8. Találkoztam Paganinivel

A mai felderítésre váró célpont a Postamúzeum volt. Egy csepp zökkenővel az elején, mert Pudongban olyan messze vannak egymástól a metró állomások, hogy olvasás közben már a 2. megállónál azt hittem, hogy a 3-nál vagyok. Csak amikor már leszálltam, kezdett gyanússá válni a dolog.

Az East Nanjing Roadon bukkantam felszínre, ami a Váci utca helyi megfelelője. Sétálóutca, drága üzletekkel, elegáns nagyáruházakkal, szuvenir boltokkal. Az utcán turisták hada áramlik fel-alá (főleg kínaiak), közöttük pedig turista felhajtók, hamis órát és ál-Gucci táskát kínáló árusok álldogálnak, és sarokgörkorin cikázó fiatalok próbálják mindenkire rósózni az árujukat. A folyó menti sétány, a Bund irányába indultam el. Ez a környék is a turistákra van kihegyezve, de már nem sétálóutca, így a gyalogosforgalom a járdákra szorul – vagy minden különösebb gondolkodás nélkül lesodródik az úttestre, és ott halad tovább. Nem mentem fel a sétányra, de az utcának ezen az oldalán is találkoztam az esküvői fotót készítő csapatokkal. Az egyik jól megszervezett fotós egyszerre két párt is fényképezett. Egy kisbusszal mentek helyszínről helyszínre, gyors fényképezés, menyasszonyok menyasszonyi ruhástól visszatuszkolva a buszba, jöhet a következő helyszín. Még az is felmerült bennem, hogy talán nem is esküvői fotók, hanem divatfényképezés zajlott, de annyira nem tűntek szépnek a lányok, hogy modellnek gondoltam volna őket.

Tegnap még azt mondtam, hogy szinte minden utcasarkon van utcatábla. Mostanra annyiban módosult a véleményem, hogy szinte minden utcasarkon, kivéve, ahol nekem nagyon szükségem lenne rá. Ahogy közeledtem a postamúzeum feltalálási helyéhez, egyre bizonytalanabb voltam, hogy a csak félig-meddig részletes térképemmel a megfelelő helyen járok. Az egyik sarkon ugyan megtaláltam a Filatéliai Szövetség klubját, ami némileg hitet öntött belém, hogy valószínűleg jó helyen járok, de a múzeumot nem találtam, így sétáltam tovább az utcán. Részben, mert szeretek sétálni, és nézelődni, részben, mert reméltem, hogy találok egy keresztutcát, amelynek alapján beazonosíthatom a helyzetemet.

Amikor ez sikerült, és elindultam visszafelé az utca másik oldalán, hirtelen megpillantottam a múzeum tábláját egy házon. Szép nagy tábla volt, kizárólag egy mellékutcából látható módon elhelyezve az épületen. Maga az épület ugyan nem volt múzeumszerű, de azért határozott léptekkel elindultam befelé az ott rakodó munkások között. Annyit még sikerült megpillantanom egy kis táblán, hogy a múzeum a 2. emeleten található, aztán elém pattant a helyi portás, és közölte, hogy hétfőn, kedden és pénteken (ez volt ma) zárva van. Úgyhogy ez is marad egy későbbi időpontra.

Helyette kínai sikátorokon és garantáltan nem turistákra kitalált utcákon keresztül visszatértem az Est Nanjing Roadra.

Kifőzde az utcán ...

... és a plázában

Útközben a helyi közlekedés egy újabb csodás példányával találkoztam. Egy férfi, aki ráadásul még utast is vitt magával, keresztbe tett lábbal ült a kismotorján. Azaz a jobb lábát a bal combján nyugtatta, mintha egy kényelmes karosszékben üldögélne. El nem tudom képzelni, mit csinál, ha hirtelen meg kell állnia.

A Nanjing Roaddal párhuzamos Fuzhou Road a kínai festést gyakorlók (és papír-írószert szeretők) paradicsoma. Szebbnél-szebb boltok, tele kínai ecsetekkel, ecsettartókkal, rizspapír tekercsekkel, festéktömbbel, festékdörzsölő tálkával. Maga volt a kánaán – persze csak nézelődtem, részben mert még nincs szükségem ilyesmire (bár rajta van a listámon, hogy beletanulok a kínai festéstechnikába is), részben, mert minden csak kínaiul volt kiírva, úgyhogy csak találgatni tudtam, hogy mit is látok.

A 7 emeletes könyvesboltban viszont az egész földszinten csak angol könyvek voltak. Az aktuális bestsellerek mellett tradicionális angol kiadásban egy csomó klasszikust is felfedeztem, a Copperfield Davidon és a Titkos kerten keresztül Shakespeare és Byron műveiig. Még Shanghai térképből is volt vagy négy féle, le is csaptam az egyikre. 

 Bár az angol nyelvű könyvek jó része elég borsos árú, a kínai kiadványok hihetetlenül olcsóak. És rengeteg jó könyv van, például különböző művészeti albumok, vagy festést, rajzolást tanító könyvek. Még ha csak felületesen nézelődik az ember, akkor is el lehet tölteni itt akár több órát is.

Old Shanghai a People's Square alatt

A zsákmányolt térkékpemmel  hazafelé indultam, de a People’s Square-en, ahol egy hatalmas park van, meggondoltam magam, és leültem még egy kicsit rajzolgatni.

Egyszer csak mellém telepedett egy kínai fickó, és elkezdett beszélgetni. Még pontosabban, beszélni, mivel a kérdéseire nem igen várta meg a választ, csak mesélte a saját életét. Angol tanár ÉS zenetanár ÉS hegedűs (éppen nála is volt a hegedűje) ÉS énekes. Mutogatott fényképeket, ahol valamilyen nemzetközi zenekarban játszik, meg az osztályteremben, ahol angol, ír és amerikai asszisztenseivel okítja a kínai diákokat angolra, a tévés énekes fellépéseiről. Ezen a ponton még dalra is fakadt, először angolul énekelte el egy népszerű kínai ének három versszakát (ő fordította angolra), aztán kínaiul is. Aztán még meghallgattam további két kínai dalt és a Jingle Bellt is, angol és kínai nyelven is. Nagyon lelkes fickó volt. Hallott már Lisztről és Bartókról, és amikor Kodály nevét említettem, őrá is azt mondta, hogy ismeri, de inkább nem ment részletekbe. A híres magyar borok helyett ugyan magyar sörökre emlékezett, de hajlandó volt nekem elhinni, hogy mégis inkább borokról lehet szó. Mesélt a mai kínai fiatalokról, akik egyáltalán nem sietnek megházasodni – ez a városi fiatalság -, és a vidéken még mindig általános életformáról, hogy a fiú értékesebb, mint a lány, ő örökli a nevet, a vagyont és a géneket (?!?), míg a lány csak beházasodik valahova, és ott házimunkát végez és gyereket nevel. A család eltartásának gondja pedig teljes mértékben a férfi vállán nyugszik. Ezt már általánosította városra és vidékre egyaránt, a saját példáját felhozva, hogy ő is mennyit dolgozik, sokszor este 9 után érnek véget az órái, vagy 10-kor még fellépése van. (Arra nem tért ki, hogy milyen jó, hogy közben a felesége biztosítja ehhez a hátországot, és vigyáz a gyerekre.)

Érdekes beszélgetés volt, ami eltarthatott volna akár még néhány órán át, ahogy a lendületét láttam, de végül indultam már hazafelé. Búcsúzásnál még gyorsan bemutatkozott, és elárulta, hogy a felvett nemzetközi neve Nikolaj Paganini.

Sophie-val beszélgettem az egyik nap ezekről a felvett nevekről. Ez egyáltalán nem hivatalos, inkább csak szokás – azzal indokolják, hogy így a külföldieknek könnyebb megjegyezni, de szerintem erősen benne van a nyugathoz való hasonlítás iránti vágy is. Sophie a saját nevét az angol tanárnőjétől kapta, még az általános iskolában, és azóta is azt használja. Egyik barátnője viszont valahányszor állást változtat, mindig új nevet is választ hozzá. A parkbeli ismerősöm meg a hegedűtudásához választotta a nevét, de általánban csak Mr P-ként szólitják a tanítványai. Az ő neve azonban még így sem túl kirívó. Van, aki egyszerűen csak egy számára kedves vagy érdekes tárgyról nevezi el magát, például Lemonnak, Dragonnak vagy akár Unicornnak.