... legalábbis minden évben ez a cél. Aztán valamiért mégsem kerül sor rá.
Életem korábbi szakaszaiból azért van pár szép emlékem róla, úgyhogy idén ismét elkezdtem puhatolózni barátoknál és ismerősöknél, hogy kinek van kedve hozzá, ki tud valami jó helyet, és főleg - bőgnek-e már a szarvasok. Ez ugyanis - értelemszerűen - az egyik legkényesebb pontja a kalandnak!
És sikerütl! Találtunk egy számunkra (és a szarvasok számára is) alkalmas időpontot, és Anna még a helyre is kapott egy tuti megbízható tippet - sőt, még egy munkatársnőjét is rávette, hogy csatlakozzon hozzánk.
Kiautóztunk Makkoshotykán túl, az erdészeti úton, amíg csak lehetett, aztán onnan még sétáltunk egy darabig egy földúton az erdész emlékműig. Itt ki van alakítva egy pihenő, padokkal, asztalokkal, még egy kis erdészház-féle is van, ahogy engedéllyel meg lehet éjszakázni. Mi azonban csak egy kis esti hallgatózásra jöttünk, úgyhogy a padra telepedtünk, és szóláncot játszva ütöttük agyon az időt.
Fantasztikus ilyenkor az erdő. Ahogy sötétedett, és egyre kevesebbett láttunk, úgy élesedett a többi érzékszervünk. A . neszek, zörejek felerősödtek, a tárgyak árnyékai teljesen új formát öltöttek, még az illatok is intenzívebben érződtek. Minden ágroppanásra elhallgattunk, és izgatottan füleltünk, de sehol semmi.
Másfél óra után, amikor már teljesen besötétedett, kifogytunk az "ó" betűs szavakból, és kigyönyörködtük magunkat a borult égben, csillagos égben, félig borult égben, megint csillagos égben - és a három pulóver plusz egy kabát ellenére is kezdtünk átfázni - már ott tartottunk, hogy akkor visszavonulót fújunk, amikor hirtelen egész közel elbődült egy szarvas. Olyan közelinek tűnt, hogy Vali, aki kicsit odébb üldögélt, egyből felpattant és odatömörült mellénk a padra.
Ott ültünk, összebújva, néma csendben, lélegezni is alig mertünk, aztán hallottuk, hogy a szarvas(ok?) jön egyre közelebb, de látni persze semmit nem láttunk. U- alakban volt három asztal, mi a középső mögött ültünk, és a sok hallgatózás közben úgy éreztük, hogy mintha már egész közel lenne, az U egyik szárának a végénél. MIntha már látszódna is a hatalmas test fekete foltja...
Anna hirtelen felkapcsolta a zseblámpáját, és rávilágított - hát egy kerékpáros ember volt!
Mindjárt az is kiderült, hogy ismeri Annát, sőt, ő adta a tippet, hogy ide jöjjünk, de amikor a sötétben, (lámpa nélkül), hepehupás úton biciklizve hangokat hallott, eszébe nem jutott volna, hogy pont Annát találja itt, csak arra gondolt, hogy megvicceli ezeket az "éjszakai" erdőjárókat.
Persze aztán az is kiderült, hogy az egyetlen - nagyon élethűnek hangzó - szarvasbőgés is tőle származott :-D
Így aztán igazi szarvasbőgést idén sem hallottam, viszont megint gazdagabb lettem egy vidám történettel.
 |
| Mivel szarvast nem láttunk, hát az éjszakai égboltot fényképeztem |
Ui: Ha nem akarsz lemaradni kalandozásom apró szösszeneteiről, vagy az eljövendő nagy utazásokról,add meg az e-mail címedet a jobb felső sarokban lévő mezőben, és minden bejegyzésről hírt kapsz. Hát nem ellenállhatattlan lehetőség? :-D :-D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése