2011. május 6., péntek

Fayetteville – Dallas – London – Budapest

május 3. – 4.
Reggel negyed 8-kor ébredtem, úgyhogy megtapasztalhattam, hogy a gyerekek mindenütt egyformán durcásan készülnek az iskolába – Berta és Vilma teljesen önállóan, mert Gábor már elment dolgozni, Zsuzsa meg még aludt. De hát meg is szokták már az elmúlt hónapban.
Én rátaláltam Fekete István Kele című könyvére, azt olvasgattam, amíg Zs. és Juni is felébredt.
Végre kiderült az ég. És mindjárt nagyon meleg is lett. Nekiálltunk alaposan kitakarítani az autót. Ugyanis – nem tudom, mondtam-e már – miután kiderült, hogy azt az autót, amire az egész utat alapoztuk, mégsem kapjuk meg, bérlés helyett inkább a vásárlás mellett döntöttünk, abban a reményben, hogy nagyjából veszteség nélkül el is tudjuk adni. Azaz vettünk egy autót – szerencsés véletlen folytán Gábor egyik kollégájának éppen volt egy eladásra szánt Chryslere -, aztán most, hogy hazaértünk, már megy is a hirdetés, meg a szájról-szájra híresztelés, hogy eladó.
Aztán még beugrottunk az iskolai könyvtárba, mert Zs. ott is be akart mutatni valakiknek, de csak részben sikerült. Mindenesetre készült rólam egy fénykép, igazolandó, hogy tényleg létezem 
És megint láttam egy jó kis ötletet. Nyilt ház napokat hirdettek éppen. Ami azt jelenti, hogy néhány ember felajánlja, hogy bárki jöhet, és megnézheti az otthonát ezekben a napokban, az iskola meg jegyeket árusít hozzá, és övé a teljes belépti díj. A könytárosnő ugyan mentegetőzött, hogy ő maga soha nem lenne kiváncsi arra, hogy mások hogy élnek, de mivel az iskola javára megy, hát segít a jegyárusítással is, meg majd a tényleges akcióban a vendégek fogadásával is. Szerintem viszont igenis érdekes lehet megnézni mások otthonát, a házak építeszeti megoldásait, a lakberendezést, a dekorációt - nálam is mindenki egy csomó látnivalóra rácsodálkozik, amikor először (másodszor, harmadszor) jár a lakásomban.
Amúgy is tetszenek az ilyen támogatási formák, amikor nem konkrétan pénzt adnak az emberek, hanem az idejüket, a magánéletüket, a képességeiket – kinek mije van.
Ezután végre elindultunk a városba. Sétáltunk egy kicsit a történelmi főtéren, megnéztük a pár piaci árust, akiknek semmi keresnivalójuk nem volt ott, mert szerdán és szombaton van a piacnap, ma meg kedd volt – de azért érdekes volt nézegetni, hogy mit kínálnak.
Zs. mesélte, hogy a szombati piacnap igazi társasági esemény, olyankor mindenki eljön, aki számít, és itt találkozik, beszélget az ismerőseivel, hallgatja meg a legújabb híreket – közben talán még vásárol is, bár erre nem mernék fogadni.
Bekukkantottunk a városi könyvtárba is, amelynek hatalmas állománya volt. Én persze egyből a barkácskönyvekhez indultam, és megállapítottam, hogy legalább egy hetet simán el tudtam volna töltögetni a nézegetésükkel. De nem volt, legfeljebb fél órám.
Aztán elsétáltunk a temetőhöz, amit én szerettem volna megnézni – illetve úgy általában egy temetőt szerettem volna látni már egész út alatt, csak egyetlen településen sem töltöttünk annyi időt, hogy ezt megvalósíthattam volna. Itt viszont végre tudtam egy kicsit sétálni, immár egyedül, mert Zsuzsáék hazamentek. Nagyon békés, nyugalmas hely volt, minden csupa zöld, csak táblácskák jelzik a sírokat, sírhantok nincsenek, így sokkal kevésbé tűnik zsúfoltnak, mint egy magyar temető.
Hazafelé még benéztem a használt könyvesboltba is, de akkora és könyvespolcokkal annyira zsúfolt volt, hogy esélyét sem láttam bármi nemű tényleges nézelődésnek. Amúgy is ideje volt már indulni hazafelé.
Otthon még gyorsan megkóstoltam Gábor koreai csirkelevesét, ami még tegnap este készült. Ezzel csak az volt a probléma, hogy rizs is főtt benne, ami mára teljesen megdagadt, úgyhogy az étel erősen veszített a leves jellegéből – viszont az ízét nem befolyásolta egy ilyen csekélység.
A maradék holmijaimat begyömöszöltem a bőröndbe, aztán ketten együtt addig ültünk-térdeltünk rajta, amíg sikerült összehúzni a cipzárat - és már készen is álltam az indulásra. Úgyhogy volt még időm lejátszani egy parti Carcassonet Vilmával, miközben a család megbeszélte, hogy Gábor a repülőtérre menet kit hova vigyen, hol tegyen ki. Ez ugyan némi hangzavarral és gyermeki tiltakozással járt, de végül csak beültünk az autóba, és még egy kis plusz városnézésre is sor került – megláthattam egy pillanatra a Clinton-házat és az egyetemi sportlétesítményeket is.
A reptéren a portás(!) megkérdezte, hogy melyik légitársaság járatával megyek. A bőröndöm 44,5 fontot nyomott (kb. 20 kg), és Budapestig búcsút vehettem tőle – ahogy Gábortól is, miután megnyugodott, hogy rendben megvan a becsekkolás, és nem maradok a nyakukon 
Az kézipoggyászom átvilágításánál ugyan volt némi fennakadás, háromszor küldték vissza a hátizsákomat, aztán még kézzel is megkutatta egy vámos, aki végül nagy diadallal kiemelt egy csomag üvegkavicsot, hogy „ez volt, ami megzavart a készüléket’ - úgyhogy mindjárt le is szűrtem a következtetést, hogy a következő ilyen kapunál már eleve kiveszem a zsákból.
Az első utam Dallasba vezetett. Az idejövetelemmel ellentétben most teljesen tele volt a kisgép, viszont megint ablaknál ültem, és nem is repültünk túl magasan, úgyhogy remekül tudtam nézelődni.
Dallasban egy reptéri kisvonattal mentem át egyik terminálról a másikra, s némi hitetlenkeddéssel, majd megelégedéssel vettem tudomásul, hogy "kijátszottam" egy újabb átvilágítást. Ami azt jelenti, hogy megspóroltam egy hátizsák kipakolást és egy bakancs kifűzést (ugyanis helyhiány miatt bakancsban utaztam, és a szandált nyomorítottam a bőröndbe). Viszont a gépünk úgy sietett, hogy fél órával hamarabb érkezett, így jó két órányi várakozási időm volt.
Már az arkansasi reptéren írtam Daninak, hogy mikor érkezem - és konstatáltam, hogy ő már előbb írt, vagyis észben tartotta még korábbról a pontos időpontot; csak éppen munkahelyi teendői miatt némi késést jelzett a reptéri megjelenésében.
Dallasban folytattam vele a levelezést, és nyugtáztam a jelzését. Aztán már csak a várakozás maradt.
A repülőgépen kellemetlen meglepetésként ért, hogy az előttem lévő ülés (első sor beli) egyik lába olyan szélesen volt kiképezve, hogy a fél ülés alatti helyet elfoglalta. Így aztán nem állíthatom, hogy valami kellemesen tudtam utazni – fél éjszaka/nappal azzal telt, hogy próbáltam a maradék helyen, némileg kifacsart pózban kinyújtani a lábamat. Viszont minden üléshez volt saját kis monitor, úgyhogy amikor éppen nem aludtam, felváltva nézegettem az utazási információkat (éppen hol járunk, milyen magasságban, mekkora sebességgel halad a gép, mennyi idő van még hátra) és a Shrekket. Többnyire azért aludtam. Amúgy is teljesen le volt sötétítve az egész gép. Lámpák leoltva, ablakok redőnye lehúzva. Időnként felébredtem arra, hogy úgy ráz a gép, mintha valami nagyon gyenge minőségű földúton haladna, még a légikísérők is dülöngéltek néha, a biztonsági öv bekapcsolásra figyelmeztető jelzés meg végig érvényben volt, de mivel úgyis főleg aludtunk, ez nem bírt nagy jelentőséggel.
Londonban is két órányi időm volt, de itt ez éppen csak arra volt elég hogy elérjek egyik helyről a másikra. Előbb busszal tekeregtünk elég hosszan, amíg eljutottunk egyik terminálról a másikra, aztán még a terminálon belül több mint 15 percet gyalogoltam, amíg a megfelelő kapuhoz értem. Itt már magyar hangokkal is találkoztam, ha nem is sokkal.
Érkezésemkor az „elveszett" bőröndömet éjsz
aka hozták házhoz, s másnap vettük csak észre, hogy egy ronda szakadás éktelenkedik rajta. Akkor nem igazán volt időnk (s, gondolom, így utólagosan lehetőségünk sem), hogy reklamáljunk miatta, úgyhogy a budapesti érkezésemkor mentem oda ártatlan arccal a poggyászkezelő pulthoz, és közöltem, hogy van egy nagy szakadás a böröndömön. Különösebben nem izgatták fel magukat a bejelentéstől. Megkérdezték milyen járattal utaztam, és megadták a British Airways szerződött javítócégének a címét. Az senkit nem izgatott, hogy az utam túlnyomó részét az American Airlines-szal tettem meg. Gondolom, mindig az utolsó légitársaságra varrják rá a balhét, s hosszú távon kiegyenlítődnek a dolgok.
Mindezek után már csak annyi volt a dolgom, hogy kisétáljak az épület elé, és várjam a kicsi fiamat, aki olyan szerettel ölelt magához, amiben benne volt minden ki nem mondott várakozása és aggodalma – már csak ezért is érdemes volt elmenni, hogy erre érhessek haza!

Egy kis extraként az utolsó adag fénykép.
 

És ennek a kalandnak most itt a vége, fuss el véle.
 

Fayetteville – készülődés hazafelé

 

május 2.
Tovább tart a trópusi időjárás, annyi különbséggel, hogy még hideg is van – 6,5 °C! Elég szélsőséges itt a hőmérséklet.
A délelőtt rendezgetéssel telt, 11-re ebédvendégeket vártunk. Ezen a héten van ugyanis a tanárok megbecsülésének hete. Errefelé nem az a divat, hogy év végén adnak egy (kisebb-)nagyobb értékű ajándékot a pedagógusnak, hanem ezen a héten „kényeztetik” őket. Zsuzsáék például meghívták a kedvenc tanárukat (aki nekünk is kölcsönzött egy csomó túrafelszerelést) és a feleségét ebédre. Azaz ők az ebédidőben nem az otthonról hozott szendvicsüket rágicsálták, hanem vegabablevest és túróscsuszát ettek nálunk. (Nem Zs. vega, hanem a tanár.) Ezt még megspékeltük egy kis csokifagyival, aztán már rohantak is vissza az iskolába. Még így is késtek 10 percet.
(Másnap Zs. találkozott az igazgatóval, és elnézést kért a késés miatt. Erre az igazgató megkérdezte, hogy OK, de mi van a maradékkal – mert úgy hallotta, nagyon finom volt! Úgyhogy most őt is meghívták még péntekre.)
Olyan barátságtalan idő volt egész nap – és még a vasárnapi mosás sem száradt meg teljesen -, hogy egész délután sem dugtuk ki az orrunkat. Nagyjából feliratoztam a fényképeket, aztán megjöttek a lányok az iskolából, aztán Zs. és Berta elmentek úszni, én nekiálltam csomagolni, Vilma meg Junival játszott. Egyszer csak jött kárvallott képpel, és mutatta a szemét. Juni valami hirtelen mozdulatnál úgy szembeboxolta a fejével, hogy egyből bedagadt és belilult a fél szeme. Úgyhogy előbb megpróbáltuk Junit elaltatni a Didergő királlyal, ami Vilmának sokkal jobban tetszett, mint Juninak, aztán Vilma javasolta, hogy segítenek ők is csomagolni.
Addigra még csak prospektusok válogatásáig jutottam, így a további rakodás, hajtogatás, válogatás egy méhecskés társasjátékkal párhuzamosan történt, míg Zs. és Berta meg nem érkeztek, Berta barátnőjével és anyukájával körítve.
Este viszont Gábor elvitt egy hobbyboltba, és felajánlotta, hogy addig maradok, amíg akarok, mert úgyis dolgozni szeretne a számítógépen, és itt legalább nyugalom van. Sajnos a boltosok nem tudták, hogy neki (és nekem is) még legalább egy órára szüksége(m) lett volna, így 9 óra helyett (ahogy mi hittük a nyitvatartást) már 8-kor bezártak. Éppen csak érintőlegesen tudtam körbekukkantani.
Amikor hazaértünk, volt egy kis izgalom, mert a négy gyerek közül csak egy volt meg. Miközben az anyukák a kirándulás fényképeit nézegették, a gyerekek elkalandoztam valamerre. Némi keresgélés és hívogatás árán azért persze előkerültek.
Zs. elment egy koncertre, mi játszottunk, Gábor főzött, én mosogattam, kaptam finom sonkás tortillát is, aztán negyed 12-kor már ágyba is kerültem.

Fayetteville – Othello előadás

május 1.
Reggel, a meleg hálózsákból (saját szobában!) kipislogva rájöttem, hogy este teljesen nyitva hagytam az ablakot – ami meg is érződött a szoba hőmérsékletén. Úgyhogy az utolsó adag fénykép válogatását is még betakarózva végeztem.
Még Kayentában ért bennünket a hír – mivel teljesen kizártuk az életünkből a hírközlő forrásokat, hát szeretteink aggódó e-mailjein keresztül – hogy Alabamában, ami tőlünk néhány állammal odébb volt, tornádó pusztít. Mi semmit nem észleltünk belőle, de itt, Arkansasban azért elég jól hatott az időjárásra. Már két hete naponta esik, volt egy időszak, amikor 5 napig egyfolytában trópusi zivatar volt, villámlással, mennydörgéssel és akkora esővel, hogy bezárták az egyetemet, mert a parkolók helyén tó keletkezett, és az áram is kiment egy-két épületben. Gábor főnöke mesélte, hogy az utcájuk végében megáradt a patak, és néhány házba is befolyt a víz (5 embert el is sodort az áradás, nem itt a városban, de valahol ebben az államban). Szóval izgalmas világ volt.
A dolgok utószele (?) még mindig érződik a városban. Reggel óta szemerkélt az eső. A zabkása reggeli után (mikor is volt, amikor utoljára ettem ilyet?) kiteregettünk, összegeztük az utazás költségeit és egyéb adatait, aztán bevásárló körútra indultunk. Aldi, Wallmart, Target (mert míg távol voltunk, a család nyert ide 100 levásárolható dollárt a könyvtárban, mivel olyan sokat olvastak), végül még a PackRat-be is beugrottunk vízálló, mégis szellőző szélkabátot venni. A (módosított) tervben az is szerepelt, hogy én ezalatt inkább a HobbyLobbyba megyek, de az vasárnap nem volt nyitva. Amúgy is mindent rohamtempóban intéztünk, mert ebéd után az Egyetemi színházba volt jegyünk egy Othello előadásra.
Fayetteville arról híres, hogy itt alakult az első Wallmart, amely mára a világ legnagyobb profitot hozó áruházlánccá fejlődött (és jó néhány más országban is megtalálható), és máig itt van a központ, és minden külföldi Wallmartnak is kell hogy legyen ebben a városban kirendeltsége.
Jó amerikai szokás szerint pedig nem csak gyűjtögetnek, hanem adakoznak is.
Az egyetem számos épületének építésében oroszlánrészt vállaltak, 3000 férőhelyes színházat építenek egy nem egészen 35.000 fős városban, novemberben lesz az átadása egy olyan gazdag képzőművészeti múzeumnak, amelyik a Guggenheimmel vetekszik, korábbi szponzorálások mellé most márciusban még 200.000 dollárt adományoztak, hogy két év után újból legyen szimfonikus zenekara a városnak. Többek között ezért is van az, hogy Fayetteville ma az USA 10 legélhetőbb városa közé tartozik.
Az egyetem összes tevékenységéhez adtak pénzt. Mivel a Wallmart Kínában is jelen van, ezért a városban a kínai kirendeltségnek is van irodája, ami erősen hat az egyetem kínai tanszékére is. És persze az egyetemi színház épületében is benne van jó néhány dollárjuk.
Ebéd után futólépésben mentünk a 15 perc gyaloglásra lévő színházba, amely Zs. nagy meglepetésére, és még nagyobb megelégedésére, teljesen tele volt. Egy Othello előadást láttunk, eredeti Shakespeare-i nyelvezettel, amit – állítólag – még az anyanyelvi angolok sem értenek tisztán. Ennek ellenére persze, a történet ismeretében teljesen jól követhető volt a cselekmény. Az egyetemen orvosin kívül minden más szak van, többek között színművészeti is, így az előadásokat a hallgatók adják elő.
Érdekes, modern rendezést láttunk, egyetlen (bambuszrudakból alkotott) díszlettel, amelyet két-három alkalommal egy muszlinfüggönnyel toldottak meg. Mai, de nem túlzott ruhákban, ötletes rendezési fordulatokkal, remekül megkoreografált mozdulatsorokkal – lendületes, jó előadás volt. A nézők lelkesen állva tapsoltak a végén – egyszer. Aztán a szereplők kimentek, a nézők varázsütésre abbahagyták a tapsot (csak egy-két magyar tenyér csattant még egy darabig), és véget ért a varázslat.
Az előtérben Gábor várt minket Bertával. Zs. és B. elindultak az uszodába, engem meg letettek a könyvtárban, hogy addig netezzek. Éppen kezdtem belemélyedni, amikor levelet kaptam Zsuzsától az uszodából, hogy az uszodát a vihar miatt fél órára bezárták, ha utána sem nyit ki, akkor korábban jönnek értem. S jöttek is. Mire kiértünk az egyetemről már egész jól esett az eső, s az út végére már szakadt. Úgyhogy az esőkabát (na jó szélkabát) és bakancs ellenére ronggyá áztunk. Még a zsebemben is folyt a víz! Még szerencse, hogy legalább a lábunk száraz maradt.
Az esőt hatalmas villámlás, dörgés kísérte, csak győztük behúzni a nyakunkat, amikor a becsapódásra egyből jött a dörrenés.
Kb. egy napi itt tartózkodás után Vilmának most jutott csak eszébe, hogy játsszak vele (mi úgy tippeltük, hogy ez lesz az első – vagy anyjuk ölelgetése után a második – mondatuk. Ehelyett ez a két programpont alapvetően törlődött az események láncolatából). Ő ugyan Monopolyzni akart, de végül sikerült megállapodnunk a Carcassone-ban, amit vacsora után a Kecskefogó kártyajáték követett. Ez részben szerencse, részben logikai játék, ütéseket kell (vagy nem kell elfogni), és az összeadott pontszámok számítanak. 8 körből áll egy teljes menet, és örömmel jelentem, hogy a nyolcból hétben nyertem, úgyhogy a teljes játékot is elsöprő pontszámmal fejeztem be. Zs. szerint, amióta ők játszanak, még senkinek nem volt 104 pontja. (Igaz, nem is igen szokták hárman játszani, inkább négyen vagy öten, és akkor eleve más a játék kimenete.) Én viszont hálásan gondoltam Anyura, Dédikére és a hatalmas lórum partikra, amelyek szintén adtak valami alapot ehhez a játékhoz.
 

Fayetteville

április 30. – még mindig
Csak hogy biztosan meglegyen a mai napra rendelt kaland is, este még elugrottunk Zsuzsával Gábor főnökéhez, hogy visszavigyük a hűtőládát – és Zs. megmutassa, hogy én milyen konszolidált személy vagyok, tehát egyáltalán nem volt olyan őrültség ez az út 
Mivel valahova egészen a város szélére igyekeztünk, ahol Zs. eddig többnyire utasként volt, beállítottuk a szintén a főnökéktől származó GPS-be az ő általuk beprogramozott Home azaz Hazavezet címet.
Ezek után Zs. vezetett (persze már erősen félhomályban), én mondtam, hogy mit üzen a GPS, s ismét ő volt, aki a korábbi emlékei alapján rendszeresen felülbírálta. Ennek ellenére, némi ellenkanyarodás és többszöri újratervezés után csak eljutottunk oda, amit a GPS már „Ön célba ért” állapotnak minősített. Ott álltunk két olyan utca kereszteződésében, amelyek közül egyikbe sem készültünk, egy helyen, ami Zsuzsának egyáltalán nem volt ismerős. Ráadásul kb. egyen házakból állt az egész környék, úgyhogy még ez sem adhatott támpontot. Mint utóbb kiderült, amikor beprogramozták a címet, az ő környékük még olyan új volt, hogy a GPS nem ismerte, így a legközelebbi tájékozódási pontot adták meg neki.
Újbóli nekifutás és pusztán emlékezett alapján végül csak eljutottunk a megfelelő utcába, itt már csak fel kellett hívni Ágit, hogy ugyan mondja már meg, mennyi a házszámuk. S lőn világosság (a megfelelő garázsbejárónál).
Aztán már kezdhettük is mesélni, hogy mi történt velünk és mi újság volt a városban az elmúlt három hétben. Még közös helyszíneket és ismerősöket is találtunk a múltból. Nem hittem volna, hogy Arkansasban Bodrog-parti fürdésekről, Újszászi Károly fiáról, vagy a volt egyetemi professzoraimról fogok hallani.
Hazafelé egész jól megtaláltuk az utat. S már csak a csomagok szortírozása, az utazások végét jelentő mosás, rakodás maradt hátra.

2011. május 2., hétfő

4. adag fénykép

Ime, az utolsó adag - magáról a kirándulásról legalábbis. Gondolom, itt a városban még készül majd néhány fotó, de az már elenyésző lesz ezek mellett.

2011. május 1., vasárnap

Amarillo- Fayetteville

április 30.
Reggel fél 7-kor ébredtünk. Ez a sok időzóna, meg a vándorlás kelet és nyugat között, erősen kihat a napkeltére és a napnyugtára is, úgyhogy az ember soha nem tudhatja, hogy ha hajnalt látja derengeni, az hány órát jelent, illetve este meddig lehet még világosságra számítani egy hosszúra nyúlt túrán vagy vezetésnél.
Ma is még félhomály volt, amikor szedelőzködni kezdtünk. Mozgolódásunkra a háziasszony is felébredt, úgyhogy bőséges reggelit kaptunk, tükörtojást, sonkát, lekváros kalácsot, narancslevet, teát, még Juni banánjának egy részét is megehettük – mivel mindketten az „ételt nem dobunk ki” elvet valljuk, felváltva esszük meg Juni maradékait; ami minden esetben önfeláldozás, vagy azért mert bevállaljuk mondjuk a müzlis, joghurtos gezemicét, vagy azért mert lemondunk egymás javára a fagyiról. Igaz, tegnap este Juni a vacsoránál részrehajlás nélkül osztogatta nekünk a tányérjából kimarkolt tejszínhabos epret – egyet nekem, egyet Zsuzsának, amíg el nem fogyott. Az eper alatti süteményrészt hajlandó volt egyedül is elfogyasztani.
Reggel ismét meglepődtem a nagy hőmérséklet különbségeken. Tegnap majdnem hőgutát kaptam, még este 10-kor is nagyon meleg szél fújt, ma reggelre viszont kifejezetten lehűlt a levegő, még szerencse, hogy az alapból tábori pizsamának szánt, később párnatöltelékké előlépett flanelingem kéznél volt.
Még ebédnél is majdnem elfújt bennünket a szél a nyitott piknikasztal mellől. Szerencsére kevesebb volt a kamion, mint tegnap. Az erős oldalszélben így is izgalmas kaland, amikor megelőzünk egyet-egyet, esetleg ők előznek meg minket.
Amikor az ember már szeretne nagyon hazaérni, akkor általában sokkal hosszabbnak tűnik az út. Délután már mi is trükköztünk a GPS-szel, nézegettük, melyik beállítással kínálja a legjobb megoldást. Kb. 30-40 mérföldre Fayetteville-től beállítottuk, hogy a legrövidebb úton vigyen minket. El is vitt mindenféle egyre kisebb, egyre kanyargósabb mellékutakon, a végén már egy kavicsozott földúthoz értünk, amikor feladtuk, megfordultunk és megmondtuk neki, hogy mégis inkább a leggyorsabb utat kérjük. Az utolsó mérföldeken még így is úgy éreztük, hogy semmit nem haladunk. Juni kedvenc énekei közé (kb. 20-szori ismétléssel) bekerült az „Ébred már a hajnaltündér” és a „Hejhó, hejhó, hej, énekelni jó”, mire végre sikerült rábeszélnem, hogy mást is hajlandó legyen meghallgatni, Zs. a volánnál 100 yardonként megkérdezte, mennyire vagyunk még, míg végre ismerős terepre, aztán meg végleg hazaértünk. Fél 6 volt, reggel még 5 órára lőttük be az érkezést.
Zsuzsa, Gábor meg Berta elrohantak az uszodába, Vilma teljes lelkesedéssel pesztrálja, babusgatja Junit, (aki rám sem néz azóta). (Berta és Vilma Zsuzsa 8 és 10 éves lánya, akik ez alatt a három hét alatt, apjuk védőhálója alatt, a teljes önállóság útjára léptek.) Én túl vagyok egy jó zuhanyon, egy finom krumplifőzeléken, a legfrissebb blogbejegyzésen.
Még két és fél napom van itt Fayetteville-ben, meg egy hosszú listánk, amit ez alatt teljesíteni szeretnénk.
 

Kayenta – Amarillo

április 29.
Reggel arra ébredtem, hogy Trunk kiosont a lakásból. Ezek szerint ma sikerült idejében felkelnie. Mi is felszedelőzködtünk, és mire visszaért az edzésről, éppen végeztünk a bepakolással, és már indultunk is.
A mai nap már a hazautazásé. Amarilloban, ami kb. 1000 km-re van, vár a következő host.
Még mielőtt az I-40-es főútvonalra rátértünk volna, beugrottunk pár percre egy Trade Postra körülnézni. Ezek a helyek a régi kereskedelmi csomópontok helyén épültek újjá – a legtöbb legalábbis erősen modernnek (vagy hamisítványnak) néz ki. ez viszont olyan volt, hogy el tudtam képzelni, hogy tényleg a bevándorló fehér telepesek idejéből maradt fenn. Még a bolt belső berendezése is olyan volt, a gerendákról lószerszámok lógtak, még az árut is sikerült úgy elhelyezni, hogy ne a chips meg a cola legyen a legszembetűnőbb.
A következő megállónk egy benzinkút volt, ahol végre szembetalálkoztam ennek az utazásnak a bögréjével. Már komolyan kezdtem pedig aggódni, hogy ezen az úton egyetlen bögre sem szólít meg.
Albaquerquiben beugrottunk valakihez, aki ismeri a santa fei hostunkat, és hajlandó volt átvenni a kesztyűket, meg a két útikönyvet, amit Annától kaptunk kölcsön.
Közben már jóval elmúlt dél, úgyhogy megálltunk egy pihenőhelyen. Akkora szél volt, hogy a két literes, majdnem tele vizesüveget is billegtette. A salátás zacskónak, a sonkás tortillának, a kéztörlésre használt WC-papír tekercsnek és hasonlóknak esélyük sem volt a széllel szemben. Még mi is alig bírtunk megállni a lábunkon.
Ez a szél amúgy is végigkísért bennünket Kayentától. A sivatagosabb részeken olyan porviharok voltak, hogy időnként látni is alig lehetett valamit.
A délután versenyfutás volt az idővel. Azt írtuk a hostnak, hogy 6 és 7 között érkezünk, és Zsuzsa mindenképpen tartani akarta magát ehhez. Ellenünk dolgozott viszont az egy óra idővesztés (mivel ez már megint egy másik állam volt), valamint a rengeteg kamion, amelyek itt is pontosan úgy viselkednek, mint otthon – ha csak egy pirinyóval is gyorsabban mennek, mint az előttük lévő jármű, gondolkodás nélkül bevágnak a belső sávba, aztán tartósan araszolnak ott. szinte látszik, ahogy gyöngyözik a kamion homloka az erőlködéstől, hogy megelőzze a másikat, miközben csak centiméterekkel halad előbbre hozzá képest.
Zsuzsa Amarilloig végig vezette a távot – ezek a hosszú távok a specialitásai. Én a „vészhelyzetekre” vagyok fenntartva. Mint például most is. A városba érve, a háztól kb. 2,8 km-re a balra kanyarodó sáv helyett a jobbra kanyarodóba került, ahonnan egy parkolóba keveredtünk. Na, ekkor érezte úgy, hogy innen már egy tapodtat sem tovább. Helycserés támadással leküzdöttük az utolsó pár km-t, és megérkeztünk ismét egy olyan vendéglátóhoz, akinél Zsuzsáék 17 éve is voltak már egyszer.
Nagy örömmel és nagyon kedvesen fogadtak bennünket, előkerült a 17 évvel ezelőtti bemutatkozó levél is, kaptunk finom vacsorát, Juni remekül elszórakoztatta a férjet, akinek 6 unoka mellett már nem jelentett problémát egy gyerekkel „elbeszélgetni”.
Ma volt William és Kathe esküvője. Mi csak a Walmartnál, a pénztári sorban állások közben lapozott bulvárlapokból csipegettünk fel információkat, így kicsit el voltunk tájolva, mert azt olvastuk, hogy Kathe a mézeshetek alatt jelentette be, hogy babát vár – de most képbe kerültünk. Háziasszonyunk egyik barátja nagy angolbarát, és az esküvő alkalmával valódi esküvői partit rendezett, amelyre mindenkinek gyönyörűen nyomtatott, királyi eleganciát tükröző meghívót küldött.
A háziasszonyunk ugyan elnéző mosollyal említette ezt a nagy angolimádatot, de valójában az ő háza is olyan volt, mint egy igazi viktoriánus kori lakás. Sötét, fa bútorok, virágos tapéta, az összes kiegészítő csupa virágos, madaras, indás, kacskaringós. Juni nagy örömére még a szobánkba is jutott egy körhintát formázó zenedoboz, amely, hál istennek, egy egész sor dalt játszott, nem csak egyetlen dallamot.
 

Kayenta – Canyon de Chelly

április 28.
Reggel fél 7-kor a felkapcsolódó álló lámpa, és a frissen felserkenő Juni ébresztett bennünket. Nem sokkal később a házigazdánk is előtámolygott a szobájából. Ő ugyan reggel 6-kor el akart menni edzeni, de a tegnapi éjszakázás neki is megártott. Úgy tűnik, nem vagyunk jó hatással a vendéglátóink edzési kedvére. Moabban Diane sem bírt felébredni, amikor ott voltunk nála.
Együtt reggeliztünk, aztán ki-ki ment a a maga útjára. Mi a Canyon de Chellybe, ahol Anasazi kultúrából való romok láthatók.
Ez a nemzeti park ugyan önmagában ingyenes (általában elég magas belépti díjat kérnek, viszont van éves bérlet is), viszont csak egyetlen olyan túraösvény van, amelyik szabadon járható. Mindenhova máshova csak fizetett vezetővel lehet eljutni.
A White House Ruin Trail egy platóról indul, és a sziklafal mentén, egy szerpentinen vezet le egészen a völgybe. Kellemes séta – lefelé. Ugyanez felfelé, immár a tűző napon, messze meghaladta Juni érdeklődési körét. A végén már a teljes süti tilalom sem használt, inkább a nyakban utazást választotta.
Annyira fáradt azonban mégsem lehetett, mert a következő három, autóval megközelíthető kilátót még nem aludta át. Lelkesen megnézte velünk együtt a mindenhol ott parkoló navajo művészek (és/vagy kereskedők) kínálatát – amiről igazán jó lenne tudni, hogy mekkora részben tükrözik a helyi tradíciókat, és mennyi belőlük a turistáknak szánt bóvli.
A White Hous Ruinnál viszonylag közelről lehetett látni a romokat – még így is kerítés mögül és kellő távolságra ahhoz, hogy esetleg meggondold magad, és mégis befizess egy vezetett túrára, amelyik közvetlenül is odavisz más romokhoz.
Messziről a kilátókból is látszottak romok. Az Anasazi nép még a navajok előtt élt itt, és kőből épített falvaik, épületeik voltak, jobbára a sziklafalak, barlangok falaival kombinálva. Mire a navajok ideértek, ez a nép, a sivatagosodás miatt, már eltűnt innen, a romok egy része viszont egész jól megmaradt ahhoz, hogy mutassa, milyen összetett házakat építettek.
A Canyon de Chelly után megnéztük az északi ágon, a Canyon de Muertoban lévő kilátó pontokat is. Ezzel már el is ment a napunk, a Navajo National Monumentre nem jutott idő. Legfeljebb azzal vigasztalódhattunk, hogy ott is hasonlóan kevés a szabadon látogatható ösvény.
Igyekeztünk 7-re hazaérni, mert a házigazdánk is akkorra ígérte magát, és szerettük volna megkörnyékezni, hogy főzzön nekünk valami finom vietnámi levest, vagy más ázsiai ételt. ő viszont másképp gondolta, és igazi amerikai hamburgerrel készült. Igaz, a grillezőt nem sikerült beüzemelni, ezért a húspogácsákat gázon sütötte ki, de az egyik haverja hozott hozzá sült krumplit, a másik pedig sajtos makarónit. Volt paradicsom, uborka, sajt, mustár, csípős szósz, szóval mindenki úgy állította össze a hamburgerét, ahogy akarta.
Juni ugyan a krumplit semmilyen formájában nem eszi, de mivel ez rácsosra volt vágva, és tésztának gondolta, úgy ette, hogy öröm volt nézni.
Utána még elszórakoztatta egy darabig a fiúkat azzal, hogy milyen érdekesen beszélnek az állatok Magyarországon (ez minden külföldivel hálás téma, jót lehet mulatni rajta, hogy más országokban egész mást mondanak az állatok).
Este tízkor aztán mindenki pánikszerűen ágynak dőlt – úgy látszik, nem csak mi voltunk fáradtak, hanem a házigazdánk is.
Juni úgy döntött, hogy ma ő alszik a padlón az anyukájával, így én felköltöztem a diványra. Éjszaka azonban mégis meggondolta magát, úgyhogy a hosszabb társalgás elkerülése végett gyorsan cseréltem vele. Onnantól kezdve aztán éber álomban azt figyeltem, hogy nem akar-e leveszekedni. Sikerült is rám hoznia a frászt, amikor a nagy párnája a fejemre esett, de ennél nagyobb kaland nem történt.
 

Cedar City – Zoin Main Part – Page – Kayenta

április 27.
Még tegnap elbúcsúztunk a vendéglátóinktól, és reggel már viszonylag korán, fél 8 körül sikerült útnak indulnunk. Zion déli részén kezdtük a napot. Ebben a nemzeti parkban az év nagy részében nem lehet autóval közlekedni, csak az ingyenes buszokkal. Így aztán mi is leparkoltunk, és elkezdtük összeszedegetni a holmijainkat – úgy mint hátizsák, iratos táska, fényképezőgép, Juni ivópohara, cipője, sapkája, kabátja, a túrabotok. Zsuzsa éppen Junit halászta ki a kocsiból, amikor megláttuk, hogy közeledik a busz. Uccu neki, ajtók becsapva, kezünkben a mindenfélével rohanás a megállóhoz – a többi turista nagy derültségére. De legalább a busz megvárt bennünket, és az út is leég hosszan tartott a kanyon végéig, hogy Junit megfelelően felöltöztessük.
A Zion igazi nagy érdekessége a Narrow és az Angels Landing. Az első egy nagyon keskeny kanyon, ahol csak a patakban gázolva lehet haladni, illetve egyes részein – ha odáig is eljut az ember, - úszni is kell. Erről az élményről, megfelelő felszerelés hiányában, alapból lemondtunk, de odaérve kiderült, hogy a magas vízállás miatt amúgy is le van zárva. Így csak a túra kezdőpontjáig sétáltunk el, hogy egy kicsit bekukkantsunk a kanyonba. Egész addig betonozott járda vezetett, amelyet éppen felújítottak. Három hernyótalpas kiskocsi folyamatosan hozta a betont. A mi tempónkkal haladva kbk. ötször találkoztunk velünk oda-vissza, ilyenkor felváltva udvariasan kitértünk egymás elől, és kedvesen mosolyogtak ránk. Hiába, egy nemzeti parkban még az útépítő munkástól is elvárják, hogy jól bánjon a turistákkal. Bár Zsuzsa szerint, takarékossági szempontból, simán rangerek furikáztak a betonnal,.
Az Angels Landing, amelyik három buszmegállóval odébb volt, magas és meredek helynek van említve, ahol külön kiemelik, hogy tériszonyosok és kisgyerekek számára nem ajánlott. A fényképek meg a helyi szemrevételezés alapján nem tűnt ANNYIRA veszélyesnek, legalábbis az a szakasz, amit beláttunk, de persze messziről minden más. És különben is savanyú a szőlő. Mert azért Zsuzsa bokája sem javult még meg teljesen, így aztán, ezzel a felállással, nem sok értelme lett volna nekivágni – főleg, hogy az időtényező is közrejátszott.
Inkább egy alagúton keresztül elmentünk egy oldalághoz, ahonnan felmásztunk egy remek kilátóhelyre.
A Big Water Visitor Centernél végre némi dinoszaurusz csontvázba is botlottunk. Ezeken a helyeken gyakran vannak kisebb kiállítások a környék nevezetességeiről, látnivalóiról. A rangertől azt is megtudtuk, hogy Arizonában, ahova mindjárt átérünk, egy órával kevesebb van, mert ők nem tértek át a nyári időszámításra. Így aztán nyertünk egy órát. Sajnos ez sem volt elég, hogy elérjük az utolsó Vízduzzasztó túrát a Page melletti gátnál, de azért kívülről megcsodáltuk a valóban monumentális építményt. Utána, mivel bőven volt még időnk,, leautóztunk/sétáltunk a tóhoz is, hátha ki tudjuk deríteni, hogy mennyiért lehetnek kenut bérelni. Ez ugyan nem sikerült, viszont találtunk egy banánt a tóparton, amit jó ízűen elfogyasztottunk.
Az informátorok, a térkép és emberi számítások szerint is Kayenta kb. 90 percre van Page-től. Ennek ellenére, fő úton, picivel a megengedett sebesség felett haladva, több mint két óránkba telt, míg megérkeztünk. Közben persze már teljesen ránk is sötétedett, így a feladat, hogy megtaláljuk a kórházat, ahonnan a vendéglátónkat fel kellene hívni, megint átment a kihívás kategóriába. A fényszórónk fényét ugyan sikerült valamennyire növelni, de a városi közvilágítás és a felfestések minősége továbbra sem változott, ezért aztán elég nehezen boldogultunk. Végül csak megtaláltuk a teljesen kihalt klinikát. Miközben Zs. bement érdeklődni, én a rokkant parkoló előtti úton álldogáltam, gondolván, hogy ezen a kései órán bizonyára nem zavarok senkit. Hát nem jól gondoltam. Az épület ellőtt megjelent egy biztonsági őr, és nagyon nézegetett. Mondani azonban nem mondott semmit – nekem. Viszont felhívta a járőröző biztonsági őrt, aki meg is érkezett, és közölte, hogy a tűzoltási útvonalon állok, és el kell hagynom ezt a területet. Mindenesetre engedékenyen hozzájárult, hogy a rokkant parkolót használjam
További várakozás után, miközben Zs nem került elő (mint kiderült a nővérrel beszélgetett), egyszer csak leparkolt mellénk egy autó, amiből kiugrott egy szimpatikus ázsiai fickó, akiről egyből gondoltam, hogy csakis a vendéglátónk lehet. Összeszedtük Zsuzsát, aztán követtük a fickót hazáig. Kiderült,hogy nem óvatosságból mondta, hogy a kórházon keresztül lépjünk vele kapcsolatba, hanem egyszerűen azért, mert egy olyan telepen lakik, ahol az utcáknak nincs nevük, így nem igazán tudott címet adni.
Ennél sokkal érdekesebb volt viszont, amikor az is kiderült, hogy a Navajo rezervátum területén, egész Arizonától eltérően, alkalmazzák a nyári időszámítást. Így aztán, miközben mi azt hittük, hogy nagyjából jól állunk az idővel (na jó, egy kicsit csúszásban vagyunk), már erősen az éjszakába nyúlt az érkezésünk. Aggódott is értünk Trunk, hogy esetleg valami baj ért bennünket.
Mindenesetre nekiállt főzni, és viszonylag rövid idő alatt össze is ütött egy finom , rizs, fetasajtos saláta vacsorát. Utána még beszélgettünk egy kicsit, úgyhogy végül is éjfél után keveredtünk csak ágyba. Illetve a nappaliban a padlószőnyegre. A padlószőnyeggel még nem is volt baj, izgalmasabb volt, hogy a nappaliban az állólámpa automata ki-bekapcsolgatásra volt programozva (mint az amerikai filmekből tudjuk, ez a rablók elriasztását szolgálja az élet jeleinek imitálásával). Este Zs. jött be utoljára a fürdőszobából, és meglepődött, hogy miért kapcsoltam le a lámpát. Én viszont, már a hálózsákban azon gondolkodtam, mikért kapcsolta le a lámpát, amikor 5 perc múlva itt kell keresztül botladoznia.
 

Cedar City – Zion Kolop Terrace – Cedar City

április 26.
Némi cereal és vajas piritós után elindultunk a mai kalandtúrára. A Zion nemzeti park középső részén vettük célba, ahol fent a hegyek között van egy víztározó, s ott terveztünk kirándulgatni. Haladtunk is szépen felfelé a szerpentinen – egyre keskenyebb és egyre gyengébb minőségű úton, és már egész jól megközelítettük a célt (ami ebben az esetben még mindig sok mérföldet jelent), amikor az addigi szeles, borús, esős idő mellé még hirtelen egy hóakadály bejött. Az út nagyobb részét elborította a jeges, összevissza taposott hókupac, amelyikről elég gyorsan megállapítottuk, hogy terepjárónak valószínűleg nem akadály (azért is volt annyi nyom beletaposva), de a mi alacsony felépítésű autónkkal elég kétséges az átjutás. És akkor még azt sem tudhatjuk, hány ilyennel találkoznánk még feljebb. Úgyhogy korábbi havas tapasztalataink alapján inkább módosítottunk az útiterven és visszafordultunk. Jóval lejjebb találtunk egy szimpatikus parkolót, ahonnan a Grapewine Trail indult. Még csak a készüllődésnél, sajtevésnél, és hasonló fontos tevékenységeknél jártunk, amikor mellénk penderült egy ranger, és megérdeklődte, mi járatban. Kicsit felhúzta a szemöldökét, amikor mondtuk, hogy ezt a túraútvonalat tervezzük éppen megjárni, de a „jobb informálni, mint tiltani (amit úgysem tudok ellenőrizni)”szellemében elég higgadtan előadta, hogy egy rövid séta után egy elég meredek ösvény következik, amint ugye nem csak le kell menni, de aztán fel is jönni, és végig fogni kell a gyerekek kezét, mert kaktusz szegélyezi az egész ösvényt. Viszont van itt a közelben egy remek másik ösvény, ami kifejezetten gyerekeknek (is) való kellemes, szintes séta. Mi viszont arról tájékoztattuk, hogy Juni sokkal jobban élvezi a kihívásokkal teli terepet, mint az unalmas sétát. Ebben maradtunk. Ő elrohant valahova, mi még ebédeltünk egy kicsit, s mire indulni készültünk, megint előkerült a ranger, két fiatalabb kollégájával, akikről kiderült, hogy abból a folyóvölgyből jöttek, ahova mi készülünk, és 20 percig tartott nekik, amíg felkapaszkodtak az ösvényen.
Azért persze elindultunk, de az ösvény tényleg elég meredeknek tűnt, és tényleg már az elején megjelentek a kaktuszok. Úgyhogy végül is elálltunk az ötlettől – főleg mert már elég tapasztalatot szereztünk arról, hogy a ranger és/vagy leírás által megadott időtartamokat mennyivel kell felszoroznunk, hogy a valós teljesítményünknek megfeleljenek.
Megint visszafordultunk, és ismét fölfelé mentünk egy jó darabot, amíg elértük a Wildcat Trailt.
Elvileg itt egy sima sétánk lett volna egy fenyőligetben – életemben ennyi tobozt nem láttam még egy helyen elszórva -, egy szép kilátópontig. Gyakorlatilag viszont a két patakátkelés után, amelyek a korábbi pataktúránk után már kismiskának tűntek, egy elágazáshoz értünk, és mi persze inkább a sziklás részt választottuk Mi által elég hamar egy MÁSIK gerincen találtuk magunkat. Azt nagyjából persze tudtuk, hogy kellett volna igaziból lennünk, de a két gerinc között (mint általában) volt egy völgy is. Úgyhogy meglett a mai napra kirendelt mászásunk is. Juni lefelé még lelkesen kepesztett, de a hegymenet, úgy tűnik, kimaradt belőle. Még sziklamászás formájában sem lelkesedett a dologért. Sőt, egy idő után már a sajt, keksz, ananászkonzerv és hasonló ígéretek sem nagyon segítettek. Végül persze csak visszajutottunk az eredeti ösvényünkhöz, és még a kilátópontig is elértünk, ahonnan szépen be lehetett látni a környező völgyekbe. Külön érdekesség volt, hogy a homokkő és márga sziklák között ez az egy kiszögelés bazaltból volt.
A visszaúton, a patakátkelések után Juni valahogy a nyakamban maradt már egész a parkolóig. Amiből egyrész az derült ki, hogy egész jó formában vagyok, mert nem éreztem magam fáradtnak (igaz, hogy szintes menet volt végig), másrészt az, hogy egy alvó gyermek sokkal súlyosabb (főleg, ha a fejemet használja párnának), harmadrészt meg az, igaz csak másnap, hogy jó, hogy azért csak nem kezdtem el előbb már hamarabb beszállni a cipelés projektbe, mert a térdem utólag erősen megérezte a többletterhelést.
A parkolóból épp akkor kanyarodott ki egy autó, amikor odaértünk, és a bent ülők még gyorsan kikiabáltak, hogy merre menjünk el egy nem jelölt ösvényen, ahonnan nagyon szép a kilátás. Tényleg szép volt!.
Sikerült emberi időben hazakeverednünk. A család éppen vacsoránál ült, és minket is meginvitáltak egy kis kínai vokos zöldséges csirkére rizzsel. A vacsora aztán átment beszélgetésbe, ami az előző két estén (és reggelen) nem igazán sikerült, hiába próbálkozott Zsuzsa teljes erőbedobással. Igaz, elég rosszkor érkeztünk ide, a feleségnek egy hete halt meg a mamája, a férj mamája pedig végstádiumban van, ami így együtt eléggé rányomhatta a bélyegét a pillanatnyi hangulatukra. Bár ettől függetlenül is megvoltak a problémáik. Eredetileg Kaliforniában laktak, ahol a férjnek, aki illusztrátor, két állása is volt, míg a feleség életét , háziasszonyként, teljesen kitöltötték a iskolai és közösségi önkéntes munkák. A hatalmas ingatlan adók elől költöztek át Utahba, itt viszont a férfi nem talált munkát, így egy idő után a nő ment el dolgozni, s azóta is ez a felállás. Nem tűnik túl boldognak. A férj nagyjából elvan a háztartással, és közben – eléggé lazán, ékszerkészítéssel foglalkozik. Micsoda szerencsés helyzetben vannak egyesek. Az ékszerekhez szükséges féldrágakövek egy jó részét a környező hegyekben gyűjtögeti be, sőt van egy ennél is egyszerűbb módszere: amikor valahol a környéken építkeznek, és az alapokat ássák, odasétál, és körülnéz, hogy mi kerül elő a földből. Mutatott egy három ökölnyi csodaszép színű kék achátot, amit a szemben lévő telekről gyűjtött.
Megmutogatta a műhelyét is, a kővágó, - csiszoló, -polírozó berendezéseket, amelyet java részt ő épített, a rengeteg nyersanyagot, amelyet gyűjtött meg összevásárolt. Csak éppen az időt nem találja rá, hogy rendszeresen foglalkozzon vele. Pedig szépeket készít, részben dróttal, részben gyönggyel befoglalva (ez utóbbi már a feleség munkája).
Játszottunk néhány partit a kártyával is, amelyet ő tervezett. Reméltem, hogy valami új játékot tanulok, de az Uno egy szinte változatlan típusa volt, csak más kártyalapokkal. Azért persze jól szórakoztunk, egész addig, amíg a kislányunknak el nem érkezett a lefekvés ideje. Akkor a kártyázás abbamaradt, helyette egy rövid eltűnés után ismét előkerült a kislány, és vad szaladgálásba kezdtek Junival a szobában, miközben mi békésen beszélgettünk. Többek között kiderült, hogy az a szakasz, amire nap közben rátévedtünk, egy eléggé izgalmas túraútvonal része, amelyiken időnként komoly sziklamászó szakaszok is vannak, engedélyköteles, ráadásul éppen aznap ketten el is tűntek rajta. Amikor bemondta a rádió, a házigazdánk persze egyből ránk gondolt. Pedig mi hárman voltunk, ráadásul be sem jelentettük, hogy az azon az ösvényen (is) megyünk.
Érdekes volt, amit a CouchSurfinges élményeikről meséltek. (Ez a Servashoz hasonló, de jóval lazább – tényleg főleg csak szállást kínáló – szervezet.) Főleg kerékpáros vendégeik vannak, mert van itt valami ismert kerékpáros útvonal, a Western Express, amelyik pont itt halad keresztül, s a kerékpárosok egymásnak adják az ő címüket. Így aztán van, hogy egyszerre 6-8 ember is alszik szanaszét a lakásban meg a verandán.