Moldavától Dinkelsbühlig - A prágai állatkert

 

Érdekes, hogy a drágább szállás (és a nagy terasz!) nem jelent egyet a jobb alvással. Reggel mindannyian az éjszakai forgolódásainkról meséltünk egymásnak.

De az időjárás kedvező volt, tiszta kék ég, szép napsütés – mi kell még!?! Talán csak egy meteorológiai tanácsadó, aki részletesen elmeséli, hogy NAPKÖZBEN milyen idő lesz. Reggelente 1-2 fok, napközben akár 15-18 is, ez az út erősen az időjárásról IS fog szólni. 😊

Kényelmes, svédasztalos reggeli, gyümölcslével, zöldségekkel, kaláccsal (és persze rántottával), aztán irány Prága – és az állatkert! Bár nem teljesen a város közepén vágtunk át, de így is belekeveredtünk egy olyan reggeli csúcsforgalomba, hogy még a Hungária körút is megemelhette volna előtte a kalapját! És még szirénázó járműveket is el kellett valahogy eresztenünk közben.

Ezért aztán nem is érkeztünk meg az állatkertbe nyitásra, 9 órára, hanem csak 9 óra 6 percre. És a jó kis, ingyenes parkoló már teljesen tele volt. Először azt gondoltuk, hogy a környéken dolgozókkal, akik megtanulták, hogy itt lehet ingyen parkolni, de aztán az állatkertbe belépve láttuk, hogy nem feltétlenül. Annyi volt az ember már reggel nyitáskor is, hogy csak bámultunk. Óvodai és iskolai csoportok, még gimisek is, felnőtt csoportok, babakocsis családok apukával és anyukával, és közben még rengeteg „magánzó” is, mint mi. Mindez egy közönséges csütörtöki napon. Annyira furcsának tűnt, hogy le is szólítottunk valakit, hogy valami szabadnap van-e ma Csehországban, de határozottan cáfolta a feltevésünket.

 

Stílosos csomagmegőrző az állatkertben 

Persze a sörényes farkasok ketrecével kezdtük, hátha kora reggel még frissek és odakint sétálgatnak – de semmi.
A sörényes farkasokról azt kell tudni, hogy néhány éve még azt sem tudtuk, hogy léteznek. De aztán egyszer csak, ki tudja, hogyan, bekerültek Máté látóterébe, és azóta minden állatkertben vadásszuk őket. Illetve nem is igen kell vadászni, mivel, amióta nyitva van rájuk a szemünk, már lépten-nyomon beléjük botlunk. Például a szegedi állatkertben is vannak. Csak türelem kell hozzájuk, mert nem azok a magamutogató állatok.

A sörényes farkas egyébként alapból a dél-amerikai pampákon él, és a megszokottnál jóval hosszabb lábai segítik, hogy a feje a füves növényzet fölé kerüljön, és így átláthassa a vadászterületét. Gyönyörű a színe, és kecses az alakja – mind nagyon megszerettük.

                                                                     Sörényes farkas

A sörényes farkasoknál tett villámlátogatás után is főleg Máté vezetett, megvannak már a kedvenc helyei, amelyeket feltétlenül végig kell látogatni (négy éven belül már negyedszer jár ebben az állatkertben) – és persze közben is mindent megcsodáltunk, mindenhova benéztünk, ami csak utunkba akadt. Nekem, újdonságként, most a kígyónyakú teknősök tetszettek a legjobban. Vicces volt, hogy valóban milyen hosszú a nyakuk, és érdekes volt elgondolkozni rajta, hogy vajon hogy tudják begyömöszölni, behúzni ezt mind a páncéljukba. (Ami, mint bizonyára mindenki tudja, a mi bordáinknak egy módosított formája! Szóval ők a saját bordáikon BELÜL laknak.)

Érdekes volt, hogy néhány állat a nappal kelt, másokat viszont csak jóval később, ismételt látogatásaink során tudtunk megcsodálni. Az éjszakai állatok házában is csak 10 körül „kapcsolták le a villanyt”, addig csak az ágon vagy a dobozban szunyókáló jószágokat láttuk – ha ugyan. De amikor később visszatértünk, a 4 pangolinból 2 ott sétálgatott a kedvünkért az infravörös fényben. A bébi orangután ugyan csak egy pillanatra mutatta meg magát, de láttunk ősló csikót, keát, vidrákat, gyönyörködtünk egy bébiszurikátában, néztük, hogyan kergetik egymást a fakókeselyük az ebéd felett...

Itt külön kalandunk is volt. Be lehetett menni a keselyűk röpdéjébe, és mi persze be is mentünk. Az egyik keselyű meg egyből „barátkozni” kezdett velem. Amikor a cipőmet és a nadrágomat nem hagytam neki csipkedni, rávetette magát a szövött textiltáskámra. Ezt már „muszáj” volt hagynom, mert Máté nekiállt videózni. Mire megelégeltük a mókát, a madárnak már sikerült kiszakítania a táskámat. És még azután sem csüggedt, hogy elvettem tőle a játékszerét. Meglátta Ági hátizsákjának a lecsüngő hevederét, és egyből rávetette magát.

Az egész állatkert egy hegyoldalba épült, így aztán a hegyi kecskék kifutójában, a magas fákon lévő, spontán kialakult szürkegém kolóniát egy felette kiépített sétányról gyönyörűen beláthattuk – főleg, mivel a levelek is éppen még csak kezdtek megjelenni. Álldogáltunk is ott vagy egy fél órát, figyelve a különböző fészkekben zajló eseményeket. A legérdekesebb az a két kis gém volt, akik perceken keresztül püfölték és búbolták egymást, „életre-halálra”. Vagy valóban életre-halálra? Nem tudtuk biztosan eldönteni.

Mindenesetre, Máténak köszönhetően, aki egy nagy távcsövet cipelt magával, remekül láttunk sok mindent.

Rengeteg féle papagájuk is volt – nem csak a szokásos kékek, zöldek, de olajsárga, meg talpig piros-fekete, bóbitás, simafejű... Nagyon sok röpdébe be is lehetett menni, és velük egy légtérben figyelni a röppályájukat – és behúzni a nyakunkat, amikor hirtelen egy egész raj elsuhant mellettünk.

Időközönként visszatértünk a sörényes farkasokhoz, minden eredmény nélkül. Aztán a látogatásunk vége felé, amikor ebédeléshez kerestünk megfelelő padot, Máté felvetette, hogy menjünk oda még egyszer a ketrecükhöz, és tartsuk szemmel, miközben megesszük a szendvicseket. És kitartása elnyerte jutalmát! Még bele sem haraphattunk a kenyerünkbe, amikor egyszer csak KÉT sörényes farkas is előkerült. Sétáltak egy kicsit, megmutatták magukat – aztán mindjárt vissza is bújtak a házukba. De legalább megvolt az örömünk!

Tavaly ilyen tájban, amikor Ági és Máté, ugyanennek a versenynek a kapcsán, szintén megnézte az állatkertet, rátaláltak az elefántpapír készítő műhelyre. A papír ugyan nem elefántból, hanem annak az excrementumából készül, de így, „rövidítve”, szebben hangzik. Meghallgatták a teljes folyamatot, minden részletében – és megtudták, hogy az ürülék ilyen nemes célú hasznosítása végső soron mennyire nem környezetbarát és hasznosan újrafeldolgozott, mivel jónéhány kémiai eljáráson is végigmegy az anyag, mielőtt papírgyártásra alkalmas formába került. Aztán, persze, ki is próbálták magát a papírmerítést. Végül, Ági, már otthon, írt belőle egy cikket a Papíripar című szaklap számára. Na, most ebből hoztunk nekik is egy példányt. Megörültek nekünk, és mindjárt kaptunk is egy elefántpapírra nyomtatott elefántot. Ági még a névjegyét is otthagyta, hátha kérdéseik merülnének fel.

Egy kis extra kaland volt, hogy délután, amikor végre nehéz szívvel búcsút mondtunk a állatkertnek, Máté a parkolóban vette észre, hogy elvesztette a fülvédőjét. Miután a parkolótól az állatkertig vezető úton nem találta, némi sikertelenség után bekuncsorogta magát ismét a használt jegyével, és tényleg, a mosdóban ott is volt ez a nagyon fontos darab.

Most különösen fontos, nem csak azért, mert amúgy is hideg van reggel és este, hanem azért is, mert Máté (ahogy mi is) erős megfázásos tünetekkel küzd. Vállvetve szipogunk, köhögünk és fújjuk az orrunkat – és fogyasztjuk a rengeteg papír zsebkendőt.

Miután elbúcsúztunk az állatkerttől – 6 óra látogatás, és jó néhány meg nem látogatott állat után -, megcéloztuk a ma esti szálláshelyünket. Ilyen nevű városkából is akad jó pár az országban, de már nem ugrottunk be, sikeresen kikerestük a sajátunkat. Volt még egy kurta keveredésünk Moldova és Moldava között, de ezt hamar tisztáztuk.

Út közben még bementünk egy Lidlbe, de alig értünk az első sor végére, amikor hirtelen elkezdtek mindenkit terelgetni a pénztárakhoz. Délután 4-kor! Azt értettük, hogy zárni akarnak, csak azt nem, hogy miért – de aztán a pénztáros felvilágosított, hogy valami műszaki karbantartás lesz. A piros kabátos szerelők már ott tömörültek az ajtóban, a bolti dolgozók meg ürítették ki a mélyhűtő pultokat. Így aztán csak futtában dobtunk be ezt-azt a kosarunkba, reménykedve, hogy a hétvégére elég lesz.

A parkolóba visszaérve Ági egy külföldi hívást kapott a telefonján. Először azt hittem, hogy ez is egy olyan „Jól hall?” kezdetű ügynökös hívás (nekem tegnap Lengyelországból akart eladni valaki valamit), aztán azt gondoltuk, hogy Jan, a rogaining főszervezője, keresi valamiért. De kiderült, hogy az elefántpapíros, középkorú úr volt, aki nagy zavarban és illő tisztelettel az iránt érdeklődött, hogy AZOK a Harrachok vagyunk-e. Létezik ugyanis a Harrachoknak egy grófi ága, Ausztriában, akiknek korábban Csehországban is nagy birtokaik voltak. És itt, Bohémiában még mindig nagy szeretetnek, tiszteletnek és megbecsülésnek örvendenek. De hát mi, sajnos, nem AZOK vagyunk. Csak EZEK. Ideje is lenne már megint ráfeküdni a témára, hogy hogyan is juthattunk ehhez a vezetéknévhez az 1700-as években.

Hamar megérkeztünk a célterületre, úgyhogy még gyorsan elhajtottunk a korábbi évek szálláshelyére, egy másik, közeli faluba, hogy Ági megmutassa nekem, milyen szépséges kolostorban szoktak (kétszer) aludni. Aztán még a holnapi versenyhelyszínre is elugrottunk (szerencsére meg voltak adva a koordinátái is, mert a név alapján nem találta a Google Maps), hogy köszöntsük a rendezőket. De, úgy tűnik, ők nem olyan élmunkások, mint a Sparisok, mert egy nappal korábban még senki nem volt ott.

Ezek után már hamar megérkeztünk a célfalunkba, és még hamarabb át is hajtottunk rajta. Mire észbe kaptunk, már Németországban jártunk! Úgyhogy rendőrkanyarral visszafordultunk (a „határsávban”!!), aztán leparkoltunk, hogy tisztázzuk a végső úticélunkat. A pontos címet megadva, a térkép alkalmazás először azt közölte velünk, hogy egy nagy kerülővel a párhuzamos útra kéne átmennünk, de aztán csak talált egy kis átkötő utacskát is – és már meg is érkeztünk egy turistaházhoz, ahova mindenki más csak holnap fog beköltözni, de mi egy nappal előbb jöttünk.

A szállásunk ugyan le volt rendezve, és érkezésünk is pontosítva volt – Jan (a cseh szervező) szerint -, az épület 2. emeletén lakó család hölgytagja azonban semmit sem tudott rólunk. De rugalmasan közölte, hogy semmi gond, válasszunk magunknak szobát, amelyik tetszik. Aztán áthordtuk a tiszta ágyneműt más szobákból, és ment, hogy a fűtést is bekapcsolja nekünk.

Mi meg a biztos szállás kellemes tudatában nekiálltunk vacsorázni, és igyekeztünk elpusztítani mindent, amit romeltakarítás címén dobáltunk be még otthon a kajás táskába, közvetlenül az indulás előtt.

Közben előkerült a ház ura is, aki elvben tudott rólunk – bár ő is határozatlannak tűnt –, és jól elbeszélgettünk. Vidám fickó, jókat nevetett, értette a mi humorunkat is (!!). Kiderült, hogy ő is indul a versenyen a 12 év körüli fiával, és némi kezdő tájfutós tapasztalattal. Rogainingben ez lesz az első fellépésük.

Este, amikor Ági éppen egyedül volt a konyhában, az ablakon kinézve egy rókát látott átsétálni a kerten. Sőt, a róka még azt is megvárta, hogy Ági előkapja a mobilját, és lefényképezze. Mátét persze roppant lázba hozta a hír, azóta a róka folyamatosan beszéd- és ablakon kikukkantós témánk. (A falutól kicsit távolabb, fenyőerdővel körülvett területen elszórt házak egyikében lakunk.)

                                                   A róka, amelyik életünk "középpontja" lett

Vacsora után sétára indultunk, alaposan beöltözve. Ennek ellenére megállapítottuk, hogy holnap éjszakára még jobban be kell öltöznünk majd. Úgyhogy nem is volt túl hosszú sétánk. Helyette inkább a szobában vártuk lelkesen, hogy bemelegedjen a radiátor.

#Prága #állatkert #prágaiállatkert #kócsag #sörényesfarkas #rogaining