A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Shikumen múzeum. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Shikumen múzeum. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. április 29., péntek

Utolsó nap – már európaiasodunk

A French Concession valahogy mindig kimaradt az útvonalakból. De mivel történelme során nem csak a gazdag európaiak lakhelye, hanem a kommunista párt több jelentős eseményének helyszíne is volt, így most egyenesen erre vettük az irányt. Itt volt ugyanis az első kínai szocialista ifjúsági liga (Shanghai SYL) székháza is, amelyben ma a mozgalomról szóló fényképkiállítás látható. Jobbára ifjú hősök és mártírok fényképei, az életük legfontosabb eseményét kiemelő aláírással – legalábbis ezt a következtetést vontuk le a kevés angol nyelvű szöveg alapján. A portrékon túl volt néhány életkép is, amelyekből azért Kína életéből is kaphattunk némi információt, az utolsó teremben pedig a nyitást követő, ifjúságot támogató rendezvényeket, lehetőségeket, szerveződéseket mutatták be. A katonásan sportoló, lelkesen szemetet szedő, idős embereket támogató gyerekek és ifjú munkások között még egy hastánc csoport bemutató fényképe is helyet kapott.

Ifjú szocialisták a '20-as években
Maga a környék a város egyik legelegánsabb része, luxus márkákat forgalmazó üzletekkel, és elegáns éttermekkel. A Huaihai Road egy részéről még a kerékpárok és motorok is ki vannak tiltva. A nyugati stílusú épületekkel szegélyezett utca így szinte teljesen európai jelleget sugárzott (volna, ha a járdákon nyüzsgő tömeg 95%-a nem kínai). Gyuri meg is jegyezte, hogy ez a környék már egész emberi (értsd, európai, megszokott). Ha üres telek akad, azért itt is megy a hatalmas léptékű építkezés, hátha még nincs elég pláza a környéken.

Amikor kiderült, hogy a múzeum pont ebédszünetet tart, az eső elől bemenekültünk egy újonnan épült épületbe, amiről azt reméltük, hogy áruház, és elnézelődünk ott, de kiderült, hogy 7 szinten csak drága éttermek voltak benne, eléggé elszórtan. A nagyobb része üres volt, és kiadatlan, és a működő éttermekben sem volt nagy nyüzsgés (ez alól csak a Starbucks kivétel, amit eddig bárhol láttam is, mindig tele volt). Általánosan jellemző a drágább boltokra, éttermekre, hogy szinte senkit nem látni bennük az eladókon kívül. Rejtély, hogy akkor mégis miből élnek meg?

Az épület előcsarnokában álldogálva jellegzetesen kínai jelenetnek voltunk tanúi. A két szárnyas ajtó nyitott felén jött befelé egy középkorú nő, amikor az ellenkező irányból odaért egy ételfutár, aki kifelé tartott. Megállhatott volna egy pillanatra, hogy megvárja, amíg a nő belép az ajtón, vagy kinyithatta volna az ajtó másik szárnyát, de ő a harmadik lehetőséget választotta, egyszerűen nekiment a nőnek. Egy pillanatra megszorultak az ajtóban, aztán némi erőlködés után mindketten kiszabadultak, és egy pillantást sem vetve egymásra (és egy indulatos szót vagy pillantást sem pazarolva), ki-ki folytatta az útját. Csak mi álltunk ott értetlen arccal J

Hasonló jelenetet láttunk nem sokkal később egy parkban is, ahol két építőmunkás egy ajtó méretű lemezt cipelve egyensúlyozott egy szökőkút széle és egy halom sóder között. Mögöttük jött egy kutyás fickó, kicsit gyorsabb tempóban. Egy pillanatig sem merült fel benne, hogy esetleg lassítson, és megvárja, amíg a munkások túljutnak az „útszűkületen”, hanem határozottan lökött egyet a hátsón, aztán a lemezen, hogy meglegyen a kellő helye, és már ki is előzte őket. A kutya udvariasabb (és okosabb?) volt, mert leugrott a kiszáradt szökőkútba, és ott kerülte ki a társaságot. Nekem, aki egész életemben másra voltam trenírozva, nagyon idegennek tűnik ez a senkire-nem-vagyok-tekintettel hozzáállás.

Szerencsére mire a SYL múzeumból kiértünk, abbahagyta az eső a szemerkélést, így elsétáltunk még a shikumen házakhoz is. Ez a jellegzetes shanghai építészeti stílus nyugati és kínai elemeket kombinálva alakult ki az 1860-as években. Legnépszerűbb időszakában mintegy 9000 shikumen stílusú épület volt Shanghaiban, ami a város összes házának 60%-át jelentette abban az időben, mára viszont már sokkal kisebb ez az arány, a shanghaiak zöme nagy toronyházakban lakik. A shikumen stílus 2010 óta a kínai szellemi kulturális örökség része.

A shikumen házak fénykorukban a felső tízezer kedvelt lakóhelyei voltak. Az 1920-as években azonban átrendeződött a lakáshelyzet Shanghaiban, és egyre gyakoribbá vált, hogy a házakat bérlő lakók, maguk is bérbeadóvá váltak, és kiadták a lakóház egy részét, hogy fizetni tudják saját lakbérüket. A shikumen házak egyre inkább a zsúfoltságról és a rendetlenségről váltak ismerté. Nem volt szokatlan, hogy egyetlen shikumen házban akár egy tucat család is élt egyszerre.

A francia negyed mellett megmaradt shikumen házakat felújították, a környékhez igazítva elegáns üzleteket és éttermeket rendeztek be bennük, turista látványossággá tették, az egyik épületben pedig rengeteg fényképpel és információval egy ügyes kis múzeumban mutatják be a környék és az építészeti stílus történet.

Ez volt az egyetlen hely eddig Kínában, ahol turistáknak kialakított részen a fényképezni tilos táblát láttam, de senki nem törődött vele. A turisták lelkesen fényképeztek, a tilalom betartására ügyelő személyek meg egyáltalán nem voltak sehol.

A metróhoz sétálva még egy érdekességet láttunk – egy olyan kereszteződést, ahol nem csak négy egymásra merőleges zebra volt, hanem még két átlós is! Hát persze hogy kivártuk, amíg azon mehettünk át!

Csupa-csupa zebra
A kora esti órák a csomagolással teltek. Három hétig csak gyűjtögettük a holmikat, most kiderült, hogy mire futja a bőröndök kapacitásából. Kiderült, hogy olyan visszafogottak voltunk, és olyan ügyesen tudtunk csomagolni, hogy egy 20 és egy 22 kilós bőröndbe minden belefért. Igaz, a ruháink egy jó részét a kézipoggyász hátizsákba tettük, mert még várt ránk egy séta a 4 fokos Helsinkiben.

Elkészült a születésnapi torta is. Sophie és Dani is májusi születésű, így egy kissé előrehozott ünnepléssel akartam meglepni őket. Gyümölcstorta volt – azaz gyümölcsök, ízlésesen elrendezve egy tálon, középen egy banánból kialakított gyertya, eperlánggal J


Dani haza is ért időben, de este fél tíztől még volt egy meetingje (heti 3-4 alkalommal előfordul az ilyesmi, mivel a munkatársai egy része Angliában, New Yorkban, Indiában dolgozik). Sophie pedig aznap rendezte az első céges futóklub edzést, és csak fél tíz után keveredett haza. Így aztán eléggé elhúzódott az ünneplés, viszont nagyon örültek a Toffifee-nek, amit még Pestről hoztam nekik.

2013. április 25., csütörtök

Shikumen múzeum



Már csak két nap – és még mennyi terv! A látnivalókról már nem is beszélek, azt már lerendeztem magammal, hogy megint maradt egy csomó minden a következő alkalomra.
De például nem fényképeztem még sportjátszóteret, és Dani lakótömbjének a parkjában sem jártam még, pedig hát itt van közvetlenül az ablakunk alatt.
Úgyhogy reggel lekísértem Danit, aki modellt állt a különböző sporteszközök fényképezéséhez, aztán elsétáltam a tavunkhoz, ahol, reggel fél 10-kor már egy egész csomó idősebb ember beszélgetett, napozott, nyújtó gyakorlatozott – vagy kisgyerekre vigyázott.
Én őket néztem, ők meg engem – hogy mit fényképezek annyit.



A házunk tükörképe
Elugrottam a blézeremért. Szerencsésen ott volt, szerencsésen passzolt is, feladat végre kipipálva.
Szokásomhoz híven gyalog sétáltam el a Yu Yuanig, ahol egy kicsit térferegtem, nézelődtem, aztán irány a Shikumen múzeum – azaz egy úgy nevezett „open house”. Berendezett, és az érdeklődők számára megnyitott Shikumen-ház.
A környékből árad a pénz szaga, még a kis sikátorokban is egymást érték a kávézók és mindenféle boltok. a múzeumban meg részletes ismertető olvasható a házak történetéről, a hozzájuk fűződő ideológiáról, az itteni életről.


Század eleji konyha

Csodálaotos ez a mosdóállvány!
Mire végeztem a múzeummal, már megint jó pár kilométer volt a lábaimban. Viszont sikerült kifognom azon kevés megállók egyikét, ahol két metro keresztezi egymást, az egyiknek (természetesen az enyémnek) mégsincs megállója. Utaztam tehát egy megállót, hogy át tudjak szállni a 10-esről az 1-re – és kiderült, hogy van Shanghaiban olyan átszállás, amikor nem csak hogy ki kell menni az előző vonal területéről, de még egy csomót gyalogolni is kell az utcán. Mindezt csak azért, hogy újabb egy megálló után ismét átszálljak – ezúttal már tényleg a 7-re.
Sophie meghívott vacsorára. Ehhez el kellett bicikliznem Dani munkahelyére. A leírás úgy szólt, hogy minden rendben, végig védett bicikliúton haladok, az meg már megy, mint a karikacsapás! Ehhez képest egyszer csak eltűnt a sávelválasztó korlát, és a sávunk tele lett parkoló járművekkel. Amíg még csak autók voltak, addig hagyján, azok mellett még pont van annyi hely, hogy lapjával elgurulhat az ember, de aztán kezdtek buszok is megjelenni a kerékpársávban, pont úgy parkolva, hogy a járda felől se férjen el mellettük egy bicikli, de az út felől sem, mert a két autós sáv is tele volt buszokkal (és autókkal). úgyhogy végül, szerencsére, már elég közel Dani munkahelyéhez, végleg feladtam, és inkább a járdán toltam a biciklit (néha szoktam ott is kerekezni, de most a járda is tömve volt).
Amikor Danival találkoztunk, mondta, hogy változott a program, nem innen megyünk taxival, hanem elkerekezünk egy másik helyre, mert éppen most van az irodával szembeni Expon Ázsia legnagyobb autókiállítása, és képtelenség taxit kapni a környéken – ez az óriási forgalom is azért van. De semmi gond, mert már itt van velem, és megvéd, csak kövessem. Azzal belevágott a forgalom közepébe. Mire egyet mukkanhattam volna, pedig egyből indultam én is, már hatan voltak közöttünk! Hiába, még nagyon tanulnom kell ezt a kínai forgalmat és önérvényesítést. Azért csak cikáztam én is a járművek között, ahogy a többiek, de örültem, amikor végre csendesebb részhez értünk.
A Carrefoure-nál összeszedtük Sophie-t és gyalog sétáltunk el az étteremhez. Sophie-nak van egy alkalmazása az okos telefonján, amelyik mindig kiajánlja az beírt környék legjobb éttermeit. Most is egy ilyen helyre mentünk, még ő sem járt ott. Sült pekingi kacsa volt a menü fő része, ezt előre meg kellett rendelni. Olyan felkapott (vagy jól szervezett) az étterem, hogy amikor nem érkeztünk meg időre, 3 perc múlva már hívták Sophie-t telefonon, hogy hol vagyunk.
Tetszik nekem, hogy itt mindenki mindenhol elkéri a telefonszámot, és használják is. A taxis Chun’anban még másnap is hívott minket, hogy segítsen, arról nem is beszélve, hogy a Stone Forestben sétálva is telefonon keresztül tartottuk a kapcsolatot, de elkéri a telefont a kerékpár kölcsönző is, illetve megadja a sajátját, hogy ha éppen nem lenne ott, amikor visszavisszük a gépeket, akkor csak hívjuk nyugodtan, az idegenvezető, a recepciós – és az étterem asztalfoglalás részlege is. Ezek azok a helyzetek, amire azt mondom, hogy tényleg hasznos a mobiltelefon.
Nem csak búcsúvacsora volt ez, de egyben Dani és Sophie születésnapi ünneplése is. Igaz, hogy mindketten májusban születtek, én viszont most vagyok itt. Úgyhogy megrendeltük az ételt, aztán amíg vártuk, hogy kihozzák, ünnepeltünk. A „torta” hungarocell karikára feltűzködött gumicukrokból készült, a közepén egy gyertyával. A gyertyát Dani lakásából kölcsönöztem, a többit viszont még Magyarországról hoztam magammal (és elkészítve, a bicikli kosarában az étterembe). A pincértől kértünk gyufát, és mindjárt mondtuk is neki, hogy születésnapot ünneplünk, erre hozzácsaptak még a menühöz egy születésnapi spagetti tálat. Itt Kínában ugyanis spagettiszerű, hosszú szálú tésztával készült egy tál étellel ünneplik a születésnapost, hogy olyan hosszú életű legyen, mint a tészta.


Az ajándékok zömét is Pestről hoztam, de találtam az idegennyelvű könyvesboltban egy remek angol szógyűjteményt, amiben szinonimák, ellentétes értelmű illetve azonos hangzású, de eltérő jelentésű szavak voltak, amiről egyből úgy gondoltam, hogy remek használatot tehet Daninak a toastmaster beszédek megírásánál. És vettem egy diótörőt is, mert erre még nem volt ideje, mióta itt van.
Csomagolópapírt viszont nem találtam, ezért mindent egyszerűen csak beleszórtam egy táskába, ők meg felváltva húzkodtak belőle. Aztán eldönthették, hogy igaziból kinek is címződött az ajándék. Jól szórakoztunk.
A vacsora szokás szerint rengeteg fogásból állt, és finom volt. A pekingi kacsát az asztalunknál szeletelte fel a szakács, egész vékony és kis falatokat vágott, és selyempapír vékonyságú „palacsintákba” halmoztuk a húst, fokhagyma szálakat és uborkát, amit valamilyen szószba mártottunk. Aztán összecsomagoltuk, és máris lehetett enni. Kézzel is szabadott, de az ügyesek ezt is pálcikával eszik.
Volt még hús, valami leveles zöldség, amiről nem derült ki, hogy mi, de azért finom volt, a kacsa csontos maradéka, levesben felszolgálva, rizs – és datolyatea!
Szóval jól belaktunk, és még a maradék is megtöltött három műanyag dobozt.
Pekingi kacsa tálalása

Szerény vacsora

Mire végeztünk a vacsorával, eleredt az eső. Szerencsére nem volt vészes, hiszen mi, Danival még innen bicikliztünk haza. Sötétben, esőben, de már csak gyér forgalomban, és mivel „felvezetőm” is volt, még élveztem is a dolgot.