2011. április 26., kedd

Zion Nemzeti Park, Kanab Canyon

április 25.
Húsvét hétfő itt nem ünnep. A vendéglátóink is mentek, ki munkába, ki iskolába. Mi is elég hamar összeszedelőzködtünk az induláshoz.
Az első utunk a Walmartba vezetett, ahol feltöltöttük a sajt- és kekszkészleteinket, és vettünk megint egy grillcsirkét ebédre. Zsuzsa lába nem sokat javult az éjszakai állott vizes borogatástól, ezért a Walmart-túrát egy elektromos bevásárlókocsiban vezette végig, Juni nagy örömére.
Ugyanezt a túrákon már nem tudta megtenni. Így aztán a két túrabotjára támaszkodva, és a megrándult lábán lábujjhegyen pipiskedve próbált minél kevesebb fájdalommal és minél nagyobb hatékonysággal haladni. Az első túra nem igazán nyerte el Juni tetszését – egy közeli kilátópontra kapaszkodtunk fel -, de szerencsére visszafelé kiszúrt magának egy két gyerekes családot, és amikor azok már látótávolságon kívül kerültek, utánuk iramodott. Ők meg, mit tehettek mást, „örökbe fogadták” egy kis időre. Aztán bevártak minket, és visszaszolgáltatták a gyermeket.
Az első túra sikerein felbuzdulva úgy döntöttünk, megkockáztatjuk a másikat is, amit már korábban terveztünk. Kellemes 4 mérföldes séta egy patakmederben – ez volt az elmélet.
Gyakorlatilag először le kellett jutni a patakmederhez, aztán meg elkezdődtek a mederátszelések. Az ösvény folyamatosan változtatta a helyzetét a patak két oldala között, ráadásul a víz is elég magas volt, úgyhogy jó néhány kő, amelyik az átkelést szolgálta, víz alatt volt.
Az első pár átkelésnél – amikor még nem tudtuk, hogy végül összesen 41 lesz, csak az egyik irányban – még mindig előrementem, kipróbáltam a köveket, leraktam a hátizsákot a túlparton, aztán visszamenten Juni botjaiért (az ösvény kezdeténél, az ismertető tábláknak támasztva számos remek bot kellette magát, így mi is magunkhoz vettünk egyet-egyet, bár akkor még nem tudtuk, hogy ténylegesen is milyen hasznos lesz majd) és azokat is átvittem, aztán visszamentem Juniért, és őt is átvittem. Zsuzsa meg a maga két botjával próbált úgy átevickélni, hogy lehetőleg minél kevésbé támaszkodjon a fájós lábára.
A szemben jövőktől a legkülönfélébb információkat kaptuk arról, hogy milyen messze van az ösvény vége – viszont legalább azt nem mondta senki, hogy nem lehet átkelni a patakon.
Az odautat majdnem 4 óra alatt tettük meg. Igaz, már fél 4-kor úgy döntöttünk, hogy még egy fél órát megyünk, aztán visszafordulunk, de pont ekkor találkoztunk valakivel, aki szerint már nem sok volt a végéig, aztán meg már nem akartunk visszafordulni, mert most már biztosan tényleg nem sok van hátra – szóval a végén háromnegyed 6-kor értük el a csodálatos kanyon véget, ahol narancssárga, vörös és zöldes árnyalatú sziklák váltakoztat, és még sast is láttunk a magas és meredek sziklafalak felett repülni.
Az viszont egyértelmű volt, hogy a visszaútra nincs ugyanennyi időnk. Még szerencse, hogy Juni, aki odafelé elég vontatottan jött, most hirtelen megemberelte magát, és elég sokáig futva tette meg a patakátkelések közti szakaszokat. Visszafelé már mi sem voltunk olyan óvatosak, sokkal lazábban kezeltük a víz alatt lévő sziklákra lépést, meg hasonlókat. Minden esetre remek edzés volt nekem 82-szer felemelni és karon ülve átvinni a patakon egy 15 kg-os gyereket, aki ráadásul még nem is kapaszkodott a nyakamba – és persze csak fél kézzel fogtam, mert a másik kezemmel a botra támaszkodtam. Junit, a kezdeti lelkesedés után még különböző fánkra és egyebekre vonatkozó ígéretekkel is tudtuk csalogatni egy darabig, csak az utolsó másfél mérföldön dőlt ki, úgyhogy a végén a nyakamba vettem, és úgy vittem (át az utolsó ingatag patakátkelésen is). Sem időnk, sem energiánk nem volt arra, hogy minden métert kikönyörögjünk belőle, és az út nagy részét így is nagyon szépen teljesítette. Végül is a visszafelé vezető utat 1 és háromnegyed óra alatt tettük meg – hiába a ló is jobban igyekszik, ha már érzi, hogy hazafelé tart, a saját istállójába.
A végén még egy kis csokis fánkra (és tisztábatevésre) is jutott idő a parkolóban. Különösebben nem kellett senkire tekintettel lennünk, mi voltunk már az egyetlenek a parkolóban. És még így is sikerült világosban hazaérnünk a házigazdáinkhoz.

 

Tropic – Bryce canyon – Red canyon – (Cedar Break) – Cedar City

április 24.
Reggeli, tea, csomagolás, eső és havazás megtekintése.
Előzőleg még el akartam ugrani a temetőbe, ami a városka szélén volt, nem túl messze a moteltől, de Zsuzsa félt, hogy túl sok időt töltök ott, úgyhogy inkább arra szavazott, hogy ők is eljönnek velem, úgyis útba esik. Csak sajnos indulásnál már annyira szakadt az eső és a hó, hogy inkább nem szálltunk ki, nem akartuk mindjárt elázással kezdeni.
Amire felértünk a Bryce canyonba, már masszívan szakadt a hó. Nem is volt túl nagy forgalom! Mi is először a Visitor Centerbe mentünk, érdeklődtünk, hogy milyenek az időjárási kilátások errefelé és távolabbi vidékeken. Megnéztük a múzeumot meg az ismeretterjesztő filmet is. Majdnem minden ilyen helyen van valami kis filmecske a környék nevezetességeiről, a látnivalókról, fellelhető állatokról (csíkos mókustól a hegyi oroszlánig), növényekről, egy kevés a történelméről.
Mire ezzel végeztünk, a hóesés elállt ugyan, de a felhők még mindig nagyon alacsonyan voltak – akár úgy is fogalmazhatnék, hogy totálisan ködbe borult minden. Azért kinéztünk egy-két kiilátópontra, ahova egyáltalán el lehetett jutni autóval – ugyanis a park egy része le is volt zárva a hóviszonyok miatt.
Szépen elcsorogtunk a Red canyonig, ami látványosságban a Bryce-hoz hasonló, csak jóval kisebb területen, s miután ilyen közel van a Bryce-hoz, hát az a legtöbben inkább odamennek. Mi viszont itt is benéztünk egy-két canyonba. A parkolóban találkoztunk egy kanadai férfival, akivel gyorsan információt cseréltünk. Mindig érdekes, hogy mások mit néznek meg a környéken, és mit a terveik. Megtudtuk tőle azt is, hogy nyitva van az itteni Visitor Center, pedig Zs. azt olvasta ki valahonnan, hogy május elejéig nem nyitnak ki.
Mindenesetre, ha már itt jártunk, elindultunk ebben a canyonban. El is jutottunk a 2. patak kereszteződésig, ahol Juni leragadt, és nem akart továbbmenni. Végül én ott maradtam vele tocsikálni, Zs. meg elügetett az ösvény végéig, hogy megnézze a kilátást. Mi közben fadarabokat úsztattunk, átalakítottuk a patak medrét (igaziból csak egy kis vízfolyás volt, úgyhogy folyton meg is akadtak benne az útra bocsátott falevelek), énekeltünk és néptáncoltunk. Főleg én, mivel a rajtam levő nagyobb mennyiségű ruházat ellenére is eléggé fáztam álldogálás közben. Némi bíztatásra a következő patakkereszteződésig ugyan eljutottunk, de onnan aztán se té, se tova.
Visszaérkezve Zsuzsa elmesélte, hogy a kilátópontból a Visitor Center is látszott, meg egy másik érdekes kanyon is, úgyhogy ez lett a következő célpont.
Két kisebb túrát is csináltunk, az egyik egy patakmederben haladt, vörös homokkő sziklák között, és ahol kiszélesedett a meder, ott remek kavicslelőhelyek voltak. Zsuzsa megült egy kidőlt fán, és gyönyörködött a tájban, mi meg Junival kavicsokat gyűjtögettünk. Ő az övéit lelkesen belehajigálta a patakba, én igyekeztem megmaradni az előirányzott 2-3 darabnál, úgyhogy mindig, amikor találtam egy még szebbet, akkor egyet kiselejteztem.
A másik túra sem volt hosszú, de nagyon szép sziklaívek között és alatt vezetett. Még egy kis kőből épített és ágakkal lefedett kunyhófélét is találtunk. Igaziból halvány fogalmam sincs, mi lehetett a célja, mert olyan alacsony és keskeny volt a bejárata, hogy Juni is éppen csak hogy befért volna rajta.
Mire mindezzel végeztünk, már erősen benne voltunk a délutánban, úgyhogy ideje volt indulni a hosthoz.
A GPS előzékenyen mondta az általa tervezett útirányt, mi viszont egy idő után észrevettük, hogy nem arra szeretnénk menni, hanem egy „scenic road”-on (azaz olyanon, amely vadregényesebb helyen vezet keresztül. Úgyhogy visszafordultunk, és a másik irányba mentünk inkább. A városkában, amelyen keresztül haladtiunk, már jelezték, hogy a Cedar Break leágazás le van zárva. Ez egy bekötő út, amelyik az általunk választott útról nyílik, de nem is számítottunk rá, hogy arra is ráhajthatunk, úgyhogy nem foglalkoztunk vele. Aztán voltak további táblák is, pl. hogy hóeltakarítás csak nappal van, meg hogy március 31-ig kötelező a hólánc, és főleg, hogy „Ez az út nem a 86-os”!!!! Erre már kezdhettünk volna gyanakodni, de az út száraz volt, az idő nyugodt, úgyhogy nekivágtunk.
A vadregényességben nem is volt hiány. Nyírfák és fenyők zöld-fehér keveréke között haladt az út, és csak itt-ott volt egy-egy megszürkült hófolt. Az elején. Ahogy hajtottunk felfelé a hegyen, előbb az eső kezdett szemerkélni, aztán a havas eső. Az út egy ideig még tiszta volt, bár két oldalt lassan már megjelentek a korábbi havak félrekotrásával képződött 1-1,5 méteres hófalak. Aztán a szél is kezdett feltámadni, a hó is eleredt egy kicsit, az út egyre fagyosabb és jegesebb lett, lassan már a korábbi autónyomok sem látszottak. Zsuzsa buzgón kapaszkodott a kormányba, közben azt számolgattuk, hogy arra már nem elég a benzinünk, hogy visszaforduljunk, és mindketten abban reménykedtünk, hogy Cedar Breaknél, ahol a lezárt útelágazás van, már elérjük a legmagasabb pontot, és végre újra lefelé haladunk. Sok minden megfordul ilyenkor az ember fejében – én többek között arra gondoltam, hogy még egy lapátunk sincs, amivel kiáshatnánk magunkat, ha beragadunk valamiért a hóba. (Utoljára múlt télen volt szükségem lapátra, amikor Sárospatakon a hátsó bejárat megközelítése közben kétszer is elakadtam a garázs soron. Most legalább annyira örültem volna, ha van nálunk valami biztonsági alkalmatosság.)
10806 láb magasan voltunk, amikor elértük a hágót. Innen már tényleg lefelé vitt az út, de azért olyan nagyon még nem tudtunk megkönnyebbülni, mert 8-13%-os lejtőket írtak ki, és még mindig teljesen jeges-havas volt az út. Úgyhogy Zs. a téli autózás minden „gyönyörűségét” kiélvezhette. Én meg az anyósülésből adtam a tippeket, hogy hogyan fékezzen, és mennyire húzódjon félre. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor végre megint hó mentes útra értünk, aztán elértük Parowant, ahol azonnal tankoltunk is. Közben besötétedett, úgyhogy az út többi részét, már nem túl remek reflektorunk fényénél tettük meg. El is néztük a főútra való felhajtást, és a vele párhuzamos, jóval gyengébb minőségi úton tettük meg a hátralévő távot Cedar Cityig.
Nem vagyok túl lelkes híve a GPS-nek, szeretem magam eldönteni, hogy merre megyek, de az tény, hogy utcák megkeresésénél nagyon hasznos. A segítségével egész hamar odataláltunk a vendéglátóinkhoz. Igaz, a GPS által ajánlott első három balra kanyarodást elpasszoltuk, olyan sötét volt, és annyira nem látszottak a felfestések (meg a széles úton a bal oldali keresztutcák), hogy egyszerűen nem éreztük, hova is kéne kanyarodni. Úgyhogy végül egy lámpás kereszteződésben sikerült megoldani a feladatot, ahonnan aztán a GPS némi újratervezéssel elvitt a megfelelő utcába. A házszámot már nekünk kellett megtalálni, ami szintén nem volt egyszerű, mert errefelé nem divat kiírni az ilyesmit. Ráadásul utcai világítás sem volt.
Azért csak oda találtunk, Zsuzsa boldogan bekopogott az ajtón, aztán jött lelkesen jelenteni, hogy itthon vannak, kedvesek, barátságosak. Nagy lelkesedésében viszont félrelépett, és megrántotta a bokáját, így az est hátra lévő részében csak sántikálni tudott. Mindenesetre az előző órák izgalmai után elég fáradtak voltunk ahhoz, hogy hamar ágyba roskadjunk. Házi gazdáink szintén, mivel egy több napos családlátogatásos útról értek éppen haza. Az egyetlen gyenge láncszem Juni volt, aki a hágón való átautózás közben (hál istennek) végig aludt, így most friss volt é
s üde. De szerencsére a sötétben hamar elaludt ő is.
Éjszaka viszont felébredt, és inni akart. Először csak lapítottam, és reméltem, hogy Zsuzsának sikerül lebeszélnie erről, de végül rájöttem, jobban járok, ha kitalpalok a konyhába egy pohárért, és hozok vizet. Aztán a fejemre húztam ismét a hálózsák kapucniját és már aludtam is ismét.
 

2011. április 24., vasárnap

Bryce canyon, Queens Garden Loop, Navajo Loop, Pick-o-bo Loop, Rim

április 23.
Ahogy az előző bejegyzésből már kiderült, reggel havas esőre ébredtünk, és ezért nem nagyon kapkodtuk el az indulást. Azért 10 óra körül útra keltünk, abban a reményben, hogy kiderül az ég.
Ez ugyan csak részben teljesült, de azért – minden meleg cuccunkat magunkra véve – elindultunk. Minden havas volt, szemerkélt az eső, olvadt – ebből következően a terv az volt, hogy Zs. végig a hátizsákban viszi Junit, hogy legalább ő ne legyen nyakig sáros.
A Sunrise View-tól indultunk a Királynő kertjének nevezett, valóban csodálatos sziklaképződmények felé. Zs. remek útvonalat választott nekünk, de sajnos egy idő után kiderült, hogy egy szakasza le van zárva (valószínűleg a hó meg a síkossá vált ösvény miatt), így kicsit módosítani kellett az útvonalon.
A másik módosítás meg az volt, hogy pihenni is meg kellett állni, és persze nem sikerült Junit benne tartani a hordozóban. Amint kiszállt, értelem szerűen egyből nyakig sáros is lett (amilyenek addigra már mi is voltunk), így aztán már visszatenni sem lehetett, muszáj volt végig jönnie az út második szakaszán. Mit mondjak, hosszadalmas munka volt. Hasonlított az előző napihoz, csak még az időjárás is ellenünk volt. Bevetettük az aszalt sárgabarackot, az almát, a sípomat, ígérgettünk neki majmot a tévében (reggel egy majmos rajzfilmet nézett), száraz pelenkát az autóban, meleg levest – még nyaklevest is, de így is éppen hogy csak araszoltunk.
Végül Zs. már elküldött előre, hogy legalább az az érzése ne legyen, hogy még én is ott szenvedek neki. Persze, így sem volt sokkal jobb, mert akkor meg azon filóztam, hogy még sem kellett volna ott hagyni őket egyedül. Bár annyira egyedül azért nem voltak, akadtak rajtunk kívül is turisták, de senki nem ajánlkozott, hogy egy ilyen aranyos kis sárgombócot felvegyen, és vigyen.
Negyed 6 lett, mire elértük a Bryce View kilátópontot (kb. 5 mérföldes út). Itt fél órányi időt töltöttünk, abban a reményben, hogy sikerül Junit kivakarni a sárból. Ez persze hiú remény volt, viszont a cipőjét, amit Zs. még vízzel is mosogatott, már nem tudtuk újra a lábára húzni, úgyhogy a sáros anorák elleni védelemül nylonzacskót húztunk a lábaira, a hideg ellen meg az én két tartalék kendőmbe bugyoláltuk őket. Ezen kívül még ráadtuk Zs. egyik kabátját, és körbetekertük egy száronggal – mert hogy innen még további 3 mérföld volt a kocsiig. Nagyjából szintben – igaziból föl-le. Én is ki voltam már, de Zs., hátán Junival még inkább. Úgyhogy sűrűn megálltunk gyönyörködni a tájban. Közben persze siettünk is volna, mivel már mi is nagyon fáztunk – az egész napos ácsorgás, kuncsorgás, imádkozás alatt alaposan átfagytunk (és kissé az idegeink is cincálódtak – persze éppen csak egy hangyányit).
A motelbe visszatérve kiderült, hogy nem működik az ajtó nyitó kártyánk, úgyhogy irány a recepció, ahol aktiválták – elnézést ugyan nem kértek a kellemetlenségért, de legalább így már bejutottunk a szobánkba, és neki állhattunk a régóta kigondolt zacskós leves megfőzésének. Meg a fűtésnek. Meg Juni fürdetésének. Aztán végre a meleg zuhanynak is.
A levest feldúsítottuk egy kis tegnapról maradt zöldbabbal, meg egy csirkemell konzervvel, amitől tetemesen feljavított zamatot értünk el (a la Wodehouse), aztán az este betetőzéseként még egy barackkonzervvel is megvendégeltük magunkat.
Juni már attól a pillanattól felélénkült, hogy a Bryce View-nál leülhetett a padra. Még este is teljesen elemében volt – csak mi bírtuk már kicsit nehezebben a gyúrődést.
 

2011. április 23., szombat

Fényképek - 3. adag

Esik a havas eső, a kanyonban, amelyik feljebb van, a hó. Meleg motelben vagyunk, teát is főzünk - ritka luxus, úgyhogy nem kapkodjuk el az indulást.

Reggel még átnéztem a maradék fényképeket, ez az utolsó másfél nap terméke.

Most reggelizünk, aztán indulás a havas kanyontúrára.

Escalante – Bryce canyon, Fairyland Loop Trail - Tropic

április 22.
Jó hideg volt az éjszaka, az autó is lehűlt. Juni éjszaka többször is felébredt – vele persze mi is. Reggel örömmel fogadtuk a világosságot. Érdekes módon, vagy az autóban fogyott el nagyon az oxigén, vagy a magasságot éreztük, de mindketten kapkodtuk egy kicsit a levegőt.
Juni mélyen aludt, úgyhogy elindultunk felderíteni az ösvényt, amely egy irányban lett volna 13 mérföld, úgyhogy egyből tudtuk, hogy ez nem a mi mai úticélunk. A parkolótól nem messze pedig mindjárt egy bő vízű patakon is át kellett volna kelni. Se híd, se kövek, se semmi száraz lábas megoldás, úgyhogy mindjárt le is mondtunk a dologról. Inkább felkerekedtünk, és továbbálltunk.
Az első megálló Escalante-ben volt, ahol feltöltöttük a sajtkészleteinket – ez nagyon fogyó eszköz, valamint popsitörlő kendőt vettünk a jó néhány napja elhagyott helyett. A bolt mellett egy kertben lámák legelésztek, persze az ő megtekintésüket sem hagyhattuk ki.
Reggeli után tovább indultunk a Bryce canyonba, amelyik Zsuzsa kedvence. Végig ezzel kecsegtetett. Út közben megálltunk egy-két helyen érdeklődni, mert úgy gondoltuk, hogy ilyen magasságban, ahol foltokban még hó is van, mégsem szeretnénk autóban aludni, vagy pláne sátrazni.
Délre elértük a Bryce canyon nemzeti parkra, ahol egyből kiderült, hogy rajtunk kívül még számos embernek támadt ugyanez a nagyszerű gondolata. Az első parkolóban, ahova amúgy is csak véletlenül tévedtünk, nem is találtunk helyet. Így hát megkerestük azt, ahova először is készültünk, és a Fairyland kilátótól elindultunk a 8 mérföldes körtúránkra. A táj csodálatos volt, magas vörös meg sárga meg fehér homokkő oszlopok csipkézték tele az egész környéket – bár az én ízlésemnek kicsit meredek volt, amikor keskeny nyergeken haladt az ösvény, és mindkét oldalán meredeken szakadt lefelé.
Itt-ott még hófoltok is voltak.
Juni ma jóval kevésbé jeleskedett, mint tegnap este. Zsuzsa is ma érte el a mélypontját, ráadásul a terep is elég lejtős-emelkedős volt (osszességében 1600 méter szintváltoztás!), ezért igyekeztünk inkább a saját lábán terelgetni Junit – több-kevesebb sikerrel. Végül is muszájból elég hosszú szakaszt saját lábán tett meg – csak kivárni volt elég nehéz, amíg elhatározta magát az újabb 50-100 méter megtételére. Ez a mai délután mindannyiunkból elég sok energiát kivett.
Végül a 8 mérföldet hat és fél óra alatt tettük meg. 7 óra körül értünk vissza az autóhoz. Jó érzés volt viszont, hogy tudtuk, hol fogunk aludni. Vissza autóztunk Tropicba, és a már délelőtt kiválasztott motelben kivettünk egy szobát. Két dupla (akarom mondani királyi méretű) ágy, egyenként 4 párnával, TV, fürdőszoba, fűtés – csupa luxus. Időnként még mi is megérdemeljük az ilyesmit.
 

Fényképek – második adag

Bocsánat, kicsit sokra sikerült ez az adag kép.
Nem igen volt időm gondosan válogatni, egy része meg csak jegyzetként szolgál, saját célra.
Sajnos nevesíteni még mindig nem tudtam – úgy tűnik erre már tényleg csak utólag kerül majd sor.
Mindenesetre a képek itt láthatók
 

Capital Reef – Escalante

április 21.
Éjszaka akkora szél volt, hogy csak úgy rángatta a kocsit. Hozzá még az eső is esett, úgyhogy az egyik közös ébredésünknél közösen aggódtunk is egy kicsit, hogy nehogy ott ragadjunk végül a parkolóban (földút végén). De aztán úgy döntöttünk, hogy egy ilyen homoksivatag egész biztosan pillanatok alatt beissza a vizet. És valóban így is volt. Reggelre kék ég, meg por- és sármentes terep fogadott bennünket. Ami nagyon jó volt, mert az első túránk szintén egy földút végén kezdődött. A Capital Gorge is egy patakmederben haladó túraösvény, magas sziklafalak között.
Mivel alaposan el vagyok maradva a képek átnézésével, Zs. kitalálta, hogy ő meg Juni megcsinálnak egy kisebb túrát, én közben egy pihenőben rendezhetem a képeket, aztán felszedem őket az ösvény másik végén. A helyzet csak annyiban változott, hogy Juni út közben elaludt, ezért úgy döntöttünk, hogy Zs. egyedül megy, és akkor már nem egy, hanem két túrát tesz meg, ez alatt Juni jól kialussza magát, én rendezem a soraimat, aztán felvesszük egy távolabbi parkolóban.
Zs. kiszállt az ösvény kezdeténél, én elhajtottam a pihenőhelyhez, ahol asztalok is voltak, szépen összeszedtem a laptopot, meg egy-két apróságot, amire még szükségem volt, aztán óvatosan be akartam csapni az ajtó, amikor Juni kinyitotta a szemét, és közölte, hogy ébren van, és már nem is akar aludni.
Így aztán együtt ültünk ki a parkba. Először egy asztalhoz, de ott nem láttam semmit a naptól, úgyhogy áttelepedtem egy fa tövébe. Juni fel-alá szaladgált, pitypangot, kavicsokat és ágakat gyűjtött nekem, én meg fél szememet folyamatos rajta tartva, próbáltam szelektálni a képeket. Ahogy a feltett képek mennyiségéből látszik, csak fél sikerrel.
Utána felkerekedtünk, és megnéztük a lovat, amelyik nem messze egy kerítés mögött állva fogadta a hódolóit. Ez olyan jó programnak bizonyult, hogy Juni még az anyukája emlegetésére sem akart eljönni onnan. Pedig még a Visitor centerbe is be akartunk ugrani, hogy megnézzük van-e internet. Nem volt, mi meg ügettünk tovább (kocsival), mert már vészesen közelgett a Zsuzsával megbeszélt időpont. Mire odaértünk, ő már ott állt az út szélén, és lelkesen várt bennünket.
Indultunk is tovább a következő támaszpontunk felé, csak még út közben megnéztünk egy régi mormon iskolát. Apró fa épület a világ végén – de olyan gyönyörű kovácsolt vas lábai vannak a padoknak, hogy öröm nézni. Látszik, hogy a mormonok megadják a módját a dolgoknak. Sajnos bemenni nem lehetett, csak az ablakból próbáltam néhány képet készíteni.
Escalantaba igyekeztünk, illetve még előtte a Calf River völgyébe. Zs. ugyanis kinézte, hogy van itt egy szép vízesés. Sajnos,mire elértük a völgy bejáratát, és megucsoráztunk, már este 6 lett. Azért persze elindultunk a 2,5 mérföldre lévő vízesés felé, bár minden szembejövő azt mondta, hogy kb. 4 óra út oda-vissza. El is döntöttük, hogy csak elsétálunk egy darabig – és háromnegyed 7-kor, vagy ha Juni elfárad, visszafordulunk. Még azt is megbeszéltük, hogy egy kicsit odébb megéjszakázunk - a völgyben nem lehetett, mert kemping volt, ráadásul tele -, aztán másnap reggel ezzel kezdünk. Juni hirtelen teljesen átment Duracell-nyusziba, egyfolytában csak szaladt meg mászott meg menetelt, mi meg csak mentünk utána. A szembejövők még mindig azt mondták, hogy messze van, és ilyen kicsi fiúval nem tudjuk sötétedésig megcsinálni. Zs. mondta is, hogy akkor ez a program már kimarad, mert tényleg előbb-utább csak vissza kell fordulni, de akkor másnap mégegyszer már nem érdemes visszajönni. Én meg úgy szerettem volna látni a vízesést! Mindenesetre Juni még mindig rohant előre, és amikor valaki azt állította, hogy már csak 20 percnyire vagyunk, úgy döntöttünk, hogy akkor csak megnézzük. Igaz, hogy végül volt az 30 perc is, de odaértünk, még szépen látszott is. Utána meg szedtük a lábunkat visszafelé, hogy legalább az út nagyobb részét még a teljes sötétség beállta előtt tegyük meg. Mert persze vizet, hátizsákot, zseblámpát nem vittünk magunkkal, hiszen mi csak éppen egy rövid sétára indultunk.
Végül az 5 mérföldelt 2,5 óra alatt lezavartuk.
Utána már csak alvóhelyet kellett találnunk, de ezzel is szerencsénk volt. A következő ajánlott túraösvény egész közel volt, és az országútról lekanyarodva remek kis parkoló fogadott bennünket – néhány autó már állt is benne, vagy kettő meg utánunk érkezett. A benne ülő fiatalok, a tiltás ellenére sátrat is vertek egy kicsit odébb. Mi megint az autóban éjszakáztunk.
 

Moab, Arches Natiional Park – Green River – Capital Reef National Park

április 20.
Reggel 6-kor telefoncsörgésre ébredtünk, mivel Drew és Diane hajnali tornát beszeltek meg. Diane ugyan elég nehezen ébredt, számunkra viszont ezzel biztosítva volt a korai indulás.
Igaz, egy kicsit elhúzódtak a dolgok, mert a kerékcsere (és pótkerék elhelyezés) miatt mindent ki kellett venni a csomagtartóból, így aztán ma reggel úgy csomagoltunk megint, mint aki éppen most indul útnak.
Először Moab határában letekintettünk a Green Riverre egy helyes kis hídról, aztán visszatértünk még az Arches Nemzeti parkba néhány sziklaív erejéig. A legkedveltebb turistalátványosság a Windows, ami két egymás melletti iv. A számomra legemlékezetesebb viszont a Double Arch volt, ahol Juni úgy döntött, hogy szépen leül, amíg mi felmászunk az ív alá, de amikor felértünk, és visszanéztünk, meglepődve láttuk, hogy önállósította magát, és félig már utánunk is mászott!
Ma szerencsére Zsuzsa vezetett, nekem kicsit kevés volt a három és fél órás alvás, így aludtam is egy kicsit, amíg a Green River nevú városka felé haladtunk (amely, érdekes módon, a Green River partján helyezkedik el).
Üt közben Zsuzsa nosztalgiázott egy kicsit, mert a nyári útjukon pont itt fogyott el (két benzinkút között) a benzinük, és 135 dollárba került az, hogy felhívták a 911-et, és két és fél óra várakozás után jött valaki, és hozott valamennyi benzint (ami megoldható lett volna 3 mérföldes stoppolással is).
Green River a dinnyetermeléséről híres (legalábbis abból gondolom, hogy egy hatalmas dinnyeszelet díszelgett a múzeum közelében, és a határban saját termesztésű dinnyét reklámoztak), és a John W. Powell múzeumról. Ő volt az, aki 9 emberrel és négy csónakkal nekivágott, hogy felfedezze a Green River és a Colorado addig még ismeretlen szakaszát.
A múzeumban volt egy csónak is kiállítva, amelynek a középső része fedett volt, és ezen állt egy karosszék. Teljesen hihetetlennek tűnik, hogy ebben a karosszékben tette volna meg az utat, de valami alapja csak lehet a dolognak, mert a múzeum falára faragott reliefen is így ábrázolják.
Mire megérkeztünk a Capital Reef nemzeti parkba, már elmúlt 4 óra. Így aztán csak gyorsan tájékozódtunk a Visitor Centerben,aztán már autóztunk is tovább az egyik túraútvonal, a Grand Wash Trail felé, amit Gábor is kinézett már nekünk, és a helyi ranger is az elsők között javasolt. Az egyetlen izgalom az volt, hogy másfél mérföldet földúton kellett megtenni, amit – a korábbi élményeink alapján – kissé aggódva vezettünk végig.
Ez a túra is magas, meredek sziklafalak közt vezet, viszont végig egy kiszáradt patakmederben, úgyhogy szinte alig volt benne szint. Kellemes sétát jelentett, talán azért is unta Juni annyira. 5 percenként ki- vagy bekéredzkedett a zsákba. Kb. az 5. ilyen alkalom után aztán Zsuzsa már nem vette vissza zsákba, ami viszont annyit jelentett, hogy mi előre mentünk, ő megállt egyhelyben, keservesen óbégatott, aztán amikor eltűntünk a szeme elől, rohant utánunk. Kissé szaggatott módja a haladásnak, főleg, amikor már azon aggódik az ember, hogy kezd rásötétedni, és még a földútról is ki kell valahogy jutni a kocsival.
Úgyhogy amikor megérkeztünk végre a parkolóba, egyből megjutalmaztuk magunkat egy kis keksszel meg banánnal, aztán a főbb útra visszatérve elindultunk a következő túraúthoz, ahol éjszakázni terveztünk, és a holnapi utunkat is kezdjük majd. Már ha nem esik. Ma a kanyonban ránkijesztett egy rövid zápor. De mire elővettük az esőkabátokat, és eldöntöttük, hogy akkor mégis inkább visszamegyünk, az erős szél már el is kergette a felhőket.
 

Moab – Island in the Sky 2.rész

április 19.
Tegnap este elég későn jutottunk hozzá a mosáshoz. Szerencsére Zsuzsa felvállalta a teregetést, ami azt is jelentette, hogy éjfélig a háziasszonynál is tartotta a frontot. Diane ugyanis igazi éjjeli bagoly. Ami persze azt is jelenti, hogy reggel csak támolyog félálomban a lakásban, amíg az első herbateáját meg nem itta.
Esős reggelre ébredtünk, úgyhogy a Visitor Centerben kezdtünk, hogy beszerezzünk egy új autós térképet. Ilyesmit ingyen osztogatnak minden információs központban, a közelebbi és távolabbi látnivalók térképeivel és prospektusaival együtt.
Mire itt végeztünk, az ég egységes szürkéje kicsit megbomlott, úgyhogy elhatároztuk, hogy megkockáztatjuk ismét az Insland in the Sky-be megyünk. Ez egy hatalmas fennsík a Colorado és a Green River között. Szinte szabályos szigetként emelkedik ki a folyók által lekoptatott területből.
A tegnapiakból tanulva a terv az volt, hogy csak közvetlenül az indulás előtt eszünk, nehogy Juni megint elaludjon, mire nekivágnánk. Sajnos a terv annyiban nem jött be, hogy Juni már a városból kiérve elaludt. Igy aztán az első látnivalót, a Mesa Arch-ot (egy kőből kivájt boltív, amiből ebből a parkban alig van – szemben az Arches-zel, amelyik pont ezekről híres), csak kettesben néztünk meg.
Ezután jött a Green River Overlook, azaz a folyóra lehetett lenézni, szinte térképszerűen, a parkolónál kialakított kilátóból.
Mára kezdett kijönni rajtam a fáradtság – pontosabban szólva, ragadt le a szemem reggel óta. Úgyhogy a következő úti cél előtt „szabadságot” vettem ki, és aludtam egy órát a kocsiban, amíg Zsuzsa és Juni tettek egy kört.
Amikor visszaértek, megebédeltünk, és közben érdeklődve figyeltük egymást egy chipmonkkal (ez olyan csíkos mókus féle). Ugyan mindenhová ki van írva, hogy az állatok etetése tilos, de ez az állatka pont olyannak tűnt, mint aki pontosan tudja, hogy valami jóra számíthat az emberektől.
Ezután jött a Grand View Overlook, a két folyó összefolyását lehetne látni jó messziről – ezt néztük meg néhány napja már jóval közelebbről, szebb látványosságként is. Ez a túra viszont jóval kényelmesebb, úgyhogy nagyobb is volt itt a turistaforgalom.
Juni kb. félútig eljött, aztán megmakacsolta magát, így kettéoszlott a csapat. Én gyorsított tempóban elmentem a kilátóhelyig, közben Zs. rábeszélte Junit, hogy ha megérkezem, akkor induljon el velem visszafelé a parkolóhoz, amíg ő is elmegy a kilátóig.
Előtte azonban még egy „gyors” tisztábatevés következett, ami legalább 15 percig tartott. Ennyire alaposan összekent gyerekkel már régen találkoztunk. Zs. szerint csak Vilma lányuk veszprémi „termelése” hasonlítható ehhez, amit 8 hónapos korában produkált.
Mindenesetre, amikor többé-kevésbe kivakartuk a kakiból, és némiképp átöltöztettük, mi ketten elindultunk visszafelé, Zsuzsa meg elügetett kilátni.
Út közben remek kavicsokat gyűjtögettünk, és ezzel el is töltöttük az időt, így az éneklésre és mesélésre most nem is kellett sort keríteni.
Este megint mi főztünk. A fő szakács Zsuzsa, én inkább csak kuktáskodom mellette, meg közben Juni fürdetésére is felügyeltem. Kapott néhány remek játékot – vajas dobozokat, műanyag poharat – Diane-től, úgyhogy szépen elvolt vele egy jó darabig. Amikor viszont egy kis időre magára hagytuk, hogy összehajtogassuk a megszáradt ruhát, egyszercsak megjelent csurom vizesen, roppan elégedett képpen.
Vacsorára megjelent Drew, Diane barátja is, aki lelkesen játszott és rajzolgatott Junival, meg Karen, egy török hölgy. Miután Drew elment, nekiálltunk hastáncolni. Karen kb. 10 éve tanulja, és az alkata ellenére (nagy darab nő) remekül mozog, a kézmozdulatai meg egyenesen csodálatosak. Tanítgatott bennünket, csak az volt a baj, hogy a hagyományos, majdnem minden befedő török ruhájától nem igen tudtam kivenni a mozdulatait.
Diane a maga stílusában táncolt – egyszerűen csak élvezte a mozgást, a zenét a táncot – amelyben a hastáncot keverte az ír stepptánccal, a tai chi mozdulataival és bármi mással, ami az eszébe jutott.
Én meg, a legnagyobb meglepetésemre, egész lazán improvizáltam az eddig tanultak alapján. Diane egy részét videóra is vette, úgyhogy végre egyszer visszanézhettem magam, hogyan is nézek ki kívülről, tánc közben. Kaptam kölcsön szoknyát, rázókendőt, még egy pénzes felsőt is, egész más volt ebben táncolni, mint a kirándulós nadrágomban és egy bő flanellingben. Közben időnként váltogattuk a zenét, úgyhogy egy ideig még magyar népzenére is hastáncoltunk.
Amikor felmerült ez az út, valahogy beugrott a kép, hogy a sivatagban hastáncolok. Most ez, ha nem is tökéletesen az elképzelésem szerint, de tényleg megvalósult. Csak amikor végre aludni mentünk, néztem meg az órán, hogy fél 3-ig fenn voltunk. (Zsuzsa és Juni 11 körül vonultak vissza.)
 

2011. április 19., kedd

Moab – Canyonlands, Island int he Sky

április 18.
Tegnap este éjfélkor fejeztem be a napi események leírását és feltöltését, de most legalább napra kész vagyok. Még a fényképeket is letöltöttem a fényképezőgépről, de selejtezni már nem volt lelkierőm, így a további képekkel kicsit még várni kell.
Zsuzsa este azzal búcsúzott tőlem – mert még külön szobát is kaptam, meg egy jó kis matracot a földön -, hogy reggel 7-kor kelünk, és 8-kor kilépünk az ajtón. Én a fél 7-es kelést javasoltam inkább, végül 6-kor már jött ébreszteni. Gyorsan megbeszéltük a napi terveket, aztán ő kezdte összekészíteni a dolgokat, én meg elküldtem egy-két levelet különböző hozzátartozóinknak, meg a fényképeket próbáltam rendezni a fennmaradó időben. Közben Juni is felébredt, és Zsuzsa férje is telefonált, úgyhogy reggeli nélkül is remekül kitöltöttük az időt 8-ig.
Tankolás, bevásárlás – rántott csirke és spenót, friss bagettel, reggelire, az esti vacsorához, amit a vega háziasszonyunknak beígértünk, cukkini meg saláta – aztán irány a kerékcsere bolt.
Az egész kerékcsere biznisz 20 perc alatt megvolt! Maga a kerékcsere rövidebb ideig tartott, mint az adminisztráció, pedig mind a négy kereket lecserélték, mert a két újat, amit vettünk, hátra tették, a hátsókat meg ellőre. Heten nekiestek, és ripsz-ropsz már kész is volt. Nekünk már csak fizetni kellett. 125 volt kerekenként, plusz kétszer 8 dollár környezetvédelmi díj, mert otthagytuk nekik a kipukkadt első kereket, meg a másikat is, amit lecseréltek – viszont nem számítottak fel szerelési díjat.
A nemzeti parkhoz érve a Visitor Centernél egy padon megreggeliztünk (egyben meg is ebédeltünk). Akkora szél fújt, hogy még a bagettet is majdnem elfújta, zacskóstól.
Miután jól laktunk, tovább autóztunk a park belseje felé, a megfelelő ösvény kezdetéhez. Ez a rövid idő is elég volt Juninak, hogy elaludjon. Persze, amikor kivettük a kocsiból, hogy áttegyük a hordozóba, felébredt, és nagyon hangosan tiltakozott. Jönni nem akart, beülni nem akart – szóval ismét bevettük a Montain Lion projektet, a parkolóban tartózkodók nagy örömére. Zengett az egész környék az elkeseredett gyermektől – lehet, hogy azért sem indult el rajtunk kívül senki a Syncline-loop-on.
Nyolc mérföld, 700 méter szint – a leírás szerint 5-7 óra, az általunk is választott irányt javasolva. Fél 12-kor keltünk útra.
Mindjárt az első másfél mérföld végig szerpentines, keskeny ösvényes leereszkedés volt. Elég meredek, de nem „megoldhatatlan”. Szép lassan eljutottunk a kanyon aljába, aztán már a kiszáradt patakmedret követtük jó darabig. Olyan sokáig, hogy már gyanús is lett, hogy esetleg elnéztük a felfelé tartó leágazást. Mert sajnos az az igazság, hogyha az ember az autóját egy magas hegyen lévő parkolóban hagyja, aztán leereszkedik egy patakvölgybe, akkor előbb-utóbb ismét kapaszkodnia kell.
Már éppen kezdtünk nagyon elbizonytalanodni, amikor végre szembejövőkkel találkoztunk, akik megnyugtattak, hogy jó helyen vagyunk, mindjárt jön az elágazás, és bizony számítsunk meredekre, meg némi sziklamászásra is.
Mi persze egyből gondoltuk, hogy nem lehet ez olyan nehéz, valószínűleg csak ők kispályások, hiszen az útleírás is megmondta, hogy az eleje, ahol leereszkedtünk, a nehezebb.
Mindenesetre, amikor megláttuk a felmenő ösvényt, egy kicsit szívtuk a fogunkat. Juni, aki ma amúgy sem remekelt a gyaloglással, pont itt jelentette ki, hogy már pedig ő a hátizsákban akar továbbjönni. Zsuzsa viszont nem akarta ezen a meredeken a hátán cipelni, úgyhogy kezdődött az alkudozás, hogy ne mondjam korumpálás, hogy jöjjön a saját lábán. Szóba került begel (ez valami péksütemény féle), banán, végül a csokoládé is. Ez egy darabig hatott is, de amikor már úgy látszott, hogy elég közel vagyunk a nyereghez, ahol a csokoládé ígéretből valósággá válhatott volna, és ami mögött már a nem messze a parkolót sejtettük, Juni megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó tovább jönni. Az ösvény meredeken, és néha szinte láthatatlanul vezetett felfelé, Zs. messze nem érezte magát elég felkészültnek, hogy iitt még cipelje is a gyermeket, aki viszont minden látható és hallható módon jelezte, hogy márpedig ő innen egy tapodtat sem mozdul a saját lábán.
Ennél a jelenetnél értek utol bennünket a mai napra kirendelt őrangyalaink – akikkel egyszer már,úgy egy órája, szembemenetben is találkoztunk. Három egyetemista fiatalember volt.
Az első megállt, és megkérdezte, tudnak-e bármiben segíteni, vigyenek-e valamit? Mondtuk, hogy inkább valakit, de mivel nem voltunk elég határozottnak, úgy érezte, nem gondoljuk komolyan. A barátja, aki mögötte jött, és akinek – mint utólag kiderült – 20 unokaöccse és –huga van, már jobban átlátta a helyzetet. Ő is megkérdezte, hogy segíthet-e, aztán konkrétan fel is ajánlotta, hogy viszi Junit. Érdekes módon, Juni megérezhette, hogy merénylet készül ellene, mert hiába akart eddig bemászni, most megint bevetette a „már pedig engem senki emberfia bele nem kényszerít ebbe a hátizsákba” módszert. További 5 percen belül azért nagy nehezen csak beletuszkoltuk, ami ellen persze nagyon hangosan és viszonylat hosszan tiltakozott. Még szerencse, hogy a fiatalember roppan türelmesen viszonyult a helyzethez (lehet, hogy mazohista volt).
Mindenesetre ez után átvettük az ő tempójukat, ami különösen nekem okozott problémát, mivel ilyen meredeken még lassan és megfontoltan is nehezen haladok, nemhogy úgy, ha rohannom kell.
A hegytetőre érve az első fiút felváltotta a második – szerencsére ez a váltás már minden különösebb cirkusz nélkül, villámgyorsan megtörtént. Mivel a parkoló még mindig sehol sem volt, a fiút vagy egy órán át vitték Junit, ami távolságban sem volt jelentéktelennek mondható.
Amikor végre leültek pihenni, Juni egyből jelentkezett, hogy ki akar szállni. Így aztán innentől kezdve megint a saját lábán jött. A fiúk egy ideig még tartották a tempónkat, aztán szépen lassan elhúztak (annyira azért nem voltak olyan jó kondícióban ez után az extra cipekedés után, hogy pillanatok alatt lehagyjanak). Mi meg a saját – illetve Juni tempójában haladtunk tovább. Közben egyre sűrűsödtek az esőfelhők, és a parkoló csak nem akart felbukkanni, viszont mindig újabb és újabb emelkedők, mélyedések, patakmedrek és hasonlók kerültek elő.
Végül az eső is kitört, hideg széllel felturbózva. Juninak már végleg elege volt az egész napból, nem tudtuk mennyire vagyunk a parkolótól, este 7 óra volt – nem egy túl jó kombináció. Egyszercsak megjelent a 20 unokaöccsös srác, aki amint esni kezdett, visszafordult értünk. Nem sokat teketóriázott, a vállára dobta Junit, és sietősre vette a figurát. Juni ordított, Zsuzsa csitítgatta, mindnyájan haladtunk – végül még a parkoló is előkerült.
Messze többnek tűnt ez a körtúra, mint 8 mérföld! De legalább a végére értünk, 7 és fél óra alatt.
A parkolóban elbúcsúztunk a fiúktól, miután megbeszéltük az útiterveinket, és megállapítottuk, hogy van még rá esély, hogy összefussunk (persze, ha van eszük, messze elkerülik ennek még a lehetőségét is.) Közben az eső is eleredt, úgyhogy sötétben, esőben indultunk haza. Az úton alig látszott a felfestés, a városba érve még a nedves felületen csillogó reklámfények is erősen rontottak a dolgokon. Szerencsére Juni, akinek indulás után egymás után legalább 15-ször mondtam el (természetesen az ő kérésére, és nem hobbiból) a „Minden reggel a patakban megmosdik a kiskacsa’ kezdetű remekmű
vet) eddigre már aludt. Nélküle is elég izgalmas volt megtalálni a balra kanyarodás helyét Moáb végén. Pedig már GPS-ünk is volt. Valamilyen ismeretlen okból kifolyólag az egyik megint elkezdett működni. Mondta is, hogy ITT forduljak balra, de olyan sötét volt, hogy egyszerűen nem láttam a bejövő utat. Még jó, hogy jött egy autó a szembesávban, és biztosított egy kis fényt a helyzet felméréséhez.
Mondhatom, nagyon megörültem, amikor végre hazaértünk.
Zsuzsa egyből nekiállt vacsorát főzni, mert ezt még reggel felajánlottuk, amikor még hittünk abban a tervünkben, hogy legkésőbb fél 8-ra otthon leszünk.
Én meg kint maradtam a kocsiban blogot írni, meg az alvó Junit őrizni – akit addig nem akartunk megmozdítani, amit nem muszáj. Szegény gyerek, annyira kimerült a napi izgalmaktól, hogy amikor Zs. végre kiemelte az ülésből, szinte fel sem ébredt.
 

2011. április 18., hétfő

Moab – Arches

április 17.
Megint reggel 5-kor keltünk, bár most nem a hideg, sokkal inkább a kerékhistória izgatott minket. 6-kor már útra is keltünk. Mikell, akinek ugyan még lett volna egy fél napja kirándulni (vagy relaxálni), mielőtt hazaindul, megígérte, hogy elkísér minket Moábig, illetve, mivel mi csak 40-nel terveztünk menni egész úton, majd később utánunk indul, hogy ha valahol mégis megint lerobbanunk, segítsen. Zsuzsa amúgy is szerette volna, ha eljön velünk a vendéglátónkhoz, hogy igazolja a történetünk hitelességét (mivel fél évvel ezelőtt ugyanitt, a vendéglátónk barátjához érkeztek X órás késéssel, mivel útközben kifogyott a benzinjük). Meg a kerekes is kevésbé akar talán átverni bennünket a jónak mondott használt kerékkel, ha látja, hogy nem csak két külföldi nővel beszél.
Szerencsésen megérkeztünk Moábba. Közben volt alkalmunk megtapasztalni az amerikaiak türelmét. Végig 35-40-nel hajtottam, és senki nem dudált vagy villogott rám, még akkor sem, amikor hosszú kilométereken (akarom mondani mérföldeken) át nem tudtak megelőzni a záróvonal miatt. Igazán kellemes meglepetés volt ez a magatartást.
Vagy fél órával utánunk Mikell is megérkezett. Úgyhogy már csak egy gyors zuhanyozásra volt időnk - már 5 napja (vagy 6) voltunk minden különösebb komfort nélkül a sivatagban, aztán nekivágtunk a városnak. Igaz, hogy vasárnap volt, de az elképzelésünk az volt, hogy mivel itt pont most egy hatalmas terepjáró találkozó zajlik (állítólag a világ minden részéből 4000 FWD (four wheel driver) gyűlt össze), ezért biztosan nyitva lesznek a szerelőműhelyek is.
Sajnos az elképzelés nem vált be, de azért mégis szerencsénk volt, mert a város egyetlen és/vagy legjobb gumisa éppen bent volt a műhelyében. Ugyan nem dolgozott, de azért hajlandó volt kijönni, és megnézni a kocsit, majd közölte, hogy másnap (azaz hétfőn) megoldja a problémát.
Így aztán megköszöntük Mikell eddigi segítségét (semmi pénzt nem fogadott el a benzinért, amit miattunk furikázott el, még szerencse, hogy volt nálunk egy kis magyar bor meg fokhagymakrém), természetesen meghívtuk Magyarországra, majd érzékeny búcsút vettünk egymástól, és mivel a kerekes azt állította, hogy ezekkel a pótkerekekkel, kellő óvatossággal akár 5000 mérföldet is lehet menni (végszükség esetén), elmentünk a mára tervezett Arches nemzeti parkba, amely a szél által kimart íveiről kapta a nevét.
Három kisebb kirándulást tettünk – az elsőnél Zsuzsa megállapította, hogy a mostani hőmérséklet semmiben nem különbözik a nyári rengeteg foktól. Én ilyen összehasonlítást nem tudtam tenni, csak úgy magamtól volt nagyon melegem.
Később viszont megenyhült az idő, és innentől kezdve már csak a finom homokban való gyaloglás nehezítette a dolgunkat. A szép vörös homokkő sziklák, a kaktuszok, gyíkok és valami érdekes kék madár, viszont biztosították a szükséges energiát.
A három túra összesen 6 mérföld körül volt, ami nem is rossz, tekintve, hogy csak kettő körül kezdtünk bele, és elvileg 6-ra vissza kellett volna érni a vendéglátónkhoz (gyakorlatilag kb. 7—re értünk vissza).
De azért ne képzeljétek, hogy minden nap túrázunk, az eddig eltelt 11 napból legalább kettő olyan volt, amikor nem is volt bakancs a lábunkon.
Úgy tudtuk, hogy a háziasszonyunk valami partit ad, ami 6-kor kezdődik, és bennünket is szeretettel várnak rá. Gondoltuk, hogy egy ilyen partira biztosan nem mindenki érkezik pontosan, úgyhogy nem is nagyon izgattuk magunkat a késés miatt. Amikor megérkeztünk, láttuk, hogy egy csomó kocsi áll a ház előtt, aztán hamar rájöttünk arra is, hogy ez a parti tulajdonképpen egy meditációs összejövetel. Zsuzsa és Juni mindjárt csatlakoztak is a körhöz, nekem meg szabadott a blogot írni, mert már nagyon nagy volt a lemaradásom.
 

Needles – Sqaw Flat Loop – Elephant Hill

április 16.

A hidegre való tekintettel, már reggel 5-től csak azt figyeltük Zsuzsával, mikor ildomos már felkelni. Amint észrevettük, hogy a másik is ébren van, gyorsan megegyeztünk, hogy beköltözünk az autóba, én majd írom a blogot, ő meg csiszolgatja az útitervet.
Mikell, aki mellettünk parkolt, és a szabad ég alatt aludt, már ébren volt, és egy fejlámpa mellett olvasgatott, de amint meglátta a mozgolódásunkat, egyből nekiállt teát főzni, meg paprikás hagymás tojást sütni. Igazán nem számítottunk ilyen úri kiszolgálásra, de úgy tűnt, örül, hogy talált magának egy kis társaságot. Rajtunk igazán ne múljon a dolog, ha jót tehetünk valakivel 
Zsuzsa a Needles egyik speciális részére szeretett volna eltúrázni, ahol egész közel lehetett volna menni néhány nagyon szép homokkő toronyhoz. Meg is tárgyalta Mikell-lel a dolgot, aki ugyanazt az útvolanat ajánlotta, mint korábban már Zs. férje is. Így aztán ennek vágtunk neki. Zsuzsa nagy csalódására azonban (persze nem az első mérföldeken) kiderült, hogy ez messze nem az a túra, amit ő szeretett volna. Ráadásul az út eleje, elég hosszan, csak sima lapos (persze mutatós sziklák közti) terepen vezetett, amiben semmi kihívás nem volt. Viszont remekül kifárasztotta Junit, aki pompás időzítéssel akkor érte el az „olyan fáradt vagyok, hogy már mindenre nemet mondok” állapotot, amikor az egyetlen meredekebb sziklás részhez értünk. Nem akart jönni, nem akart a hátizsákban ülni, nem akart …. Korábbi tapasztalataink alapján már tudtuk, hogy ilyenkor csak egyetlen mód van, ha nem akarunk ott ragadni valahol, erőszakkal bele kell gyömöszölni a hátihordozóba, ahol aztán idővel általában el is alszik. Ez a művelet a Mountain Lion (azaz hegyi oroszlán) projekt, ilyenkor ugyanis – begyömöszölés közben, és még utána is egy darabig – úgy üvölt, hogy a hegyi oroszlán (ha van is a közelben) világgá szalad ijedtében.
Szóval éppen a Mountain Lion projekten dolgoztunk – két ereje teljében lévő nő próbált bent tartani és beszíjazni egy vonagló, magát megfeszítő és folyton rugdaló, ordító fiúcskát egy hátizsákba -, amikor mellénk ért egy fiatalember. „Minden OK?” érdeklődött futtában, mire megnyugtattuk, hogy bárminek is látszik a helyzet, nem nyúzzuk éppen a gyerekem, ő meg el is hitte, és elhúzott. Vagy csak nem szeretett volna szem- és fültanú lenni.
Na, ez a sziklanyereg volt az a rész, ahol Zsuzsa végre elhitte, hogy TÉNYLEG tériszonyos vagyok. Valószínűleg nem olyan veszélyes helyek ezek, láttam a legkülönbözőbb korú és alkatú embereket, akik elhúztak mellettünk, de nekem azért csak erősen dobogott a szívem, amikor egyik-másik felmászást, leereszkedést sikeresen véghezvittem. (Úgyhogy büszke is vagyok magamra. Zs. persze még büszkébb lehet, mert ő mindezt Junival a hátán vitte véghez.)
Éppen kései ebédünket fogyasztottuk egy szikla árnyékában, amikor Mikell, aki a délelőttöt olvasgatással töltötte, és csak ebéd után vágott neki a túrának, utolért bennünket. Juni ma már minden vonakodás nélkül hajlandó volt elfogadni a „szolgálatait”, úgyhogy Zsuzsa szusszanhatott egyet.
A parkolóba érve megállapítottuk, hogy olyan korán van, hogy még jut idő egy kisebb túrára, hátha mégis meg tudnánk közelíteni a Zsuzsa által vágyott részt.
Ki is néztünk magunknak egy földutat, ami egész szolid volt, óvatosan haladva el is jutottunk a parkolóig, ahonnan már csak terepjáróval lehetett volna tovább haladni, ha nem lett volna lezárva. De még a terepjárók közül is csak az igaziakat tudtam volna nagy nehezen elképzelni – meredek emelkedő, kanyarok, akkor a sziklás buckákkal, hogy Juninak gondot okozott fellépni rájuk. El nem tudom képzelni, hogy tud itt bárki is autóval közlekedni, még ha négy kerék meghajtásos is.
Mi mindenesetre gyalog mentünk fel a platóra (ahol egy tábla diszkréten figyelmeztetett, hogy innen autóval már ne tovább, mert a következő lépés a lezuhanás), körülnéztünk, fájlaltuk, hogy tovább kell mennünk, mert estére már Moabban vár a host (meg a következő nemzeti parkok). Elbúcsúztunk Mikelltől, és elindultunk visszafelé a földúton. Az egyik fordulóban sajnos nem sikerült kikerülnöm néhány nagyobb követ, s nem sokkal később kiderült, hogy bizony kidurrant a jobb első kerekünk.
Még csak a sopánkodásnál tartottunk, amikor Mikell utolért bennünket a kocsijával, és miután látta, mi a helyzet, egyből a helyzet magaslatára emelkedett, és lecserélte a kerekünket. Sajnos csak az a buta ideiglenes pótkerék tartozott a kocsihoz. kerékcsere közben a kézikönyvből kiolvastuk, hogy ha maximum 50 mérföldes sebességgel megyünk, akkor akár 50 mérföldet is mehetünk vele. Igaz, hogy Moab 70 mérföldre van, de reméltük, hogy csak kibír még ennyit is.
Hiú remény volt! Alig egy-két kilométer múlva éreztem, hogy valami nem stimmel, leálltunk az út szélén, és kiderült, hogy a pótkerék lapos – a homokos leálló sávban, ahol lecseréltük, ez nem tűnt fel. Mikell még mindig mögöttünk jött, meg akart bizonyosodni róla, hogy minden rendben van, de ugye semmi nem volt rendben.
Pumpa persze egyik autóban sem volt. Viszont volt neki is egy pótkereke, megpróbáltuk azt feltenni, de már néhány méter után olyan furcsa hangokat adott, hogy nem is mentem tovább.
Némi töprengés után Zsuzsa és Mikell elindultak a legközelebbi településre, hogy térerőt nyerjenek, és telefonáljanak a vendéglátónknak, aki este 6-ra várt (volna) bennünket, és megpróbáljanak kereket szerezni, én meg ott maradtam az út szélén Junival, és meséltem neki. A Scoobydoo-ban az első fejezetnek is csak a harmadáig jutottunk, de az egércsalád karácsonyáról szóló mesét vagy 20-szor is újra rendelte. Így aztán ki is töltöttük azt a több mint két órát, amíg Zsuzsáék visszaértek. Térerő csak vagy 30-40 mérfölddel odébb volt, viszont közben találtak egy benzinkutat, ahol legalább a pótkereket fel tudták fújni. Úgyhogy megint átcseréltük az eredeti pótkereket, aztán elmentünk egy másik ingyen kempingbe éjszakázni. Mindenesetre ez sem ment gondtalanul, mert egy hosszú földúton kellett behajtani, sötétben. Persze abszolút lépésben mentem, de még így is tövig rágtuk a körmünket közben, nehogy ez a kerék is tönkremenjen.
Juni is hozzátette a magáét a történethez, mert olyan alaposan összekakilta magát, hogy szinte minden ruhadarabot cserélni kellett rajta. Mindezt egy fejlámpa fényénél az autóülésen.
Úgyhogy némi paradicsomos tészta után már csak arra vágytunk, hogy végre elvackolódjunk az autóban.
A mai nap nagy-nagy tanulsága: Időről időre, de nagyobb utazások előtt mindenképpen ellenőrizzük, hogy a pótkerékben megfelelő a nyomás!!!
 

Confluence Overlook Trail

április 15.
A reggeli koránkelés semmi nehézséget nem okoz! Addigra már általában annyira elegünk van a gyűrődésből – bármilyen formában alszunk is -, hogy alig várjuk a napfelkeltét. A mai különösen jól sikerült. Se hó, se fagy – helyette viszont köröskörül gyönyörű sziklák.
Persze nem kell NAGYON korai kelésre gondolni, fél 7 előtt nem igen világosodik. 8-ra viszont már menetkészek is voltunk. Ne kérdezzétek, mivel tudunk ennyi időt eltölteni. Maradjon ez a mi titkunk – főleg, hogy előttem is teljes mértékben titok, de tény, hogy nem a tájat bámuljuk. Na, ja, azt is. Meg fényképezünk is – de csupán kötelességből, a még pontosabb tájékoztatás kedvéért 
A mai program egy 11 mérföldes túra volt, ami kb. 18 kilométernek felel meg. A leírás 4-5 órára saccolja, amit mi alapból felszoroztunk a bébifaktorral, és 8-9 órának lőttünk be (az első – egyik legnehezebb mérföld – után ezt 11 órára módosítottuk). Reggel 8 órás indulás miatt ez teljesen reális terv volt.
Juni rengeteget gyalogolt, ami nagyban könnyítette Zsuzsa dolgát, és persze alapjában határozta meg a tempónkat. Mindjárt az elején sziklás tereppel kezdődött, Egy platóról ereszkedtünk le a kanyon aljába. Ez Juni kedvenc terepe. Nagy lelkesedéssel és ügyességgel, és nálam sokkal-sokkal kevesebb félelemérzettel mozog ezen a terepen. Ami egy ilyen impulzív kisfiú esetében, sokat ront a komfortérzetemen. Zsuzsáén meg – gondolom – az, hogy folyton hangosan kifejezést is adok ennek az érzésemnek: Fogd meg a kezét, ne ő menjen kívül, Juni!!!!! és hasonló megjegyzésekkel.
A helyzet valószínűleg nem annyira drasztikus, ahogy én érzem, de a tériszonyom mellé egy izgő-mozgó kisfiú egy szakadékos terepen nem a legjobb kombináció – bármilyen gondos is az anyukája.
Az első leereszkedés után némi sima terep jött – általában ilyenkor csökken Juni gyaloglási kedve - aztán megint felkapaszkodtunk mindenféle sziklákon, aztán megint leereszkedtünk, aztán megint fel! Mint a legelső bejegyzésekből kiderült, nem igazán mélyedtem el előre a túratervben, így egy kis meglepetést okozott, hogy végülis nem a folyópartra, hanem egy nagyon magas kilátópontra igyekszünk.
Útközben többen is megelőztek bennünket. Általában mindenkivel váltunk pár szót, Zsuzsa különösen ügyes ebben. Érdekes megfigyelni kik túráznak ezeken az útvonalatok. Túlsúlyban vannak az „ezüst nomádok” (azaz a nyugdíjasok, akik azzal töltik a felszabadult idejüket, hogy utazgatnak mindenfelé). Találkoztunk például (még a Natural Bridges-ben) egy német hölggyel, aki legalább 70 évesnek látszott, és elmesélte, hogy két éven át bébiszitterkedett New Yorkban, hogy az így keresett pénzből, immár több éven keresztül, évente 3-4 hónapot valahol Amerikában utazgasson.
A mai túrán két öregúr csatlakozott hozzánk egy darabon, hogy túrázás közben beszélgessünk. Aztán megálltak reggelizni, aztán megelőztek bennünket, amikor mi álltunk meg tízóraizni. Persze jóval hamarabb értek a Colorado és a Green River összefolyásának „felülnézetéhez”, úgyhogy már visszafelé jöttek, mire mi odaértünk.
Sokan nem is gyalogolnak ezen a terepen, hanem futóedzést tartanak. Az egyik ilyen fickó, aki elszaladt mellettünk, visszafelé is utolért bennünket, és egy kis beszélgetés után felajánlotta, hogy viszi Junit. Juni először nagyon tiltakozott, de amikor egy meredek szikláról több kézen keresztül végül Mikell kezében landolt hátizsákostól, már nagy kegyesen megengedte, hogy az utolsó mérföldön ő vigye. Egész addig Zsuzsa gyerekvivő tempójában mentünk, innen viszont már „csak” annyi volt a feladatunk, hogy tartsuk a tempót vele – ami nem is volt olyan egyszerű! Úgy loholtunk utána, hogy még az izgalmasabb szakaszokon sem volt időm félni. Közben kiderült, hogy Coloradoban lakik, ács-asztalos, és szabad idejében sziklát mászik meg síel, szóval nem csoda, hogy jobban bírta a terepet nálunk.
Az autóhoz érve láttuk, hogy az öregurakat is „elbűvölhettük”, mert az autó ajtajába becsúsztatva egy névjegykártyát találtunk, amelyben sajnálkoztak, hogy nem tudtak megvárni bennünket, viszont megadták a telefonszámukat, ha éppen feléjük járnánk.
Nem akartunk még egyszer a csak félhivatalos (inkább, ha nem nagyon szőrözik a ranger, akkor kidumálható) helyen aludni, így aztán elmentünk egy, a park bejáratán kívül eső táborhelyre. Ezek a táborhelyek olyanok, hogy beugró sátorhelyek vannak kialakítva, viszont se víz, se WC, se semmi – viszont nem is kell fizetni, mégis legális.
Amíg mi a sátor felverésével voltunk elfoglalva (gondoltuk, kipróbáljuk, milyen az autóban alváshoz viszonyítva), Mikell – Juni hathatós segítsége ellenére – összecsapott egy kis vacsorát, makarónit, szósszal, sülthús darabokkal, mindenféle zöldségekkel. Kétszeresen is finom volt, egyrészt, mivel egy ideje már nem ettünk igazi főtt ételt (csak egyszer az ablakban melegített ravioli konzervet), másrészt, mivel nem nekünk kellett főzni, harmadrész, egyszerűen mert finom volt.
Micsoda élet van egy ilyen sátorhelyen! Alig találtunk szabad helyet, és amikor mi már rég aludni mentünk, még akkor is hangos beszélgetés és nevetgélés hangzott mindenfelől. Pont mint Vásárosnaményben a diszkó melletti kempingben.
Juninak alaposan aláágyaztunk, aztán mindenfélébe beöltöztettük, bebugyoláltuk, még be is takargattuk. Éjszaka azonban többször is sikerült neki kikeverednie a csomagolásból – elég volt, ha a feje nem volt betakarva, már fázott.
Nem is csodálom, mert én is. A hálózsákban (a kocsiban alvásnál jóval több réteggel) kellemes volt a klíma – főleg, miután a párnahuzatba gyömöszölt flanelinget párna helyett inkább lábzsáknak használtam – de amint a fülemről lecsúszott a hálózsák, egyből sietve visszarángattam. Úgyhogy összességében mégis az autóban alvás mellett teszem le a voksot.
 

Hite (Colorado-völgy) – Canyonlands Needles

április 14.
Reggel arra ébredtünk, hogy behavazódtunk. Na, nem vészesen, de azért az ablakon is volt hó, meg a rendszámtáblán is. Szerencsére jó meleg hálózsákot kaptam kölcsön, egyáltalán nem fázom benne – úgy tűnik, Zsuzsa kevésbé szerencsés. Viszont ma reggel én ébredtem előbb, úgy fél 7 felé. A hó láttán nagy kedvem nem volt kimászni az autóból, Zsuzsa hősiesebb volt (vagy jobban kellett pisilnie), úgyhogy a reggeli rendezgetést ő intézte.
Egy órai vezetés után már kicsit felmelegedett az idő, és amúgy is vörös homokkő formák közé értünk, a vörös meg tudvalevőleg meleg szín, így aztán megálltunk reggelizni néhány kellemes lapos sziklánál.
Innen már gyorsan eljutottunk Hite-ba, ahol a visitor centerben megint gyűjtöttünk prospektusokat, aztán le akartunk sétálni a Coloradohoz, de nem sikerült, mert túl sáros volt a partja. Találtunk viszont egy golflabdát, amelyiket rugdosva-dobálva nagyban növelni tudtuk Juni haladási sebességét is.
Úgy látszik, sok errefelé a horgász, mert a parkolóban, a WC mellett, kiépített haltisztító hely is van.
Átmentünk a Colorado feletti hídon, hogy közelebbről is bekukkantsunk a Catarah-canyonba, amely az egész Colorado folyó legveszélyesebb része.
Zsuzsa nem rég olvasta a Powel-expedíció leírását (ők voltak az első fehér emberek, akik végighajózták az akkor még ismeretlen Coloradot), és az utunk egy jó részét ez inspirálta.
A következő a Dirty Devil River kanyonja volt. A benne folydogáló patakocska ugyan nyomába sem ér a Coloradonak, de maga a kanyon nagyon impozáns.
Kísérletképpen kitettünk két raviolikonzervet az ablakba, hogy hátha út közben felmelegszenek. Monticelloban álltunk meg ebédelni, sajnos a visitor center éppen zárva volt (amikor később kinyitott, akkor sem volt sok haszon belőle, mert a hölgy nem igen foglalkozott Zsuzsával, mivel a barátaival beszélte meg éppen a lánya esküvőjét). Asztalok ugyan voltak, két helyen is, de olyan hideg szél fújt, hogy inkább valami melegebb helyet kerestünk. Először körbejártuk az egész épületet, hátha találunk valami szélvédett helyett, de végül a WC előterében kötöttünk ki, ahol Junit és a konzerveket is a pelenkázóasztalra telepítettük, és így fogyasztottuk el, igazán kulturált körülmények között, az ebédünket: raviolit spenótkonzervvel.
Innen már csak egy ugrás volt a Canyonland Needles részlege, ahova 4 óra körül értünk, s a terveknek megfelelően még megcsináltunk négy kisebb túrát. Túra közben ugyan Juni elég fáradtnak tűnt, de úgy látszik mégsem sikerült eléggé lemeríteni, mert az esti elalvás elég nehezen ment.
Ez a blogbejegyzés is azért sikerült ilyen lerövidítettre, mert nem tudtuk addig elaltatni, amíg mi is aludni nem mentünk. Semmiképpen nem akart kimaradni az eseményekből – amik blogírásból és Zsuzsa támogató féléber – félkómás állapotából állt.
 

2011. április 15., péntek

Natural Bridges

április 13.
Már éppen kezdtem volna belejönni az alvásba, amikor virradni kezdett, és Zsuzsa (aki szintén „kissé” éberen aludt, melegen érdeklődött, hogy ugyan meddig akarunk még „lustálkodni”. Így aztán gyorsan átrendeztük a csomagokat, Junit visszapakoltuk a gyerekülésbe és nekivágtunk a Monument Valley-nek, ahol az összes olyan indián filmet forgatják, amit nem Andalúziában (Spanyolország) vesznek fel.
Fantasztikus látvány a síkságból kiálló mindenféle sziklaforma – tornyok, csipkézett vonulatok.
A vörös homokkő még impozánsabbá tette a látványt. Találtunk egy remek(nek kinéző) Visitor Centert is. Sajnos mindenre az volt kiírva, hogy 9-kor nyit (még a WC is zárva volt), a szél meg elég szépen fújt, így aztán megszavaztuk, hogy majd később reggelizünk.
A később végülis fél 12 lett, amikor elértünk a Natural Bridges információs központjához.
Ahhoz azonban, hogy ide eljussunk, nem csak a színpadi díszletnek kinéző homokkő formációk között kellett elhaladni, de egy meredek és nem túl széles szerpentinen is felkapaszkodtunk egy szinte teljesen függőleges falon. Nagy élmény volt – aki ismer, elképzelheti mennyire élveztem. Fényképezni azért megálltunk vagy kétszer, ezt nem lehetett kihagyni.
Az információs központban megreggeliztünk és egyben meg is ebédeltünk, megnéztük az ismertető filmet, aztán nekivágtunk a tervezett kb. 13 km-es túránknak, melynek az volt a célja, hogy megnézzünk három természetes, szél és víz vájta, kőhidat. Mindenféle ösvényeken, lépcsőkön és létrákon leereszkedtünk a kanyon aljába – megint csak nagyon izgalmas volt (nekem legalábbis). Az a rész különösen, amikor Juni már olyan fáradt volt, hogy nem tudott jönni a saját lábán, de ez egyben azt is jelentette, hogy olyan fáradt, hogy minden ellen tiltakozik. Mire végre bekötöttük a hordozóba (és még utána is egy jó darabig), zengett az egész kanyon. Így aztán mindjárt azt is megtapasztalhattuk, hogy milyen szépen visszhangzik.
A kanyonban remek túrát tettünk. Az ösvény hol a patak egyik, hol a másik oldalán haladt, több-kevesebb gondossággal jelölve is volt. Miután Juni kialudta magát, megint szorgalmasan gyalogolt. Ha nem, akkor Zsuzsa azzal kecsegtette, hogy ha jön, akkor majd én éneklek neki. Ugyanis már út közben elkezdem neki énekelgetni, és hamar megtanulta, hogy „suss nap” (Süss fel nap), „kígyó” (azaz Tekeredik a kígyó, rétes akar lenni) vagy „nem eső” (Esik az eső, ázik a vessző) a pillanatnyilag kedvére való. A kedvence azonban az Érik a szőlő, hajlik a vessző volt. Én sem gondoltam volna soha, hogy valaha egy amerikai kanyonban ezt a dalt fogom vég nélkül énekelgetni.
Az első két hidat hamar megtaláltuk, a harmadikhoz azonban már sokkal kevésbé jelölt ösvény vezetett – nagyjából semennyire sem volt jelölve. Persze ez olyan nagyon nagy bajt nem jelentett, mert a kanyon falai nagyjából behatárolták az irányt és a lehetőségeket, de azért nem mindegy hogy egy kijárt ösvényen haladsz, vagy egy ágakkal benőtt meredélyen próbálod átverekedni magadat. Az előttünk haladó lábnyomokat követtük, míg végre megláttuk a harmadik hidat is – és egyben döbbenten tapasztaltuk, hogy abszolút zsákutcába jutottunk. Szomorúan megállapítottuk, hogy félrevezettek bennünket a lábnyomok, szóval valószínüleg már az előttünk járó is bénázott, mi meg még rátettünk egy lapáttal, amikor megerősítettük a hibás nyomokat.
Ezzel együtt még mindig megmaradt a kérdés, hogy jó-jó, de akkor hol az ösvény. Úgy nagyjából besaccoltuk a lehetséges elhelyezkedését, de azt is tudtuk, hogy nem fogunk 2-3 km-t visszagyalogolni, hogy megtaláljuk, hol tértünk le róla. Inkább a sziklafalon kerestünk valami kellemesebb felkapaszkodási lehetőséget. Először egy elég keskeny párkányon egyensúlyoztunk el egy ígéretes helyre, amely azonban zsákutcának bizonyult, úgyhogy megint vissza kellett egyensúlyoznunk a kiindulási pontra. A második tippünk aztán már jónak bizonyult, és sikerült kievickélnünk a „csapdából”. Eddigre azonban már 7 óra lett, és még 3,2 kilométer volt a kocsiig – viszont csak 30 perc naplementéig. Ráadásul komoly esőfelhők kezdték borítani az eget. Úgyhogy Junit bevágtuk a hordozóba, és lóhalálában ügettünk a kocsi felé, ahova végülis még a sötétedés előtti utolsó percben megérkeztünk.
Az eredeti terv az volt, hogy ma éjszaka sátorozni fogunk, de a történtek után ismét az autóban alvást választottuk – miután kiértünk a park területéről, ahol minden ilyesmi tilos, az első (túlzok, mert a harmadik) adandó alkalommal leálltunk.
Tulajdonképpen nem is baj, hogy nem a sátorozást választottuk. Olyan erős a szél, hogy csak úgy hintáztatja a kocsit.
 

Taos – Aztec – Kayenta


április 12.
Igyekeztünk korán indulni. A háziak részéről ez nem jelentett problémát, mivel ők amúgy is korán kelők. Gyors reggeli után kikísértek az autóig, érzékeny búcsút vettünk, aztán mentek is vissza a házba. Eddig még minden vendéglátónk így tett, ami nagyon humánus szokás részükről, mert így nem kell zavartatni magunkat, hogy még 10-15 percig elvacakolunk indulás előtt.
Először Taos főterén álltunk meg, ahol Zsuzsa talált egy alig használt parkolóórát – ami zöldet mutatott, de már nem áll mellette senki -, így amíg ő Junit pelenkázta, engedélyt kaptam, hogy körbeszaladjak a téren és fényképezzek. Egyszerre kellett kifelé meg befelé is nézegetnem, mert a tér építészetileg is érdekes volt, meg a kirakatokban (főleg ajándékboltok) is számos érdekes barkácsötletet láttam.
Taostól nem messze a Rio Grande már egy mély kanyonban halad, felette vezet át az út egy hídon. Itt megálltunk egy kis kirándulásra a fennsíkon, aztán irány Aztec, ahol régi indián romok vannak (amelyeknek semmi közük az inkák, csak az első fehér telepesek gondolták, ezért adták neki ezt a nevet). Még a Santa Fe-i vendéglátónktól kaptuk a tippet, hogy feltétlenül nézzük meg. Én meg szeretem is az ilyen régi dolgokat.
Mire Aztecba értünk, már nem csak azt láttuk, hogy a második GPS-ünk is bemondta az unalmast (ezek szerint nem volt alap nélküli Debra megjegyzése, akitől kaptuk), hanem azt is, hogy kezdünk kifutni a napi időnkből. Alapból úgy gondoltuk – mivel egyikünk sem tudta igazán, mire számítsunk -, hogy egy-másfél óra talán elég lesz. A romoknál aztán kiderült, hogy az egész történet egy nagyon pici helyre zsúfolódik, amit az ismertető szerint is 30 perc alatt körbe lehet járni. Nekünk ugyan eltartott 40 percig is, mert sokat fényképeztem, és minden szöveget elolvastam, sőt a végén még azt is kipróbáltuk, milyen fárasztó munka kővel kukoricából lisztet készíteni, de azért egy picit nyertünk ahhoz képest, amire számítottunk.
Farmingtonban találtunk egy WallMartot, ahol megint vettünk egy sültcsirkét (persze nem olyan finomat, mint amit az előző este ettünk) meg krumplisalátát (meg négy tartóselemet, mert úgy látszik az enyémek most akarják bemondani az unalmast, folyton tölteni kell őket).
Ezután már csak egy megfelelő hely kellett, ahol meg is ehetjük a vacsoránkat. Red Mesa előtt láttunk egy egészségügyi központot, hatalmas parkolóval. Az út másik oldalán meg egy játszótér volt, és rengeteg vadonatúj ház.
Miközben a játszótéren egy piknik asztalnál vacsorázgattunk (már erősen sötétedett), arra jött egy helybéli kutyasétáltató, akivel mindjárt szóba is elegyedtünk, miután a kutyáit lekenyereztük néhány csirkecsonttal. Kérdezgettük, szerinte hol lehetne megéjszakázni, de roppant helytelenül nem azt válaszolta, hogy dobjuk le a matracainkat a nappalijukba, viszont megjegyezte, hogy szerinte a biztonsági őrök nem örülnének a jelenlétünknek a parkolóbal.
Így tovább indultunk, már teljes sötétségben, s végül Kayentában, este fél 11 felé úgy döntöttünk, innen már nem megyünk tovább, ideje befejezni ezt a napot. Szerencsésen találtunk egy parkolót egy mellékutcában, szintén valami játszótér közelében, és úgy döntöttünk, nem vacakolunk, megalszunk az autóban.
Az üléseket elég jól hátra lehet dönteni, a lábrészt meg kitömtük mindenféle ruháscsomagokkal, hogy támaszul szolgáljanak. Juni persze már rég aludt a kisszékében, és úgy gondoltuk, hogy nem is zavarjuk meg. Ő azonban másképp gondolta, úgyhogy hamarosan jelentkezett, hogy nem érzi kényelmesen magát. Félálomban (mármint mindhárman félálomban voltunk) átpakoltuk a gyerekülésből a hátsó ülésre, és megpróbáltunk megint aludni. Amikor épp sikerült volna, Juni hirtelen forgolódni kezdett, és a feje egy pillanat alatt közvetlenül a fülem mellé került, amibe lelkesen bele is szuszogott – úgyhogy gyorsan fordítottunk rajta 180 fokot. Ezek után vele már nem is volt baj – csak a helyzettel. Azért rövid idő alatt kidolgoztam a taktikámat a szakaszos alvásról. Egy darabig hanyatt feküdtem, aztán felébredtem, akkor átrendeztem a lábaimat a kormány körül, és oldalra fordultam, aztán a következő ébredésnél megint jött a hanyattfekvés.
 

2011. április 12., kedd

Taos Pueblo – Rio Grande

április 11.
Hurrá, itt északabbra már korábban világosodik! Általában a virradattal keltünk, ami eddig úgy fél 8-at jelentett, ma viszont már fél 7-kor fény szűrődött be a tetőablakon.
Csodálatos tiszta időre ébredtünk. Kék ég, sehol egy felhő! Még a szél sem fújt. Ideális turista idő.
Kb. fél 9 körül már útra készek is voltunk, ami azt jelenti, hogy megreggeliztünk, és a háziak elintegettek bennünket a kertkapuból. Innen már csak egy csekély fél órácska volt, amíg az autónál összeszedelőzködtünk, mivel néhány felettébb fontos dolgot még el kellett rendeznünk. Például lefényképeztük az autóban maradt bögrébe befagyott vizet, és amíg Zsuzsa megküzdött Junival az egyetlen valamire való térkép birtoklási jogaiért, én némi kísérletezés árán kitaláltam, hogy lehet meglazítani a gyerekülés szíjait.
A délelőtti program a Taos Pueblo. Egy indián falu, félig-meddig lakottnak mondott, de igaziból nem igazán láttunk benne életet. A szabály az, hogy a házakat szabad fényképezni (már ha vettél 6 dollárért engedélyt), az embereket viszont csak akkor, ha megengedik, s akkor is fizetni kell érte.
Belépni csak a shopokba szabad (meg a templomba), ezekből viszont rengeteg van. Elméletileg csupa eredeti indián kézműves dolgot árulnak, de azért volt néhány gyanús eredetűnek tűnő holmi is. A legtöbb helyen tomahawkot, dobot, álomfogót, ezüst és türkiz ékszereket árultak, meg agyagedényeket és fonott kosarakat, tálakat. A kedvencem azonban a medve motívum volt – festve, faragva, agyagból formálva. Mint megtudtuk ez az egyik legkedveltebb talizmánállat, szerencsét, egészséget, hosszú életet biztosít. Az igazán érdekes az volt a számomra, hogy emlékeim szerint Kanadában pontosan ugyanilyen speciális formájú medvék szerepeltek az ottani őslakos képzőművészek alkotásain.
Az egyik helyen meg olajban sült „kenyeret” árultak, amiről a beszélgetés közben kiderült, hogy kb. a lángosnak felel meg, csak ők sós dolgok helyett inkább édesekkel – fahéjjal, cukorral, mézzel kenik meg a tetejét.
Érdekes volt a falu, de gyakorlatilag teljesen szellemváros jellegű. Eléggé furcsának is találtam, hogy itt, Amerikában, ahol mindenben meglátják az üzletet, nem jutott eszükbe, hogy csekély ráfordítással kicsit „skanzenesítsék” a helyet. Elég lenne néhány épületet megnyitni, és betenni egy-két szőnyeget, fonott kosarat, meg álomfogót, máris sokkal informatívabb lenne az egész. Nagyon szívesen megnéztem volna egy-két házat belülről is.
Kevin aztán este, a tábortűznél elmagyarázta, hogy bár lakatlannak tűnik a falu, tulajdonképpen minden ház magántulajdon, amelyekben azonban jobbára csak az év egy kis részében laknak, amikor összegyűlnek a saját vallási szertartásaikra, a fiatalok felavatására (az nem derült ki, hogy hol vannak az év többi részében). Azt is Kevin mesélte, hogy tényleg nagyon érdekesek ezek az épületek belülről, mert sokkal összetettebb, egymásra épültebb az egész település, mint mondjuk egy letisztult logikájú magyar parasztház. Kár, hogy nem nézhettük meg mi is.
Délutánra közös programot terveztünk, ezért aztán igyekeztünk haza. Azt hamar megállapítottuk, hogy a sült csirkét, ami emlegettek, úgy látszik, mégsem ebédre szánták. Úgyhogy gyorsan összeszedtünk némi hideg élelmet a csomagtartóból, majd a mi autónkkal elindultunk egy közeli kirándulóhely felé. Út közben keresztül mentünk egy falun, ahol átlag 50 méterenként volt egy-egy elég durva fekvőrendőr, aztán amikor ezt túléltük (én vezettem), Kevin egy kövezett földútra irányított, abban a reményben, hogy most aztán rövidítünk. Mint azonban tudjuk, a rövidebb nem mindig gyorsabb is. Az úton ugyanis az praktikus megoldás fogadott bennünket. hogy a közepén az elválasztó vonalat nagyobb kövekkel rakták ki, két oldalt viszont éppen csak hogy volt annyi hely egy autó elférjen. Középen sem tudtunk menni, mert néhol olyan magas volt az elválasztó kőrakás, hogy fennakadt rajta az autó. Nem igazán értettem a dolog logikáját, amíg utol nem értünk egy tolólapátos munkagépet, amelyik a másik sávon haladva egyengette, tolta a földet és köveket. Szóval nem akarattal volt ott az elválasztó sáv, csak ahogy a gép haladt, kialakult mellette. Valószínűleg sikerült a legrosszabb időszakot kiválasztanunk, amikor éppen félig volt eltolva, simára gyalulva az út. Mindenesetre nagyot szusszantam, amikor a végére értünk, és ismét aszfalton haladtunk tovább. A Cryslerünket igazán nem ilyen utakra tervezték.
Egy folyóhoz vitt az túránk, a hegy tetején kezdtük, és szépen haladtunk egyre lejjebb a kanyonban. Közben igézően kellette magát a patak a mélyben, zuhogókkal, sziklákkal, kanyarokkal – mire azonban elértük a szintjét, addigra már csak egy sima vizű, kiszélesedett folyócska volt. Juni, aki előtte már annyira fáradt volt (az út nagy részét saját lábán tette meg, pontosabban rohangálta végig), hogy a háti hordozóba is csak erőszakkal lehetett belegyömöszölni (ez nem téves fogalmazás, hanem a rideg valóság – kisgyerekeseknek nem is kell magyarázni), egyből megélénkült, és nekiállt köveket hajigálni, meg ágakkal csapkodni a vizet. Egyszóval remekül érezte magát. Érdekes, hogy Kevinhez vonzódott inkább. Pedig Anna sokkal inkább igyekezett beszélgetni vele, meg kedveskedni neki. Úgy tűnik, a férfiak szeretnek összetartani.
Visszafelé azért tényleg nagyon fáradt volt, és amikor már a lábai is összegabalyodtak, az égiek végre küldtek egy kutyát, aki szembe jött velünk az ösvényen, és előle „menekítve” végre sikerült ismét beültetnünk a hordozóba, ahol aztán egyből el is aludt.
Úgyhogy Zsuzsával volt alkalmunk megbeszélni az elkövetkező néhány utazás terveit – természetesen csak arra az esetre, ha ez után az egy hónap után egyáltalán még szóba állunk egymással.
Finom sült csirkét kaptunk vacsorára, valami nagyon különleges mandulás szósszal, hozzá marinírozott csípős zöldpaprikát. Utána megfuttattuk még a kutyákat a folyónál. Ez a folyó ugyanaz, amelyik a Taos Pueblót is kettészelte, és amelyiket kirándulás közben is követtünk, úgyhogy egy nap alatt tényleg számtalan oldalról megismerhettük.
Az este befejezéseképpen tüzet raktunk a szabadtéri tűzhelyen, és mellette melegedve megvitattuk országaink politikai és nemzetiségi problémáit. A délutáni egy szál inges hőmérséklet után, immár ismét nagykabátban, fázóson összekucorodva. Felettünk olyan






Normal
0




false
false
false

EN-US
X-NONE
X-NONE









































































































































































/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:"Table Normal";
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-qformat:yes;
mso-style-parent:"";
mso-padding-alt:0in 5.4pt 0in 5.4pt;
mso-para-margin:0in;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:11.0pt;
font-family:"Calibri","sans-serif";
mso-ascii-font-family:Calibri;
mso-ascii-theme-font:minor-latin;
mso-fareast-font-family:SimSun;
mso-fareast-theme-font:minor-fareast;
mso-hansi-font-family:Calibri;
mso-hansi-theme-font:minor-latin;
mso-bidi-font-family:"Times New Roman";
mso-bidi-theme-font:minor-bidi;}

ragyogó csillagos éggel, amit igazán ritkán lát az ember.

Fenykepek - mindenkinek, aki mar alig varta

Sikeresen feltoltottuk az osszes eddigi kepet, amelyek itt talalhatok.

A kepek feliratozasa tervbe van veve, de lehet, hogy majd csak akkor kerul ra sor, ha visszaertunk a turarol, mivel csak alkalmankent jutunk gephez.

Holnap reggel indulunk egy negy napos canyon turara. (Azaz negy napig tavol leszunk a civilizaciotol, autoban vagy satorban alszunk, es kozel s tavol nem lesz egyetlen McDonalds vagy Visitor center sem.) Igerem, az elmenyeinket szorgalmasan irom majd, de az elobbiek miatt valoszinu, hogy ez ido alatt nem leszunk internet kozelben, hogy fel is toltsem.

(Elnezest az ekezetek hianyarol, de ez a bejegyzes a vendeglatoink geperol irodott. A nehezebb olvashatosagot talan potoljak a kepek.)

2011. április 11., hétfő

Eldorado – Pecos – Santa Fe – Taos

április 10.
Reggel, amint megvirradt (itt ez majdnem fél 8-at jelent), kilopakodtam a házból, hogy behozzam a laptop kábelét – és a lemaradásomat a naplóírásban. Az elmélet az volt, hogy én szép nyugodtan írok, Zsuzsa szép nyugodtan pakolászik az autóban, Juni pedig szép nyugodtan alszik tovább.
Mint tudjuk, elméletben semmi különbség nincs az elmélet és a gyakorlat között, gyakorlatban viszont annál inkább. Így aztán a blogírásból megint nem sok lett. A csomagolást viszont nem lehetett kihagyni. Közben Anna is felébredt, a reggelizést is megejtettük, és végül az is kiderült, hogy a Pecos Historical Parkba látogatunk el, ahol még Anna sem járt, pedig a foglalkozása szerint arra oktatja a helyi főiskola diákjait, hogy milyen érdekes látnivalók vannak Santa Feben és környékén. Még valami fényképes tájékozódási versenyszerű feladatsort is összeállított nekik, ahogy Ági szokta a vendégeinek és tanítványainak. Sajnos nem sikerült rávennem, hogy megmutassa – valahogy mindig elterelődött a beszélgetés.
Pecos egy indián település volt, az ismertető film alapján egy téglalap alakban egymás mellé épült épületekből összeálló zárt alakzat, középen a főtérrel, mely 2000 lakosnak adott otthon.
A Pecos elnevezés eredete kb. „a hely, ahol víz van”, nem csoda hát, hogy elég hamar ideértek a konkvisztádorok, aztán a hittérítők, (ezután jött egy rövid lázadás, majd újabb hittérítők), aztán a nyugatra igyekvő farmerek. Mire az amerikai katonák is eljutottak ide, az indiánoknak már írmagjuk sem maradt.
Csak a múlt század végén álltak neki a régészek, és hoztak felszínre néhány falmaradékot az indiánok félig földbe vájt, kör alakú épületeiből, illetve némiképp helyreállították a hittérítők által kétszer ugyanarra a helyre épített templom romjait.
A távolban havas hegyek bizonyították, hogy Új-Mexikóban tényleg remek síparadicsomok is létezhetnek, és mi, kesztyűvel és minden meleg holminkkal felszerelkezve készséggel el is hittük (reggel 23 °F volt, ami, azt hiszem, úgy 3 °C-nak felel meg. Javítson ki, aki pontosabban tudja.)
Anna a lányával együtt lakik, pontosabban egy ikerházzá átalakított épületben. Az 5 éves unokája éppen az apjánál töltött pár napot, és mára esett a hazaszállítási ceremónia. Ugyanis az elvált apa innen 4 órányira lakik, és a „gyerekcsere” úgy szokott zajlani, hogy a szülők fél úton találkoznak, hogy átadják/átvegyék a kislányt. Az apa tiszta vérű indián, és így az édesanyának különösen kell vigyáznia, hogy minden rendben menjen, mivel, az apa akár mikor kitalálhatja, hogy nem látja biztosítottnak a leánya nevelésében az indián örökség átadását, s ez elég indok arra, hogy a bíróság egyből áttegye a gyereket az ő hatáskörében.
Mivel Barbara, Anna lánya éppen lázasan feküdt, így Anna ment a gyerek elé. Úgyhogy egy gyors konzervleves (és saláta) ebéd után, illetve miután örömmel konstatálta, hogy a munkások távollétünkben mégiscsak megérkeztek és három hét után végre befejezték a négy naposra ígért kerítés építést, érzékeny búcsút vettünk, s ki-ki ment a maga útjára.
A mienk Santa Febe vezetett, ahol további galériákat néztünk meg. A Canyon Road ugyanis arról híres, hogy semmi másból nem áll, csak galériából. Vasárnap és holtszezon lévén ugyan csak minden harmadik-negyedik volt nyitva, de azért így is gyűjtöttünk rengeteg új élményt és prospektust. Bár nem valószínű, hogy a közeljövőben fogom eszközölni ezeket a bevásárlásokat, de azért kiválasztottam magamnak néhány művészt, akinek az alkotásait szívesen látnám a lakásomban – már ha el tudnám megfelelően helyezni (miután sikerült előteremtenem rá a megfelelő összeget).
Santa Feből Taos, a következő állomásunk csak két órányi volt. Ez a távolság is elég volt ahhoz, hogy teljesen megváltozzon a környezet. A lapos sivatagot felváltották a kopár hegyek – illetve félkopár. Ugyanis szinte semmi aljnövényzet nincs – ez a tavasz előrehaladtával talán majd változik -, csak valami gömbölyű alakot felvevő fenyőfajta egyedei, egymástól kellemes távolságban elszórva, éppen mint egy babos ruhán a pettyek.
A Debrától kapott GPS egyenlőre remekül működik, úgyhogy Taosban elsőre odataláltunk a következő vendéglátóinkhoz, akiknél Zsuzsa és Gábor 17 évvel ezelőtt egyszer már laktak. Zsuzsa meglepetésére még egy fényképük is volt róluk, az akkori látogatásukról. Sőt, ugyanazzal az étellel fogadtak bennünket, mint őket annak idején. Kukoricalevélbe töltött kukoricalisztból, húsból, mandulából és egyebekből összeállított mexikói ételkülönlegességgel.
Annak idején egy lakókocsiban laktak. Mostanra viszont már számos fejlesztést hajtottak végre. A telken áll egy házikó, ahol Ann édesanyja lakik. Volt egy öreg casitájuk (házacskájuk), amelyik legalább 100 éves. Egyetlen helyiség, ősrégi durván faragott ajtóval, gyalulatlan hajópadlóval, fagerendás mennyezettel, egy icipici, falbavájt ablakkal, meg egy tetőtérivel. A falon és az ágyon gyönyörű patchwork takaróval. Ez a casita a hálószobájuk – már ha éppen nem fogadnak vendéget, mert olyankor a vendéget szállásolják ide, s ők a „szereztem valahonnan néhány hatalmas franciaablakot, gondoltam építek hozzá egy üvegházat, de végül egy nappali és konyha lett belőle” épületben alszanak gumimatracon. Mi ugyan felajánlottuk, hogy szívesen alszunk a matracon, de azt mondták, mindig így szokták.
Van még egy épület, a fürdőház, ahol zuhanyozó, mosdó, komposzt-WC van.
Kívülről minden egyszerű, régi, belül villany, folyóvíz, plazmatévé, internet.
Ja, és két hatalmas kutya. Ennek leginkább Juni „örült meg”, aki már az előző helyen is eléggé frászt kapott a ház másik felében élő kutyától. Ezek az itteniek ugyan jóval barátságosabbak, de egy két és fél éves kisgyereknek, aki fél a kutyáktól, nagyjából mindegy, hogy egy mogorva eb szagolgatja a lábát (miközben ő az anyja karjában van, igyekszik felmászni a feje tetejére), vagy egy csupán játszani vágyó eb próbál felugrálni rá. Így aztán időbe tellett, amíg végre eléggé felbátorodott ahhoz, hogy kutyamentes övezetben leváljon az anyjáról, és belakja a szobát. Igaz, a vacsora nem nyerte el a tetszését, még a húsgombóc leves és az őszibarack szörbet sem, de azért éhes sem maradt, mert a tortillachips kifejezetten a kedvére való volt.

Santa Fe, Eldorado

április 9.
Miközben élénk levelezést folytattunk Gáborral, Zsuzsa férjével, hogy milyen javítási ötletei vannak a GPS-szel kapcsolatban, Debrának eszébe jutott, hogy van neki raktáron vagy három vadi új, ám de bóvli GPS-e, amelyeket fillérekért vett – nem győzte hangsúlyozni, hogy: „lehet, hogy egy óráig fog működni, lehet, hogy napig, lehet hogy a végtelenségig”. Mindenesetre nekünk adott egyet, gondosan beprogramozva a következő három címre, nehogy eltévedjünk. Lám, nem érdemes aggódni, a problémák megoldják önmagukat.
A terv az volt, hogy Zsuzsa vezet, én meg megírom az elmaradt napokat, de már majdnem Santa Febe értünk, amikor eszünkbe jutott, hogy nem beszélgetni kéne, hanem dolgozni.
A vendéglátónkkal úgy volt megbeszélve, hogy 5 után jövünk csak, mert valami esemény van a helyi könyvtárban, amin szeretne résztvenni. Santa Fe elővárosában, Eldoradoban lakik, de mivel egy óra felé már a város szélén voltunk, mindjárt be is hajtottunk – és parkoló keresése közben nagyjából ki is hajtottunk a városból. Szerencsére ezekben a vidéki városokban nincsenek távolságok. Találtunk egy remek parkolót, aztán sétára indultunk.
Az épületeken erősen érződik a mexikói hatás, lapos tetős, legömbölyített vályog(utánzatú) épületek, zárt kerítésekkel, a főtéren, az emeletes házakon erkélyekkel – ahogy azt az ember a Zorro filmek alapján el is várja.
Santa Fe leginkább a galériáiról híres. A képzőművészek egyik kedvenc helye itt Amerikában, sokan jönnek ide, hogy inspirációt merítsenek egymásból. A képzőművészek vonzzák a gazdag műértőket (vagy mű-nem-értőket, attól függetlenül vásárlókat), a gazdag műértők a galériatulajdonosokat, akik pedig további főleg kortárs képzőművészeket a világ minden tájáról. A városban több mint 250 galéria van. Jobb, mint a múzeum, teljesen ingyen van, és még meg is köszönik, hogy megtiszteltük őket a látogatásunkkal. 900 dollárnál olcsóbb képpel nem is találkoztunk, az általam jó érzékkel kiválasztott akvarell viszont 175.000 dollár volt. Igaz, ezt már egy ismert, és 1953-ban meghalt festő készítette.
Végigjártunk vagy 11 galériát, érdekes volt figyelni a különböző stílusokat – az alkotásokét és a galériákét egyaránt. Juni szintén remekül szórakozott (főleg ahol elég magasan voltak a képek, és nem mondtuk neki folyton, hogy „nem szabad”). Egyszer fordult csak elő, hogy amíg mi a képek nézegetésével voltunk elfoglalva, ő talált valami belső telefont, és megkezelte. Az eladónak a szeme sem rebbent, csak felszólt nekünk a földszintről, hogy van-e valami gond. Megnyugtattuk, hogy a világon semmi.
a város főtere igazi spanyolos hatású, négyzet alakú tér, körbevéve egyemeletes épületekkel, amelyek mindegyike ajándékbolt és/vagy étterem. Egyedül itt volt nyüzsgés a városban, egyébként alig sétált valaki az utcákon (és a galériákban) – a főszezon majd csak májusban kezdődik.
Sétálás közben kezdtük érezni, hogy ez itt már nem a Palo Duro, sőt még csak nem is Amarillo. Feltámadt a szél, és pulóverben is örömmel tértünk be a következő és azután következő galériába (melegedni is).
Eldorado elszórt épületek csoportja. Csupa tájba illő, autentikus épület – gondosan szabályozva van, mit szabad és mit nem -, lapos tetők, patioszerű kialakítással. Kiderült, hogy Anna, a vendéglátónk, egész délután otthon volt, miután a könyvtárba érve konstatálta, hogy elnézte a napot, és a rendezvény másnap lesz. Miután kitárgyaltuk az időjárást, megnéztük az itteni hőfokot is, 53 °F. Nem semmi különbség a tegnapi 120 °-hoz képest. Amúgy ezzel a hőmérséklettel mindenkit sikerült elkápráztatnunk, állítólag csak nyár közepére jellemző.
A spagetti (és saláta) vacsora után sétára indultunk a környező sivatagban – két pulóverben, mellényben, széldzsekiben, sísapkában, kinek mije volt. Gondolom, a szél is rátett még egy lapáttal, de az biztos, hogy nagyon hideg volt. Azért hősiesen sétáltunk. Sajnos a gyönyörűnek mondott naplementéről a felhők miatt lemaradtunk, de a látottak alapján is el tudtuk képzelni, hogy valóban nagyon szép látvány lehet a sivatagi naplemente, a háttérben a hegyekkel.
Az est hátralévő részében, Anna és Zsuzsa a holnapi napot tervezgette, mi Junival a földön vonatoztunk, közben én nagyobb mennyiségben fogyasztottam a zsebkendőket. Már Amarilloba taknyosan érkeztem - bár elképzelni sem tudom, hogy fáztam meg, mivel egész addig meleg volt – és nemhogy javult volna (ahogy reméltem), inkább enyhén rosszabbodott (ahogy már a nátháknak szokásuk). Anna adott is valami aszpirin jellegű helyi csodagyógyszert, de annyira azért nem volt csoda, hogy bármit is javult volna tőle az állapotom.
Viszont a szintén tőle kapott álomfogó működött. Nekem legalábbis. Remekül aludtam. Nem úgy Zsuzsa, aki, mint reggel megtudtam, az éjszaka folyamán többször költözködött a padlón lévő matrac (Juni fekhelye) és a saját ágya között.
 

2011. április 10., vasárnap

El Palo Duro


április 8.
Hét után ébredtünk, és tényleg gyorsan össze is szedelőzködtünk. Amikor azonban beültünk a kocsiba, kiderült, hogy a GPS, amelyiknek előző nap még semmi baja nem volt, elromlott. Ma ugyan ez nem jelentett gondot, mert csak egy közeli kanyonba készültünk, de azért nem örültünk a hírnek.
Mindenesetre előkotortuk a térképeket, és meglepően gyorsan és könnyen oda is találtunk a Palo Duro-hoz. Ez a Grand Canyon után a második legnagyobb – bár az nem derült ki, hogy területre, mélységre vagy mire nézve. Mindenesetre nagyon impozáns látvány volt.
Itt Amerikában az a szokás (ami Kanadában is volt), hogy mindenhol nagyon jól ellátott információs központok találhatók, rengeteg prospektussal, amelyek nagy része persze a helyi éttermeket meg bowlingpályákat reklámozza, de ha az ember gondosan végigböngészi őket, képet kaphat a helyi érdekességekről is. Persze vele egy légtérben van mindjárt az ajándékbolt is, ha „véletlenül” valami ilyesmire vágyna valaki.
Mindjárt be is ugrottunk egy kis tájékozódásra, de sajnos nem volt szerencsénk, ez itt CSAK ajándékbolt volt, egy kedves öreg néni tipegett benne ide-oda, de tájékoztatást nem igen tudott nyújtani. Úgyhogy az előre kinézett két ösvényt választottuk.
Először egy kisebb túrát tettünk (Amphiteatrum, 2 mérföld) és Juni hősiesen gyalogolt elég hosszan. Közben két sas körözött a fejünk felett, meg őzeket is láttunk – különösebben nem zavartatták magukat tőlünk, egy kicsit odébb szaladtak, aztán nekiálltak legelni.
Miután az első túra jól sikerült, kicsit mélyebbre autóztunk a nemzeti parkban, megebédeltünk egy parkolóban (Figyelem, élelmiszert egy pillanatra sem szabad egyedül hagyni az asztalon, mert „megrohanják” a mókusok – vagy egyéb állatok!), aztán a Lighthouse-ösvény bejáratánál szembesültünk azzal az örömteli ténnyel, hogy 120 °F van. Ugyanis előzékenyen kiteszik a hőmérőket az indulási pontokhoz – gondolom, hogy kellő felkészültséggel vághass neki a túrának. Mi 6 liter vizet vittünk a 6 mérföldes útra, és nagyjából el is fogyasztottuk, de láttunk egy apukát a 8 éves forma lánykájával, akiknél egy-egy üveg Cola volt csak.
Az ösvény – elég gyéren kitáblázva – a vörös homokkő hegyek között kanyargott. Kaktuszokat láttunk, a kiszáradt patakmedrekben szép gipszrétegek húzódtak, még három hegyi kecskeszerű egyeddel is találkoztunk. Igaziból nem annyira hasonlítottak kecskére, de mivel őzre vagy szarvasra sem, hát a szarvuk alapján mégis a kecske kategóriába soroltuk.
Időnként agyonizzadt kerékpárosok húztak el mellettünk – némelyik szólt is előtte, hogy jön, a legtöbb viszont elhitte (vagy elvárta), hogy észrevesszük mielőtt nekünk jönne.
Nagyjából szintben ment az ösvény egész a Lighthouse tövéig, ahonnan egy meredek kaptatón jutottunk fel a sziklaképződmény tövéhez. Miután megcsodáltuk, jött a ’challange’. Ugyanaz az ösvény ugyanis lefelé sokkal meredekebb volt, végig homoktörmelékes, alig valami kapaszkodási lehetőséggel, úgyhogy igen csak kreatívnak kellett lennünk, amíg a kis „rongybabánkat” lejuttattuk megint a biztonságos ösvényre.
Onnan aztán már csak a nagy melegnek kellett megfelelnünk.
Újabb sikerélményként nagyon ügyesen haza is találtunk, ahol Debra finom pizzával és gránátalma-fagylalttal várt bennünket (a pizza szélébe még sajt és sonka is volt göngyölve, hmmm!), aztán beszélgettünk még este 11-ig.
 

Fayetteville - Amarillo

Fayetteville – Amarillo

április 7.
Reggel 5-kor keltünk, és bár előző nap már (majdnem) minden be volt pakolva az autóba, „apróságok” elhelyezése a maradék lyukakban még egy órácskát eltartott.
6:07-kor kezdődött a nagy utazás. Először Gábort elfuvaroztuk az egyetemi fitneszcenterbe, aztán nekivágtunk. Széles utak, alig forgalom, körös-körül pusztaság legelésző tehenekkel, száraz fűcsomókkal, patak vájta medrekkel. Ez már az igazi vidéki Amerika.
10 órát vezettünk, kétszer kellett tankolni, egyszer megálltunk egy Wallmartnál, és vettünk egy remek grillcsirkét – ami aztán ott illatozott az autóban, mert éppen nem voltunk éhesek, később meg már nem akartunk megállni, mert Juni éppen remekül aludt. Végül csak összejött, hogy Juni is felébredt és egy pihenőhelyet is találtunk. A 10 órás út alatt összesen három ilyennel találkoztunk, ebből az első még az út elején volt, a másodikat meg lezárták.
Ezen a harmadikon viszont még játszótér is volt. Meg rengeteg apró, ám annál szúrósabb bogáncs. Ez akkor derült ki, amikor Juni nemes egyszerűséggel kilépett a cipőjéből, és úgy kezdett el gyalogolni a fűben. No, utána vagy 10 percen át tisztogatta Zsuzsa a tüskéket a zoknijából.
Fél hat és fél hét közöttre ígértük az érkezésünket a vendéglátónkhoz, és nagyon igyekeztünk pontosan fél hatra érkezni, mert úgy tűnt, a hölgy eléggé ad a részletekre, és nem akartunk mindjárt az elején rossz benyomást kelteni.
Kiderült, hogy egy igazi nannyvel hozott össze bennünket a sort. Világ életében dadus volt, és nagy lelkesedéssel mesélt az élményeiről, meg tanítgatta Junit. Zsuzsának különösen jól esett, amikor a játszótéren megdicsérte, hogy a korához képest milyen jó a koordinációs képessége – mármint Juninak, nem Zsuzsának.
A kertben vacsoráztunk, főtt krumplit, gombaszószt és csirkét, hozzá az elmaradhatatlan salátával. Ez nagyon kellemes szokás errefelé, hogy minden étkezésnél ott van az asztalon egy nagy tál saláta is.
A hálóhelyünk egy olyan szobában volt, ahol öt órából álló kompozíció díszítette a falat, és hallatta kattogását. Engem ugyan nem zavart, de Zsuzsa igen csak sajnálta, hogy a kocsiban felejtette a füldugóját. Hajnalban meg (azaz reggel 5-kor) még a telefonom ébresztője is megszólalt, hiába volt kikapcsolva a telefon – hiába okosak ugyanis a telefonok, ha a gazdájuk nem feltétlenül az.
 

Végső előkészületek

Végső előkészületek

április 6.
A délelőtt fő programja a bevásárlás és fontos kábelek beszerzése volt. Még szerencse, hogy „számítógép-bolond” (és gyűjtőszenvedéllyel rendelkező) emberek mindenhol vannak, így Gábornak is megvolt az az ismerőse, akinek a készletében egészen biztosan megvan az a fajta kábel, amely pontosan az én laptopom tápkábele és az autó tápforrása közti csatlakozáshoz hiányzott. Cserébe csak annyit kért, hogy ha már ott vagyunk, Gábor segítsen neki feltenni egy hatalmas nagy tévét az állványára. Nekünk ez igazán megérte. Főleg mivel nem nekünk kellett emelgetni a tévét.
Innen mentünk tovább az Aldiba, ahol azokból a nagy fajta bevásárlókocsikból telepakoltunk egyet konzervekkel, tartós kenyérrel (na jó, nem kenyér volt, hanem bagel, de ízre kb. mindegy is) tésztával elálló sajttal, meg minden egyébbel, ami a sivatagot kibírja és ehető.
Azért még így sem bírtunk annyit összehordani (24 napra), amennyit a helyi lakosok egy hétre begyűjtöttek a kosarukba.
Végig én vezetettem, hogy megismerkedjem az automata váltó rejtelmeivel. Érdekes élmény volt. Persze, egyszerű, semmit nem kell csinálni – de pont ez a nehézség is benne. A vezetés egy jó része rutin meg beidegződést, itt meg pont ezeket kell(ene) elhagyni. Nem kapkodunk a sebességváltó után, hogy egyesből feljebb kapcsoljunk, nem akarunk semmit nyomkodni a bal lábunkkal (dehogy nem akarunk!), ha a lábunkat levesszük a fékről, már gurul is az autó. Szóval azért megvannak a maga érdekességei. Viszont (majdnem) bolondbiztos. Addig nem tudod kivenni a kulcsot a gyújtásból, amíg nem kapcsoltál Parkoló állásba, és ha P-ben kinyitod az ajtót és bennmarad a kulcs a gyújtásban, akkor „kiabál”. Viszont a kézifékre csak a műszerfal kijelző figyelmeztet, a kocsi azonban minden gond nélkül elindul behúzott fékkel is, úgyhogy azért valami gondolkodni való nekünk is maradt.
Ebéd után gondosan szétszortíroztuk és listába vettük az ennivalót, azzal a célzattal, hogy ez majd mennyire megkönnyíti számunkra a keresést. No, majd meglátjuk.
Mindjárt ki is hordtunk minden az autóba, igaz először csak azért, hogy felmérjük a helyzetet, de olyan jól sikerült a bepakolás, hogy vétek lett volna bármit is megmozdítani. Így reggelre szinte már semmi sem maradt (gondoltuk mi).
Ezután az egész család elvonult az uszodába, én meg nekiültem blogot írni, majd kivonultam a metodista templom lépcsőjére, mert ott van internet csatlakozás (a másik lehetőség az utca másik végén volt, ahol viszont egy kellemes kőpárkányon elhelyezkedve lehet levelezni és belemerülni a város életébe egyszerre.)
Amíg én a levelek olvasásával és a blogbejegyzések feltöltésével foglalatoskodtam, hazaértek Zsuzsáék is az uszodából, és némiképp csalódottak voltak, mert:
A/ az ajtó nem volt bezárva (én többszöri próbálkozás és kísérletezés után úgy éreztem, hogy gondosan bezártam
B/ nálam volt mindkét autókulcs, így Gábor nem tudott nekiállni a szélvédő ragasztásának
C/ Berta elhozta a barátnőjét meg annak az édesanyját (meg a 4 éves öccsét), mint a legfontosabb és szinte egyetlen amerikai ismerőseiket, azzal az ígérettel, hogy megismerkedhetnek velem, én meg nem voltam sehol.
Később még Gábor főnökének a fia is beugrott egy hálózsákkal, úgyhogy volt társadalmi élet. Mi beszélgettünk, a gyerekek betöltötték a házat – én meg tartozom Vilmának egy parti Monopolyval, amit délután nem sikerült befejeznünk.
 

Beszoktatás

Beszoktatás
 

április 5.

Zsuzsáéknak nincs internetjük, viszont számos lehetőségük van. Például a helyi könyvtár, az utca túloldalán lévő iskola, ahova a lányok járnak, Gábor munkahelye, este 10 után a szomszéd kódolatlan netje – és a 200 méterre lévő utcasarok, ahol állandóan van internet rendelkezésre állás.
Éjszaka (annál az egyetlen felébredésnél) eszembe jutott, hogy bár a reptérről már írtam egy rövid levelet, hogy nagyjából megérkeztem, de a biztonságos révbe érésről nem számoltam be. Úgyhogy reggeli után gyorsan írtam pár sort, aztán hónunk alá kaptuk a laptopjainkat, és kisétáltunk a sarokra netezni. De mivel éppen jött az (ingyenes) városi busz, ami az egyetem felé (is) jár, hát gyorsan változtattunk a programon, és ahogy voltunk, táska, pulóver nélkül, bepattantunk a buszba, hogy akkor elugrunk inkább az egyetemre. Úgyhogy meglátogattuk Gábort, aztán az előtérből feladtuk a levelet, aztán szépen hazasétáltunk. Ezt a sétát érdemes lesz mégegyszer megtenni, ha visszaértünk, igazi vidéki amerikai házacskák, gyönyörű szép csatornafedelek – és én ott álltam (illetve ballagtam) fényképezőgép nélkül! Mondtam is Zsuzsának hogy legközelebb akkor sem megyek ki gép nélkül az ajtón, ha csak a szemetet készülünk kidobni a kukába. Ki tudja, hogy alakul a program!
Hazaérve meglátogattuk a lányok iskoláját. Részben azért, hogy Zsuzsa befizesse az ebédet, nagyobb részt viszont azért, hogy körbehurcoljon a fontosabb tanárok között, mint a véres kardot. Mindenki nagyon érdekesnek tartja, hogy két nő és egy kisgyerek nekivág egy egy hónapos útnak, végig túrázni akar – How interesting! -; közölték, hogy még sosem jártak arra, ahova megyünk, de tervezik – ha nem is az idén, de majd két év múlva, vagy ha nem a mamát látogatják meg, vagy kinőttek a gyerekek a házból -; és gyanúsan elnézően nem nyilatkoztak arról, hogy mit gondolnak rólunk, akik képesek vagyunk két rövid találkozás után egy ilyen közös útba belevágni. De végülis mindenki sok szerencsét kívánt nekünk, és ez a fő.
Mindenhol akad valami érdekes, ha az ember nyitva tartja a szemét. Ebben az iskolában például az tetszett meg, hogy van egy „játékbolt”. A szülők adományaiból kerül ki a kínálat – könyvek, játékok, néhány ruha, de inkább kiegészítők stb. – és a gyerekek a jóság-dollárjaikból vásárolhatnak, amelyeket a tanároktól kapnak piros pont gyanánt. Mindenki lelkesen gyűjtögeti a „dollárjait”, aztán havonta egyszer minden osztály lemegy a boltba, és elkölti, amije van. A boltban az árusítást, rendrakást, beárazást önkéntes szülők, többnyire anyukák végzik. Szellemes ötlet.
Ebéd után sziesztáztunk egy kicsit. Csak húsz percet akartam aludni, de végül háromnegyed óra lett belőle. Úgy látszik, mégiscsak lemerített egy kicsit az utazás és/vagy az időátállás.
Délután aztán az útitervet beszéltük át. Igaziból most kaptam csak képet arról, hogy pontosan (vagy legalább nagyjából) mit is fogunk csinálni, merre fogunk járni-kelni az elkövetkező 24 napban. Jó kis fába vágtuk a fejszénket! Zsuzsa nagyon lelkes, és végülis ő fogja cipelni Junit a hátán – nekem csak a víz meg a kaja (esetleg a sátor, amikor az autótól távol éjszakázunk) marad 
A lányok három körül értek haza az iskolából, és egyből lelkesen rám vetették magukat. Úgyhogy Carcassonét játszottunk, aztán memoryztunk az ajándékba kapott teatasak memoryval – Juni lelkesen forgatta a lapokat helyettem, igaz, közben időnként kicsit összekuszálta az állást.
Közben Gábor a szélvédőn lévő repedést javította valami folyadékkal, drótot próbált szerezni a laptophoz, hogy csatlakoztatni tudjuk a konnektorhoz. Mi meg Zsuzsával megkezdtük a pakolást. Ugyan a kajabeszerzés még hátra van, de azért már képet kaptunk arról, hogy mennyire fogunk elférni.
Mivel a terv az, hogy – amikor éppen nem vendéglátóknál leszünk – az autóban fogunk aludni, ezért ezt is kipróbáltuk, hogy legyen valami elképzelésünk a dologról. Persze csak úgy futólag, de azért nagyjából képet kaptunk a dologról, és megállapítottam, hogy reggelente valószínűleg nem fogjuk nagyon bánni, ha már fel kell kelni. Vésztartalékként azért lesz nálunk sátor meg matracok is, de vannak olyan parkok, ahol elég kevés a sátorhely, és érkezési sorrendben lehet lefoglalni (esetleg már előre kell). Autóban aludni viszont bármikor lehet, és a „civilizáció” áldásait – a fizetős zuhanyt, a vízvételi lehetőséget, esetleg a tűzrakó helyet így is kihasználhatjuk.
Lefekvés előtt még gyorsan elolvastuk az egyik vendéglátó levelét (éjszaka már házon belül is van ugye internet), amiben közli, hogy örömmel fogad és vacsorával vár bennünket, de a salátát hozzuk mi.
Izgalmas így belecsöppeni mások életébe, gondolkodásmódjába, saját világába. Biztosan sok érdekes élményt fogunk ily módon is összegyűjteni.