14. Bali - A legszebb esküvő

Az egész Bali-utat annak köszönhetjük, hogy Sophie és Dani úgy döntöttek, ott tartják az „igazi” esküvőjüket.

A hivatalos rész már egy hónappal korábban lezajlott Nanjingban, a magyar követelményektől eltérően tolmács és tanuk nélkül, igaz, angol nyelven. Danitól csak egy igazolást kértek, hogy Magyarországon nincs érvényes házassága. Az anyakönyvi hivatalban meg a legtöbb időt az tette ki, amíg kitöltettek velük egy-egy tesztet egymásról – tisztára, mint az USA-ban, amikor arra gyanakszanak, hogy valaki a zöld kártyáért házasodik.

A házassági anyakönyvi kivonat egy kis piros könyvecske – nem tévesztendő össze A kis piros könyvvel -, amiben az adataik mellett egy közös igazolványkép is szerepel.

Miután ezzel megvoltak (Danira még vár a honosítás feladata is), nekiálltak az esküvőszervezésnek.

Többek között azért döntöttek Bali mellett, mert Shanghaiban egy valamire való esküvő ára az egeket verdesi. Persze Bali sem volt olcsó, de 7 vendég egy heti teljes ellátásával nagyjából kijöttek egy magyar esküvő és lakodalom költségeiből.

És utólag még úgyis lesz egy ünnepi összejövetel Sophie szülővárosában is, azt már a szülei szervezik és rendezik, és a teljes rokonság (és a szülők baráti köre és összes munkatársa, meg még ki tudja, ki) hivatalos lesz rá – kezükben a kis piros borítékkal, amit arrafelé tárgyiasított nászajándék helyett adnak az ifjú párnak. De mindez még a jövő zenéje.

Elméletileg úgy lett kitalálva, hogy bárki jöhet, akinek kedve van, és aki állja a saját repülőjegyét. A szállást, ellátást és a szülők utaztatását vállalták Daniék.

Úgy tűnik, nem volt eléggé vonzó az ajánlat, vagy a kínaiak szűkösre szabott egyéni szabadsága volt a döntő tényező. (Kínában nagyon kevés a munkahelyi szabadság, van olyan fiatal, aki csak 5 nappal kezd. Cserébe viszont sok és hosszú állami ünnep van, kétszer egy hét, meg többször 2-3-4 nap, úgyhogy összességében megvannak a szabadságos napok, csak éppen jobbára nem ők döntenek arról, hogy mikor veszik igénybe.) Mindenesetre Sophie részéről csak a szülei voltak jelen.

Dani viszont sikeresen elcsábította egy gyermekkori barátját a feleségével, akik annál is könnyebben jöttek, mert úgyis éppen Malajziában élnek és dolgoznak, és eljött az Ausztráliában élő bátyám és élettársa, Sue is.

(Ausztrália ugyan egy köpésre van csak Balitól, de nem hagyható figyelmen kívül, hogy ez a köpésnyi távolság csak a kontinens nyugati partjára vonatkozik. Laciék a keleti partról, konkrétan Brisbane-ből érkeztek. Majdnem olyan hosszú volt az útjuk, mint nekünk Shanghaiból, és 4 órás repülés után még mindig Ausztrália felett repültek. Hiába, nem csak egy országról, de egy kontinensről is beszélünk.)

A magyarok, vagy Sue-t is figyelembe véve az európaiak tehát elsöprő fölényben képviseltették magukat. Szegény kínai szülők, bizony, időnként kicsit háttérbe szorultak.

Az esküvő színhelyéül a Blue Point nevű szépséges és romantikus létesítményt választották. Egy leszakadó sziklaszirten, az esküvőipar számára kiépített hangulatos szálloda és villacsoport, úszómedencékkel, pálmafákkal, kerti bárral – és persze egy szép, kis, felekezetektől független kápolnával. Ja, és ami a lényeg, rengeteg, esküvői fénykép készítésére alkalmas csodaszép zegzuggal a kertben és a környéken.

Minden profi módon zajlott. Pénteken délután érkeztünk, amikor az esküvőszervező egyből elragadta az ifjú párt, és végigvették az egész másnapi programot, illetve megkapták a szertartás és az eskü angol szövegét, hogy ismerkedhessenek vele.

Blue Point kápolna esti kivilágításban

Aztán Sophie elvonult ruhát vasalni, Dani meg – jobb későn, mint soha alapon – nekiállt összeválogatni az esküvői zenéket (amiből a végén csak az első dalt játszották le.) Valahol a második alsószoknya és a harmadik mix között hirtelen kitalálták, hogy Sophie szülei kedvéért kínaiul is elmondják az esküt, úgyhogy Sophie gyorsan lefordította, Dani meg nekiállt betanulni. Innentől kezdve könnyű volt bárhol felismerni, mert folyton befelé forduló tekintettel ült, állt,járt s közben némán mozgatta a száját, vagy a „puskáját” bogarászta a tekintetével.

Szombaton 10 órakor kezdődött az esküvő. Sophie-t már reggel nyolckor kezelésbe vette a fodrász, sminkes és persze az elmaradhatatlan fotós stáb is, akik egy rövid szünet kivételével teljes 12 órán át körülöttük nyüzsögtek, és készítették a felvételeket.

Danit ¾ 10-kor beállították a kápolnába, ahol „önfeláldozóan” szórakoztattuk, hogy eltereljük egy kissé a figyelmét a várakozásról. Aztán megjött Sophie-mama, aki eddig a leányában tartotta a lelket, és berontott az esküvőszervező is, hogy gyorsan-gyorsan tereljük össze a násznépet, mert jön a menyasszony. Kicsit meglepődött, amikor mondtuk, hogy ez itt a násznép, akit lát.

Sophie természetesen édesapja karján érkezett, előttük két balinéz leányzó haladt, mögöttük két napernyő hordozó. Igen impozáns látvány volt, aminek kedvesen humoros felhangot adott, amikor a leányzó a lépcsőn rálépett a ruhája elejére, és pár röpke másodpercre a saját fogságába esett. (Tanulság azoknak, akik még a nagy nap előtt állnak: Ha hosszú ruhában esküszöl, gyakorold előtte a járást benne. A ruha nagy valószínűséggel hosszabb, mint, amit valaha is hordtál, ráadásul mindkét kezed foglalt, így a szoknya szegélyét sem tudod felemelni.)

Apuka átadta féltett leánykáját jövendő férjének, egy kicsit még álldogált mellette, míg a felesége rá nem pisszegett, hogy húzódjon már hátra, és kezdetét vette a szertartás. Megható volt és csodaszép – mint minden esküvő. Persze ez volt a legszebb mind között.

Számomra az eskü volt a legkedvesebb része a történetnek. Amikor Sophie  igyekezett pontosan és hibátlanul utánamondani a szöveget a papnak, Dani ToastMasteres támogató arckifejezéssel bíztatta minden mondatrésznél, és közben a kezét simogatta. Aztán amikor a kínai szövegre került sor, Sophie volt az, aki Danival együtt tátogta a szöveget, mint amikor anyukák a gyerekük óvodás fellépését izgulják, segítik végig. Nagyon aranyosak voltak.

Aki az esküvői ruhára kíváncsi ...

... és aki a romantikára

Miután lezajlott a szertartás, és megtörtént az esküvői okmányok aláírása (mint hirtelenjében kiderült, én voltam az egyik tanú), ismét megjelent az esküvőszervező, és virágszirmokkal teli kosárkákat nyomott a kezünkbe, hogy hintsük a kivonuló ifjú párra. Szórtuk is rájuk bőségesen, úgyhogy mire kiértünk a kápolnából, a fotósnak már nem is maradt.

Azért persze készültek a fényképek – ifjú pár magában, szülőkkel, barátokkal, csoportkép mindenkivel,csokordobás előtt, alatt, után, itallal és ital nélkül. Közben még azt is megtanultuk, hogy fotózásnál nem azt kell mondani, hogy Cheese vagy Ribizli, hanem azt, hogy: Bali-i-i-i!

Utána estig kimenőt kaptunk, mert Daniék egyik helyszínről a másikra vándoroltak a fotósokkal, közben többször ruhát váltottak (főleg Sophie), és a fotósok által, illetve a saját életkedvükből felszínre törő pózokban fényképezkedtek.

Mivel nem csak kimenőt, hanem küldetést is kaptunk, így a magyar különítmény a „lakodalom” megszervezésével, valamint semmiből valami alapon egy esküvői torta megalkotásával töltötte a délután egy részét (erre nem kaptunk felkérést, csak magánszorgalomból készítettük, mert hát mit ér egy esküvő torta nélkül?!?).

A többi időben jobbára a medencében hűsöltünk, és közben kárörömmel vegyes részvéttel gondoltunk a végeláthatatlanul fotózkodó fiatalokra. Egy időre ugyan ők is megjelentek köreinkben, mert kaptak egy óra szabadidőt, amit arra használtak fel, hogy fehér bikiniben és fekete fürdőnadrágban, fátyolban, virággal és csokornyakkendővel a medencében fényképezkedtek víz felett és – a modern technikának hála – víz alatt. Ezeket a képeket mi követtük el, és mindnyájan remekül szórakoztunk.

A lakodalommal meg az volt a helyzet, hogy mivel nagyon drágán mérték volna, Daniék úgy döntöttek, hogy nem kérik, majd inkább elmegyünk valami helyi étterembe egy hangulatos vacsorára. Csak éppen a helyszínen kiderült, hogy a szálloda éttermén kívül nem igazán van más hangulatos hely – lévén az egész szálloda a világ végén, a nagy semmi közepén.

Így aztán ránk hárult a feladat, hogy oldjuk meg kreatívan a helyzetet.

Jó magyaros bravúrral meg is feleltünk a belénk vetett bizalomnak. Fő ételként pizzát és nachos-t kerítettünk az egyik bárban, desszertnek pedig a buszmegállónál alig nagyobb helyi kisboltban vásároltunk fel mindent, amit láttunk. Chips-et, földimogyorót, valami édeset – még szárítött tengeri moszatból készült rágcsát is, hogy a helyi ízek is képviselve legyenek.

Az italkínálat sem volt sokkal bőségesebb, fiúknak sör, lányoknak valami koktélszerű. És a 6 puttonyos aszú, amit még Shanghaiból hoztunk magunkkal.

Ez pedig az esküvői torta, amely minden kívánalomnak megfelel, még menyasszony és vőlegény is van a tetején – csak kicsit távolabbról, és nagyon hunyorogva kell nézni :-D :-D

Amíg ők a naplementés képek kedvéért három strandot is bejártak, mi feltálaltuk az ünnepi menüt, és gondosan elrendeztük az esküvői ajándékokat – amelyek jobbára szellemesen körített kuponokból álltak, mivel nem akartuk több határon át vinni az életkezdésükre szánt hozzájárulásainkat.

Végre aztán megérkeztek az est főszereplői is (addigra már ugróiskolát játszottunk a kerámiakővel kirakott padlón), és remek estét csaptunk. Sírással, nevetéssel, evéssel, ivással, vígadással.

Igaz, nem kivilágos virradatig, mert tudtuk, hogy miénk még további három nap.