Moldavától Dinkelsbühlig - Maria Laachon át Baureuthba

Miután eltöltöttünk egy kellemes napot Kölnben, a rokonainknál, ismét kelet felé fordultunk. Bayreuthba készültünk, tavaly megismert barátainkhoz.

Útközben még beugrottunk egy másik, újonnan „szerzett”, alig 85 éves rokonhoz – a családfánk olyan ágáról, amellyel eddig nem igazán volt kapcsolatunk.

Tamás már előre elárasztott bennünket geológiai ismeretekkel és látnivalókkal. Mi meg is fogadtuk a tanácsai egy részét, ami aztán oda vezetett, hogy egyre nagyobb csúszásba kerültünk a megbeszélt időpontunkhoz képest.

Először egy kalderatavat néztünk meg Maria Laachban. (A kaldera gyakorlatilag akkor alukul ki, amikor a vulkáni kúp, a magmakamra kiürülése miatt, elveszti támasztékát, és beomlik.) Sajnos, a tó közvetlen partjára nem jutottunk le, és a horzsakő bányát sem találtuk meg. 

 

 

Maria Laach

Találtunk viszont helyette egy Bencés-rendi apátságot, egy hatalmas templommal.

 

Maria Laach-i bencés apátság

 

Érdekes motívuma volt, hogy a nagy bejárati ajtón páfrányspirál-szerű formák húzódtak, amelyekről közelebbről nézve kiderült, hogy Jákob 12 fiát, azaz a 12 izraeli törzs ősatyáit személyesítik meg.

 

Izrael törzsei

A tó és a templom körüli séta közben folyton beleütköztünk a Vulkán-utat hirdető táblákba. Azt rögtön láttuk, hogy, időhiány miatt, esélyünk sincs elmélyedni egy ilyen témában, de legalább a hidegvizes gejzírt meg akartuk nézni. Persze nem itt volt, hanem egy másik városban, Andernachban, de mit nekünk. Gyorsan átgurultunk oda, útközben pedig gyönyörű gyűrt rétegeket fényképeztünk, és a horzsakőbányát is megpillantottuk a távolban. Legalábbis megszavaztuk, hogy azt látjuk.

 A gejzírnek saját múzeuma van Andernachban. Rögtön kiderült, hogy sem a sajtóigazolvány, sem a szép ősz hajunk nem jogosít kedvezményre, ráadásul a múzeumlátogatás csak egy hajóúttal együtt lehetséges. Akarunk-e most indulni, 15 perc múlva, vagy inkább majd 2 óra múlva? Nem volt nehéz a választás, csak azt nem tudtuk még egészen pontosan, hogy minek is nekünk a hajóút. De aztán hamar kiderült, hogy a gejzír kb. 2 óránként tör ki, innen 2 km-re, és hajóval viszik oda a látogatókat.

Vicces volt, amikor a gejzírre várva a helyi vezetővel beszélgettünk, és szóba került az is, hogy meg tudják-e mondani a kitörés pontos időpontját.
- Igen, elég nagy pontossággal – mondta a vezető az órájára nézve. – Körülbelül még 10-15 perc.
És ebben a pillanatban a gejzír, minden előzetes értesítés nélkül, és nagy hangerővel, a magasba szökött.

Ez egy szén-dioxid alapú gejzír, ami azt jelenti, hogy a vulkáni kőzetből, kioldódással képződő CO² mennyisége folyamatosan egyre nagyobb lesz a kráterben, és kezdi egyre jobban kiszorítani és tolni maga előtt a vizet. Amikor a folyamat elér egy határértéket, a víz kilövel a kráterből, mint a szénsavas víz, amikor felrázzuk. Aztán szép lassan csökken a nyomás, 15-20 perc alatt lassan elcsitul a vízsugár, és lehet várni a következő eseményre.

 

Andernach, hidegvizes gejzír

Tulajdonképpen nem egy természetes gejzírről beszélünk, hanem valamilyen kutatófúrások kapcsán jött létre ez a geológiai helyzet. Egyszer, úgy a 30-as években, már le is zárták valahogyan, de a 90-es években újból helyreállították a rendszert, és azóta megint lehet gyönyörködni benne.

Aznap, amikor ott jártunk, 50 méter magasra lövelt a vízsugár. Általában 40-60 m között mozog ez az érték, a csúcs eddig 65 méter volt. Szögmérős megoldással rendszeresen mérik és dokumentálják ezt az értéket. Úgy tartják, hogy ez Európa legmagasabbra lövelő hidegvizes gejzírje.

 

Andernach, hidegvizes gejzír

Amikor lezajlott a kitörés, közelebb mehettünk, megnézhettük a kövekre kicsapódott vasásványokat, sőt magát a vizet is megkóstolhattuk. Nem volt finom. És, meglepő módon, semmi szén-dioxid nem volt benne.

 

Vasas lerakódás a gejzírnél

Amikor még Sárospatakon éltem, úgy 20-30 évvel ezelőtt felfedeztem, hogy a szlovák oldalon, Herlányban is van egy hidegvizes gejzir. Ők is dicsekedtek valami elsőséggel – talán Közép-Európa egyetlen hidegvizes gejzire? Mindenesetre akkoriban kétszer is ellátogattunk oda, bár trükkösebb volt, mint az itteni, mert 34-36 óránként tört csak ki, úgyhogy nagyon kellett előtte tájékozódni, ha látni akart valamit az ember.

Megkérdeztük az itteni vezetőt, hogy hallott-e Herlányról, de azt mondta, hogy nem. Viszont kiderült, hogy az andernachi hidegvizes gejzíren kívül még további 11-ről tud. Sajnos, nem tudtuk meg, hogy azok hol vannak. Lehet kutakodni az interneten.

A gejzír után aztán visszahajóztunk a városba, útközben még felszedve egy egész iskoláscsoportot egy közbeeső városkában. Igyekeztünk, hogy előttük érkezzünk a múzeumba – de végül ők jóval utánunk mentek csak be, úgy látszik, mégsem ez volt az elsődleges céljuk. (Vagy csak nehezebb összeterelni és egyben tartani 30 eleven gyereket, mint két, azonos állásponton álló felnőttet. :-D )

Nekünk viszont a hajón jutott eszünkbe, hogy csak egy órára fizettünk parkolási díjat, úgyhogy Ági a múzeum előtt még gyorsan elrohant, újabb pénzecskéket bedobni (és reméltük, hogy közben még nem járt arra ellenőr).

A múzeum egy modern (nekünk elég rondának tűnő) épületben volt, de a belső megoldásokkal nagyon meg voltunk elégedve. Ötletes módon mutatták be a gejzír keletkezését, történetét, kutatását. 

 

A gejzír már 1908-ban turistalátványosság volt

Sok mindent ki lehetett volna próbálni, és lehetett volna tanulmányozni, de nem volt rá időnk. A hajózás nem volt betervezve az amúgy is már megcsúszott programunkba. Úgyhogy ez volt az első múzeum az utunk során, amelyen éppen csak végigrohantunk.

Az autó felé sétálva viszont egy igazi kincsre bukkantunk. Családi szokás, hogy bármerre járunk, figyeljük és fényképezzük az érdekes csatornafedeleket. És itt most, életemben először, egy olyat találtam, amely nem a gyártót és nem is az adott várost hirdette, hanem egy szálloda saját csatornafedele volt!

Tamás nagy örömmel és gondos előkészületekkel várt bennünket. Mindjárt az előszobában levetített néhány, a családfa kutatásokhoz kötődő, diát, és megcsodálhattuk ükszüleink fényképét is. Kellemesen töltöttük az időt, de estére már Bayreuthba kellett érnünk, úgyhogy mennünk kellett tovább.

 

Ükapánk és ükanyánk

 Némi elterelés után felértünk egy autópályára, és már kezdtünk egész jól haladni, amikor hirtelen, egyik pillanatról a másikra, özönvíz zúdult ránk. Az addig is szürke világ egyszerre úgy elsötétedett, mintha lekapcsoltak volna egy villanyt, és mire magunkhoz tértünk a meglepetéstől, már úgy ömlött az eső, hogy a 4-5 méterrel előttünk araszoló teherautó piros lámpáit is alig láttuk. Keserves 3 kilométer után szerencsére jött egy parkoló, ahova sikeresen kiálltunk. 

 

Özönvíz-szerű eső 

Amíg a vihar végét vártuk, megállapítottuk, hogy még a teherautóknak is köszönhet időnként valamit az ember. A pislákoló piros lámpájuk volt az egyetlen fix pontunk menet közben.

Mindez azonban azzal járt, hogy a tervezett fél 7 helyett végül este 9-re értünk bayreuthi barátainkhoz. Szerencsére lazán és rugalmasan fogták fel a helyzetet. A vacsora és az esti beszélgetés viszont így az éjszakába nyúlt. A végén már mindannyian nagyon laposakat pislogtunk.

 

#MariaLaach #kalderató #Andernach #hidegvizesgejzir #Bayreuth #Moldava #Dinkelsbühl #MoldavátólDinkelsbühlig