kiértünk a kápolnából, a fotósnak már nem is maradt.
Azért persze készültek a fényképek – ifjú pár magában, szülőkkel, barátokkal, csoportkép mindenkivel,csokordobás előtt, alatt, után, itallal és ital nélkül. Közben még azt is megtanultuk, hogy fotózásnál nem azt kell mondani, hogy Cheese vagy Ribizli, hanem azt, hogy: Bali-i-i-i!
Utána estig kimenőt kaptunk, mert Daniék egyik helyszínről a másikra vándoroltak a fotósokkal, közben többször ruhát váltottak (főleg Sophie), és a fotósok által, illetve a saját életkedvükből felszínre törő pózokban fényképezkedtek.


Mivel nem csak kimenőt, hanem küldetést is kaptunk, így a magyar különítmény a „lakodalom” megszervezésével, valamint semmiből valami alapon egy esküvői torta megalkotásával töltötte a délután egy részét (erre nem kaptunk felkérést, csak magánszorgalomból készítettük, mert hát mit ér egy esküvő torta nélkül?!?).
A többi időben jobbára a medencében hűsöltünk, és közben kárörömmel vegyes részvéttel gondoltunk a végeláthatatlanul fotózkodó fiatalokra. Egy időre ugyan ők is megjelentek köreinkben, mert kaptak egy óra szabadidőt, amit arra használtak fel, hogy fehér bikiniben és fekete fürdőnadrágban, fátyolban, virággal és csokornyakkendővel a medencében fényképezkedtek víz felett és – a modern technikának hála – víz alatt. Ezeket a képeket mi követtük el, és mindnyájan remekül szórakoztunk.
A lakodalommal meg az volt a helyzet, hogy mivel nagyon drágán mérték volna, Daniék úgy döntöttek, hogy nem kérik, majd inkább elmegyünk valami helyi étterembe egy hangulatos vacsorára. Csak éppen a helyszínen kiderült, hogy a szálloda éttermén kívül nem igazán van más hangulatos hely – lévén az egész szálloda a világ végén, a nagy semmi közepén.
Így aztán ránk hárult a feladat, hogy oldjuk meg kreatívan a helyzetet.
Jó magyaros bravúrral meg is feleltünk a belénk vetett bizalomnak. Fő ételként pizzát és nachos-t kerítettünk az egyik bárban, desszertnek pedig a buszmegállónál alig nagyobb helyi kisboltban vásároltunk fel mindent, amit láttunk. Chips-et, földimogyorót, valami édeset – még szárítött tengeri moszatból készült rágcsát is, hogy a helyi ízek is képviselve legyenek.
Az italkínálat sem volt sokkal bőségesebb, fiúknak sör, lányoknak valami koktélszerű. És a 6 puttonyos aszú, amit még Shanghaiból hoztunk magunkkal.


Ez pedig az esküvői torta, amely minden kívánalomnak megfelel, még menyasszony és vőlegény is van a tetején – csak kicsit távolabbról, és nagyon hunyorogva kell nézni :-D :-D
Amíg ők a naplementés képek kedvéért három strandot is bejártak, mi feltálaltuk az ünnepi menüt, és gondosan elrendeztük az esküvői ajándékokat – amelyek jobbára szellemesen körített kuponokból álltak, mivel nem akartuk több határon át vinni az életkezdésükre szánt hozzájárulásainkat.

Végre aztán megérkeztek az est főszereplői is (addigra már ugróiskolát játszottunk a kerámiakővel kirakott padlón), és remek estét csaptunk. Sírással, nevetéssel, evéssel, ivással, vígadással.

Igaz, nem kivilágos virradatig, mert tudtuk, hogy miénk még további három nap.