Kinek a pap, kinek a papné

Lassan végére érünk az utunknak, és még nem utaztunk 400 km-es sebességgel! A Maglev ugyanis csak a nap egy bizonyos részében megy e fölé, egyébkén „csak” kb. 360 km/órára gyorsul. Úgy pedig nem hagyhatjuk el Kínát, hogy Gyuri ne pipálhassa ki ezt a pontot. Úgyhogy ezzel kezdtük a napot.

Ritka pillanat a shanghai metróban, amikor végiglátni az egész szerelvényen

A Maglev egy lebegő mágnesvasút, ami Pudong „belvárosa” és a shanghai Pudong repülőtér között szállítja az utasokat, köztes megállók nélkül. Ha jó formában van, akkor 7 perc alatt. Persze az ára is ennek megfelelően borsos, úgyhogy visszafelé már a sima metróval jöttünk, amivel ugyanez az út kereken egy óráig tartott. Ennyit a gyorsvasút előnyeiről. Ráadásul végig a föld felett megy, úgyhogy még nézelődni is lehet – ha az ember szeme nem éppen a sebességet mutató kijelzőre tapad J

Nem csalás, nem ámítás - megvan a 430 km/óra

A másik elmaradásunk az Oriental Pearl Tower és környéke volt, ahol a híres felhőkarcolók – a Jin Mao Tower, a Shanghai World Financial Center (népies nevén a Sörnyitó) és a frissen megépített Shanghai Tower (amely a világ 2. legmagasabb épülete (2016. április)) - magasodnak. A folyó túlpartjáról, a Bundról, már láttuk, és bolyongásunk közben is többször irányt adtak a kiemelkedő épületek – sőt, Daniék liftjéből, ami az épület külső falán mozog, is rá lehet látni a legmagasabb tornyokra a lakóházak között -, de azért mégiscsak más testközelből is megnézni az ilyesmit. A 2-es metró a reptérről pont oda vitt. Sajnos az időjárás továbbra sem kényeztetett bennünket, a borús, felhős ég, párás levegő, nem igazán sztárfotók készítésére alkalmas. A gyalogforgalom „elterelését” itt egy hatalmas körfelüljáróval oldották meg. Mindig tele van turistákkal, mert innen lehet a legjobb fotókat készíteni. 20 jüanért ügyes vállalkozók mindjárt kinyomtatott fényképet is készítenek az emberről. A láthatóság feltételein persze ők sem tudnak változtatni, de a csalogatónak kiállított képeken mindig ragyogóan süt a nap J

Én még mindig a könyvemet hajkurásztam, úgyhogy otthagytam Gyurit nézelődni a felüljárón, és bevetettem magam az elefántos plázába.  A Mammuthoz hasonlóan itt két elefánt ácsorog a bejáratnál. Igaz, a hasonlóság ezzel meg is szűnik. Egy 8 szintes, csupa luxuscikkeket kínáló, hatalmas plázáról beszélünk ugyanis. A tájékoztatás viszont nem az erősségük. Sehol egy információs pult, vagy interaktív információs képernyő. Egyedül a liftek mellett vannak felsorolva, hogy melyik emeleten milyen márkák találhatók (a külföldi márkák angolul, a többi kínaiul) – ha nem tudod a boltod fantázianevét, úgy kell neked.

Végül egy szórólapokat osztogató leányzótól sikerült megtudnom, hogy a könyvesbolt a 7. szinten van, most már csak meg kellett találnom. Van egy nagyon jó dolog ebben a plázában. Minden lépcső és mozgólépcső alsó és felső végén is a padlóba szépen belemozaikozták, hogy éppen hányadik szinten áll az ember. Ez nagyban megkönnyíti a tájékozódást.

Számozott emeletek segítik a tájékozódást

A könyvesboltban a pénztáros kisasszony ugyan nem beszélt angolul, de hangosbemondón keresztül azonnal hívott egy segítséget, aki … szintén nem beszélt angolul J Viszont elmutogatta, hogy írjam le a könyv címét, amit aztán beütögettek a számítógépbe, és közölték, hogy nincs meg nekik.

OK, jöhet a B terv, a két remek könyvesbolt a Fuzhou Road-on. Csak előtte még lesétáltunk a folyópartra. A térkép szerint van egy „városnéző” alagút a Huangpu alatt, ami átvisz a túloldalra. Jól elrejtették a bejáratát, de végül megtaláltuk. Ahogy számítottunk is rá, borsos árat kértek a belépésért, úgyhogy végül maradt a metró, de legalább megint megcsodálhattuk a folyón a hatalmas hajóforgalmat (és utólag megtudtuk Danitól, amit amúgy is sejtettünk, hogy az alagút messze nem éri meg az árát).

A következő könyvesboltban hasonlóan zajlottak az események. Az „angolul beszélő” alkalmazott egy szavamat sem értette, viszont az egyik vevő igen, így ő sietett a segítségünkre. Nézegette egy darabig a könyv címét, amit leírtam, aztán belekapaszkodott a mustármag szóba (Kalauz a Mustármag kerthez), és azt kezdte hadarni az eladónak. Mivel ismerős volt a szó a hangzhoui könyvkereső kalandomból, én is lelkesen bólogattam, aztán az alkalmazottaknak is felderült az arcuk, és már vezettek is a megfelelő polchoz. Puha kötésben (kisebb a súlya!), és kötetenként 19 yüannal olcsóbban kaptam meg. Éljen a kínai könyvkiadás!

Örömünkben, és mert amúgy is túl voltunk már az ebédidőn, betértünk egy áruházba az East Nanjing Road-on, és egy kínai gyorsbüfében finom zöldséges, földimogyoró szószos tésztát ettünk. Gyurinak, saját bevallása szerint, ez ízlett az összes eddigi kaja közül a legjobban.

Sophie egy külföldi kollégáját kalauzolta a városban délután, és azzal a hírrel jött haza, hogy talált egy fényképkiállítást a kommunista pártról, ráadásul ingyenes. Úgyhogy megvan a holnapi búcsúprogramunk is.

Sushi vacsora

Este még elugrottuk (előrehozott) búcsúvacsorára egy környékbeli sushi bárba. Ismét egy hangulatos kis vendéglő, egy talpalatnyi helyen.  Az egész, konyhástól, éttermestől nem lehetett nagyobb 25-30 m2-nél, de mégis remekül meg volt oldva. Látszott, hogy felkapott hely, egymásnak adták az asztalokat a vendégek. Vacsora után még sétáltunk egyet a környező utcákban. Újra megállapítottam, hogy a közvetlen környezet felderítését hagyom általában a legkésőbbre – és így aztán gyakran sor sem kerül rá. Itt van egy helyes kis park Daniék házától 10 percre, és még észre sem vettem!

Útrakeltünk – és megérkeztünk

Irány az M0-áson Ferihegyre. A becsekkolásnál gyönyörű repülőjegyeket kaptunk! Most először találkoztam olyannal, hogy a nyomtatott jegyeken a légitársaság országára jellemző ábrázolások jelennek meg.

Dizájnos beszállókártyák a Finnair-nél

És milyen finom áfonyalevet osztogatnak a repülőgépen! A Budapest - Helsinki járaton mást nem is kaptunk, a Helsinki – Shanghai vonalon viszont annál inkább kitettek magukért. Főleg, ami az alkoholt illeti. Nem csak a normál italosztásnál kínálták a bort (és adták számolatlanul a fél decis konyakot annak, aki kérte), de menet közben is még többször körbejártak, borosüveggel a kezükben, hogy újratöltsenek azoknak, akik nagyon szomjaznak. Finn útitársunk egy óra alatt három konyakot és négy pohár bort ivott, aztán – mivel szűken voltunk – elvonult a gép végébe aludni. Sógorom is talált három üres széket egymás mellett, úgyhogy ő is áttelepedett, így én is kényelembe tudtam helyezkedni a felszabadult üléseken.

Az interkontinentális repülés olyan, mint az éjszakai állatok háza az állatkertben; mesterségesen alakítják a napszakokat és a fényviszonyokat. Miután az etetésnek vége, lekapcsolják a lámpákat az utastérben, hogy mindenki nyugovóra térjen, érkezés előtt másfél órával pedig derengő, majd erősebb fényt teremtenek, hogy szépen magunkhoz térjünk, és úgy érezzük, reggel van, kialudtuk magunkat. Ha a sivatagi rókáknál bevált, miért ne válna be az embereknél is?

Reggel megérkezni Shanghaiba újdonság volt számomra. Az orosz légitársaság gépe éjfél körül érkezik. A beléptetési pontnál hosszan kígyózik a bevándorlók sora. Metró sem jár már olyankor, a taxiállomáson 1-1,5 óra, mire sorra kerül az ember, pedig egymást érik a taxik, és szépen halad a sor. Az éjszakai városban autózunk hazafelé – viszont megérkezve egyből lehet menni aludni.

Most reggel 7-kor érkeztünk, az első gépek egyikével. Sorban állás alig, a bőröndök már így is ott keringtek a futószalagon, mire odaértünk. Taxi helyett a Maglev-vel utaztunk. Ez a helyi gyorsvasút, a reptérről a városba. Reggelente „csak” 300 km/óra sebességgel halad, napközben 400 fölé is felgyorsítják. Kb. 8 perc alatt teszi meg az utat, ami a normál metróval úgy egy óra. És persze az az élvezet is megvan benne, hogy utána elmondhatja az ember, hogy már ilyennel is utazott. A végállomáson aztán taxira váltottunk, és abból csodáltuk a reggeli zsúfolt forgalmat. Kilenc előtt csak az keljen útra, akinek muszáj. A turista inkább igyekezzen elkerülni ezt az időszakot.

301 km/óra - ezt már muszáj dokumentálni!

Meglepően tömöttek voltak a kerékpár utak is. Kiderült, hogy nem csak a reggeli csúcsforgalom miatt. Pár hete a városvezetés komoly erőfeszítéseket tesz a kerékpárosok és mopedesed megnevelésére, és a lámpás kereszteződésekben egyenruhás emberek igyekeznek betartatni a piros lámpa tiltó hatályát – több-kevesebb sikerrel. Szinte minden lámpánál láttunk vitatkozó, vagy az utasításoknak fittyet hányó biciklistákat. Hát igen, Róma sem egy nap alatt épült fel!

Shanghai sírva búcsúzik

Ez az utolsó napom Shanghaiban. Mivel reggel még mindig esett, kiválasztottam egy múzeumot a még (bőven) megmaradt látnivalók közül. A Shanghai Arts and Crafts Museum volt a kedvezményezett, de nem értékelte a megtiszteltetést, mert ez volt az első olyan célpont, amit végülis nem sikerült megtalálnom.

Ott voltam a helyszínen, ott volt a múzeum a térképen, de ahol lenni kellett volna, ott csak zárt kerítések, meg egy kórház, és mindenféle egészségügyi intézmények voltak. Kétszer futottam neki, különböző irányból de sikertelenül. Szerencsére közben már elállt az eső, így aztán úgy döntöttem, hogy maradok a kedvenc elfoglaltságomnál, egyszerűen csak sétálok az utcán, és figyelem az életet.

Még Hangzhouban bementem egy hatalmas zöldségesbe, hogy lefényképezzem mindazt, amit nem ismerek, hogy aztán majd valahogy, valaki segítségével beazonosíthassam. Érdekes módon csupa gyümölcsökkel találkoztam.

Most, az utcán sétálva, kifejezetten vadásztam a zöldségboltokra, hogy zöldségeket is tudjak fényképezni, de az összes utcára nyitott üzletben csak gyümölcsök voltak. Közben meg az emberek mászkáltak az utcán zöldséggel teli táskákkal! Végül otthon, a szomszédos utcában találtam egy piacot, ahol viszont gyümölcsök nem voltak, csak zöldségek. Érdekes, hogy itt ennyire elkülönítik ezeket.

Főzéshez előkészített zöldségbatyu

Ez a rész, ahol most sétáltam, nem a turistaövezet volt. Nagyon is nem. Sokkal inkább az átlag shanghaiak élettere. Micsoda kettősségek vannak itt mindenfelé! Nemcsak a város különböző részei között, de egy területen belül is. Például szinte minden lakópark kerítése és kapuja nagyon szépen van megcsinálva, domborművel, mutatós kovácsolt vas bejárattal, aranyozott figurákkal – a kapu mögött meg totálisan lerobban házak, szűk sikátorok, utcán száradó ruhák, mosó asszonyok, törött és elhajigált holmik. Maguk az utcák is totálisan lerobbantak, mégis a kis boltocskákban felváltva található szegényes kerékpárjavító és a legfrissebb divatot kínáló drága butik. A nem sok bizalmas sugárzó, kétes tisztaságú kifőzdék mellett teljesen higiénikus, szintén utcára nyíló fast food standok és elegáns kávézók.

Rengetegen özönlenek Shanghaiba az ország belső részéből, az ottani szegénység elől, a jobb élet reményében – de egy jó részük még messze nem nőtt fel a nagyvárosi élethez, és a modern világhoz. IPhone-ja ugyan mindenkinek van, de a higiénia alapszabályaival nem igen foglalkozik még ez a réteg. És persze mellettük is ott vannak az öltönyös, nyakkendős, elegáns shanghaiak, akik – szerencsés esetben - a másik végletet képviselik.

Fuxing park, Shanghai

A parkjaik viszont verhetetlenek. Sok van, kicsik és nagyok, de mindegyik nagyon szép. Zöld, tavacskával, patakkal, rejtett ösvényekkel, rengeteg paddal, jó pofa szobrokkal, vagy egyszerűen csak érdekes alakú kövekkel.

Most éppen a Fuxing parkba botlottam bele hazafelé, úgyhogy még összeszedtem a maradék erőmet és végigsétáltam rajta, mielőtt a hazamenő metróra szálltam volna.

Ja, és végre sikerült találnom egy postát is. Sőt, a feladásra szánt képeslap is nálam volt. Ugyan az első ablaktól továbbküldtek a másodikhoz, onnan - némi töprengés után - a harmadikhoz, de végül izgatott számolgatás és táblázat nézegetés után a postáskisasszony a kezembe nyomott egy 4,5 RMB-s bélyeget, hogy tessék, ragasszam fel magamnak. Aztán, amikor be akartam adni a felbélyegzett lapot az ablakon, mutatta, hogy nem-nem. Rend a lelke mindennek, tessék kimenni, és bedobni a posta előtt álló postaládába.

Este csomagolás, búcsú-búcsúvacsorára feltunningolt zacskós leves és húsos palacsinta – egy darabig most úgysem lesz alkalmam kényeztetnem a gyerekemet -, aztán már indultunk is a repülőtérre.

A gépem ugyan csak 1:40-kor indult, de a repülőtérről az utolsó metró 9-kor!!!! jön vissza a városba. A Maglev valamivel jobb, mert annak az utolsó járata 45 perccel később indul. És ami további előny, 8 perc alatt teszi meg a reptér és a Longyang Road közti távot (300-400 km/óra), ami a metrónak kb. 1 órányi idő.

Így aztán fél 10-kor érzékeny búcsút vettem Danitól, és megkezdtem a várakozást. Azt nem mondom, hogy magányosan, mert tele volt a repülőtér. Még a moszkvai után is volt egy induló járat, szóval teljességgel érthetetlen, miért teszik ilyen korai időpontra a tömegközlekedési eszközök utolsó járatát.

Amíg rám nem tört az álmosság, addig a blogomat írtam, aztán már kezdődött a becsekkolás (1 óra araszolás a sorban, közben lehetett találgatni, vajon kifélék-mifélék az utastársak. Rengeteg volt a nagyon egyszerű embernek kinéző kínai, sokan közülük úgy néztek ki, mint akik életükben először ülnek repülőn – három-négy hatalmas bőrönddel utaztak. Hova? Miért? Persze soha nem fogom megtudni, de azzal is telt az idő, amíg találgattam. A bőrönd leadása után már szabadabban tudtam mozogni, viszont nem volt miért – már minden bolt lehúzta a rolót, így végkép semmi látnivaló nem volt. Szerencsére a sok hivatalos ellenőrzéssel annyi idő eltelt, hogy hamar megkezdődött a beszállás.

Szerencsém volt, megint két kedves, mosolygós légikisasszonyt kaptam. A másik soron ismét egy katonás, nagy darab „gyevocska” és egy kb. 50-es férfi légikísérő szolgált fel. Érdekes volt, ezt a korosztályt még nem láttam ilyen szerepben.

Ablak melletti helyem volt, de sajnos Shanghaiból semmit nem láttam, eset az eső, szinte a felszállás pillanatában felhőbe burkolóztunk. Aztán meg elaludtam, csak az etetési időre nyitottam ki egy kicsit a szememet.

Az út végén azért már ébren voltam, nézegettem is kifelé. Meglepődve láttam, hogy Moszkva mellett még sok helyen vannak hófoltok, és egy szinte teljesen befagyott tavat is láttam.

Seremetyevón újabb négy óra várakozás. Egyre erősödött bennem az elhatározás, hogy legközelebb valami emberibb időben közlekedő járatot választok, kerül, amibe kerül (csak ne legyen túl drága!). Alvás ellen itt is blogírással kísérleteztem, meg egy öreg nénivel jelbeszélgettünk időnként, amikor különböző segítségeket kért tőlem (csomagmegőrzés, ilyesmi).

Amikor kb. 20 perces késéssel felszállt a gép, már tényleg elmondhattam, hogy a célegyenesben vagyok.

A ferihegyi reptéren már csak egy gyors reklamálást kellett elintéznem, a bőröndöm húzókája nem működött. De még szerencsésnek mondhatom magam. A fútószalagon ugyanis láttam egy csomó bezacskózott apróságot, aztán pont amikor a pultnál álltam, jött egy rakodómunkás, és szólt, hogy szétesett egy bőrönd, a tartalom egy részét még csak most szedik össze, de majd mindjárt hozzák, ha addig jelentkezne érte a tulajdonos. Úgyhogy hálásan megsimogattam a kofferemet, amiért ennyivel jobban bírta a kiképzést. Jutalmul legközelebb is vele utazom. Remélem, nem sokára!