2013. július 2., kedd

Levendula-fesztivál

Két éve tervezzük már, hogy leugrunk Tihanyba, a Levendula-fesztiválra. de mindig közbejött valami. Talán emiatt különlegesen nagy elvárásokkal készültünk az idei rendezvényre. Ami általában magában is hordozza a büntetést, csalódás formájában.
Ne várj előre semmit, és amikor ott vagy, vegyél észre és élvezz minden apróságot – már régen rájöttem, ez az élmény teli utazás igazi receptje.
Szombaton reggel indultunk. Mivel már régen nem jártam a Balatonnál, ki is ment a fejemből, hogy szombat, reggel, kánikulában, bizony nem a legideálisabb időpont az M7-en.  A helyzeten persze amúgy sem tudtam volna nagyon változtatni, de legalább előre tudom, hogy mibe vágok bele. Így aztán út közben állítottam gyorsan rá magam az „ez van, ezt kell szeretni” állapotra.
Szépen learaszoltunk Füredig. Az utolsó kilométereken már teljesen beállt a sor, eszembe is jutott, hogy amikor pár éve Zánkára mentem, ugyanez volt a helyzet. Ezek szerint a letérést a 71-re még mindig nem oldották meg.
Füreden egy kellemes kis vendégházban szálltunk meg, lecuccoltunk, aztán irány Tihany. Na, itt kezdődtek a „bajok”.
Nem láttunk sehol egyetlen iránymutató táblát sem. Úgyhogy szépen felkanyarogtunk az apátsághoz – arra vezetett a főút -, és egy kis szerencsével még parkolóhelyet is találtunk a Visszhang-dombon (ahol, mint tudjuk, sajnos már régóta nincs visszhang).
Innen indultunk el felderíteni a terepet. Némi kérdezősködés után kiderült, hogy biztosat a helybéliek sem tudnak (!!), de ha van valami levendulás, az biztos a Levendula-ház környékén van, ami pedig a Belső-tónál található – ott lent (mutatták).
Úgyhogy a rekkenő hőségben, Tihany hangulatos kis utcácskáin leereszkedtünk a Belső-tóhoz.


A Levendula-házban aztán kiderült, hogy az új levendulásban Szedd magad akció van egész nap (erről nem szólt a programot bemutató internetes oldal), az ős-levenduláshoz  vezető séta viszont csak este 6-kor kezdődik, és három és fél órán át tart (erről sem írtak semmi előre). És igen, a solymászbemutatót 4 órára hirdették meg, de pontosan nem tudják hol is kerül megtartásra. Ennyit a szervezésről és a negatívumokról.
Mivel egyenlőre sólymoknak még nyomát sem láttuk, végigjártuk a kirakodóvásárt, amely elég „zártkörű” volt, viszont aki árus mégis eljött, az árult mindent, amit csak el lehet képzelni levendulából (meg amit nem) – levendulás illatzsákokat, levendulaszappant, szörpöt, süteményt, fagylaltot, levendulával hímzett terítőt, és levendula mintás mázas edényeket, levendulás hűtőmágnest és levélnehezéket. Amilyen hőség volt, a fagylalt és a limonádé fogyott a legjobban.


Közben telt-múlt az idő, és már kezdtünk lemondani a madaras programról, amikor egyszer csak megjelent egy autó www.solymasz.hu felirattal, és a vásáron keresztülhajtva megindult a rét másik vége felé. A tömeg meg utána…
Megérte a várakozást. A fiatal pár, akik saját neveltjeiket hozták el nekünk, remek bemutatót tartottak. Tartalmas előadás közben baglyokat, héjákat, sólymokat röptettek, gyakran a közönség feje felett – vagy akár köztük átvágva. Mivel a baglyok és a héják amúgy is gyakran a fák között vadásznak, nem volt nekik gond, hogy az emberek között is úgy suhanjanak át, mint az erdőben, hozzá sem érve senkihez. Nekünk viszont annál váratlanabb volt, ahogy hirtelen közénk vágtak, s mire felocsúdtunk, már ott sem voltak. 


Láthattunk egy remek sast is, a legnagyobb tetszést mégis az öt bagolyfióka és a három hónapos kookaburra (ausztrál Kacagó Jack) aratta. Ráadásul a kisbaglyokat még simogatni is szabadott – már aki odafért hozzájuk. 


Mivel akkor már kb. másfél órája álltunk a tűző napon, lemondtunk erről az élvezetről, és inkább visszasétáltunk a Levendula-házhoz, ahol  vetített előadást néztünk meg a levendula betelepítésének történetéről, meg a térségben lezajlott miocén kori vulkanikus tevékenységről, majd töviről-hegyire végignéztük a múzeumot, és kipróbáltunk mindent, amit csak lehetett. El van a gyerek, ha játszik – főleg ha még hűvös is van hozzá.
A Levendula-ház kertjében is van még látnivaló, a tóba nyúló rövid kis tanösvény, egy fűzfavesszőből font labirintus, aminek a közepén lógó harang megkongatásával lehet jelezni a diadalmas célba érést, fából épült kilátó, szabad téri kiállítás a környék kőzeteiből, levendulakert.


Csak a levendula teát felejtettük el megkóstolni, pedig a vendéglátónk a lelkünkre kötötte.
Az ős-levendulás megtekintését, önálló séta keretében, másnapra halasztottuk. Vasárnap reggel azonban kiderült, hogy az autó gyengélkedik, így a göröngyös földút helyett inkább a napközben még forgalommentes(ebb) autópályát választottuk, és hazafelé vettük az irányt.
A fürdésről azért nem mondtunk le, Fűzfő határában találtunk egy remek szabadstrandot, ott csobbantunk egyet a Balatonban. Aki utánozni szeretne bennünket, siessen. Már épül a kerítés és a beléptető kapu. Érvényben van még vajon az a törvény, hogy minden helység köteles legalább egy ingyen strandot is fenntartani? Mert ha igen, jól eldugják őket.

Ime, a bizonyíték, hogy sütött a nap :-)




Ásványgyűjtés Kapnik-bányán

Véletlenül kerültem bele a történetbe. Érdekes, milyen sok „véletlen” utazásom van. Igaz lehet a mondás, hogy aki fogadóképes az élet által felkínált lehetőségekre, annak megszaporodnak a véletlenek az életében. A barátaim a megmondhatói, hogy én aztán ritkán ugrom félre, ha a sors hozzám akar vágni egy utazást.


Az indulás előtt egy héttel szólt egy barátnőm, hogy kiesett egy résztvevő, van-e kedvem elmenni helyette? Hát persze hogy volt. A TIT-ásványgyűjtő klubja szervezte a túrát, saját kocsikkal utaztunk, 14 fő. Kedden reggel 6-kor találkoztunk Budapest határában, és onnan már konvojban mentünk.
Az élen egy GPS-szel felszerelt autó haladt. Nem is kellett csalódnom. Ahogy ilyenkor sűrűn előfordul – kisebb „városnézés” Nyíregyházán (ahol az élelmiszertartalékainkat szereztük be), Nagybányán, és egy hosszan elnyúló kavicsos földút, amelyen csak lépésben lehetett haladni.


Kb. ez volt az a pont, ahol a GPS tulajdonosa kijelentette, hogy „2 sörért odaadom bárkinek!”
Végül persze szerencsésen megérkeztünk Kapnik-bányára, egy mély völgyben hosszan elnyúló bányászvároskába (vagy faluba? nehéz lett volna megállapítani a helyes megnevezést), és estére az is kiderült, hogy a szervizben, ahol a GPS adatállományát frissítették, valamit elállítottak, és a szegény műszer buzgón a gyalogos útvonalon vezetett bennünket. Még szerencsénk volt, hogy nem keveredtünk ennél is érdekesebb utakra.
Gyorsan belaktuk a remek kis vendégházat. Mivel rendszeresen ad otthont ásványgyűjtőknek, a kertjében több kupac „kidobott” kő is található. Zseniális találmány. Mindenki bátran idehozhat bármit a gyűjtőtúráról, aztán ráér a végén eldönteni, mi az, amit végül tényleg haza is visz. A többit lerakja a kertben, és az új csoportok első dolga mindig az, hogy szemeznek ebből a gyűjteményből, amelynek a tartalma ily módon folyton változik.
Mivel elég sokáig elhúzódott az utazás, első este csak a Bolduc-bánya közeli meddőhányójára sétáltunk el. A túravezetőnk szerint kb. 500 méterre volt, egyes csoporttársak 2 km-re szavaztak, az igazság valahol a kettő között lehetett.
Bár az én tervem az volt, hogy a tájban való gyönyörködéssel és fényképezéssel fogom tölteni ezt a hetet (na, jó, egy-két ici-pici darab begyűjtése azért belefér!), a többiekhez hasonlóan egyből belevetettem magam a kotorászásba. Pirit, szfalerit, kvarc és a patakmeder környékén némi rodokrozit volt a zsákmány.
A mindennapi vacsoránkról Marika néni gondoskodott, így mire hazaértünk, már az asztalon gőzölgött a finom csorba, meg a töltött káposzta.
Ahogy szokás, (esetleges belső sérülésekre gondolva) mindenki hozott magával alkoholt, így aztán az esték borozgatással, pálinkázással és a helyi sörkülönlegességek kóstolgatásával teltek. Meg jó hangulatú beszélgetésekkel. Még az első emeleti hálószobákban is remegtek az ablakok a földszintről felhangzó nevetéstől. A megoldás tehát egyszerű – nem érdemes korán aludni menni, inkább csatlakozni kell a vidám társasághoz.
Szerdán Felső-bányára mentünk, az ötös akna hányójához, ahol mindjárt a kocsiból kilépve az a szerencse ért, hogy egy jó öklömnyi termésréz darabot találtam. Ennyit az ici-pici ásványokról.
A csoport egyből szétszéledt. Mindenkinek más a módszere, van, aki helyben nekiáll keresni, mások egyből a legtávolabbi pontok felé indulnak, egyesek lassan, lehajtott fejjel haladnak, a talajt vizsgálva, vagy célirányosan mennek egy-egy kiszemelt ponthoz. A végeredményt ez nem igazán befolyásolja. Persze a gyakorlott szem biztosan többet meglát, mint egy újsütetű kutatóé, de a fő szerep azért mégis csak a szerencséé. (Bár, mint tudjuk, mindenki a maga szerencséjének kovácsa.)



A tegnapi ásványok mellett itt realgárt is találtunk, illetve a túravezetőnk talált egy nagy darab realgár tartalmú kőzetet, amiből aztán szorgalmas kalapálás eredményeként mindenkinek jutott egy-két darabka. Előkerült egy, a mállott kőzetben megbúvó, kb. 3 cm-es, teljesen ép kvarckristály is, mutatós kalkopirites kőzetek – és két kunyeráló kutya. A határon már egyből találkoztunk kéregető gyerekekkel, nekik is nehéz ellenállni, de ezek a kutyák még annál is jobban tudtak hatni a szívünkre. Sok kaja ugyan senkinél nem volt, mindenki csak a szükséges szendvicsekkel indult útnak, de azért jutott az ebeknek is belőle.



A hányó után a gurítóhoz mentünk, amely remek ametiszt lelőhelynek bizonyult (bár nem ez volt az elsődleges célásványunk). A törmelékben bőségesen volt még pirit és némi rodokrozit is. A szerencse is velünk volt. Az eső csak itt kezdett el esni, ahol a fejtési műtárgyak között volt hová behúzódnunk. A lelkesebbek ugyan még esőkabátban is folytatták a kutatást egy darabig, de végül visszavonulót fújtunk, és inkább hazamentünk. A váratlanul ajándékba kapott szabadidőt kártyázással, társasjátékozással és persze a kincsekben való gyönyörködéssel töltöttük ki.
Csütörtökön értékes kísérőt kaptunk egy helyi volt bányász, Péter személyében. A házánál vettük fel, és mielőtt tovább indultunk volna, megcsodáltuk a munkás évek alatt (és azóta) összegyűjtött remek kis magánkiállítását. Az egész kert, de a kis ház is tele volt szebbnél-szebb darabokkal. Hiába, aki egész életében a hegyet járja, annak megvan a lehetősége és a tudása, hogy remek darabokra bukkanjon. 
Péter két napig volt kísérőnk, és bárhová vitt minket, az érkezésünk után 5-10 perccel már egy táskányi frissen gyűjtött ásványt borított a lábunk elé, hogy válogassunk belőle. És bár nincs nagyobb kincs annál, mint amit az ember maga talál, el kell ismerni, hogy a legszebb darabok az ő gyűjtéséből származtak.
Először az Erzsébet-bányához mentünk, ahol az esőzések miatt kimosott út már maga is szép dolgokat kínált. A végcél azonban a Konci-telér  volt. A kőfejtő öblében megbúvó mocsár ugyan egy kis meglepetéssel szolgált (a gumicsizmák az autókban maradtak), de legalább módunk volt kipróbálni, kinek mennyire vízálló a lábbelije.
A fürgébbek itt is egyből a lelőhely legtetejére másztak fel, de akik lent maradtak, azoknak sem volt okuk panaszra.
A következő állomás Rákosfalva (Poiana Botizii) volt, ahol először is megkóstoltuk a helyi vasas ásványvizet. A „borkút” érdekessége, hogy úgy egy évvel ezelőttig még hideg vizes gejzírként működött. Az alsóbb rétegekben képződő, felgyülemlő gáz meghatározott időnként kitörve, gejzírként lökte ki a forrás vizét. Sajnos ez a látványosság már a múltté. Valami történhetett odalent, mert most már folyamatosan bugyog kifelé a gázos víz.
Érdekes volt viszont, hogy a kút melletti patakmederben sétálva Péter egyszer csak felemelt egy követ, és az alól is ugyanolyan bugyogó víz oszlop(ocska) tört elő. (A kő körül lévő erős vasas lerakódás vezette célhoz.)
A patakmeder felső része felé haladva az autók ablakából gyönyörű szamócamezőket láttunk. Csak úgy piroslott a sok gyümölcs! Úgyhogy  megállás után egyből megoszlott a csapat, az elszántabbak megrohamozták a patakmedret, az ínyencek meg nekiálltak szamócát szemezgetni.



Az eső akkor kezdett el esni, amikor már mindnyájan a patakban meg a túlsó oldalán kotorásztunk pirit, kvarc meg szfalerit után. Először persze úgy csináltunk, mintha észre sem vennénk. A következő fázisban előkerültek az esőkabátok meg egy esernyő.


Végül, amikor már bőrig áztunk, és a talaj meg a növényzet is teljesen csatakos volt, szépen egyenként visszaoldalogtunk a kocsikhoz. Beszállni persze nem volt olyan egyszerű, mert folyt rólunk a víz meg a sár. De amíg a csomagtartóajtók meg esernyők védelmében azon ötleteltünk, hogyan is tudnánk a legkevesebb víz bevitelével beülni, az eső, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is állt.
Ezután még jó egy-másfél kellemes órát töltöttünk ásványok után böngészve. Több részre szakadt a csapat, egyesek a patakmeder oldalában vájkáltak, egy másik társaság autóval kissé lejjebb ereszkedett oda, ahol kiszélesedett a patak, és a medret fürkészték, páran meg elindultunk folyás iránt, és a hordalékkövek között reméltük megtalálni a szerencséket. És láss csodát, mindenki megtalálta a saját kincseit!



Számomra plusz élmény volt, hogy a meder mentén haladva egy helyen egy beágazó patakot vettem észre. A mi patakunk tiszta vízének alján vöröses lerakódás volt, ez a bejövő patak viszont hófehér lerakódástól világított – fehérek voltak a kövek, a falevelek, a törmelék.
A forráshoz érve, amíg a többiekre vártunk, Péter mutatott egy kék patakot is. Ez ismét más rétegeken haladhatott keresztül, és a kioldott ásványi anyagoktól gyönyörű, opálos kék színárnyalatot kapott. A természet páratlan csodái!
Péter pénteken egy új lelőhelyre vezetett, amit ő is csak nemrég fedezett fel. A macskamezei felhagyott mangánbánya fölé kanyarodtunk – ez volt az első komolyabb gyaloglásunk, hosszban és szintben is. Kitartásunk jutalmául a hegytetőn remek patakban tapicskolhattunk, és fürdethettük kezünket, lábunkat, mivel a zsákmány javát is a kimosott kövek között lehetett megtalálni.
A szép, nagy felületű muszkovitok  és biotitok mellett turmalinra és berillre vadásztunk. Persze ne olyan darabokra gondoljatok, amelyek a világ nagy drágakő múzeumaiban vannak. Attól sem kell aggódnotok, hogy az ékszerkollekciómat fogom bővíteni az itt talált darabokkal. De találtunk, és ez a lényeg. Azok a gombostűfejnyi zöldes kis pettyek a kőzetben igenis berillek!
Nehezen akartunk elszakadni a pataktól, mert ismét egy meleg nap volt, és hát mi kellemesebb ilyenkor, mint egy friss vizű patak, amelyben időről időre megmoshatja az ember a karját, lábát, meg az arcát (na, jó, hallom ám a válaszadók kórusát, amely a „hideg sört” zengi, de sör nem volt, patak viszont igen – úgyhogy versenytárs hiányában könnyedén elvitte a pálmát).


Végül csak elindultunk lefele. Meg akartuk még nézni magát a külszíni bányát is. Többek között magnetitet kerestünk, illetve Péter kereste nekünk azzal az egyszerű módszerrel, hogy egy mágneses végű dartsnyillal tapogatta a magnetitgyanús darabokat. Ha ragadt, már vihettük is!
A bánya oldalában, a csillámpalában pedig remek gránátok voltak, beágyazódva. A gránátgyűjtés tehát úgy ment, hogy Péter és egy-két fiú felmászott a hegyoldalba, lehasítottak néhány ígéretes csillámpala darabot, amit mi apróbb darabokra törtünk, majd ki-ki egy kőre telepedett, és megpróbálta a csillámpalából kibűvészkedni a gránátot. Ahogy a jó szobrász alkotja a remekművet, amely megbújik a márványban – mi is tudtuk, hogy ott a gránát, csak le kell róla faragni a felesleget. Mivel azonban elég mállott gránátok voltak, nem volt egyszerű dolog, hogy minél több palát lekalapáljunk róla, de az ásvány mégis egyben maradjon. Ráadásul mindezt a tűző napon. De hát pont erről ismerszenek meg a „fanatikusok”. Kitartóan, bár idővel azért már csökkenő lelkesedéssel „bogyóztunk”, míg végül eljött az a pont, ahol közfelkiáltással megszavaztuk, hogy elég volt, és visszamenekültünk a (forró) autókba.


Utolsó meglepetésként hazafelé még elugrottunk egy tremolit lelőhelyre. Ez is egy felhagyott külszíni fejtés volt. Amíg a fiúk a márványt püffölték, én egy békát figyeltem, amely egy vízzel feltöltődött fúrólyukban sziesztázott, lágyan ringatózva. Sajnos pont addigra elégelte meg ezt a tevékenységet, mire sikeresek előkaptam a fényképezőgépemet. Így csak egy kevésbé jól sikerült kép készülhetett róla.


Természetesen a kultúrprogram sem maradhatott el, így szombaton Nagybányára mentünk. Első utunk a piacra vezetett, úgy látszik, nem csak én fentem a fogam a helyi sajt specialitásokra, elsősorban a kaskavalra, amely még a régi bolgár túrák óta a kedvencem, de itthon csak elvétve kapható. Mindenki gondosan bevásárolt, kb. ugyanannyit, nagyjából egyforma zacskókba csomagolva – amiből aztán lett is egy kis kavarodás az utolsó nap, amikor ki kellett választani mindenkinek a saját adagját, és kiderült, hogy nehezítésül, az ügyeletesek is hol ebből, hol abból a zacskóból vettek a reggelihez, mivel pont ők nem voltak jelen, amikor fennhangon kihirdettük, hogy milyen jelzéssel láttuk el a közsajtot. Azért senki sem jött haza sajt nélkül, mert a közösből kárpótoltunk mindenkit.
A piacozás után jöhetett a szellemi táplálék. Megcsodáltuk az István-tornyot, a Szentháromság templom  ásványokkal kirakott mellékoltárt, a főteret …
Nem maradhatott ki a Képzőművészeti Múzeum sem, ahol a nagybányai festőiskolában alkotó festők művei vannak kiállítva. A múzeumok szokásos csapdája: egymásba nyíló termek, a falakon meg a terem belsejében is kiállított tárgyakkal, csak éppen sehol egy térkép, amely az ideális (vagy kötelező) útirányt mutatná. Csak találgatni lehet, hogy körbe kell-e nézni egyenként minden termet, vagy az egyik oldalon elindulva, és úgy járva körbe, végül ugyanott van-e a kijárat, ahol a bejárat. Sajnos itt az első változat volt érvényben, annak is a súlyosbított formája, amikor a teremőr követi a látogatókat, és gondosan lekapcsolja mögöttük a villanyt. Így aztán nem jutottam vissza ahhoz a képhez, amelyik a legjobban tetszett. Elsőre nem jegyeztem meg a művész nevét, utána meg már nem tudtam visszamenni. Ha valaki arra jár, és megtalálja a nagybányai főtéren sült gesztenyét áruló nénikéről készült grafikát, írja már meg nekem az alkotó nevét!.
Ásványgyűjtő csoport lévén, természetesen az ásványtani múzeumot sem hagyhattuk ki. Gazdag gyűjtemény, a természet által remekbe szabott darabokkal. Érdekes információként azt is megtanultam mindjárt, hogy az antimonit errefelé a stibnit névre hallgat. Nem baj, mindenképpen gyönyörű. Sajnos nem volt elég időnk mindent alaposan megnézni, meg telítődik is az ember idővel. Erre a múzeumra is igaz, hogy legtöbbet a helybeliek tudn(án)ak profitálni belőle, akik többször is visszatérhetnek, hogy kisebb részletekben nézzék meg.
Hazafelé beugrottunk még Felsőbányára, ahol egy ásványgyűjtő hagyatékában gyönyörködtünk, és finom áfonyát is ettünk. Sőt vettünk, mivel éppen akkor kopogtak be a kapun házalók egy nagy vödörnyivel.
Az itteni templomban is van egy ásványokkal kirakott imafülke. A templomba ugyan kicsit nehezen jutottunk be. Nem csak két hatalmas kőszobor (Szent István és Szent László) és egy hatalmas kapu őrizte, majd két méter magasban lévő kilincsével, hanem az a tény is, hogy zárva volt. A plébános éppen valami városi rendezvényen tevékenykedett, de visszaszaladt gyorsan, és beengedett bennünket a sekrestyén keresztül. Így az ott lévő nagyon szép öntöttvas csigalépcsőt is meggyönyörködhettük.


Vasárnapra túrát terveztünk a Gutinra. Érdekes egy túra volt, a számított hosszúság napról napra változott. Először úgy tűnt, hogy elég hosszú (plusz még valami 400 m szint is van benne), aztán hirtelen 10 km lett belőle. Túl nagy érdeklődés nem volt iránta, a többség inkább egy pihenős napra szavazott, lazulással, meg a gyűjtött kincsek rendszerezésével, szortírozásával.
Végül hatan indultunk el, három fiú (a legidősebb 70 éves) és három lány (a legfiatalabb 16). Mire az indulásra került a sor, a 10 km-ből már 16 lett – s ebbe még nem volt beleszámítva az eltévedés, ami pedig erősen esélyes volt. Legalábbis az előző este a fiúk csupa ilyen történettel szórakoztattak bennünket.
A falutól nem messze, egy szálloda parkolójában tettük le a kocsikat, és egy erdészeti úton indultunk el, hogy valahol becsatlakozzunk a Gutin-gerinctúra turista útvonalába. Csak hozzávetőleges elképzelésünk és hozzávetőleges térképünk volt a dologról, de végül, egy hosszabb gyaloglás után, egész jól megoldottuk a dolgot. Viszont a gerincre vezető jelzett ösvény fakitermeléses területen haladt keresztül, ami nem tett jót a jelzések hol létének. Magyarul, hol voltak, hol nem voltak. Azért maga a cél, a gerinc, nyújtott némi irányt, így amikor a jelzések teljesen eltűntek, nekivágtunk nagyjából torony-, azaz gerinciránt. Egy hatalmas áfonyáson csörtettünk át, de sajnos egy árva szemet sem találtunk rajta. Nem tudtam megállapítani, hogy még vagy már – bár a lényegen úgysem változtatott volna.
Aztán egyszer csak elértünk egy remek kis gerincszakaszhoz, melyet két szikla fogott közre. Számomra itt kezdett érdekessé válni a dolog, mivel a tériszonyom „szerényen” jelezte, hogy eddig, és ne tovább. Viszont a túravezető azzal érvelt, hogy minimum 2-3 óra amíg visszatérnek, mit csinálok én addig itt egyedül, illetve a rengeteg csípős légy és szúnyog társaságában. És különben is, nem olyan veszélyes, mint amilyennek látszik! Mindig ezt mondják, aztán mindig meglepődnek, amikor látják, hogy tényleg nagyon nem vagyok komfortos az ilyen helyzetekkel.


Mindenesetre megkerültük a sziklát egy keskeny, kifelé lejtő, csúszós kis ösvényen, aztán megint egy áfonyamező következett, és felértünk egy újabb sziklacsúcsra, aminek a másik oldalán …. egy szakadék volt.
A terv szerint itt folytatódott volna a gerincutunk, most viszont úgy látszott, hogy először le kell ereszkedni egy völgybe (némi kerülővel), aztán ismét felkúszni a következő hegyre. A tapintatlan kérdésre, hogy mégis milyen messze van az „igazi” csúcs, ahova elvileg igyekszünk, 4 km volt a válasz. Innen már csak azt szerettük volna tudni, hogy akkor hogyan is történt a túra hosszának a kiszámítása?
Sok időnk azonban nem volt arra, hogy ezen rágódjunk. El kellett dönteni, hogy folytatjuk-e a túrát, völgybe le, hegynek fel – és azután ugyanezen az úton vissza is, mivel a kocsikhoz kellett visszajutni -, vagy kimondjuk, hogy innen a legszebb a kilátás, és némi nézelődés után visszafordulunk.



Az időjárás segített a döntésben. Hirtelen rákezdett az eső meg a villámlás, s mi rögtön úgy éreztük, hogy sokkal jobb lenne valami kevésbé kitett helyen lenni. Úgyhogy nyakunkba kaptuk a lábunkat, és ügettünk vissza az erdő menedékébe – már ahogy a csúszós ösvényen, a hosszú esőkabátokban lehetett.
Megint szerencsénk volt, egy rövid, kiadós eső után kisütött a nap – a villámok meg eleve már a gerinc másik oldalán csapkodtak. Mire elértük az erdőt, elállt az eső, és mire az erdőn át a készülő sípályáig értünk, már a rajtunk lévő ruha is megszáradt. Csak a letarolt hegyoldal talaja nem, így alkalmunk volt sílécek nélkül is gyakorolni a lesiklást.


Az autók hűségesen és forró szeretettel (amiből a forrón volt a lényeg) vártak ránk a parkolóban. 

Kánikuladivat hátizsákkal

Otthon meg a többiek vártak, akik aggódtak értünk, mert a faluban jégeső is esett. Mi ebből szerencsésen kimaradtunk.
Az esti tábortűzből viszont nem. Amíg mi a zsákmány szortírozást végeztük, az itthon maradottak nekiálltak tüzet rakni, kenyeret pirítani (mivel a pirított kenyér sokkal kevésbé szívja be a szalonnazsírt, és nem annyira megterhelő a gyomornak).
Keserves dolog a szortírozás. Minden darabnál megküzd egymással a gyűjtőszenvedély és az ésszerűség. A kocsi csomagtartójába sem fér akármennyi, otthon meg a teljesen belakott lakásba, végképp nem. Persze még mindig ott van a jelszó, hogy „úgyis elajándékozom!” De azért még így is sok időt vesz igénybe, amíg az ember egyesével minden darabról eldönti, hogy menjen vagy maradjon.


Közben a tűzrakó helyen gyűlt a parázs meg a pirított kenyér, ami nagyban segített növelni a tempót. Előételnek sült szalonnát ettünk sült kolbásszal, aztán amikor már mindenki telítődött vele, faszenet raktunk a tűzre, és kezdődhetett a grillezés. Marika néni még tegnap bepácolta a csirke- meg marhahúst, miközben a gulyást és juhtúrós puliszkát készítette, így nekünk már csak a  sütés maradt. Meg persze az evés, mert másnap már indultunk haza, így nem hagyhattunk meg semmi.
Én, a magam részéről legalább kétszer annyit ettem, mint amennyi belém fért, annyira finom volt. És persze a hangulat is sokat hozzátett, félhomályba boruló kert, patakcsobogás, a hegyoldalban meseházikók, parázsló tűz, vidám társaság… Még szerencse, hogy valaki végigöntött egy pohár vörösbort a terítőn, így gyorsan asztalt kellett bontanunk, hogy kimoshassuk. Különben talán még most is ott üldögélnénk.
Így viszont, lassan eltettük magunkat másnapra, amely már a hazautazás napja volt. A határig még együtt mentünk, (hogy közösen élvezhessük a GPS áldásos és áldatlan együttműködését), aztán, amikor az utolsó rejtőzködő személyigazolvány is előkerült végre, sőt még a fiúk is sikeresen felzárkóztak, érzékeny búcsút vettünk egymástól.
Magyarországra betört a kánikula. Ezt leginkább azért érzékeltük, mert az autónkban kicsit megzakkant a légkondi. Csak kb. 70 km/óra sebességig dolgozott úgy, ahogy elvártuk tőle, onnantól kezdve már csak meleget és port volt hajlandó fújni. Úgyhogy inkább áttértünk a házilagos légkondicionálásra, azaz leeresztett ablakok mellett repesztetünk hazáig.

A fiamnak persze az volt az első kérdése: Na, és hány kiló követ hoztál?

2013. április 25., csütörtök

Shanghai sírva búcsúzik



Ez az utolsó napom Shanghaiban. Mivel reggel még mindig esett, kiválasztottam egy múzeumot a még (bőven) megmaradt látnivalók közül. A Shanghai Arts and Crafts Museum volt a kedvezményezett, de nem értékelte a megtiszteltetést, mert ez volt az első olyan célpont, amit végülis nem sikerült megtalálnom.
Ott voltam a helyszínen, ott volt a múzeum a térképen, de ahol lenni kellett volna, ott csak zárt kerítések, meg egy kórház, és mindenféle egészségügyi intézmények voltak. Kétszer futottam neki, különböző irányból de sikertelenül. Szerencsére közben már elállt az eső, így aztán úgy döntöttem, hogy maradok a kedvenc elfoglaltságomnál, egyszerűen csak sétálok az utcán, és figyelem az életet.
Még Hangzhouban bementem egy hatalmas zöldségesbe, hogy lefényképezzem mindazt, amit nem ismerek, hogy aztán majd valahogy, valaki segítségével beazonosíthassam. Érdekes módon csupa gyümölcsökkel találkoztam.
Most, az utcán sétálva, kifejezetten vadásztam a zöldségboltokra, hogy zöldségeket is tudjak fényképezni, de az összes utcára nyitott üzletben csak gyümölcsök voltak. Közben meg az emberek mászkáltak az utcán zöldséggel teli táskákkal! Végül otthon, a szomszédos utcában találtam egy piacot, ahol viszont gyümölcsök nem voltak, csak zöldségek. Érdekes, hogy itt ennyire elkülönítik ezeket.

Főzéshez előkészített zöldségbatyu
Ez a rész, ahol most sétáltam, nem a turistaövezet volt. Nagyon is nem. Sokkal inkább az átlag shanghaiak élettere. Micsoda kettősségek vannak itt mindenfelé! Nemcsak a város különböző részei között, de egy területen belül is. Például szinte minden lakópark kerítése és kapuja nagyon szépen van megcsinálva, domborművel, mutatós kovácsolt vas bejárattal, aranyozott figurákkal – a kapu mögött meg totálisan lerobban házak, szűk sikátorok, utcán száradó ruhák, mosó asszonyok, törött és elhajigált holmik. Maguk az utcák is totálisan lerobbantak, mégis a kis boltocskákban felváltva található szegényes kerékpárjavító és a legfrissebb divatot kínáló drága butik. A nem sok bizalmas sugárzó, kétes tisztaságú kifőzdék mellett teljesen higiénikus, szintén utcára nyíló fast food standok és elegáns kávézók.
Rengetegen özönlenek Shanghaiba az ország belső részéből, az ottani szegénység elől, a jobb élet reményében – de egy jó részük még messze nem nőtt fel a nagyvárosi élethez, és a modern világhoz. IPhone-ja ugyan mindenkinek van, de a higiénia alapszabályaival nem igen foglalkozik még ez a réteg. És persze mellettük is ott vannak az öltönyös, nyakkendős, elegáns shanghaiak, akik – szerencsés esetben - a másik végletet képviselik.


Fuxing park, Shanghai
A parkjaik viszont verhetetlenek. Sok van, kicsik és nagyok, de mindegyik nagyon szép. Zöld, tavacskával, patakkal, rejtett ösvényekkel, rengeteg paddal, jó pofa szobrokkal, vagy egyszerűen csak érdekes alakú kövekkel.
Most éppen a Fuxing parkba botlottam bele hazafelé, úgyhogy még összeszedtem a maradék erőmet és végigsétáltam rajta, mielőtt a hazamenő metróra szálltam volna.
Ja, és végre sikerült találnom egy postát is. Sőt, a feladásra szánt képeslap is nálam volt. Ugyan az első ablaktól továbbküldtek a másodikhoz, onnan - némi töprengés után - a harmadikhoz, de végül izgatott számolgatás és táblázat nézegetés után a postáskisasszony a kezembe nyomott egy 4,5 RMB-s bélyeget, hogy tessék, ragasszam fel magamnak. Aztán, amikor be akartam adni a felbélyegzett lapot az ablakon, mutatta, hogy nem-nem. Rend a lelke mindennek, tessék kimenni, és bedobni a posta előtt álló postaládába.
Este csomagolás, búcsú-búcsúvacsorára feltunningolt zacskós leves és húsos palacsinta – egy darabig most úgysem lesz alkalmam kényeztetnem a gyerekemet -, aztán már indultunk is a repülőtérre.
A gépem ugyan csak 1:40-kor indult, de a repülőtérről az utolsó metró 9-kor!!!! jön vissza a városba. A Maglev valamivel jobb, mert annak az utolsó járata 45 perccel később indul. És ami további előny, 8 perc alatt teszi meg a reptér és a Longyang Road közti távot (300-400 km/óra), ami a metrónak kb. 1 órányi idő.
Így aztán fél 10-kor érzékeny búcsút vettem Danitól, és megkezdtem a várakozást. Azt nem mondom, hogy magányosan, mert tele volt a repülőtér. Még a moszkvai után is volt egy induló járat, szóval teljességgel érthetetlen, miért teszik ilyen korai időpontra a tömegközlekedési eszközök utolsó járatát.
Amíg rám nem tört az álmosság, addig a blogomat írtam, aztán már kezdődött a becsekkolás (1 óra araszolás a sorban, közben lehetett találgatni, vajon kifélék-mifélék az utastársak. Rengeteg volt a nagyon egyszerű embernek kinéző kínai, sokan közülük úgy néztek ki, mint akik életükben először ülnek repülőn – három-négy hatalmas bőrönddel utaztak. Hova? Miért? Persze soha nem fogom megtudni, de azzal is telt az idő, amíg találgattam. A bőrönd leadása után már szabadabban tudtam mozogni, viszont nem volt miért – már minden bolt lehúzta a rolót, így végkép semmi látnivaló nem volt. Szerencsére a sok hivatalos ellenőrzéssel annyi idő eltelt, hogy hamar megkezdődött a beszállás.
Szerencsém volt, megint két kedves, mosolygós légikisasszonyt kaptam. A másik soron ismét egy katonás, nagy darab „gyevocska” és egy kb. 50-es férfi légikísérő szolgált fel. Érdekes volt, ezt a korosztályt még nem láttam ilyen szerepben.
Ablak melletti helyem volt, de sajnos Shanghaiból semmit nem láttam, eset az eső, szinte a felszállás pillanatában felhőbe burkolóztunk. Aztán meg elaludtam, csak az etetési időre nyitottam ki egy kicsit a szememet.

Az út végén azért már ébren voltam, nézegettem is kifelé. Meglepődve láttam, hogy Moszkva mellett még sok helyen vannak hófoltok, és egy szinte teljesen befagyott tavat is láttam.
Seremetyevón újabb négy óra várakozás. Egyre erősödött bennem az elhatározás, hogy legközelebb valami emberibb időben közlekedő járatot választok, kerül, amibe kerül (csak ne legyen túl drága!). Alvás ellen itt is blogírással kísérleteztem, meg egy öreg nénivel jelbeszélgettünk időnként, amikor különböző segítségeket kért tőlem (csomagmegőrzés, ilyesmi).
Amikor kb. 20 perces késéssel felszállt a gép, már tényleg elmondhattam, hogy a célegyenesben vagyok.
A ferihegyi reptéren már csak egy gyors reklamálást kellett elintéznem, a bőröndöm húzókája nem működött. De még szerencsésnek mondhatom magam. A fútószalagon ugyanis láttam egy csomó bezacskózott apróságot, aztán pont amikor a pultnál álltam, jött egy rakodómunkás, és szólt, hogy szétesett egy bőrönd, a tartalom egy részét még csak most szedik össze, de majd mindjárt hozzák, ha addig jelentkezne érte a tulajdonos. Úgyhogy hálásan megsimogattam a kofferemet, amiért ennyivel jobban bírta a kiképzést. Jutalmul legközelebb is vele utazom. Remélem, nem sokára!

Shikumen múzeum



Már csak két nap – és még mennyi terv! A látnivalókról már nem is beszélek, azt már lerendeztem magammal, hogy megint maradt egy csomó minden a következő alkalomra.
De például nem fényképeztem még sportjátszóteret, és Dani lakótömbjének a parkjában sem jártam még, pedig hát itt van közvetlenül az ablakunk alatt.
Úgyhogy reggel lekísértem Danit, aki modellt állt a különböző sporteszközök fényképezéséhez, aztán elsétáltam a tavunkhoz, ahol, reggel fél 10-kor már egy egész csomó idősebb ember beszélgetett, napozott, nyújtó gyakorlatozott – vagy kisgyerekre vigyázott.
Én őket néztem, ők meg engem – hogy mit fényképezek annyit.



A házunk tükörképe
Elugrottam a blézeremért. Szerencsésen ott volt, szerencsésen passzolt is, feladat végre kipipálva.
Szokásomhoz híven gyalog sétáltam el a Yu Yuanig, ahol egy kicsit térferegtem, nézelődtem, aztán irány a Shikumen múzeum – azaz egy úgy nevezett „open house”. Berendezett, és az érdeklődők számára megnyitott Shikumen-ház.
A környékből árad a pénz szaga, még a kis sikátorokban is egymást érték a kávézók és mindenféle boltok. a múzeumban meg részletes ismertető olvasható a házak történetéről, a hozzájuk fűződő ideológiáról, az itteni életről.


Század eleji konyha

Csodálaotos ez a mosdóállvány!
Mire végeztem a múzeummal, már megint jó pár kilométer volt a lábaimban. Viszont sikerült kifognom azon kevés megállók egyikét, ahol két metro keresztezi egymást, az egyiknek (természetesen az enyémnek) mégsincs megállója. Utaztam tehát egy megállót, hogy át tudjak szállni a 10-esről az 1-re – és kiderült, hogy van Shanghaiban olyan átszállás, amikor nem csak hogy ki kell menni az előző vonal területéről, de még egy csomót gyalogolni is kell az utcán. Mindezt csak azért, hogy újabb egy megálló után ismét átszálljak – ezúttal már tényleg a 7-re.
Sophie meghívott vacsorára. Ehhez el kellett bicikliznem Dani munkahelyére. A leírás úgy szólt, hogy minden rendben, végig védett bicikliúton haladok, az meg már megy, mint a karikacsapás! Ehhez képest egyszer csak eltűnt a sávelválasztó korlát, és a sávunk tele lett parkoló járművekkel. Amíg még csak autók voltak, addig hagyján, azok mellett még pont van annyi hely, hogy lapjával elgurulhat az ember, de aztán kezdtek buszok is megjelenni a kerékpársávban, pont úgy parkolva, hogy a járda felől se férjen el mellettük egy bicikli, de az út felől sem, mert a két autós sáv is tele volt buszokkal (és autókkal). úgyhogy végül, szerencsére, már elég közel Dani munkahelyéhez, végleg feladtam, és inkább a járdán toltam a biciklit (néha szoktam ott is kerekezni, de most a járda is tömve volt).
Amikor Danival találkoztunk, mondta, hogy változott a program, nem innen megyünk taxival, hanem elkerekezünk egy másik helyre, mert éppen most van az irodával szembeni Expon Ázsia legnagyobb autókiállítása, és képtelenség taxit kapni a környéken – ez az óriási forgalom is azért van. De semmi gond, mert már itt van velem, és megvéd, csak kövessem. Azzal belevágott a forgalom közepébe. Mire egyet mukkanhattam volna, pedig egyből indultam én is, már hatan voltak közöttünk! Hiába, még nagyon tanulnom kell ezt a kínai forgalmat és önérvényesítést. Azért csak cikáztam én is a járművek között, ahogy a többiek, de örültem, amikor végre csendesebb részhez értünk.
A Carrefoure-nál összeszedtük Sophie-t és gyalog sétáltunk el az étteremhez. Sophie-nak van egy alkalmazása az okos telefonján, amelyik mindig kiajánlja az beírt környék legjobb éttermeit. Most is egy ilyen helyre mentünk, még ő sem járt ott. Sült pekingi kacsa volt a menü fő része, ezt előre meg kellett rendelni. Olyan felkapott (vagy jól szervezett) az étterem, hogy amikor nem érkeztünk meg időre, 3 perc múlva már hívták Sophie-t telefonon, hogy hol vagyunk.
Tetszik nekem, hogy itt mindenki mindenhol elkéri a telefonszámot, és használják is. A taxis Chun’anban még másnap is hívott minket, hogy segítsen, arról nem is beszélve, hogy a Stone Forestben sétálva is telefonon keresztül tartottuk a kapcsolatot, de elkéri a telefont a kerékpár kölcsönző is, illetve megadja a sajátját, hogy ha éppen nem lenne ott, amikor visszavisszük a gépeket, akkor csak hívjuk nyugodtan, az idegenvezető, a recepciós – és az étterem asztalfoglalás részlege is. Ezek azok a helyzetek, amire azt mondom, hogy tényleg hasznos a mobiltelefon.
Nem csak búcsúvacsora volt ez, de egyben Dani és Sophie születésnapi ünneplése is. Igaz, hogy mindketten májusban születtek, én viszont most vagyok itt. Úgyhogy megrendeltük az ételt, aztán amíg vártuk, hogy kihozzák, ünnepeltünk. A „torta” hungarocell karikára feltűzködött gumicukrokból készült, a közepén egy gyertyával. A gyertyát Dani lakásából kölcsönöztem, a többit viszont még Magyarországról hoztam magammal (és elkészítve, a bicikli kosarában az étterembe). A pincértől kértünk gyufát, és mindjárt mondtuk is neki, hogy születésnapot ünneplünk, erre hozzácsaptak még a menühöz egy születésnapi spagetti tálat. Itt Kínában ugyanis spagettiszerű, hosszú szálú tésztával készült egy tál étellel ünneplik a születésnapost, hogy olyan hosszú életű legyen, mint a tészta.


Az ajándékok zömét is Pestről hoztam, de találtam az idegennyelvű könyvesboltban egy remek angol szógyűjteményt, amiben szinonimák, ellentétes értelmű illetve azonos hangzású, de eltérő jelentésű szavak voltak, amiről egyből úgy gondoltam, hogy remek használatot tehet Daninak a toastmaster beszédek megírásánál. És vettem egy diótörőt is, mert erre még nem volt ideje, mióta itt van.
Csomagolópapírt viszont nem találtam, ezért mindent egyszerűen csak beleszórtam egy táskába, ők meg felváltva húzkodtak belőle. Aztán eldönthették, hogy igaziból kinek is címződött az ajándék. Jól szórakoztunk.
A vacsora szokás szerint rengeteg fogásból állt, és finom volt. A pekingi kacsát az asztalunknál szeletelte fel a szakács, egész vékony és kis falatokat vágott, és selyempapír vékonyságú „palacsintákba” halmoztuk a húst, fokhagyma szálakat és uborkát, amit valamilyen szószba mártottunk. Aztán összecsomagoltuk, és máris lehetett enni. Kézzel is szabadott, de az ügyesek ezt is pálcikával eszik.
Volt még hús, valami leveles zöldség, amiről nem derült ki, hogy mi, de azért finom volt, a kacsa csontos maradéka, levesben felszolgálva, rizs – és datolyatea!
Szóval jól belaktunk, és még a maradék is megtöltött három műanyag dobozt.
Pekingi kacsa tálalása

Szerény vacsora

Mire végeztünk a vacsorával, eleredt az eső. Szerencsére nem volt vészes, hiszen mi, Danival még innen bicikliztünk haza. Sötétben, esőben, de már csak gyér forgalomban, és mivel „felvezetőm” is volt, még élveztem is a dolgot.