Nyakon öntött Kína. Itt ülök egy KFC-ben,
próbálok magamhoz térni az első metrózás után, vörösbab péppel töltött pitét
eszem (mert csak arra tellett a vagyonomból), várom, hogy Dani rám találjon, és
közben próbálom kizárni az iszonyú zajt.
De talán kezdjük a történet elején. A Pudong
repülőtérre kellett volna megérkeznie a gépnek, Dani is ott várt rám. De ember
tervez, időjárás végez. Először csak azt mondták be, hogy a nagy gépsűrűség
miatt kicsit várni kell a leszállással, aztán közölték, hogy a gépünk, a rossz
időjárási viszonyok miatt, a város ellenkező oldalán lévő, másik repülőtéren
fog leszállni. Minden bejelentést három nyelven, kínaiul, angolul és franciául
tettek. Mivel a kínai volt az első, és a legrészletesebb, mi, szegény
külföldiek, csak forgattuk a fejünket, hogy mi ez a hatalmas felzúdulás.
Igaziból, az angol szövegből is alig értettem, mert körülöttem akkora
hangerővel méltatlankodtak a kínaiak.
Mindenesetre, amíg átértünk a másik reptérre,
én is felmértem a lehetőségeimet. Szerencse a bajban, hogy a két reptér
ugyanannak a metróvonalnak a két végén található, amelynek a közepén Daniék
laknak.
Újabb szerencse, hogy volt nálam 20 yuan, még
az előző utazásból (és persze némi euró is, végszükség esetére), és úgy
saccoltam, hogy abból nagyvonalúan számolva is ki kell jönnie a metrójegynek.
Még a lakáscímük is megvolt, igaz, csak angol nyelven, és emelet meg ajtószám
nélkül. Szóval nem voltam teljesen elveszett. A kérdés inkább az volt, hogy
Danival hogyan tudunk értekezni egymással.
Amikor végre befutottunk a Hongqiao
repülőtérre, persze mindenki felpattant (velem egyetemben), és sorakoztunk a
kiszálláshoz. Kb. 10 percnyi álldogálás után lassan oszlani kezdett a sor,
kezdtünk visszaülni, és legalább újabb 10 perc kellett, amíg végre aztán
megnyitották számunkra az ajtókat. Gondolom, mivel rendkívüli járat voltunk,
nem tudtak buszokról gondoskodni.
Így viszont már a repülőgépen megkezdtem a
wifi vadászatot, és sikerült is csatlakoznom egy szabad hálózatra, de sajnos,
ettől még nem lett internetem. Hol megszakadt, hol meg valami másfajta módszert
hiányolt … ez már túlhaladta a képességeimet. Mindenesetre írtam egy WeChat
üzenetet Daninak, hogy megérkeztem, de hiába nézegettem, nem ment el.
A repülőgépből kilépve, azt hittem, egy
kemencébe kerültem. Szinte rámsült a laza, vékony nadrág. Utána annyiban
módosult az érzés, hogy a kemence forrósága mellé betársult a mosókonyha
áporodott szaga is. Üdv, a „trópusi” nyárban!
A bevándorlási pultnál már mind a 10 ujjamról
lenyomatot vettek (régebben csak a két hüvelykujjam kellett nekik) – tele van
az adattáruk az én ujjlenyomataimmal! Aztán mehettem is a futószalaghoz, a
kofferemért.
A módszer, ahogy megfigyeltem, az volt, hogy a
külföldiek megálltak a szalagtól úgy 2-3 méterre, és ha meglátták a
kofferjüket, akkor odafúrták magukat, lekapták a szalagról és elmentek. A
kínaiak viszont (akik amúgy is többen voltak), mind kulival (több kulival)
álltak, közvetlenül a szalag mellett, lehetőség szerint még a 80 éves nagymama
és az 1 éves unoka is ott tömörült, de a bőröndöket persze csak a papa
szedegette. A többiek csak a Kínában szokásos tömeget képezték – ez volt az
első lépcső az akklimatizálódás menetében J
Próbáltam innen is elérni Danit, egy másik
reptéri wifi-ről, de a WeChat üzenetem még mindig nem akart elmenni. Lassan
ideje volt a B-terven gondolkodni.
Miután kijöttem a terminálról, küldtem egy
sms-t is, de arra sem kaptam választ. Úgyhogy további 15 perc várakozás után
úgy döntöttem, hogy Dani ezek után biztosan inkább otthon vár, és elindultam a
metróhoz.
Elvileg ez a reptér a metró 2-es vonalán
fekszik, gyakorlatilag viszont csak az egyik terminálja. Murphy törvényének
megfelelően, mi a másikon landoltunk.
De semmi gond, mert a shanghai metró remekül
ki van táblázva, nem gond az átszállás egyikről a másikra (legfeljebb a ki- és
beverekedéssel vannak gondok, főleg, ha az embernek van egy hatalmas bőröndje
is!). Általában! Mert egy megállóval odébb sikerült rátalálnom azon kevés állomások egyikére, ahol
egyáltalán nem találtam jelzéseket. Illetve ez így nem igaz, mert a 10-es metró
peronján még jelezte, hogy felfelé kell menni a 2-hez, de a lépcső tetején már
semmi további utalás, hogy merre. Amikor lementem a másik peronra, onnan is
jelezte, hogy a 2-hez felfelé kell menni … és itt a kör aztán be is zárult. (Utólag
Dani mondta, hogy nem csak a fáradtság miatt nem találtam, ezen az állomáson
tényleg semmi infó nincsen.)
Szóval visszaszálltam a 10-re, és tovább
mentem még egy megállót, mert ott is fel lehet szállni a 2-re – és tényleg, itt
már működött a tájékoztatás is remekül. Mivel ez a végállomás utáni első
megálló, még sikerült egy sarkot elcsípnem. A további 14 megálló során aztán
mindig több ember szállt be, mint ki, és mindenki kötelességének érezte, hogy
hangosan beszéljen.
Viszont, talán európai és nő énemre
tekintettel, körülöttem valahogy kialakult egy légüres tér, ahova csak az
utolsó előtti állomáson lépett be valaki, így addig viszonylagos kényelemben
éltem meg a „beszoktatást”. Csak a kijáratig való kitörésnél kerültem bele a
valós életbe.
Közben Sophie-nak végre sikerült telefonon
elérnie. Ő ugyan éppen Harbinban van, de Dani csomagja nem tartalmazta a
távolsági hívásokat, így nem tudtunk közvetlenül beszélni. Az mindenesetre
kiderült, hogy Dani éppen a Hongqiao felé megy, hogy engem összeszedjen, így én
azt az utasítást kaptam, hogy üljek le a KFC-ben egy ásványvízzel, amire még futja a pénzem, és ott várjam meg, amíg Dani kb. egy óra múlva odaér. Nagy ez a
város!
És a végét már tudjuk. Ülök a KFC-ben egy vörösbabos
pitével, és amíg Danira várok, írom a blogomat ebben a hangzavarban. Vajon
miért van az, hogy a kínaiak imádnak hangosan beszélni? Még a zenét is
túlkiabálják, pedig az már igazi teljesítmény!
Meglepetésekkel teli útnak csak jó lehet a vége.
VálaszTörlés:-)
VálaszTörlés