Kína 2017 – Egypercesek képekben – ami a leírásokból kimaradt

Utóiratként még néhány a kedvenc életképeim közül mazsolázva, különösebb rendszerezés nélkül. Ezek jó része "lesi-fotó", így a minőségük sajnos nem a legjobb, amiért elnézést kérek.

Ezek a helyes kis figurák a metróajtókat ékesítik. A mellettük lévő piros-kék "metró-okoska" azt sugallja, hogy ők is célzatosan állnak is. Látom, hogy öregek, gyerekek, kismamák és gyerekesek előnyt élveznek. Valamint ... a szemüvegesek :-) (Bal oldali sor utolsó, és a jobb oldali sor 2. alaka). Ha valakinek van valami használhatóbb ötlete, ossza meg velem.

 Egy kutya közönséges gyerekruha bolt kínálata. Mintha Aliz Csodaországában járnánk.

Kínában mindenki hozzá van nőve a forró vizes palackjához. Még a rendőrnek is ott függ a szolgálati derékszíján, a rádió mellett a szolgálati ívóvizes termosz.

És egy másik kemény szakma ebben a melegben, a postásé. Így néz ki a szolgálati robogó, nap- és esővédővel felszerelve.

Kezdődik az iskola. A kép első nap készült, amikor a gyerekek egyenruhát még nem, de egyen hátitáskát és jókora női retikülnél is nagyobb kézitáskát már viseltek.

Csobogók az egyik pláza oldalában.

Bármilyen boltba lép be az ember, egyből hangszóróból harsogó reklámszöveget hall. Ehhez gyakran be se kell menni, kisebb boltoknál az ajtó előtt áll egy-egy eladó, megafonnal a kezében, és invitálja be a leendő vevőket, ki tudja, milyen ravasz ajánlatokkal. A szöveg tényleges tartalmát ugyan nem sikerült kiderítenem, de azt igen, hogy némi munkaerő-kímélő csalás azért belefér. A megafonba bele van építve egy mikrofon, azt kiabálja folyamatosan a vevőcsalogató szöveget. Az alkalmazott csak a szájához tartja, mintha ő beszélne. És van olyan is, aki még ezt sem teszi. Ez a megafon például teljesen magára hagyva harsogta folyamatosan (és szerfölött hangosan) az információit.

Egy ország, ahol akkora a munkaerő kínálat, hogy még a fogpiszkálót is egyenként kidekorálják.

Bérkerékpárok várják a munkaidő végén kiáramló embereket a pénznegyedben.

Óvodai évnyitó. A kerítésen kívül az anyukák leselkednek befelé, az udvarról meg a gyerekek ki :-)

Nanjing Road, dumpling kifőzde. Vége a munkaidőnek, mindenki igyekszik beszerezni a vacsorát.

Kotányi, a világ másik végén.

És ami még nem hagyott nyugodni az itthon megszokott jobb és bal oldal gyakori, de nem következetes felcserélése.

Sok esetben

-        fordítva működnek a zárak, jobbra zár, balra nyit

-        két mozgólépcső jobb fel, bal le

-        a kiállításon balról jobbra kell haladni

Ugyanakkor a közlekedés iránya jobbra tarts. A járdán és kerékpárúton viszont "Ne törődj senkivel! Te vagy az ász!"

Látogatóként pedig tessék alkalmazkodni.

Kína 2017 – Az út vége

Amikor Budapestről Shanghaiba utaztam, az volt a taktikám, hogy annyit alszom a repülőn, amennyit csak tudok, és így védem ki a jetlag-et. A körülményekhez képest frissen érkezem, és egyből bele tudom vetni magam a kínai életbe.

Most, hogy hazafelé készülök, pont az ellenkezőjét terveltem ki, igyekszem nem aludni semmit, így amikor éjfélkor megérkezem, biztosan olyan fáradt leszek, hogy gond nélkül fog menni az elalvás, és a visszazökkenés a magyar időzónába.

Mivel nagyjából sikerült ezt be is tartanom, így 23 órán át voltam ébren, kb. egy huzamban, na, jó, tán két órányi szunyókálással itt-ott.

Reggel Sophie azzal fogadott, hogy már felhívta a repteret és semmi nyoma se sztrájknak, se tájfunnak, így nyugodt lélekkel nekivághatok az útnak.

A 2-es metró, amelynek itt, a közelünkben is van egy megállója, egyenesen ki is visz a reptérre. Igaz, nem teljesen egyenesen, mert út közben valahol át kell szállni a 2-esről a 2-re J A reptérre már rövidebb szerelvények mennek, így vonatot kell váltanunk, de a név ugyanaz marad.

Mindig van valami új dekoráció! He Youzhi, aki 1949 és 1983 között számos remek életképet rajzolt a régi Shanghai életéről és lakóiról, azóta a kedvencem, amióta a Shanghai Urban Planning Exhibition Centerben (link) megpillantottam az első rajzait. Idén az ő alkotásaival dekorált oszlopok dobták fel az utamat a metrótól a reptéri terminálig.

Életképek a régi Shanghaiból

A sorállás a szokásos hosszúságú és menetrendű volt. Először a csomagfeladás és jegy átvétel, aztán a kilépés az országból („Kérjük, értékelje munkatársaink viselkedését egy smiley-val, ha elégedett volt munkájukkal!”), végül a fémdetektoros ellenőrzés. A három hét alatt az összes repülőtéren nagyjából azonos szerelésben jelentem meg, de most volt az első eset, hogy a fémkereső kapu kiszúrta a nyakamban lógó órát, és egyből nagyon gyanakodva kérdezték, hogy mégis mi az (fedeles, mint a régi zsebórák, így akár egy bombát is elrejthettem benne). Aztán amikor itt kimagyaráztam magam, és fel akartam szedni a kézipoggyászomat, kiderült, hogy a táskámra csíptetett lépésszámláló sem állta ki a próbát. Először pontosan elmagyaráztatták velem, hogy mi célból is tartom magamnál, aztán visszaküldték az alagútba egy újabb röntgenes biztonsági ellenőrzése. De végül is mindnyájan tisztának bizonyultunk. És ennyi ellenőrzés még arra is jó volt, hogy közben remekül elteljen az idő, pedig igencsak rászámoltam az indulásnál.

Biztos, ami biztos! Ha már azt sem tudod, hol is vagy valójában, csak figyeld a feliratot :-)

Az utazás már eseménytelenül telt. Alvás helyett megnéztem három filmet, többször turbulenciába kerültünk, és rázkódott a gép, de csak egyszer sikerült lefröcskölnöm magam egy kis gyümölcslével. Még az ebédelés is gond nélkül lezajlott, dacára annak, hogy az asztalom már megint elég meredeken az ölem felé dőlt, úgyhogy ügyesen egyensúlyozni kellett, nehogy valami leszánkázzon róla.

Párizsban ismét végiggyalogoltam a hosszú folyosón a K és az F terminál között, csak most az ellenkező irányba, és legalább két másik utas társaságában. Így azért hihetőbb volt, hogy éppen egy forgalmas repülőtéren járok, és nem valahol a világ végén, ahol rajtam kívül teremtett lélek sem él J

A következő állomás pedig már Budapest volt, ahol mindig meglepődöm, hogy semmi útlevél ellenőrzés nincsen – hát persze, ez már a schengeni övezeten belül van, Párizsban már egyszer beléptem az EU-ba. Itthon már csak lekapom a bőröndömet a futószalagról, és mehetek is kifelé, ahol szerető családtagjaim várnak lelkesen és álmosan. Ja, és meleg kabáttal, mert amíg én 33 fokban szédelegtem Hong Kongban, itt hirtelen beköszöntött a „tél”, 13 fok és erős szél feledteti a nyári napokat.

Kína 2017 – Búcsú Hong Kongtól

Reggel érzékeny búcsút vettem Danitól. Ő még marad a hétvégéig, nekem viszont holnap már megy a gépem vissza, Budapestre. Így ma délután már utazom haza Sanghaiba. Ha az időjárás Is úgy akarja. Az előrejóslások tájfunnal ijesztgetnek mára és szombatra is (amikor majd Dani repül vissza Shanghaiba).

Előtte viszont még visszasétáltam a Történeti múzeumba, lévén szerda, nyitvatartási nap.

Hong Kong Museum of History

Mivel csak egy almát reggeliztem, szerettem volna valami kaját venni, de egyetlen pékség sem akadt az utamba (pedig amúgy lépten-nyomon vannak). Viszont egy nyitott terű boltban ott kellette magát egy helyes blúz, kellemes anyagból, jó szabással, olcsón. Ebből is látszik, hogy nem egy belvárosi plázában jártam éppen. Meg abból, hogy nem lehetett felpróbálni (szinte felháborodottan tiltakozott az eladó, amikor rákérdeztem), nem volt a ruhában semmilyen bevarrt címke, anyagösszetétel, gyártó ilyesmi, pedig a csomagolása alapján abszolút gyári terméknek nézett ki, és bár az árát beütötte egy ódivatú kasszagépbe, blokkot nem tudott adni róla. Ez is Hong Kong, ha nem is ugyanaz az oldal.

A Hong Kong Museum of History megérte a fáradtságot. Részletes és gazdag kiállítás volt a sziget földtani kialakulásáról, történelméről az őslakóktól kezdve egész az 1997-es visszacsatolásig, az ópiumháborúról, népszokásokról s kínai hiedelmekről, a kínai japán háborúról, az egyik rész pedig korabeli utcának volt berendezve, bolttal, teázóval, zálogházzal, szabóval és fényképésszel, postahivatallal és rendőrséggel. Simán el lehetett tölteni benne vagy három órát!

Hong Kong Museum of History

Utána már egyenesen a repülőtérre mentem, illetve a buszpályaudvarra, ahonnan a reptérre menő városi járat indult. Hong Kong tele van plázákkal és felüljárókkal, melyek közös jellemzője, hogy számtalan kijáratuk van, és elég nehéz eligazodni, hogy melyik hová vezet. Most is így jártam. A pályaudvar közelítőleges helyére simán eljutottam, de a buszomhoz vezető lejáratot sokkal nehezebb volt megtalálni. A megkérdezettek sem tudtak segíteni, bár itt nincsenek nyelvi problémáim, szinte mindenki beszél angolul, és jobban is kedvelik, mintha mandarin nyelvjárásban szólnék hozzájuk (már, ha tudnék J ). Végül aztán csak sikerült találnom egy közlekedési informátort, aki eligazított.

Több mint egy órás buszozással értem ki a reptérre, ahonnan a szokásos, háromszori sorban állás után gondon nélkül indult a gépünk. Tájfunnak nyoma sem volt.

Sőt, Sanghaiban sem, ahova szerencsésen és időben megérkeztünk. Azért, hogy ne teljen teljesen eseménytelenül az utazás, két érdekes epizóddal is gazdagodtam.

Az egyik egy külföldi és egy kínai hölgy között zajlott. A külföldi megkérdezte a másikat, hogy mennyi a pontos idő most Shanghaiban (Hong Kongból érkeztünk, ahol ugyanaz az időzóna van). A másik hölgy udvariasan mondta, hogy 7 óra 50 perc, mire az első megkérdezte, “reggel vagy este?” Mintha nem is velünk együtt utazott volna a repülőgépen.

A másik furcsa utas egy idősebb kínai férfi volt, aki nem volt hajlandó felszállni a buszra, ami a géptől a főépületbe vitt bennünket. Ott ágált, hogy ez már túl van zsúfolva (tényleg túl volt, azért is örültünk volna, ha végre indulunk már), és ő erre már nem hajlandó felszállni, ő megvárja a következőt. Hiába mondta neki a sofőr, hogy ez van, erre kell felszállni, az öregúr csak tiltakozott, és reklamált. Nem tudom, mi lett a vége, mert végül elindult valamerre, és eltűnt a szemem elől. Lehet, hogy a végén ő ült be a sofőr székébe, és ő vezette a buszt?!? :-D

A metró a sok kijáratával még utoljára megtréfált. A repülőtérről hazamenni nem volt gond, de ilyen későn már egyes kijáratok le vannak zárva. Így aztán máshol kerültem felszínre, mint gondoltam, és hiába láttam a Science and History Museumot, ami remek tájékozódási pont, a sötétség mégis megkevert, és tettem egy kitérőt a Century Park felé, mielőtt hazataláltam volna. De legalább láttam az éjjeli életet, sétáló párokat, gördeszkás fiatalokat, kutyafuttatókat…

Sophie otthon azzal fogadott, hogy az Air France két napja sztrájkol, és holnapra is tájfun várható. Úgyhogy még vagy fél órán át próbáltunk információt beszerezni a repülőjáratokról, de hiába. Végre belenyugodtunk, hogy legkorábban holnap fog bármi is kiderülni, aztán gyorsan mindent belehajigáltam a bőröndbe, és fél 12-kor már mentem is aludni.

Kína 2017 – Temető és mozgólépcső

A mai napra a Hong Kong Museum of History volt előirányozva. A recepción megkérdeztem, hogy jutok oda, és a kisasszony, némi töprengés után azt mondta, messze van, a legegyszerűbb, ha taxit hívok. Mégis milyen messze? Hát úgy 20 percnyi sétára. Szegény, nem tudta, kivel áll szemben :-D

A térkép alapján lazán odataláltam, aztán meglepődve láttam, hogy zárva van. Egy tábla tájékoztatott, hogy csak hétfőn, szerdán és pénteken fogad látogatókat. Érdekes nyitva tartás egy múzeum számára. Vele szemben viszont ott volt a Science Museum, úgyhogy azzal vigasztalódtam. Minden ilyen múzeum sokban hasonlít egymáshoz, de mindegyikben van egy-két különlegesség is, amit máshol még nem láttam. És persze remekül el lehet játszani a különböző kísérletekkel meg fejtörőkkel.

Vajon hogy lehet egyetlen szögön kiegyensúlyozni az összes többit?

Délután aztán megint átkompoztam a szigetre, mert találtam egy temetőt, amit szerettem volna megnézni. Az egyik villamosvonal végállomásának a közelében volt, és ez tényleg temetőnek bizonyult! Igaz, hogy katolikus temető, de azért magán viselte a helyi jellegzetességeket is. A legszembetűnőbb az elhelyezkedése volt, a hegyoldalban, teraszosan ültek a sírok, mint a rizsföldek – gondolom, a sík terület már a régi szép időkben is kellett a lakóházak számára.

Hegyoldalban kialakított temető

Hong Kong egy másik leg-je,  a Central–Mid Levels mozgólépcső, egy mozgójárda és mozgólépcső rendszer, mely a város központi részét köti össze egy jóval magasabban elhelyezkedő negyeddel. 800 méter hosszú és 135 méter szintkülönbséget hidal át. A leghosszabb kültéri fedett mozgólépcsőrendszer a világon. Reggel hattól tízig lefelé megy, hogy a negyed lakóit levigye a bálvárosi munkahelyekre, 10:15-től irányt vált és egészen éjfélig szállítja felfelé a hazafelé igyekvőket meg a turistákat.

Mert bár eredetileg csak a helyiek közlekedésének egyszerűsítését szolgálta volna, de idővel népszerű látnivaló lett belőle, és fellendítette a környék turizmusát is. 

Azt reméltem, hogy a tetejéről talán tudok néhány szép fényképet készíteni a városról, de ez még mindig maga a város – szűk utcák, toronyházak, a járdáról lenézve maximum az alattunk  lévő utcára, vagy egy-egy sikátorba lehet belátni egy keskeny résen át.

Ennyi látszik a lábunk alatt elterülő városból

Kína 2017 – Hong Kong emeletes villamossal

Dani reggel ¾ 7-kor találkozott néhány kollégájával, hogy taxival, együtt menjenek az irodába, ahol aztán egész álló napon át üléseztek. Csak este fél 10 felé keveredett haza.

Én az emeletes villamost akartam kipróbálni, és mivel azt írja az útikönyv, hogy érdemes végigmenni az egész vonalon, mert remek városnéző túra, hát kisétáltam az egyik végállomásig, a Kennedy Town-ig. Ezzel kb. el is ment a délelőttöm, mivel közben persze minden utamba akadó látnivalót megszemléltem. A belvárosból kikerülve jobbára a való világot élvezhettem, helyiektől nyüzsgő, szűkebb utcácskákat, egyszerűbb lakókörnyezetet, hétköznapi használati és fogyasztási cikkeket árusító kisboltokat.

Rábukkantam a szárított és egyéb módon konzervált étkezési és gyógyászati célokat szolgáló, csak-a-jó-isten-tudja-hogy-mik utcájára is. Úgy nagyjából annyit mondhatok, hogy gyógynövények, bogyók, hal, rák, polip, gyümölcsök, gomba, cápauszony, szarvasagancs, rinocéroszszarv kellette magát minden boltban. A kínálatnak maximum a negyedét tudtam értelmezni, a többiről halvány fogalmam sem volt. De biztos, hogy nagyon hasznosak, mert némelyiket igencsak komoly összegekért vesztegették.

Szárított cápauszonyt adok és veszek

A végállomáson boldogan rogytam le egy (az igazat megvallva igencsak kényelmetlen) ülésre. Természetesen az emeleten, hogy kb. 1 órás villamosúttal tényleg átszeljem az egész szigetet. Ennek a járatnak az a különlegessége is megvan, hogy a világon az egyetlen olyan villamoshálózat, amelynek minden villamosa emeletes. Nem csak egy vonal van, kiágazik néhány mellékvonal erre-arra, úgyhogy nagyon sok villamos közlekedik, van, hogy 3-4 is összefut egyszerre. Néha annyira egymás nyomában járnak, hogy a piros lámpánál akár át is nyúlhatnék az egyikből a másikba. Aztán valamelyik egyszer csak elkanyarodik, és megint kiürül a pálya.

Emeletes villamos, Hong Kong

A végállomástól ismét gyalog indultam visszafelé. Igaz, a villamosból is sok érdekeset meg lehet figyelni, de mégis az emberek között haladva az igazi. Persze ez megint a külváros. A házak itt is ugyanolyan magasak (vagy tán még magasabbak is, hiszen az újakat mindig a város szélén építik, és már nem ritkák az 50-60 emeletes tornyok sem), csak kevésbé vannak jó állapotban, a boltok kínálata is egyszerűbb, és elvétve látni csak turistát. Viszont számos különféle iskolai egyenruhában gyönyörködhettem. A kedvencem a fehér ing, fehér szoknya/nadrág volt. Képzelem a kedves anyukák hogy örülhetnek neki. Persze lehet, hogy ez pont egy elitebb iskola egyenruhája, ahol úgyis a háztartási alkalmazott dolga a mosás.

Iskolabusszal viszik haza a kicsiket

Nagyon sok idős embert, főleg nőket láttam az utcákon, parkokban, villamoson. Többnyire fiatal kísérővel, akiről látszott, hogy fizetett gondozónő, de sokszor tűnt úgy, hogy egyben olyan „barátnőféle” is. Többször is láttam, hogy a parkban találkoztak idős dámák, és a gondozónőikkel együtt csiviteltek a padon.

Azért egy pár megállót csak metróval tettem meg egy kietlenebb szakaszon, mert már kezdett elkopni a lábam. Aztán mégis egy megállóval előbb felszínre jöttem, hogy a tengerparton sétálják vissza a kompig. Gondoltam én. De nem olyan egyszerű ám szűk utcákon, a felhőkarcolók között tájékozódni. Megtettem néhány tiszteletkört, mire végre sikerült távolabb megpillantani egy olyan toronyalakzatot, amely alapján aztán be tudtam tájolni magam, hogy végül hazaérve egy pohár jeges ásványvízből merítsek erőt az esti attrakcióhoz, a fényshow-hoz.

Az éjszaka fényei, Hong Kong

Kellemes helyzetben voltam, mert a show nagy része ugyan a szigeti felhőkarcolók kivilágításával zajlik, viszont a látványt (és a zenét) erről az oldalról lehet legjobban élvezni – még úgy is, hogy a párás levegőben egy kissé elmosódottak voltak a játékosan mozgó fények.

Egy ilyen elegáns szállodának természetesen konditerme és medencéje is van. Ez utóbbi szauna közeli légköre ugyan nem vonzott, Dani viszont az esti munka után még felvonult edzeni egyet.

Kína 2017 – Hong Kong először

Hajnali fél 7-kor felkelni, vasárnap, ki hallott már ilyet? A dolgozó ifjúság hétvégén 10-ig pihenni szokott. Kivéve, ha éppen utazás van kilátásban. Daninak ugyan munka, nekem viszont egy újabb lehetőség.

A gépünk 9:35-kor indult. 7-kor fogtunk egy taxit a ház előtt, a reptérig 45 perc, sorban állás a csomagfeladáshoz 40 perc, sorban állás az országból való kilépéshez (igen, Hong Kong ebből a szempontból külföldnek számít) 25 perc, sorban állás a kézipoggyász és személyi ellenőrzéshez újabb 25 perc. Az eredeti terv az volt, hogy majd a reptéren reggelizünk, sőt talán még a VIP várót is kipróbálhatom Dani első osztályú jegyével. Ehelyett, mire mindennel végeztünk, már az utolsók között voltunk a beszálló kapunál.

Dani jóvoltából első osztályon utazhattam, míg ő az én jegyemmel a turista részlegen szerénykedett. Ritkán adatik meg nekem, hogy luxus körülmények között utazzam, így most is lelkesen szívtam magamba minden új élményt. Aki sűrűn repül első osztályon, nyugodtan ugorja át ezt a részt :-D

A légikisasszony személyesen kísért a helyemre, kikapta a kezemből a hátizsákomat, nehogy nekem kelljen fáradnom azzal, hogy berakom a csomagtartóba. Miután leültem, rohanva hozta a forró, nedves kéztörlőt, hogy felfrissüljek, és egy pohár narancslét, ha netán szomjamat akarnám oltani. Egy zacskóban oda volt készítve egy pár papucs, hogy kényelembe helyezhessem megfáradt lábaimat, miközben leadtam a rendelésemet az ebéd ügyében. Mivel tudom, hogy milyen az úri viselkedés, nem tettem hozzá, hogy „de itt legyen ám iziben, mert éhen halok!”, csak reméltem, hogy mielőbb megkapom. Felszállás után egyből meg is érkezett, fehér abrosszal letakart kisasztalra tálalva.

Business Class

Sőt, extra meglepetésként, az ebéd végén még fagylaltot is kaptunk!

A légikísérőm lépten-nyomon megérdeklődte, hogy van-e még valami kívánságom, szeretnék-e inni valamit, belesúgta a fülembe, hogy mennyi idő még az érkezésig, és hány fok várható. Hong Kongban. Igazán semmi panaszom nem lehetett.

Ablaknál ültem, és sikerült elcsípnem egy olyan látványt, amit még én is felismerek itt Shanghaiban, a  mesterséges, kör alakútavat, melyhez a 16-os metróvonal kimegy. Utána már végig a tenger felett repültünk, így remek szigeteket láthattam. Majdnem mindegyiken volt egy-két(-három) „kiharapott” tengeröböl, némelyik kikötőnek kialakítva, de sok természetes képződménynek látszott. Kicsi szigetek voltak, de azért a legtöbb lakottnak tűnt, utakkal, házakkal, az egyiken még toronyházakat is láttam.

Hong Kongban, Dani bőröndjének begyűjtése után egyből elcsípett bennünket a Tourist Information Centre egyik embere, és részletes információkkal látott el a város nevezetességeire, a közlekedésre és egyéb fontos tudnivalókra vonatkozóan. Igazán udvarias eljárás az ide érkező turistákkal szemben. Egy csomó brossúra mellett még egy tájékoztatót is a kezünkbe nyomott, amiben az összes jelentősebb hotelre vonatkozóan felsorolják a taxi viteldíját, és megmutatták, hogy milyen tájékoztató cédulát kell kapnunk a sofőrtől, ha beszállunk egy járműbe.

Bár ezt nem kaptuk meg, de a viteldíj tényleg annyi volt, amennyi a listában szerepelt. (Itt jegyzem meg, hogy Hong Kong állítólag a legbiztonságosabb városok közé tartozik, nem csak a taxis nem csap be, de az egyéb bűnözés is minimális szinten van.)

A szálloda remekül passzolt az első osztályú repülőjegyhez. Egy igazi, békebeli hotel, mint a brit koloniális időkben játszódó filmekben. Fényűző lobby, márvány falakkal, üveg csillárokkal, hatalmas virágdísszel a terem közepén, enyhe rózsaillattal, szolgálatkész személyzettel, akik még az ajtót is kinyitották előttünk, valahányszor ki- vagy bementünk, a kávézóban kerek asztalokkal és kényelmes fotelekkel, a bárban halk zenével – és még csak a bejelentkezésnél tartunk!

Mivel a szobát csak fél 4 után lehet elfoglalni, a csomagjainkat elvitte egy londiner (természetesen legközelebb már majd csak a szobánkban fogjuk viszont látni, nekünk már nincs velük semmi dolgunk), mi meg elindultunk ebédelni – és egyből szembesültünk a város kevésbé elbűvölő oldalával is, az árakkal. Egy ásványvíz, amely Shanghaiban 2-3 RNB, az itt 15 HKD (1 RNBt 0,8 HKD-ért váltanak, tehát ez nem indokolja ezt a hatalmas különbséget), és hasonló árkülönbségek vonatkoznak minden másra is, aminél volt hasonlítási alapunk.

Egyedül a közlekedés volt a shanghaihoz hasonlóan kellemes árszintű. Annyi, hogy míg ott távolság alapú viteldíj van, itt a magyarországihoz hasonlóan egységárasak a járművek, akármekkora távolságot teszel is meg. Viszont buszból, metróból is van többféle árkategóriájú, úgyhogy érdemes odafigyelni, melyiket használja az ember.

Hong Kong remek találmánya az Octopus kártya, egy feltöltős rendszerű fizetőeszköz, amivel nem a járműveken, de szinte minden boltban és például múzeumokban is lehet fizetni. Elég, ha az ember csak egy minimális készpénzt tart magánál, kivételes esetekre, minden másra ott az Octopus.

Az utcákon megcsapja az embert a 33 foknál jóval többnek érződő párás meleg, de sebaj, ha már kezd nehezen elviselhető lenni, az ember se perc alatt talál egy plázát, ahol legalább 10-12 fokkal hidegebb van. Hong Kong tele van plázákkal – és a plázák tele vannak luxuscikkeket árusító üzletekkel. (Ha például el akarsz jutni a Star Ferry-től a Langham hotelig, menj egyenesen előre, aztán a Dior boltnál kanyarodj balra. A Dolce & Gabananál fordulj jobbra, és amint elhagyod a Cartier szalont, már ott is a szálloda bejárata :-D )

Az ebédet a vízparton költöttük el, közben néztük a hajókat, és a túlparton az „igazi” Hong Kongot, azaz a belváros. A szállodánk (és Dani irodája) a kontinensen, Kowloonban volt. (Hong Kong földrajzi elhelyezkedése sokkal bonyolultabb, mint ahogy gondoltam.)

A délutáni terv az volt, hogy felderítjük, hogy tud Dani a legrövidebb úton eljutni gyalog a hotelből az irodájába. Egyszer már járt itt, és akkor is errefelé lakott, de persze nem pont itt, és amúgy is 6 évvel ezelőtt volt … szóval nem volt annyira egyszerű a dolog. Mindenesetre közben találtunk egy kellemes parkot, flamingókkal, tornaszerekkel, sétautakkal és rengeteg piknikező, jobbára muszlin nővel.

Komolyan veszik a dohányzási tilalmat!

Daninak mindjárt eszébe is jutott, hogy a háztartási alkalmazottaknak, akik errefelé zömében fülöp-szigetekiek thaiföldiek, indonézek, heti egy szabadnapjuk van, mégpedig a vasárnap. Ilyenkor mind kiözönlenek a városba, ellepik a parkokat, de még a szélesebb járdákat, aluljárókat is. Hullámpapír kartonokkal leteríten

ek egy darab területet, aztán letelepednek rá, és egész nap ott ülnek, esznek-isznak, beszélgetnek. Estére, amikor vége a kimenőnek, hirtelen eltűnnek, csak a rengeteg kartonpapír és egyéb szemét marad ott utánuk.

Végül Dani irodáját is megtaláltuk, miután az Elements pláza összes részlegét (Föld, Fém, Tűz, Víz, Levegő) bejártuk, és még egy kiállított Porschébe is beültünk. A hazafelé vivő út viszont még bonyolultabbnak tűnt (nagy építkezések vannak errefelé éppen, útlezárásokkal párosítva), úgyhogy, amikor visszaértünk a szállodába, hogy elfoglaljuk a szobánkat, inkább körkérdést intézett a kollégáihoz, akik szintén itt laknak (valami nemzetközi meetingre gyűltek össze), hogy kinek van valami értelmes tippje a reggeli munkába menetelre.

Elements Plaza - A "Víz" részlegen egy modern víziszörnnyel

Közben én a szobával ismerkedtem. Nem járok olyan sűrűn ilyen elegáns helyeken, hogy ne tudnék élvezni minden apró részletet. Telefontöltő és konnektor átalakító épp úgy tartozéka a szobának, mint világítással ellátott nagyító tükör és a fehér orchidea a fürdőszobában, egy tál gyümölcs, kristálypoharak, álkandalló, ásványvíz minden mennyiségben – és személyre szóló köszöntés a TV képernyőjén!

Miután kigyönyörködtük magunkat a szobában, átmentünk a komppal a túloldalra. Ez még igazi, régi vágású komp, alsó és felső fedélzettel, állítható háttámlájú padokkal, hogy bármelyik irányba nézhessenek az ülések – ez a legkedveltebb és legolcsóbb közlekedési eszköz a szárazföld és a szigetre épült belváros között.

Egy újabb turista látványosság, a Peak Tram. Az 1800-as évek vége felé épült, azóta persze már többször megújult fogaskerekű szerű villamos, fel az egyik, szép kilátást nyújtó hegy nyergébe (Rengeteg itt a hegy. Szinte nincs is más, csak hegy és felhőkarcoló J). Minden turista számára „kötelező”, úgyhogy még így, az esti órákban is kb. 20 percig vártunk, amíg sorra kerültünk.

Korabeli megállóhely - ma már csak látványosság

Fentről tényleg remek a kivilágított Hong Kong látványa. A legtöbb nézelődő a kötelező fotók után újból sorba áll, hogy lefelé is villamossal menjen, mi viszont gyalog tettük meg a kb. egy órás utat, a milliomos villa- és lakónegyeden keresztül, aztán még visszasétáltunk a kompkikötőig is. A végén már igencsak éreztük a lábunkat az egész napos talpalástól A lépésszámlálóm szerint 21000 lépést tettünk meg (fejenként! :-D ). Jól esett végre lerogyni a rekamiéra (mert azunk is van), és elkölteni méreteiben szerény (de árában horribilis) Subway szendvicseinket, kellemes tea, és halk zeneszó kíséretében.

Átbillenthető háttámlájú üések a történelmi Star Ferry-n

Az úri élet velejárói, hogy míg mi a város jártuk, a szobánkból eltűnt az a kevés szemét, amit eddig termeltünk, a bárasztalkán ott termett egy jéggel teli vödör, és az éjjeli szekrényemre szolgálat készen elhelyeztek egy bársony ékszertokot a gyűrűim és különböző kösöntyűim éjszakai tárolására :-D

Kína 2017 – Már megint hétvége; rohan az idő!

Csendes volt a délelőtt. Dani zenekari próbára ment – megint összeáll a bandájuk, sőt már valami alkalom is van, ahol majd fellépnek.

Sophie a ház körül tevékenykedett, kicsit rendet rakott, kicsit mosogatott, nagy munkába nem volt érdemes kezdeni, mert vártuk a takarítőnőt.

Én meg fordítottam, hogy hamar befejezzem, és ne nyomja a lelkemet. Közben még az eső is eleredt, így nem is esett nehezemre a munka. Ebédre a maradékokat pusztítottuk el, aztán a fiatalok ledőltek sziesztázni, én meg gyorsan visszaszaladtam még a Fuzhou Roadra, megkeresni a Brush-pen and ink, azaz ecset és tinta múzeumot!

Egy picike bejárat, jól elrejtve egy szálloda és egy üzlet között, de a házszám ott virított a kapun, úgyhogy nem lehetett eltéveszteni. Bár belépve kicsit elbizonytalanodtam, mert csak egy vitrint láttam, benne láthatóan eladásra szánt kalligráfia készletekkel és kellékekkel, egy pultot, amely mögött nem volt senki, és egy elhagyatott, felfelé induló lépcsőt. Sok lehetőségem nem volt, úgyhogy ezt választottam én is, és kiderült, hogy az emeleten azért nagyobb helyük van.

Brush Pen and Ink Museum, Shanghai - impozáns látvány

A kiállított tárgyak zöme szépen megmunkált kalligráfia volt, vagy kalligráfiával és képpel díszített használati tárgyak. És bemutatták az ecsetfajtákat is – na, ki hányféle szőrt tud felsorolni, amiből ecsetet gyártanak? – meg azt, hogy készül a tömbösített festék, amiből aztán a tintát állítja elő az alkotó magának.

Így készül a festéktömb

Egy tárlóban fényképek voltak, mindegyik mellé 2-3 ecset párosítva. A fényképekről kitaláltam, hogy biztosan neves művészek, az ecsetek meg talán az alkotóeszközeik voltak. Érdekes volt nézni, hogy alakra, méretre, anyagra nézve milyen különböző eszközöket használtak.

Brush Pen and Ink Museum, Shanghai - A legyezőkön akár egy egész élettörténet is elfér

A terem végében még egy könyvespolc is volt, modern, nyomtatott könyvekkel, a legkülönbözőbb témákban, az AutoCAD-tól kezdve az aukciós katalógusokig. Hogy mi fűzte a kiállításhoz, azt nem tudom. De mindig belelapozok a kínai könyvekbe, ha a kezembe akadnak, hátha egyszer ripsz-ropsz belemegy a fejembe a karakterek tudománya J

Kína 2017 – Már megint nem temető

Jó ismerőseim és lelkes követőim tudják, hogy szeretem minden országban, ahol járok, megnézni a temetőket is. Nagyon sokat elárulnak az ott élő emberekről, szokásaikról, gondolkodásukról.

Kínában viszont még nem sikerült eljutnom egyetlen igazi temetőbe sem. Volt már pár nekifutásom, de végül mindegyik emlékparknak bizonyult. Nem volt ez másképp az idén sem. A Google nagy betűkkel kiírta, hogy temető ÉS mauzóleum, és el is zarándokoltam érte egy távoli, de metróval még elérhető pontra. Na, jó, annyira távoli nem lehetett, mert ahogy felszínre érkeztem, az első zebránál megszólított egy srác, aki valamiért azt gondolta rólam, hogy francia vagyok, és meg tudom mondani neki, hol lehet a francia nagykövetség. Tehát elég közel van a belvároshoz, hogy még nagykövetségek legyenek erre, de elég távoli is, ha azt feltételezte, hogy ide fehér ember más okból nem is juthat el, csak ha ügyet intézni jön.

A Songqingling Cemetery Park egy szépen gondozott parkban van. A rengeteg munkaerő nagy előnye, hogy például van, aki egész nap mást se tesz, csak a lehulló faleveleket sepregeti. Az eredmény egy rendezett, és tökéletesen tiszta hely. Az emlékparkokra különösen igaz ez, mert itt nem járnak tömegével a helyiek, akik aztán nem törődöm módon azonnal megint mindent összeszemetelnék.

Song Qingling a modern kommunista Kína egy jelentős személyisége volt, aki egész életében a szegények érdekében dolgozott. (Ugyanakkor egyik nővére Csang Kai Sek felesége volt, s mint ilyen First Lady Taiwanon, a másik nővére pedig egy gazdag bankárhoz ment feleségül, aki később Hongkong pénzügy minisztere lett. Furcsa fintorai vannak az életnek J )

Külföldiek temetője

Azért valami temető élményt mégis kaptam (bár én egy igazi, hétköznapi temetőt szeretnék megnézni végre). A parkban ugyanis Song Qingling hatalmas kövezett téren elhelyezett hatalmas szobra, és a hatalmas alapterületű Song Qingling mauzóleum mellett (el sem tudom képzelni, mi lehet egy ekkora épületben) a park egyik oldalrészében Shanghaiban élt külföldieknek állítottak emléket. Egyforma kőlapokra régebben elhunyt személyek neveit írták fel – különböző nemzetiségeket összegyűjtve, részrehajlás nélkül (nem derült ki, minek alapján került ide valaki). Ahogy néztem a sok-sok angol név mellett volt német, skandináv, holland, olasz, görög, orosz, francia, török, arab is. Igyekeztek átírni a nevet a sírkőről az emléklapra, de nem mindig jártak teljes sikerrel. Mivel a kínaiak nem igazán tudnak angolul írni és olvasni, elírások a hétköznapi feliratokban (figyelmeztető táblák, reklám feliratok, információk) is előfordulnak – és ugyanez itt is előjött, hogy megmosolyogtasson egy kicsit.

Síremlék a természetbe beolvadva

És volt egy helye a hírek kínaiaknak is. Hogy tényleg sírok voltak-e vagy csak emlékkövek ezek is, azt nem tudom. És persze legtöbbször az sem derült ki a számomra, hogy miben merült ki valakinek a híressége. De azért érdekes volt nézegetni a szobrokat, faragott sziklákat.

A parkban útjelző táblák mutatták, merre van a mauzóleum, merre a külföldiek sírja … és merre a Gyermekek Múzeuma! Érdekes párosítás, de aztán kiderült, hogy mégsem ugyanabban a parkban van a temető és a gyerekmúzeum, csak egymás mellett J

Út a temetőbe és a Gyerekek Múzeumába

Persze bementem. Három emeleten, lazán elhelyezve, gyerekfoglalkoztatók, olvasóterem, vetítés – és még némi kiállítás is. Valóban a gyerekekre volt tervezve minden. A kiállítás anyaga, az információmennyiség, a korlátok magassága… Egy kis űrhajózás és tengerjárás (felszínen és víz alatt), sok pihenő és játszóhellyel, ráadásul ingyen. A nézőközönségből ítélve a környező gyerekek és nagyszülők iskola utáni megszokott látogatóhelye.

Hogyan irányítsunk egy motorcsónakot?

Nem is hallottam még külön gyerekek számára tervezett múzeumról, de most, a Google-ban, láttam, hogy van ilyen több helyen is. Egy új lehetőség, amire vadászhatok!

Gyalog indultam vissza, azt hittem ripsz-ropsz átérek a 2-es vonalára. Na, annyira ripsz-ropsz azért nem volt. Úgyhogy út közben csak megálltam egy Family Markt-ban ebédelni. Közben bejött egy nő, aki letelepedett a legbelső asztalhoz, és egyszer csak nekikezdett veszekedni saját magával. Először azt hittem, csak telefonál – a kínaiakra nem jellemző, hogy ilyenkor hangfogót tennének fel (igaz, sok magyarra sem), de hirtelen megjelent kér rendőr, akiket az eladó hívott oda. Hihetetlen hogy milyen gyorsak voltak. És milyen megfontoltak! Ránéztek a nőre a polcok takarásából, és megállapították, hogy nem rendőrségi eset, úgyhogy hamar vissza is vonultak, nem csináltak belőle nagy ügyet. J

Kína 2017 – Egy esős nap

Amióta itt vagyok, szinte alig volt tiszta, napos idő. Az ég rendszerint többé-kevésbé borult, és folyton esőre áll az idő, de eddig csak ijesztgetet. Ma viszont, illetve már tegnap éjszaka, rákezdett, és álló délelőtt csak esett. Nem egyfolytában, inkább kiszámítottan. Amikor kiderült annyira, hogy úgy elhatároztam, nekivágok a városnak, mire kijöttem a szobámból a táskámmal, már megint szakadt.

Úgyhogy a nap nagyobbik részét itthon töltöttem. A fedett teraszon írtam a blogot (úgyis el vagyok maradva), és közben a lakópark életét figyeltem. Remek szórakozást nyújt nézni, hogyan próbálják kijátszani vagy egyszerűen csak semmibe venni a tilalmakat a kínaiak. Ilyen-olyan okokból mindig el van kerítve egy-egy terület a parkoló autók elől, amit a sofőrök szemrebbenés nélkül figyelmen hagynak, általában úgy, hogy az elkerített hely MELLÉ állnak le, amitől a szűk út még inkább beszűkül, és a többi jármű számára esetleg már lehetetlen is lesz a továbbjutás.

Most viszont az egyik kijárat felé vezető utat zárták el, mobil kúpokkal. Persze minden autós, rutinból, először arra akar menni, hiába jól látható a jelzés, de aztán közvetlenül a kúpok előtt csak megállnak, visszatolatnak 2-3 métert, és elkanyarodnak a másik útra. Kivéve egy öntudatos észkombájnt, aki kiszállt, és odébb tette az útjába álló műanyag kúpot, és behajtott. Sőt, minden korábbi tapasztalatommal ellentétben, utóbb még egyszer kiszállt, és maga mögött ismét helyreállította a zárlatot. Aztán két perc múlva láttam, ahogy tolat visszafelé, nyomában a kapuőrrel, aki terelgette, majd elvette az útból az akadályt, hogy kifarolhasson a csapdából. Úgy látszik, nem ok nélkül van lezárva ez az útszakasz :-D

Végül csak elindultam, esernyővel felfegyverkezve, hogy legalább a vásárlást elintézzem a Carrefour-ban. 2011-ben, amikor szintén ebben a lakóparkban laktunk, még busszal mentem oda – igazi kalandtúra volt -, de most láttam a térképen, hogy egyenes út vezet a szupermarketig, nem is hosszabb, mint 2,5 km. Errefelé még úgysem jártam, hát ezt is megnéztem magamnak, és közben kiszellőztettem egy kicsit a fejemet. Közben számoltam a bérbicikliket. Úgy tűnik, csak minden 5.-6. után jön egy saját tulajdonú gép. Ez azért igazán jó arány a villámgyors elterjedés szempontjából!

Magnóra kapcsolt hangosbeszélő. "Élő" reklám a félárú terméknek - trükkös eladó módjára. 

Daniék viszonylag későn értek haza, kaja nélkül. Aztán megbeszélték, hogy elugrunk valahova. „Baby, let’s go out!” Fogalmam se volt mire számíthatok, de simán elhittem, hogy este fél 10-kor még elindulunk egy étterembe, vacsorázni. Itt Kínában az étteremben (vendéglőben, kifőzdében) étkezés egyáltalán nem számít különleges dolognak, a hétköznapok szerves része, akár napi szinten is, az meg, hogy meddig vannak nyitva a szolgáltató egységek már kérdésként sem merül fel. Csak azt kell még megtanulnom, hogy egy-egy kifejezés kinél mit takar. Ebben az esetben egyszerűen arról volt szó, hogy beugrottunk a közeli  japán szupermarketbe valami készételért. A romantika kedvéért először a folyóparton akartuk megenni is, de a helyzet nem kedvezett a romantikának, minden nedves volt még az egész napos esőtől, így inkább az otthoni kényelmet választottuk.

Kína 2017 – Shanghai Natural History Museum

Megint bekukkantottam kedvenc Uniqlo áruházamba, amely a hordható divat éllovasa a szememben. Sajnos Magyarországra még nem törtek be, de hátha egyszer ez is bekövetkezik.

Addig is megnéztem a természettudományi múzeumot, amit ezúttal nyitva találtam.

Hatalmas, modern épület, 5 szinten rengeteg látnivalóval. A legfelső szinten még nagyon egyértelmű és követhető volt a kiállítás menete, és kezdtem volna megadni nekik egy nagy piros pontot, de ahogy haladtunk lefelé, egyre kaotikusabbá vált az egész. Rengeteg érdekes dolgot összeraktak, de egy idő után már teljesen labirintusszerűen voltak elhelyezve, úgyhogy lehetetlenség volt mindent szisztematikusan végignézni. Valójában a hatalmas információmennyiség is meghaladta egy idő után az agyam befogadóképességét – és ismét eljutottam a megállapításig, hogy minden jó múzeum igaziból a helyiek számára kincs, akik vissza tudnak térni, hogy több részletben, alaposabban megnézhessék.

Lepkemandala

A tárlók előtti ismertető táblákon sokszor költői kérdéseket is feltettek. „Sok állat alakja igazodik a vízhez. Ezeket legtöbbször halként emlegetjük. De vajon a bálna hal?” Ilyen és ehhez hasonló megszövegezések voltak angolul, de sehol egy konkrét válasz, vagy utalás arra, hogy hol lehet megtudni erről valamit. Pedig volt olyan kérdés, amelyik engem is izgatott volna. Ha csak az angol fordításból maradtak le a válaszok, az sem túl jó, de ha a kínai szövegből is hiányoznak, az nem igazán válik előnyére egy oktatási intézménynek!

Ez a tárló összeállítás viszont kifejezetten tetszett. Még úgy is, hogy minden műanyagból van benne.

Kárpótolt viszont a szavanna kiállítás, ahol az éjszaka és nappal váltakozásában nézegethettük a kitömött állatokat, miközben folyamatosan hallatszottat a szavanna zajai.

Ja, és megtudhattuk azt is, milyen hangon bömböl a Tyrannosaurus (legalább két szinten folyamatosan hallatszott), vagy hogy kotkodácsol a fészkét védő ősmadár.

A tundra és sarkvidék állatvilágán keresztül vezető útvonalon egy helyen kisfóka figyelt ránk a „víz” alól – frászt hozva a gyanútlan látogatókra, akik elsősorban oldalra néztek, és nem a lábuk elő J

A gyerekrészlegen pedig ásatásra lehetett befizetni. A kis kutatók köpenyt és védőszemüveget kaptak, meg persze kislapátot is, amivel buzgón forgatták a kutatóárkok földjét. Amíg néztem őket, semmit nem találtak, de persze mindannyian tudjuk, hogy ez a szakma rengeteg türelmet igényel!

A felirat, reméljük, nem az ifjú kutatókra vonatkozik

Még egy környezetvédelemmel foglalkozó rész is volt. Az elmélet és a gyakorlat közelítése egymáshoz valóban nagyon fontos lenne, kezdve a tényleges szelektív hulladékgyűjtéssel, folytatva az energiatakarékossággal, hogy csak a leghétköznapibb szempontokat említsem.

A múzeumból ismét a belváros felé vettem az utamat, és útba ejtettem a kedvenc aluljárómat is, amely az 1930-as évekbeli Shanghainak megfelelően lett kialakítva. A kétoldalt elhelyezkedő boltocskák portálja, a kor jellegzetes figuráit, pl. az utcai forró víz árust, megjelenítő szobrok, a lámpatestek, a régi villamos, mind az eredeti hangulatot tükrözik. Azaz hogy tükrözték! Szinte semmi nem maradt meg, csak egy-két szobor, és az aluljáró elején, a falakon elhelyezett 1930-as évekbeli életképek. A boltok üresen álltak, vagy már el is bontották őket, az egész úgy nézett ki, mint ami éppen felszámolás alatt áll. Remélem, hogy csak átalakítják, és felújítva visszaállítják. Olyan hangulatos kis hely volt, kár lenne, ha teljesen eltűnne!