17. Bali – Minden, mi szem-szájnak ingere

Bali igazi turistaparadicsom.


Ehhez persze megvan minden természeti adottsága is, de az is igaz, hogy a helyiek is ügyesen kihasználnak minden lehetőséget. Persze a bevételek java nem a kisemberek pénztárcáját gyarapítja, de szegényen is kedvesek, mosolygósak, igyekeznek kitalálni a turisták gondolatait, kínálgatják a szolgáltatásaikat, de nem erőszakosak…

Kuta, a sziget déli része, a szörfözők számára ideális. Persze ezt én, tenger nélküli országból érkezett, „vidéki” kislány, honnan is tudhattam volna. Láttam a homokos partot, a lágyan partra sodródó hullámokat – lelkesen elkezdtem belegázolni a vízbe. Aztán az első lágy hullám, amely maximum a térdemig ért, úgy kent oda a parti homokhoz, hogy egyből kidörzsölődött a csacsavacsa bőröcském. És miközben visszaáramlott, olyan erővel szívott magával, hogy még térdre tápászkodni sem igen tudtam, csak feküdtem hasmánt a homokon, és igyekeztem megkapaszkodni a nagy semmiben. Kellett egy kis idő, amíg egyáltalán meg tudtam állni a hullámokkal szemben, de addigra már annyira tele volt még a hajam is homokkal, hogy egész héten pergett belőle, hiába mostam meg többször is. Laci persze egyből belevetette magát a közepébe, de én szerényen megmaradtam a parton, a 10(-20-30) centiméteres vízben, ott edzettem a lábizmaimat meg az egyensúlyérzékemet.

Tengerpart szörfözőknek

Denpasarban első este elmentünk sétálni a városban, és találtunk egy információs központ feliratú standot. Gondoltuk, kérünk egy térképet a szigetről. Mindjárt egy részletes útmutatást is kaptunk mellé, hogy mi mindent érdemes megnézni, és a végén persze kibökte a fickó, hogy olcsón tud ajánlani kisbuszt, sofőrrel, aki körbe is visz bennünket. Amikor megmondtuk, hogy nekünk már van leszervezett utunk, továbbra is kedvesen a kezünkbe nyomta a névjegyét, hogy hívjuk bármikor, ha mégis meggondolnánk magunkat, és barátságosan elköszöntünk egymástól.

Bárki megszervez bármit. Mindenkinek van legalább egy testvére, sógora, bácsikája vagy legalább barátja, aki éppen azzal foglalkozik, ami bennünket érdekel. Ez Lembonganon érződött a legjobban. Ez a kis sziget, amennyire megítélhettem, tényleg szinte csak a turistákból él. Szerencsére (még) nem a luxus turistákból. Nincsenek 5 csillagos szállodák, és gyönyörűen kiépített strandok, a sziget megközelítése kishajóval, a korallok közt partra gázolva szintén nem a gazdag turisták igényeit szolgálja. Megmaradt nagyjából olyannak, mint korábban volt, csak kis mértékben alakult át a turisták igényei szerint. Egy-egy család birtokában elég nagy terület van, ezen aztán egy részük motelt, más részük éttermet, motor- és kerékpárkölcsönzőt, pénzváltó helyet, szörfiskolát vagy souvenir boltot alakított ki. Mindezek sokszor a lakóház elválaszthatatlan részét képezik.

Alvó kisfiú a pénzváltóban

Egyik este betértünk például egy szerényebb kinézetű étterembe. Ez is az családi vállalkozás fajtájú étterem volt. A ház előtti hatalmas teraszra kitettek három-négy asztalt székekkel, a kerítés elé, az utcára pedig kiraktak egy 6-8 ételből áll étlapot, olcsó árakkal.

A legtöbb hagyományos helyi étel gyorsan elkészíthető. Így aztán ha jön egy vendég, összeütnek neki valamit a konyhában. Még az alapanyagokat sem kell raktáron tartani, bármikor át lehet szaladni a szemben lévő boltba a  zöldségért, húsért vagy tésztáért. A teraszt pedig megosztva használják a vendégek és a családtagok, akik egy sarokban leterített szőnyegen szintén itt élik megszokott esti életüket, beszélgetnek, játszanak a gyerekekkel, élvezik a hűvös levegőt.

Láttunk persze igazi étteremnek kiépített helyeket is, díszkivilágítással, sok-sok asztallal, célirányos konyhával, hasonló ételkínálattal – és háromszor akkora árakkal.

A legtöbb ember több lábon áll egyszerre. Jó példa erre a családi étterem, amit csak úgy, melléküzemágként tartanak az egyéb tevékenységük mellett.

Egy másik étterem francia tulajdonosa, aki vietnámi feleségével telepedett le itt, és akihez a francia pirítós eredetét megtudakolni vágyva tértünk be (érdekes témák tudnak felmerülni a spontán beszélgetések közben)  például szörfiskolát működtet a parton.

A moteltulajdonosunk is minden kívánságunkra talált megoldást. Amikor például kerékpárokat akartunk bérelni, egyből tudta, hol keressük a tulajt.

A prospektus szerint a sziget körbekerékpározása 6 órát vesz igénybe, ezért mi – roppan logikusan 3 óra után indultunk neki a kerékpártúránknak. Amikor lakatot kértünk a kerékpárok lezárásához, a tulaj megnyugtatóan mondta, hogy lopásra van garancia. Károkozásra nincs, de a szigeten olyan becsületes emberek élnek, hogy kerékpárlopásra még elvétve sem kerül sor.

Így aztán bátran nekivágtunk, és keskeny utakon, gödrökön és nagy köveken egyensúlyozva, a két irányú motor- és furgonforgalmat figyelembe véve körbekarikáztuk, na nem az egész, de a fél szigetet. Ez már a chilei-ausztrál meccs után volt, úgyhogy amikor az egyik eltévedésünk során egy chilei párral konzultáltunk (akik szintén nem tudták, hogy hol is vannak pontosan), a meccs kimenete ellenére kölcsönösen biztosítottuk egymást a nagyrabecsülésünkről.

Együtt a csapat

Természetesen nem hagyhattuk ki a búvárkodást sem. Egyik reggel egy kis hajó várt bennünket a motel előtt, benne az összes szükséges felszereléssel, szemüvegek, pipák, békalábak, mentőmellények. Kivitt minket a tengerre, egy jól beetetett helyre (később még két hajó csatlakozott hozzánk, ugyanahhoz a bójához kikötve), ahol aztán „tessék, lehet beugrálni” felkiáltással szabadjára lettünk eresztve. Mivel még ez a tenger is a szörfözőknek kedvezett, elég szépen voltak hullámok. Ez leginkább nekem okozott problémát, mivel én pipa nélkül bámultam a halakat, így sűrűn fel kellett emelnem a fejem levegővétel céljából, és ilyenkor bizony többször is előfordult, hogy kaptam egy-egy nyelet sós vizet is. De még így is megérte, annyira szép volt a víz alatti világot – és az ügyesebbek víz alatti úszkálását – nézegetni. Vagy egy órán át bírtuk, aztán sorban lemorzsolódtunk, azaz hajóra szálltunk.

A csónakban ülők csak ennyit láttak

Utána még behajóztunk a mangrove erdőbe is egy körre, hogy teljes legyen az élvezet.

Egyik délután kitaláltuk, hogy szeretnék egy masszázst. Derék motelosunknak természetesen erre is volt megoldása, két órán belül (Láh = szicsasz = minek kapkodni) már ott is volt néhány energikus hölgy, akik azonmód, a kertben lehajítottak bennünket egy-egy napozóágyról, lehántották rólunk a ruháink legnagyobb részét, és vagy egy órán át szakszerűen megdögönyöztek. Kellemes félhomály, majd sötétségbe burkolózó pálmafák, a homokot nyaldosó hullámok zaja, felettünk a csillagos ég, s közben a kényeztető masszázs – hát igen, nem rossz dolog ilyesmit átélni.

Utolsó nap elindultunk sétálni a városközpontba, ahova – lévén a „város” csak egy picike település – pillanatok alatt megérkeztünk, sőt nem telt bele sok idő, hogy a másik végén el is hagyjuk a várost…

Érdekes volt gyalogszerrel látni azokat a helyeket, amelyek mellett tegnap biciklivel, és erősen az úthibákra koncentrálva haladtunk el.

Minden síron napernyő és (virág helyett) poharas vagy palackos víz

Végül némi további gyaloglás után, eljutottunk egy másik beach-re, ahol szintén voltak éttermek meg motelek, meg helyi járatú kikötő pont (azaz egy hely ahol nagyjából a partig kicsúszott a lapos fenekű hajó), meg banáncsónak, meg szörfiskola, meg…. Igaziból paddle boardozni szerettünk volna, de nem kerestük elég intenzíven a lehetőségeket, aztán végül inkább úgy döntöttünk, hogy járművet bérelünk, és elmegyünk a következő szigetre átívelő függőÍidig – amelyről Laci, természetesen, bele is ugrott a tengerbe. Maga az autóbérlés egyszerűen ment. Nagyjából elég volt csak elkiáltani magunkat, hogy de szeretnék autót bérelni, és már ott is állt előttünk az autó, sofőrrel.

Na, jó, nem egészen így történt, de tényleg csak körülforgattuk a fejünket, és már meg is találtuk a helyi Transport service dobogón hűsölő sofőröket, akik közül az egyik alkudozott, viszont egy másik fuvarozott aztán bennünket.

Mi is volt még? Eveztünk minikenuval,

próbáltunk sárkányt eregetni a tengerparton, minimális sikerrel,

 a tengerben gázolva sétáltunk reggelizni a parti kávézókba,

csodáltuk a tengeri fű ültetvényeket, a naplementét, a helyiek derűs és nyugodt természetét, figyeltük az árapály változásait…

Persze, tudom, itt sincs kolbászból a kerítés (zsírjára is sülne a nagy melegben), de amennyit láttam Baliból, és főleg Lembonganból, az teljes mértékben rajongójává tett.

Újabb tétel, az Ide még vissza kell jönnöm! listámon.

15. Bali – kényeztető szállodák

Ilyen úri módon ritkán utazom életemben. Rendszerint rokonoknál, ismerősöknél, Servas vagy Coachsurfing vendéglátóknál alszom, esetleg ifjúsági szálláson. Mivel különösebben nem vagyok igényes, nincs olyan emlékem, hogy valahol is nagyon rosszul éreztem volna magam a körülmények miatt.

Ugyanakkor, ha úgy adódik, hogy valami jobb helyre kerülök, lelkesen kiélvezem, megcsodálom annak is minden apró részletét. No itt Balin erre bőven volt alkalmam.

Kalandozásunk helyszínei: Denpasar, Blue Point Bay and Nusa Lembongan (a kék szaggatott vonal végén

Első két éjszaka Denpasarban, a fővárosban szálltunk meg egy elegáns szállodában. Megérkezésünkkor a taxi köré sereglettek a boyok (legalább kettő), kikapkodták a csomagtartóból és a kezünkből a táskákat, bőröndöket, és gurulós kocsin tolták be a szállodába. Tisztára, mint az amerikai filmekben! Amíg a bejelentkezés folyt alkoholmentes koktéllal, és nedves törlőkendővel kedveskedtek nekünk, ami a 30 fokos hőségben és a taxiban való zötykölődés után különösen jól esett.

A tetőn nyitott úszómedence volt, amelynek a széléről a tengerre láttunk – bármely pontjáról viszont a Dél keresztjére (persze csak sötétedés után, de mivel az egyenlítőtől 8 fokra délre voltunk, esténként ez elég hamar bekövetkezett). A Dél keresztjével egy régebbi kívánságom teljesült végre, mert már 2003-ban, Ausztráliában is nagyon fentem rá a fogam, de ott pont olyan időszakban és helyen voltam, hogy nem mutatta meg magát. Itt Balin, viszont teljes mértékben kiélvezhettem.

A svéd asztalos reggelit szintén a tetőn fogyasztottuk. A (nekünk) hagyományos sajt, felvágott, lekvár, joghurt, müzli választék mellett ázsiai ételek széles választéka is kellette magát, az elmaradhatatlan sült rizs és sült tészta (mindenhol másfajta alkotóelemekből, de mindenhol egyformán finoman), főtt és sült gombócok, tengeri herkentyűk, zabkása  – az ázsiaiak reggelire is inkább főtt ételt esznek. És akkor ott vannak még a gyümölcsök,  édességek és a különféle ivólevek.

4. repeta - ananász és egzotikus sütemények

Otthon, előkészítéssel együtt is negyed óra alatt végzek egy ízletes és laktató reggelivel, itt, ilyen lehetőségek mellett legalább egy órán át ettünk, beszélgettünk, relaxáltunk az étteremben. A kellemes hangulat fokozására néhány zenész egy xilofonhoz hasonló ütőhangszeren lágy dallamokat játszott.

Jó reggelihez szól a nóta

A szálloda szinte közvetlenül a tengerparton volt, csak egyetlen forgalmas utca választotta el a hosszan elnyúló, homokos strandtól. Az átkelést nagyban megkönnyítette, hogy amikor a boy meglátta, hogy a strandra igyekszünk, egyből kipattant az út közepére egy kis zászlóval, és feltartotta számunkra a forgalmat.

A strandról visszatérő vendégeket pedig ugyanez a boy figyelmeztette finoman, hogy a szállodába való belépés előtt kéretik a külső csapnál lemosni a homokot a lábukról.

Daniék valahogy elpöntyögték, hogy esküvőre jöttek ide Balira. Igaz, hogy ennek a szállodának még köze nem volt az egész ceremóniához, de a hír hallatán estére ez a kép fogadta őket a szobájukban:

Házasulandóknak kijáró romantika

Meg egy üveg pezsgő. Meg egy nagy tál gyümölcs. És még egy csokoládétorta is. Amiből persze mindannyian részesültünk. Amikor ugyanis meglátták, hogy mi vár rájuk az ágyon, egyből összetrombitálták az egész sereget, hogy mindannyian velük együtt csodálhassuk a szálloda kedvességét. Aztán amikor alaposan kiörvendeztük, csodálkoztuk, fényképeztük magunkat, nekiültünk, és végigkóstoltunk mindent.

Blue Pointon az egész szállodakomplexum az esküvőiparra épült, ennek megfelelően minden fehér volt, romantikus, rengeteg virág, tengerre néző úszómedence bárral és vastag, puha törölközőkkel, napozóágyak és filagória. Nagyon nagy volt a tisztaság – és nem csak a szállodákon belül. A lakott területeken mindenütt folyamatosan söpörtek, gyűjtötték az elhullajtott szemetet, a fákról lehulló leveleket, virágokat.

Az étteremből gyönyörű kilátás volt a szirtekre és a tengerre, a szörfösökre és a következő szirt oldalában megbúvó kis templomra. És persze a reggelire felkínált választék sem maradt el a „már megszokottól”.

Tea, tengerre néző kilátással

Meglepő módon viszont a fenti szállodák egyikében sem volt ruhaszárításra szolgáló eszköz. Azért nem írtam, hogy lehetőség, mert persze azért megoldottuk a dolgot, kiteregettük a zuhanyfülke ajtajára vagy a terasz korlátjára. De azért valahol a szívem mélyén úgy képzeltem, hogy egy tengerparton, ahol még saját uszoda is van, csak felmerülhetett volna a gondolat, hogy a kedves vendégek ott állnak majd a szoba közepén csöpögő fürdőruhákkal és nedves törölközőkkel, és esetleg szeretnék megszárítani valahol…

Ebből a szempontból a harmadik szállásunk, a Lembongan szigeti Yogi Beach motel vitte el a pálmát. 3-3 kétszemélyes kis bungalow, közöttük a tulajdonos lakásául is szolgáló recepció, bár és irodaépület. Minden bungalow előtt kicsi terasz (ruhaszárító állvánnyal!) paddal, asztalkával. A kertben napozóágyak, és a tenger itt ténylegesen a lábainknál hevert. Dagály idején egészen a kerítés alapzatát nyaldosta.

Éjszakai tengerpart

 A szállodásunk esténként vállára dobta a horgászbotot, kiballagott a kertből, leült a kerítés oldalába, és kifogta a család vacsoráját.

Olyan békés és nyugodt volt ez a kis paradicsom, hogy a második éjszakától fogva már a szabad ég alatt, a napozóágyakon aludtunk Laci bátyámmal. Egy szál lepedővel takarózva sem fáztunk, és még a szúnyogok sem zavartak. A tenger ott csobogott a közelben, az égen ragyogtak a csillagok - csoda szép élmény volt!