13. Bali - Káosz, vagy mégsem? Közlekedés

A reptéren megkezdődött az alkudozás, Sophie, kínai meny-jelöltem, elemében volt, hiszen ennek Kínában is nagy kultusza van (az esküvői ruháját például kb. az eredeti ár 1/3-ára sikerült lealkudnia). Más kérdés, hogy egy idegen országban egy részt nem ismertük az árakat, hogy mi tekinthető normálisnak, és mi tartozik már a "megvágjuk-a-szerencsétlen-turistát" kategóriába, másrészt az indonéz rúpia sem könnyítette meg a helyzetünket. 100 Ft kb. 5000 rúpia, vagy 1 ausztrál dollár kb. 10.000. 

Indonéz rúpia és maláj ringgit

Fizetőhelyzetekben röpködtek a tízezres, százezres tételek (szóban és bankjegyben), pénzváltásnál az ember könnyűszerrel pillanatok alatt milliomossá változhatott. Amikor valaminek az árát kérdezted, nem mindig volt világos, hogy a megadott szám mögé éppen három, négy vagy öt nullát kell hozzászámolni, és még ha egyértelmű volt is, kellett egy kis idő, amíg úgy-ahogy megtanultuk a fejben átszámítást. Onnantól kezdve aztán már elég világos volt, hogy gyakorlatilag fillérekért folyik az alkudozás. Ahogy Dani mondta, „ha nem sajnáltuk megvenni a 3 dolláros vizet a repülőgépen, akkor nehogy már azon a 10.000 rúpián vitatkozzunk, hogy eljussunk a szállodába”. De persze az igazi alkudozók tudják, hogy nem az eredmény, hanem a folyamat a lényeg.

Egyszerűsítette volna a helyzetünket, ha hivatalos taxit találunk, de úgy elbújtak, hogy nem vettük észre őket – vagy lehet, hogy ők is az alkudozós játékban vettek részt? Végül csak sikerült megegyeznünk az egyikkel, és kezdetét vette első utazásunk a forgalmas Denpasarban.

Míg Shanghaiban kerékpárosok és motorosok egyenlő arányban vannak az utakon, és a gyalogosokkal és autósokkal egyetemben, a piros lámpának és minden (európaiak által vélt vagy valós) szabálynak fittyet hányva ádáz dühvel vetik bele magukat a forgalomba, Balin olyan simán áramlott a közlekedés, mint egy lágy folyam. Biciklist csak elvétve láttunk, mopedet, kismotort annál többet. Gyakorlatilag mindenki azzal jár, akinek nem telik autóra. 

Egész családok utaznak rajta, papa előtt, állva a nagyobbacska kisgyerek, mögötte, belekapaszkodva egy kisebb, a féloldalasan ülő mama ölében esetleg még egy csecsemő is. Vagy egy teljes mozgóárus boltkészlet. 

Vagy 3-4 kisiskolás egyetlen motoron (korhatár vagy nincs, vagy nem foglalkoznak vele). Anyuka fején egyensúlyozott fonott tárolódobozzal, két kislányával. Tengerpartra igyekvő gyerekek. A legnagyobb, aki a motort vezeti, megvan akár 10 éves is. Mögötte egy 3-4 éves forma áll (!) a vezető nyakába kapaszkodva, de nem kell aggódni, mert a lábát és a vezető derekát egy harmadik, 8 éves fiúcska fogja át; és persze még mögötte is ül egy hasonló korú lurkó. Üzletemberek, titkárnők, egyetemisták, turisták – öltönyben, mini szoknyában, farmerben vagy szárongban - mindenki ott kígyózik az autók között.

Fennakadás nincs, a két sávos úton szinte mindig legalább három sávban mozognak a járművek, elkanyarodnak, becsatlakoznak, kihasználnak minden helyet – gyakran tényleg csak centikre vannak egymástól – mindezt egyetlen koccanás, haragos kiabálás vagy erőszakos dudálás nélkül. Kínában (és Magyarországon is), a dudaszó azt jelenti, jövök, tágulj az utamból! Itt Balin, finom apró dudaszóval tudatják, itt vagyok mögötted, előzni foglak, ne lepődj meg. És főleg,ne változtass az eddigi mozgásodon, mert ehhez képest kalkuláltam az én mozgásomat. És tényleg, az egy hét alatt egyetlen koccanást sem láttunk. Illetve az utolsó napon, a reptérre menet pillantottunk meg egy kisebb csoportot, akik egy nő körül álldogáltak, akit a sarki fűszeres ápolgatott éppen. Baleset történt, mondta a sofőrünk, de veszekedő embereket, dühös kiabálást, egymásra mutogatást nem láttunk.

A közlekedés minden résztvevője nyugodt, együttműködő, harmóniában van egymással, még a turisták is beleolvadnak ebbe a rendszerbe.

Második napon körutat tettünk egy kisbusszal és a sofőrjével. Kb. a sziget kétharmadát körbejártuk, megnéztünk három szép templomot, a vulkánt és a turistalátványosság rizsteraszt (voltak máshol is rizsültetvények, de ez valóban láthatóan nagyobb területű, és szebben kialakított volt). Amerre jártunk, szinte végig lakott területen haladtunk. Csak a vulkánra néző kilátó pont és a rizsteraszok környéke volt egy kicsit természet közelibb. 

A forgalom szinte egyformán erős volt mindenhol. Ahol nem a helybéliek igyekeztek dolgozni, bevásárolni, ott a bérelt motorok és turistabuszok (oldalukon a vonzó TV, WC, biztonsági öv! felirattal) növelték a járműszámot. A látványosságoknál szinte nem is lehetett megállni – jó volt, hogy ez a gond helyi sofőrünk vállán nyugszik, és nem a mienken. Amikor odaértünk valahova, megállt egy pillanatra, mi kiugráltunk, ő meg odébb hajtott, mondván, majd arrébb valahol megtaláljuk… Ez egész jól működött is, kivéve az első alkalmat, amikor a buszt megleltük ugyan (felírtuk előtte a rendszámát), a sofőrünk viszont nem volt ott. És halvány gőzünk sem volt, hogy is néz ki. Úgyhogy csak sétálgattunk a „trasport service” pontok környékén – amelyek igaziból tetővel ellátott oldalfal nélküli dobogók, ahol a sofőrök múlatják az időt, amíg valaki igényt nem tart a szolgálataikra – és reménykedtünk, hogy ő ránk ismer.

Sofőrszolgálat várakozóhelye (nem motoros fuvart kínáltak persze)

A taxi mellett egy másik fontos közlekedési eszközzel is volt szerencsénk megismerkedni. Néhány napot ugyanis egy kisebb szigeten, Lembonganon töltöttünk, ahova – minő meglepetés! – hajó vitt bennünket.

Több cégnek is vannak (nagyjából) rendszeres, az árapálytól függő járatai a környező szigetekre. A szolgáltatás alapvetően a turistára alapszik, de ha vannak üres helyek a 24 személyes kishajókon, akkor helybéliek is igénybe vehetik, hogy eljussanak egyik szigetről a másikra.

Az egész remekül szervezett, de egyben roppan egyszerű is, minden túlzott finomkodás nélkül. A szállodából rendeltük meg a hajójegyet, ami tartalmazta a taxifuvart a szállodától a kikötőig és a szigeten a kikötőtől az ottani szálláshelyünkig is. A mi társaságunk a büszke Bali Brio névre hallgatott, és izmos alkalmazottaik könnyedén dobálták a súlyos csomagjainkat a targoncára. Az utasok összeterelgetése már nehezebben ment, mert a jegypénztártól egy szűk bazársoron keresztül jutottunk el ahhoz a partszakaszhoz, ahol a hajónk állt – és a helybéliek fürdőztek – és a látnivalók között bizony lemorzsolódott egy-két turista.

Lapos, homokos parton feküdt a hajónk, láthatóan a dagályt várta. Körülötte apukák és gyerekek pancsoltak, halásztak, cigarettáztak a térdig érő vízben. A hajó pont annyira volt partközelben, hogy csak mezitláb, vízben tapicskolva tudjuk megközelíteni – a szandálokat egy erre a célra szolgáló kosárba gyűjtötték, a csomagokat meg a vállukon vitték a hajóhoz -, viszont ne tudjon elindulni. 

Tessék beszállni!

Egy hosszú csákánnyal próbálták mélyebb vizekre tolni (még mindig csak legfeljebb derékig érő vízről beszélünk), de amikor hosszas tusakodás után még mindig nem sikerült vizet fognunk, nemes egyszerűséggel beszóltak a hajóba, hogy aki férfi, az most mutassa meg az erejét, és jöjjön, segítsen vízre tolni a hajót. Amikor ez közös erővel megtörtént, a férfiak széles mozdulattal gratuláltak maguknak és egymásnak – mi, nők, meg persze lelkesen fényképeztünk. 

Na, ki a legény a gáton?

A reményteli indulás azonban ismét félbeszakadt, mert rájöttek, hogy elvesztettünk két utast. Úgyhogy megint visszatértünk a partra, begyűjtöttük őket – de másodszor már nem kellett megtolni a hajót, közben megemelkedett a vízszint.

Kishajóval utazni tengeren jó mulatság – főleg, ha az ember nem hajlamos a tengeribetegségre. A kormányos a végén még külön meg is táncoltatta a kedvünkért egy-két kereszthullámon, hogy óriási csattanásokkal, és fröcsköléssel csapódott vissza az orra a vízre. Úgyhogy mindenkinek megvolt az öröme. Aki élvezte a „hullámlovaglást”, annak azért, aki meg nem, annak azért, mert mint mindennek, idővel ennek is vége lett.

A szigeten ismét a vízben gázolva jutottunk el a szárazföldre, csak éppen itt jóval korallosabb volt a part, úgyhogy akárhogy próbáltunk is figyelni, hova lépjünk, akkor is hosszú időre elegendő, jótékony talpmasszázsban volt részünk.

Láttunk egyszerűbb, helyközinek kinéző hajójáratokat is. Lapos, lehajtható orrú hajókat, melyek kecskétől a betonkeverőn és motorbiciklin át mindent szállítottak.

És persze ahogy a szárazföldön ott vannak a személyautók, itt meg magáncsónakok vagy hajók adták a forgalom egy részét. Egy ügyesen megpakolt 6-8 személyes motorcsónakba, a teljes létszám mellé még bőven befér 10 karton ásványvíz, néhány 50 literes kanna és egy generátor is.

A kis szigeten belül a turistaforgalmat helyi fuvarozók bonyolították ponyvás kisteherautókkal, a helyiek itt is motorral jártak, amelyeket kerékpárokkal együtt bérelni is lehetet. A szűk utcácskákon ugyancsak észnél kellett lenni az embernek, hogy a közlekedés minden résztvevőjét szemmel tartsa. De türelmetlenség, bosszúság itt sem volt, egy pillanatig sem.

Minek idegeskedni, kapkodni – úgyis mindenki eljut oda, ahova készül.