Nincs utazás meglepetés nélkül. Negyed órával
az indulás előtt kiderült, hogy eltörött a bőröndöm egyik kereke. De ezek a
kerekek valahogy duplák, a külső, műanyag(?) kerékből nagy darabok kitörtek, de
belül van egy másik gumikerék, ami még remekül gurul (na, jó, kicsit döcögősen
– de gurul!). Ha hazaértem, itt lesz az ideje, hogy lecseréljem a koffert egy
újra; az első „sebeit” még 2011-ben kapta, amikor a kanyon-túrára utaztam.
Egy újabb meglepetés volt, hogy a google
útvonal tervezőben nem láttam a 3-as metró végállomásáról menő reptéri buszt,
helyette a Deák térről kínált egy új járatot, a 100E-t. Erről utóbb (persze már
csak a helyszínen) kiderült, hogy nem normál BKV járat, hanem 900 Ft-os
speciális jegyet kell váltani rá. Fél óránként indul, és dugig tele volt, sőt a
kalauz még arról is felvilágosított, hogy a 200E továbbra is létező járat.
Összeesküvés elmélet arra gondolni, hogy a google-ben valamilyen előre
megfontolt szándékból nem írták ki? Vagy én lennék ennyire figyelmetlen?
Újítások a reptéren is vannak. Egyes
járatokra, például az Air France-éra is, önregisztrálás van. Először azt
gondoltam, ez csak egy lehetőség azok számára, akiknek nincs csomagjuk, de
kiderült, hogy nem választható opció, hanem kötelező. Szerencsére nem a pultnál
derült ki (mint annak idején New Yorkban), mert néhány fiatal alkalmazott
feladata csak az volt, hogy fel-alá sétáljon, és kiemelje a sorból, akik még
nem regisztráltak. A cél, gondolom, az lett volna, hogy a csomagfeladás már
gyorsan menjen, de sajnos nem ez történt. Mint kiderült, mindkét pultnál
betanuló alkalmazott ült, kettőjük között egy oktatóval, aki hol az egyiknek
segített, hol a másiknak. Hát ez nem gyorsította fel a dolgok menetét! Viszont
módot adott annak megfigyelésére, milyen eltérő módon viselkednek az emberek
várakozás közben.
Ki hallott már a Lakatosinasról? Így,
nagybetűvel, mert egy speciális lakatosinasról van szó, aki (amely) nem vasat
kalapál, hanem olajban sül. Ugyanis egy ilyen nevű süteményt találtam a „Híres
magyar sütemények” című könyvben. Persze, egyből megnéztem a receptet, hogy
mégis mit takar. Egész jól hangzik. Marcipánnal töltött, rumba áztatott szilva,
sűrű palacsintatésztába mártva, olajban kisütve. Izgalmas kompozíció!
A bőrönd kínálatot is felmértem, csak úgy,
tájékozódásképpen. Egy szerény, no-name (bocsánat, „jó-name”) bőrönd már 110.000
Ft-ért az enyém lehet! Igaz, hogy ennyi pénzből négyszer megjárhatom Madridot
oda-vissza, de hát melyik a fontosabb? :-D
Kicsit lazán vettem a csomagolást és az
indulást. Az otthoni utolsó órákban még a készülő konyhapultért szaladgáltam a
lapszabászatra, így aztán semmi tartalék elemózsiát nem csomagoltam (még egy
árva müzli szeletet sem). Csak reménykedhettem, hogy a déli ebéd és az este 11
körül esedékes, a Párizs-Shanghai járaton felszolgált vacsora között valami még
jut nekem. Mostanában az Európán belüli járatokon, a nem fapadosokon is, max.
egy pohár üdítőt adnak.
De kellemesen csalódtam, mert a
Budapest-Párizs járaton megleptek egy vega tekerccsel. Elméletileg volt
szalámis zsömle is, de mire hozzám ért a doboz, már csak egyféléből lehetett
választani. De nem bántam, az íze és a gesztus értéke is kedvemre való volt.
Párizsban viszont olyan élményem volt, amihez
hasonlót még valóban soha nem éltem át. Én voltam az egyetlen, aki ezzel a
járattal érkezett, és a K terminálról repült tovább. Elindultam a szépen
kitáblázott úton, és kb. 10 percig követtem a nyilakat úgy, hogy közben
egyetlen emberrel (egy alkalmazottal) találkoztam, egy útlevél ellenőrző
ponton.
Utassal viszont eggyel sem. Először nem is vettem
észre, de aztán egyre bizarrabbnak tűnt a helyzet. Gyerekkorunkban volt egy
mesekönyvünk, Palkó egyedül a nagyvilágban. Egy kisfiúról szólt, aki álmában
egy teljesen elhagyatott világba került – még szerencse, hogy az édességboltok
és tűzoltóautók ajtaja nyitva volt. De éppen, mire nagyon beleunt volna a
helyzetbe, felébredt. Hát én nem ébredtem fel, igaz, hogy elhagyatott
fagylaltozóval sem találkoztam útközben.
A K terminálon viszont volt remek
gyerekjátszótér és nagyobbaknak szóló játékgépek is. Csak itt már nem voltam
egyedül – így nem is fértem hozzájuk, hogy kipróbálhassam valamelyiket. Maradt
a blog írás.
A legtöbb reptéri terminál olyan
kiszámíthatóan működik. Vannak a kényelmesen kialakított terek, jól látható
konnektorokkal, célszerűen kialakított munkafelületekkel. Na, ezekre általában
jellemző az alábbi két dolog:
1.
Nem működnek a konnektorok
2.
Nagyon erősre van állítva a
légkondi
Így aztán folytonos a jövés-menés, tehát meg
van oldva, hogy mindenki hozzáférjen egy kicsit – amíg rá nem jön, hogy nem is
olyan jó ott.
A működő konnektorok általában erősen eldugva
találhatók. Itt az üléssor végében, szinte az ülés alatt voltak, éles szem
kellett a felfedezésükhöz. De legalább működtek.
Amikor aztán odasétáltam a jegyemen
feltüntetett kijárathoz – fél órával az indulás előtt – már javában tartott a
beszállás. Ismét egy újítás. Önbecsekkolás – azaz csak úgy mehettél át a kapun,
ha előtte beolvastattad a géppel a jegyeden lévő vonalkódot. Milyen
praktikusak, gondoltam. Egészen addig, amíg elértem a folyosón oda, ahol 4
(négy!) alkalmazott állt, és ellenőrizte mindenkinek a jegyét és az útlevelét.
Pont úgy, mint a régi szép időkben a beszálló kapunál J
A transzkontinentális járatokra jellemzően az
első pillanattól kezdődően figyelheti az ember, hogy hol tart az utazásban,
milyen magasan repül, hány fok van odakint, hány kilométert tett meg, mennyi
idő van még az érkezésig, és más hasonló, fontos információkat. Így aztán
pontos adatom van arról, hogy Párizsban 9 km-t „taxiztunk” a földön, mielőtt felszálltunk
volna.
Érdekes volt a várható landolási idő
változásának figyelése is. Először egy órával korábbra jelezték, mint a
menetrendben állt, de ahogy telt az idő, és még mindig a földön gurultunk, és a
kilométer számunk is csak igen lassan gyarapodott, az idő kezdett egyre jobban
közelíteni az eredetihez. Furcsa módon viszont a tényleges felszállás után még
mindig azt mondták, hogy a hivatalos időnél fél órával korábban fogunk
megérkezni. (Később a körülmények aztán ezt az időt is módosították.)
A repülőút a szokásos volt, némi kaja (ezúttal
még én is azt mondtam, hogy elég fukar kezekkel mértek), aztán a szokásos
elsötétítés, és „mély altatás”. Ha az állatkertben beválik, miért ne válna be
egy repülőgépen is? Bennem azért felmerült az elmaradhatatlan kérdés, hogy
miért kapaszkodik valaki az ablak melletti ülésbe, ha a beszállás pillanatában
elalszik, és ki sem nyitja a szemét (meg az elsötétítőt), amíg le nem száll a
gép. Én, ha véletlenül ablak mellé kerülök, mindig kikukucskálok időnként, hogy
merre is járunk, lehet-e látni valamit a lenti világból.
Jó kis logikai játék. Létezik egy személyes formája is. |
A reggeli után már nem volt kedvem
visszaaludni, így, miután megnéztem egy filmet, végigfutottam a játékkínálaton,
és találtam is egy újfajta logikai játékot, amit még nem ismertem. Mire azonban
kezdtem rájönni a logikájára, leszállt a gépünk.
Kalandos kezdet. Milyen lesz tovább ??
VálaszTörlés