2018. november 30., péntek

Dayboro-day és ginfőzde


Két nappal a hazautazás előtt még mindig nem láttam “igazán” a falut. Épp ideje volt már, hogy sor kerítsünk végre a Dayboro-napra. Mennyi látnivaló akad még egy ilyen kis faluban is! Sőt, még annál is jóval több, mint amennyit mi megnéztünk, mert most szinte kizárólag a különböző bolondos kis boltokra koncentráltunk.

Bár a szeméttelepen kezdtük a bemutatót. Ez is olyan, mint a könyvtár Strathpine-ban, ha már arrafelé jár az ember, mindig meglátogatja. A Macadamia Drive-ig már nem megy el a kukáskocsi, viszont a szeméttelep éjjel-nappal nyitva áll, bárki bármikor behajthat, hogy megszabaduljon a kommunális és szelektív hulladékától – vagy a Trash or Tresure feliratú bódéban elhelyezze a megunt, de még használható tárgyait, hogy valaki más aztán megörülhessen neki, és hazavigye.

A faluba visszaérve aztán jött a meglepetés. Nem találtunk parkolóhelyet! Dayboróban! Amikor végre mégis sikerült egy talpalatnyi helyen leállítani a kocsit, mindjárt a rejtélyt is megfejtettük, éppen úszókarnevál volt a sportcentrumban, és nagyjából minden egyes ott nyűzsgő gyerekhez tartozott egy-egy szülő és egy-egy autó.

A kirakaton át bekukkantottam a helyi henteshez is. Ide mi nem járunk, mert Sue és Laci vegetáriánusok, ők a zöldségpiacon szerzik be a napi betevő falatokat.
.
Tessék mondani, odabent mit árulnak?

Mindenféle érdekes bolt akad egy ilyen kisvárosban. Ajándékfélét, műtyüröket mindenhol lehet kapni, a Treasure Chest-ben és a Happiness boltban épp úgy, mint az információs központban, a postán, a kávézóban, vagy éppen a patikában. Ördög tudja, ki vásárolja ezeket a holmikat egy ilyen kis helyen, hogy mindnyájam meg tudnak élni belőle.


Van azért profilba vágó üzlet is, például a lovas bolt, ahol minőségi nyergek és méregdrága gumicsizmák, lovagló csizmák, és csipkés lovaglóblúzok is kaphatók. Az élelmes tulajdonos egyből a kezembe nyomott egy névjegyet, amikor meghallotta, hogy Magyarországon lovas barátaim vannak. Én ugyan úgy véltem, hogy elég messze vagyunk egymástól egy esetleges üzlet szempontjából, de ő megnyugtatott, hogy volt már neki kanadai és német vásárlója is. Hát rajtam ne múljon, én átadom az információt az illetékeseknek, aztán tegyenek vele, amit akarnak.

Túranyereg, palacktartóval

Még Art Galery is található a faluban, ahol többek között a környékbeli képzőművészek alkotásai is megtalálhatók, és megvásárolhatók.

Az információs irodában megnéztük a helytörténeti kiállítást, és érdekes történeteket hallhattunk a város életéről, a patika falán pedig felfedeztünk egy elsősegély céljára kihelyezett defibrillátort!

Mozgó könyvtár, hetente egyszer

A Crown Hotel a város egyik legrégebbi épülete. Vendégfogadóra mindig szükség volt

Persze a háborús halottak emlékművét is megcsodáltuk. Ilyesmi minden faluban van, mindenhol felsorolják a környékről bevonult, és vissza nem tért hősi halottak névsorát Most, az első világháború befejezésének 100 éves évfordulóján, különösen komolyan veszik a megemlékezést.


Az ingatlan ügynökség kirakatában áttanulmányoztuk a kínálatot, és Laci érdeklődve látta, hogy a lámafarm, ahol évekig dolgozott karbantartóként, amíg el nem adták, már megint gazdát cserélni készül. Úgy látszik az - azóta már második - új tulajdonos sem találta meg a számításait.

Az irodából kijött a hölgy érdeklődni, hogy potenciális vásárlók vagyunk-e, aztán remekül elbeszélgettünk, mert Laci és Sue több felkínált ingatlant is ismert, és hasznos információkkal látták el az ügynökök :-)

Utána elsétáltunk az egykori vajgyár épületébe, ahol egy légtérben három különböző bolt is múködik együtt. Antikvitás, szuvenírek, modern műalkotások, itt aztán mindenki találhat magának valamit. Az épület felső részében pedig, többek között, egy férfifodrászat is üzemel. Dirty Harrynál mindenki kap egy üveg sört hajvágás után (persze, csak ha nem sírt! :-D )

A számos izgalmas látnivaló mellett, vasárnap lévén, nem látogattuk meg a rendőrséget, az orvosi rendelőt, az iskolát, sőt még a temetőt sem. Fel sem merül, mint látványosság. Mindenkinek egyéni elképzelése van egy városnézésről :-)

Ráadásul siettünk haza, mert délután a ginfőző szomszédhoz voltunk hivatalosak, üzemlátogatásra.

Kis-John az, aki a színváltós ginnel kínált, még az első napok egyik összejövetelén. A gin a saját főzdéjéből került ki, amelyet a teljes szomszédság hathatós segítségével épített fel. Mivel a kapujától a desztillálóig egy meredek és keskeny út vezet, az épületelemek nagy részét (és később például az üvegeket is) csak kézi erővel lehetett a helyszínre szállítani. Igy aztán John pénzén és lelkesedésén túl benne van a kifőzdében a teljes szomszédság kezemunkája is.

Nekem munka már nem maradt. Gin, szerencsére, igen.

Laci rajza a desztilláló falán díszeleg

Kézműves ginfőzde

A vasárnap esti rejtvényparti háziasszonya ezúttal Sue volt. A Thor-kekszet, amit két hét múlva a viking triviaestre is visz, már reggel megsütötte, így estére már csak a mártogatóshoz kellett összeállítani a sajt- és zöldségtálat, meg felvágni a kenyeret. Valami eszem-iszom mindig kell, anélkül nem igazi a társas összejövetel. Bár az iszom részéről mindenki maga gondoskodik, most is ki-ki a saját kedve szerinti borral, ginnel, sörrel jelent meg. A sört nem csak Laciék készítik saját kezüleg, a boltban kapható "sörporból", de több szomszéd is. Mindenkinek megvan a saját ízvilága, és az elkészítés technikája során is változik kicsit a zamat, így aztán a legbiztosabb, ha mindenki hozza a saját kedvencét.
Estére azért eléggé lehűl az idő, ennek megfelelően a hölgyek (esetleg) bélelt csizmában, pulóverben, sálban ülnek a verandán, az urak viszont szigorúan őrzik az Ironman látszatát rövidnadrágban és pólóban.

Beszélgetés közben panaszkodtam, hogy még nem sikerült találkoznom Gordonnal, mindig csak a hangját hallom. Erre John felvilágított a tetőre, és egyből megmutatta hol van. A gerenda és a bádogtető közötti résben bújik meg, csak a feje meg a farka lóg ki. Amikor már tudtam mit kell keresni, később én is rátaláltam.

Sőt, hogy teljes legyen a természettudományos élménytáram, végre a denevérünket is sikerült elcsípnem a fürdőszobában! Igaz, amikor kicsit közelebb óvakodtam hozzá, távolságtartóan kiröpül az ajtó feletti résen, de azért megörvendeztettett a jelenléte :-)





2018. november 29., csütörtök

Parkrun, Brisbane, parti a ház alatt


Ha szombat, akkor Parkrun. Ezúttal egy kicsit távolabbi eseményre látogattunk el, Bunyaville-be. Ez a szervezet jóval több embert fog össze, mint az Ocean View-i, itt még gyaloglókból is volt vagy 10, így aztán nekem is akadt versenytársam.

Lelkes készülődők a ParkRun előtt
A dolog érdekessége volt, hogy ismét egy természetvédelmi területen jártunk (van abból itt jócskán), ahol koalák is szoktak tartózkodni. A szervezők, amikor kijelölik a távot, gondosan végignézik azokat a fákat is, ahol a koalák általában az idejüket szokták tölteni, és ha találnak egyet, akkor a földre rajzolt nyíllal jelzik, hogy merre is érdemes keresgélni – amiből egyből kiviláglik, hogy azért nem annyira gyakori az előfordulásuk, és még a helyiek számára is érdekességnek számítanak. Sajnos, most egyet sem tudtak prezentálni nekem. Lassan bele kell nyugodnom, hogy az emlék- és fotógyűjteményembe ez bizony nem kerül be!

A következő program Brisbane volt, ahova vonattal mentünk Strathpine-ból. Brisbane-ben szinte lehetetlen parkolni, és még ha talál is az ember helyet, egy csomó pénzbe kerül. Egyszerűbb leparkolni az elővárosban, és inkább a helyiérdekű vasúttal beutazni.

Még olyan szerencsém is volt, hogy épp amíg a vonatunkat vártuk, addig haladt át az állomáson egy régi időket idéző gőzmozdony vontatta nosztalgiavonat. Aranyos volt az állomásfőnök, mert, miután éppen elment az orrunk előtt a vonat, és indultunk sétálni egyet a következőig, a vselkedésemből kikövetkeztetve, hogy érdeklődő turista vagyok, szólt, hogy ne menjünk sehova, mert 5 perc múlva érkezik ez a ritka járat. Csak hétvégén halad itt keresztül hébe-hóba. Persze egyből lecövekeltem a vágányok mellé, de még egy helybéli fickó is izgatottan visszafordult a kapuból, amikor meghalltotta, hogy milyen atrakció várható. Sajnos, a vonat a másik vágányon jött, így csak részleteiben láttuk elsuhanni, de persze buzgón integettünk az utasoknak :-)

Ne lépj a vágányokra! Vagy - büntetés, baleset esetleg rosszabb lesz a vége!


Brisbaane városnéző program volt – a lehető legkevesebb várossal. A Roma Street Parklandban kezdtünk, ahol találtunkegy remek gyerek botanikus kertet, jópofa játszótereket, sok-sok “vizisárkányt”, sőt még egy “igazi, tengerparti” strandot is. Meleg napunk volt, itt nyüzsgött, aki csak tehette. 

Óriási zöldségek a gyerek botanikus kertben

Békésen napozó "vizi sárkányok"

Ki hitte volna, hogy a gyömbér ekkorára nő!

"Tengerpart" a belvárosban

Persze a vendéglátóipari egységeknek is nagy forgalmuk volt, és az ibiszek, akiknek a népi elnevezése “bin chicken”, azaz szemetes csirke, szorgalmasan keresgéltek az asztalok között. Muszáj volt önállónak lenniük, mert az emberektől közvetlenül nem remélhettek ennivalót.


Azért csak összeszegedik amit az asztalok között találnak


Egész nap vihar előtti, fülledt meleg volt. El is bágyadtunk hamar, és a parknézegetést hajókázással váltottuk fel. Van egy ingyenes kishajó járat, amely fel-alá megy a város hosszában. Mivel hétvége volt, és tikkasztó hőség, mindenki csak felszállni akart, és hajókázni. Leszálló nem igen volt, így a harmadik-negyedik megálló után, a parton várakozók nagy része már hoppon maradt, mivel, ha nem volt elég kiszálló, beszállni sem lehetett.

Sétahajó a Brisbane-en

Kb. ennyi volt a nagyváros – ez is meghaladta Sue és Laci tűréshatárát, úgyhogy menekültünk is vissza az autónkhoz, és a békés kis erdei házunkhoz. De szusszanni sem volt oidőnk, mert otthon már várt egy meghívó Johnéktól, akik el akartak dicsekedni nekem aj kerti kemencével, amit John saját kezüleg épített.

Mi sül a kemencében?

Közben a vihar is megérkezett, így végül a ház alatt vacsoráztunk. A fő fogás tepsiben sült zöldséges hús volt, a vegetáriánusok pedig kaliforniai paprikába töltött paradicsomos, fűszeres krumplipürét kaptak. Persze megkóstoltam azt is, nagyon finom volt.

Csokoládéval tűzdelt sült banán

Külön érdekesség volt számomra, hogy a háziasszony erős vonzalmat táplál a repülőgépek iránt. Időnként még Brisbane-be is beugrik, hogy eltöltsön egy-két órát a repülőtéren, és figyelje a fel-leszálló gépeket. Egyébként meg egy telefonos app segítségével a házuk felett elrepülő gépeket figyeli, és azonosítja be. Vacsora közben is fel-felugrált, és kiszaladt megnézni, éppen merre húz el egy gép. Aztán visszajött, és részletesen tájékoztatott bennünket, hogy a megszokotthoz képest merre tért el a vonalától, és mi lehetett az oka. Jó érzés, ha az ember látja, hogy másnak is vannak furcsa hobbijai :-)

2018. november 28., szerda

Estére újra otthon


Reggel, ahogy kidugtam a fejem a sátorból, egyből megpillantottam néhány wallabyt, úgyhogy mindjárt felfedező útra is indultam. Nagy volt a csönd, még mindenki aludt a szomszéd sátrakban, lakóbuszokban is, az állatok meg teljesen birtokba vették a tábort. Még az étkező rész árnyékában is feküdt vagy 4-5 darab.

Miénk az egész tábor!

Pelikánok a tavon

A legkisebb sátor

Laciék mindenféle versenyen résztvesznek, tájékozódási futás, biatlon, triatlon, kerékpározás, kenuzás, futás … Errefelé is volt már több versenyük, így útközben ezekről meséltek nekem, kedélyesen elvitatkozgatva róla, hogy hol is volt egyik vagy másik verseny útvonala, mivel szelték át a tavat, és merre kellett továbbszaladni a túlsó parton.

Kilátás a víztározóra a hegyeken át

Az ausztrálok nagyon komolyan veszik magukat. Tessék alaposan felkészülni még egy kilátóterület körbesétálására is!
Hasznos intelmek, ha a kilátóba lépsz!

Levelek az úton! Az érdekes KRESZ-táblák között eddig ez viszi a csúcsot

A hegyeken átkelve , ahogy elértük az esőerdők vonalát, hirtelen fémes csattogásra lettem figyelmes. Pont úgy hangzott, mintha az autóval lenne valamilyen baj, de kiderült, hogy nincs ok aggodalomra, ez csak az egyik madárnak a szokásos hangja. Egymást érték a “csörömpölések”, ahogy a madarak egymásnak felelgettek. A bellbird, vagy magyarul csengőmadár mellé hamarosan betársult a "csúzlimadár" is. Ez ugyan nem hivatalos elnevezés, csak tőlem származik, és azt sem sikerült kiderítenem, tulajdonképpen milyen madárról is van szó, de a hangja pont olyan volt, mint amikor Laci a csúzlijával lövöldözött, és a megfeszített gumi megpendült, amikor elengedte.
Ehhez a remek társasághoz már igazán csak a "macskamadár" hiányzott, amely csiripelés helyett inkább nyávogott. Fura társaság gyűlik össze egy ilyen esőerdőben.


Séta az esőerdőben

Errefelé még pálmák is vannak

... és hatalmas fák

Az útmenti kávézó az erre áthaladó motorosok kedvenc tanyája. Annyira törzsvendégek, hogy a pultra kitéve ott az ablakmosó flakon meg egy rongy, hogy amíg a rendelésre várnak, megtisztogathassák a bukósisakjuk plexijét.

Nyitott szemmel járva a világban, többek között a WC-jelöléseket is figyelem, és már elég gazdag gyűjteményem van változatos, szellemes, stílusos piktogramokból. Eddigi utazásaim során egyedül az USÁ-ban ért csalódás, ahol bármerre jártam is, mindenhol pontosan ugyanazzal a fantáziátlan férfi/női jellel találkoztam. És most, itt Ausztráliában szinte teljesen ugyanez volt a helyzet! Legalábbis azokon a helyeken, ahol én jártam, mert Laci korábban már küldött néhány érdekes példányt a gyűjteményembe. Most végre én magam is találkoztam eggyel.

Lefordíthatatlan szójáték

Minden véget ér egyszer. Még egy ilyen remek utazás is. Otthon villámgyorsan kipakoltunk az autóból, a táborozó holmik visszakerültek a szokott helyükre, lezavartunk két mosást, és közben mindenki élvezte a “civilizáció áldásait, a verandán felakasztott, kényelmes függőágyat, a működő internetet, a hűtött sört. Béke és nyugalom honolt az egész házban, miközben az elmúlt 5 nap email-jeit olvasgattuk, és az utazás közben készült fényképeket rendezgettük. Aztán Sue rátalált egy reklamációra, amely az egyik közeli geocache pontjukra vonatkozott. Valaki azt írta, hogy már nincs ott, így elmentünk leellenőrizni.

Helyes, még megvan a geocashe pont

Egyben a kutyákat is megsétáltattuk, szigorúan pórázon, mert természetvédelmi területen jártunk. Szerintünk. Valaki más szerint viszont az ő privát területén. Egy mindenki által ismeretlen személy ugyanis egyik napról a másikra kaput épített keresztben az útra, és kitette a magánterület táblát is. A környéken lakók viszont nem osztották a véleményét:

Üzenet háború


2018. november 27., kedd

Birkanyírás és kaktuszinvázió


A sátorozó életmód – és a vékony derékalj – nagyon kedvez a korai kelésnek. Még akkor is, ha az éjszakái pihenés nem volt zavartalan. A melegre való tekintettel ugyanis be sem húztuk a cipzárakat, aztán amikor éjszaka feltámadt a szél, csapkodja a ponyvát, de persze senki nem bújt ki a hálózsákjából, hogy becsukja. Nem is tudom, a többiek ébren voltak-e. Ők a fél életüket a verandán töltik, valószínűleg immunisabbak az éjszakai zajokra, mint én, afféle városi lány. Ha már felébredtem, hát füleltem is kifelé. Erdekes volt találgatni hogy kihez, mihet tartozhatnak a különböző neszek.



A reggelinket ismét kéregető madarak vidám társaságában töltöttük el, aztán még gyorsan körülnéztem a parkban, ahol sátoroztunk.
A Telepesek parkjával a város alapítóinak és itt megtelepedett családoknak tisztelegnek. A 7 alapító család emléktáblája egy időkapszulát vesz körül, de az összes többi ideköltözött is kapott egy-egy fát. Az utolsó család, akikre rábukkantam (vagy legalábbis akinek még jutott facsemete) 2005-ben érkezett a városba.


Az alapítókat jelképező követ, középen az eltemetett időkapszula

Olyan korán indultunk, hogy még a múzeum sem volt nyitva. Úgyhogy csak sétáltunk egyet a városban. Most Laci is elemében volt a fényképezőgépével, mert Tara nevű szomszédjuk karácsonyi naptárához gyűjtögetett mindenféle Tara feliratú képeket.
Én inkább a tevékre vetettem rá magam. Ez a település ugyanis a tevehajtó versenyeire büszke, így aztán mindenfelé ezzel kapcsolatos képek, szobrok láthatóak.

Itt lehet jelentkezni a teveversenyre

Karácsonyi dekoráció, rénszarvasok helyett emukkal

Már erősen visszafelé tartunk, keletre. De persze közben nyitva tartjuk a szemünket, és keressük a látnivalókat. Mindjárt az elején rá is bukkantunk egy táblára, amely Jondaryan birkanyíró telepére hívta fel a figyelmet. A Woolshed-et élő skanzenként hirdették. Zseniális találmány. Birkanyíró telep, ahol az évnek egy rövid időszakában akár még birkanyírást is láthat a nagyérdemű, a köztes időben meg kószálhat a régi telep skanzen szerűen berendezett épületei és a karámok között. Az jegypénztár, információs iroda és ajándékbolt, a Bank of New South Wales egykori ( a faluból ide telepített) épületében kapott helyett.

Az első bank a közeli településen

Gyapjú bálába préselésére szolgáló eszköz
Az alkalmazottak a helyszínhez illő ruházatban tesznek-vesznek. A férfiak éppen egy esküvőre készítették elő a terepet. Mindenhol más a divat. Itt az számít sikknek, ha a hófehér ruhás menyasszonyt lovasszekér viszi végig a birkalegelőn a lakodalmas sátorig :-D

Persze a múzeum látogatóinak sem kell feltétlenül éhezniük. Rönkökből összetákol fabódéban, fapadok mellett könyökölve nem csak az itt dolgozók, de a vendégek is megpihentethetik fáradt csontjaikat. A menü a tábortűznél sütött, jellegzetes ausztrál kenyér, teával.
Zeneválaszték az elmaradhatatlan Community Hall-ban



Régi iskolapadok, praktikus tárolóval a palatábláknak



Amikor újra útrakeltünk, ismét ízelítőt kaptam az ausztrál életformából. Bár az úton forgalomnak nyoma sem volt, az első villogó rendőrautó láttán mégsem gondoltunk semmi különösre. Da amikor a második már a mi sávunkban jött, szembe velünk, és integetett, hogy húzódjunk le, Laci is egyből szólt, hogy készítsem a fényképezőgépet, mert biztosan valami érdekes vontatmány közeledik. És igaza is lett. Egy kamion húzott el mellettünk, amely egy egész faházat költöztetett, Így aztán tényleg könnyű új lakóhelyet választani. Az ember csak a “hátára csapja” a házát, aztán az új telken lever néhány cölöpöt, ráállítja, és már költözhet is be.
Quenslandernek hívják ezeket a lábakra épült házakat, amelyek nagyon jellegzetesek errefelé. A megemelt épület alatt szabadon jár a levegő, ami szintén segít kicsit hűvösebben tartani a benti hőmérsékletet.

Hátamon a házam

Igyekeztünk továbbra is mellékutakon járni, ami olyannyira sikerült, hogy a végén valami földútra kerültünk, ami igazán a kertek alatt kötött össze két kisvárost. Még nekünk is gyanús volt, hogy jó helyen járunk-e, de végülis a Landrover nem panaszkodott, akkor meg mi miért tettük volna. Számomra minden pillanat izgalmas volt, valami apró érdekességre még a legkisebb településen is számíthattam – ha másra nem, hát arra, hogy apróságukban és “elhagyatottságukban” is milyen szépen rendben tartottak ezek a helyek.

Oakey, Meringanda, majd Hampton következett, ahol egy gyors piknik után lassan újra a hegyek felé vettük az utat.
Micsoda látványos változás. Alaposan megritkulnak a kaktuszok, visszatérnek a bokrok, fák, és az aljnövényzet is – bár nem túl dús – de sokkal zöldebb, mint a száraz síkvidéken. Minden csepp esőt meghálálnak az itteni növények.

Ezek az útszéli kaktuszok egyébként szintén megérdemelnek pár szót. A betelepített (és invázió szerűen elterjedt) állatok és növények elleni, kevés, sikeres harc egyike éppen a kaktuszokhoz kapcsolódik. A medvetalpkaktuszt (Prickly pear) még az 1780-as években hozták be Ausztráliába, mégpedig a rajta élősködő bíbortetűk miatt. Anglia ugyanis szerette volna megtörni Spanyoország egyeduralmát a bíborfestes terén, és erre jó megoldásnak tűntek a távoli gyarmaton létrehozott kaktuszültetvények. Amire nem számítottak, az a kaktuszok inváziószerű terjedése volt. 1870-ben már komoly problémákról beszéltek, és ettől kezdve számtalan fantasztikus ötlet született a növény terjedésének megfékezésére, de sikertelenül.
A kaktuszok terjedése olyan drasztikus volt, hogy a farmerek inkább elhagyták a földjeiket, és új területekre költöltek, mert nem bírtak megbirkózni az irtással. (Egyes adatok szerint a terjedés mértéke meghaladta az évi 4000 km2-t!)

Korabeli fénykép a kaktusz invázióról

Végül 1926-ban (a rovar más növényekre való átterjedésére vonatkozó szigorú laboratóriumi vizsgálatok után) vetették be, biológiai védekezésként, a Cactoblastis nevű hernyót, mely pár évtizeden belül féket vetett a kaktuszok uralomra törésének. Mára már csak elszórtan találkozunk velük, bár egyes fajaik sikeresen ellenállnak a Cactoblastis támadásainak.

A hegyek lábánál terül el a környék egyik legjelentősebb víztározója, a Wivenhou-tó, melyből a Brisbane folyó is ered. 

A víztározó gátja

A Brisbane itt még kicsi patak

A ma esti táborunk ennek a tónak a partján volt, egy hangulatos kempingben. Ez már tényleg egy hivatalos tábor. Recepcióval, gondosan kijelölt táborhelyekkel, mosdóval, fedett asztalokkal és padokkal – és rengeteg wallaby-vel!
Persze hogy azonnal vadászatra indultam. Annyira hozzászoktak az emberhez, hogy némelyiket 3-4 méterre megközelíthettem, és még akkor sem menekült el, legfeljebb unott pofával kicsit odébb húzódott.

Farkasszemet nézünk

Tábori élet

"A békák és kígyók nem kívánt jelenlétének elkerülésére, kérjük, mindig csukja le a WC fedelét"

Tábori tűzrakóhely, az a bizonyos "malac"

És milyen kellemes volt a tó víze! Remek érzés volt ringatózni benne, a közelben úszkáló pelikánokat és kormoránokat figyelve.