Nepál 17. nap / 14. túranap Kalopani (2535 m) - Dana (1400 m)

Megtett táv/Daily distance:  15 km

A nap fénypontja

Zsuzsa: Forgalmi dugó miatt néhány óráig nem volt forgalom az úton.

Orsi: Üldögélés este, a „banánligetben”

The best part of the day

Susan: Because of a traffic-jam, for some hours there was no traffc on the road.

Orsi: Sitting in the banana grove, in the evening.

Úgy tűnik, most kezdenek tartósan kiürülni az energiatartályaink. Reggel már nem ébredünk magunktól, ¾ 6 körül, hiába fekszünk le 8-fél 9 között. Viszont jóval kevesebb ruhadarabra van már szükségünk. Azért csak érződik lassan a kisebb tengerszint feletti magasság hatása. Reggel ugyan még rajtunk van a pehelykabát, de napközben aztán, több más réteggel együtt, szépen visszakerül a zsákba.

Annapurna Ciruit, Nepal

A fenyővel kevert lombos erdő zónából egyetlen nap alatt a szubtrópusi banánfák és bambuszok közé ereszkedtünk. Ismét megjelentek a gyíkok. A növényzet is színesedett, Zsuzsa lelkesen fényképezte a színpompás virágokat, hogy megörvendeztesse vele az otthoniakat.

A nap érdekessége volt, hogy kb. egy órával az indulás után dugóba keveredtünk. Azaz mi, gyalogosok, értelemszerűen nem, csak az úton fel- és lefelé haladó négy kerekű járművek. Egy teherautó ugyanis, roppant pechesen, pont ott kapott durrdefektet, ahol képtelenség volt kikerülni. Mivel pótkerekük nem volt, ahogy mi futtában diagnosztizáltuk, ezért mindenki szépen várt, amíg valahonnan megérkezett a felmentő sereg.

Így aztán kb. négy órán át zavartalanul haladtunk a szinte pormentes országúton, csak egy-egy motor húzott el mellettünk időnként. Felfelé, velünk szemben, egy darabig még jöttek autók, de elég gyorsan megszűnt a forgalom. Jóval később, amikor elértünk egy településre, láttuk, hogy egy rendőr a felfelé menő forgalmat egy üres telekre, bocsánat buszpályaudvarra tereli.

Amikor aztán megindult a forgalom, akkor viszont volt por bőven! Pláne, hogy a szél is ismét feltámadt. Viszont érdekes látványossággal szolgáltak az úton száguldozó  járművek. Az utak minősége, ahogy már korábban részleteztem is, katasztrofális. A szívem hasad meg a motorokért és SUV „terepjárókért”, amivel száguldozni próbálnak rajta. Kipörög a motor, csattan az alváz a kőhöz, tiltakozva nyüszög a rugózat, de a vezető nem törődik semmivel, fülig érő szájjal gyűri le a kilométereket.

Száguldó motorosok / Sweeping motobikes

Út közben szereztük be az infót, hogy Tatopani is igen drága, ráadásul tele is vannak a szállások. (Vannak ilyen felkapottabb települések.) Amúgy is előbb, terveztünk megállni, de így további indokunk is volt rá. A energiaszint csökkenés jele hogy nem csak reggelre nem állunk vissza friss állapotra, de délután is hamarabb kimerülünk, és út közben is több megállásra van szükségünk.

Danában benéztünk az első utunkba eső szállásra, de mivel nem volt rajtunk nyomás, el is vetettük mindjárt. Kívülről, valamilyen szinten, az egyszerű fogadók is vonzóak tudnak lenni, ami azonban a szobák megjelenésében már ritkán köszön vissza. Igy aztán, erőink felturbózására, megittunk egy kólát, aztán elballagtunk a következő szállóig (nem kellett messzire menni :-D ) Itt egy jóval kevésbé „rusztikus” szobát kínáltak, gázboileres forró vízzel. Ez fontos, mert a napenergiás maximum az első kettő fürdőzőnek biztosít meleg vizet. Ez viszont, ha be van kapcsolva, bárkinek.

Sajnos én még csak bárki sem voltam. A HOT SHOWER feliratú ajtó mögött csak zuhany volt, meleg (víz) egyáltalán nem. Ez persze már csak akkor derült ki, amikor meztelenre vetkőztem, és a meleg víz érkezésére várva kimostam az összes fehérneműmet. Úgyhogy villámgyors frissítő zuhanyt vettem, aztán irány vissza a szobába.

Zsuzsa ezek után már reklamációval kezdte, és őt a szomszédos fürdőszobába küldték, ebben volt elhelyezve a boiler, amit be is kapcsoltak neki. (Bár amikor én mentem zuhanyozni, akkor is éppen arra járt valaki, és megkérdezte, hogy fürödni indulok-e. Ezek szerint csak a társalgás kedvéért tette fel a kérdést.)

Amíg a vacsoránkra vártunk, megnéztük a boltot is (all in one – üzlet, szálloda, étterem), amelyik szintén már inkább a helyiek igényeihez igazodott. Hirtelen egészen más stílusú – és minőségű – ruházati cikkeket, olcsóbb édességeket, és jóval több iskolaszert kínáltak, mint a korábban.

A házak ismét színesednek. Megjelent a vilagoskék és rózsaszín. Hurrá, visszatértünk a melegebb éghajlatra. De csak színben, a hőmérséklet estefele még mindig erősen lesüllyed. Leggings, vékony nadrág, zokni, hosszú ujjú felső, pulóver és pehelykabát volt rajtam, még a kapucnit is a fejemre húztam, amíg a banánfa ligetben a vacsoránkra vártunk.

Dana, Nepal

Zsuzsán ma reggel ismét kijöttek a magassági rosszulléttel kapcsolatos tünetek, de a kb. 1200 m-es szintcsökkenés helyre hozta. A vacsorát továbbra is megosztva esszük, és utólag még kipótoljuk egy kis csokis keksszel. Nem pilótakeksz, de mégiscsak egy kis kényeztető édesség.

Nepál 16. nap / 13. túranap Marpha (2670 m) – Kalopani (2535 m)

Megtett táv/Daily distance:  20 km

A nap fénypontja

Zsuzsa: Nem volt biztos, de végül csak elértünk Kalopaniig.

Orsi: 1. Találtam egy ammoniteszt. 2. Egy fiatal, erős, ausztrál fickó mély átéléssel mondta: Utálom ezt a hátizsákot!

The best part of the day

Susan: Arriving to Kalopani, after some uncertainty.

Orsi:1. I have found a piece of ammonites. 2. A young, strong, Australian guy told us with deep empathy: „I hate this backpack!”

Szint:  2535 m

Indulás: 7:22

Érkezés: 17:24

Vacsora: … NPR).

Szállás: … NPR/szoba/éj

A helyben elköltött reggeli miatt megint későbbre esett az indulás. Igaz, későn is ébredtünk, 6 után. A mulatozás tegnap viszont csak kb. 10-ig tartott. Mondtuk is reggel a tulajnak, amikor kérdezte, hogy nem zavartak-e nagyon, hogy egy magyar este 10-kor még szinte bele sem kezd.

Ma a poros országút helyett a turistaösvény mellett döntöttünk. Azt reméltük, hogy a folyóvölgyet követi. A völgyben egy fő- és sok kis mellékágban folyt a folyó. Közte kavicságy, amiben roppant szerencsével találtam egy kis darab amminiteszt is. A szuvenir boltokban mindenfelé árultak hasonlókat (na, jó, sokkal épebbeket), és mondták is, hogy itt helyben találják, de már a súlya miatt sem akartam venni. Viszont, ha már ott kelleti magát a lábam előtt, mégsem hagyhatom ott!

Valószínűleg ezért kellett, a jelzést szem elől tévesztve, erre mennünk. Mert nem sokkal ezután a fősodor végleg utunkat állta. Miközben visszafelé mentünk, láttunk néhány turistát, akik éppen bevágtak az erdőbe. Egy kitaposott mellékösvényhez jutottunk, úgy látszik, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik elkevertek errefelé. Az erdőben aztán egy elágazásnál megint a rosszabbik énünkre hallgattunk, és a folyó felett egy olyan kitett csapásra jutottunk, hogy inkább sürgősen visszafordultunk róla. Ha már eddig nem kellett kockázatos helyeken járnunk, ne pont most kísértsük meg a sorsot, hogy leesünk-e vagy sem.

Igazi turistajelzés /Sign made by a tourist

A másik irányba vezető nem-igazi-ösvény is eszementen meredek volt, de az legalább az erdőben ment felfelé toronyiránt, amíg végül elérte a jelzett túrautat. Nagy bánatunkra az is erősen felfelé tartott. Aztán meg meredeken le. Hiába írja az útikönyv, hogy laza, szintes úton haladunk...

Változik a vegetáció. Először az volt újdonság, hogy végre ismét látunk bokrokat, fákat. A fenyők közé egyre több lombos fa is keveredik – de azért a melegebb hőmérsékletet még nem igazán érezzük. Egy szakaszon összedobált kövek, kidőlt fák mindenfelé, alighanem még a 2015-ös földrengés okozhatta, és azóta sem jutott idő rá, hogy igazán megtisztítsák az ösvényt.

Ahol a völgy kiszélesedett, és kicsit megemelkedett a folyószinttől, apró településen mentünk át. Csak pár házból állt, de legalább kettő ebből is guesthouse volt. A többiek, látszólag, a kertből meg az állataikból élnek.

Ha feltámad a szél / When the wind is blowing

Bár elhatároztuk, hogy legkésőbb 5-kor mindig leállunk, a körülmények időnként közbeszólnak. A következő, kicsit nagyobbnak mondott faluban terveztünk megszállni, de úgy tűnik, sikerült kifognunk (talán) az egyetlen olyan települést, ahol nem kínáltak szállást. Így hát továbbvonszolódtunk Kalopaniig, ahol szinte mindjárt a falu szélén egy roppan elegáns szállodára bukkantunk. 

Kalopani, Nepal

Mivel a szállás itt sem tűnt sokkal drágábbnak a többi helynél, maradtunk. A zuhany, WC csempézett volt (talán az egyetlen ilyen, amit Kathmandun kívül láttunk), tükörrel, meleg vízzel. A társalgóban puha, bőr ülőgarnitúra, súlyos, faragott asztalok és székek – de fűtéssel itt sem szolgáltak.

Az étlapon, a megszokott menütől eltérően, különlegességeket is kínáltak. Lasagna, gnocci és más egzotikus ételek kellették magukat. Még sültcsirke is, amiről Zsuzsa álmodozik napok óta. Az én favoritom, amióta tegnap megcsapta valami hasonló illat az orromat, a húsleves. Mivel azonban az árak is igen magakelletőek, például egy adag Tandori csirke 3000 rúpia volt, így megmaradtunk a szokásos levesnél és sült rizsnél, de egy lasagnát azért megengedtünk magunknak. Nem voltam elájulva tőle. Szerintem teljesen almáspite íze volt. El is döntöttem, hogy maradok inkább a helyi ételeknél, azokat sokkal finomabban tudják elkészíteni.

Nepál 15. nap / 12. túranap Kagbeni (2800 m) – Marpha (2670 m)

Nepál 15. nap / 12. túranap Kagbeni (2800 m) – Marpha (2670 m) november 5.

Megtett táv/Daily distance:  18 km

A nap fénypontja

Zsuzsa: gombaleves (24 óra alatt 3 adag)

Orsi: Marpha szűk utcácskái

The best part of the day

Susan: Mushroom soup (3 portion in 24 hours)

Orsi: The narrow, little streets in Marpha

Szint:  2670 m

Indulás: 7:30

Érkezés: 15:00

Vacsora: … NPR).

Szállás: … NPR/szoba/éj

Reggel korán akartunk indulni, de a szobaárhoz kötelező volt a reggeli. Tegnap a séta előtt megrendeltük a vacsorát, és percre pontosan meg is kaptuk, így bíztunk benne, hogy a reggelivel is ugyanez lesz a helyzet. Sajnos, nem így történt, amikor fél 7-kor megjelentünk az asztalnál, kiderült, hogy még el sem kezdték készíteni. Ez aztán jó 40 perc késést jelentett az indulásnál. Mióta így lelassultunk, igyekszünk a korai indulással rásegíteni arra, hogy nagyjából tartani tudjuk a tervezett útszakaszokat.

A másik lehetőség erre az országút, amely általában rövidebben vezet, mint a turistáknak szánt erdei ösvény, Igaz, poros (nagyon is), és folyton figyelni kell a buszokra, dzsipekre, motorokra, viszont nem kell plusz távokat és szinteket megtenni. Ez a fájó lábammal nyomós érv, és hát a zsák is beleszól a döntésbe. 15 kg az csak 15 kg. Érdekes, hogy mennyit számít már néhány ruhadarab is. Amikor minden meleg cuccunk rajtunk volt, jóval könnyebben vettük a zsákcipelést. Most gyakran csak azért kell megállni, hogy pihentessük a vállunkat.

Jomsom sokak végcélja a hágó után. Repülőtere van, és legalább hat különböző légitársaság irodáját láttuk. Gondolom, a többség charter járatot üzemeltet. Láttunk egy gépet is, max. 10 fős lehetett.

A kikövezett utcákon sok a bolt és a szolgáltató. Fodrász, kozmetika, mosoda – civilizációs igények. A hágón túl a túrafelszerelést kínálgató üzletek voltak túlsúlyban. Manangban még gyorsan ajánlkozott egy cipész. Itt a másik oldalon pedig már nagyobb a kereslet a túrafelszerelés, vagy legalább a ruházat regenerálására. A zsebkendőtől a pehelykabátig mindent kimosnak, és megszárítanak, és mindennek megvan a szabott ára.

Teljes szépségápolási kínálat / "A complete solution for beauty"

A városka végén, nagyjából szemben a repülőtérrel, egy katonai iskola van, hegyimentők számára, hatalmas alapterületen. A kapuban őrt álló kiskatona lelkesen beszélgetett egy arra járó civil ismerősével. A bejárat két oldalán, mint szinte mindenhol errefelé, sárga virágból készült dísz, szép rézkorsóban. Fényképezni persze tilos.

Jomsomról azt sikerült még előzetesen megtudni, hogy nagyon magasak itt a szállásárak. Egy szobáért akár 1500 rúpiát is elkérnek (eddig a legdrágább helyen 300-at fizettünk), és a nagy kereslet miatt kapnak is. Az okos turista viszont egyszerűen tovább sétál a következő faluba, ahol már ismét minden a normál kerékvágásban üzemel.

Marpha előtt visszatértünk a turistaösvényre, ami kőkerítéssel elkerített szántóföldek és veteményesek között vezető, keskeny kikövezett utacska volt. A szálláshelyet, Rita Guesthouse, még tegnap ajánlották a holland beszelgetőpartnereink, akik előző éjszaka aludtak itt. Zsuzsa elment tudakozódni, én meg a hátizsákokra vigyáztam, miközben ott zajlott előttem a falu mindennapi élete, mint egy National Geography filmben. Volt időm szemlélődni, mert elég sokára került elő. Megnyugtatott, hogy nem a szálloda van ennyire távol, csak mindjárt beszélgettek is egy jót a tulajjal.

Igaz, először nem akart szobát adni Zsuzsának, mert nepáli vendégeket várt, akikről tudja, hogy mulatósak, és félt, hogy zavarni fog bennünket a zaj. Ha tudná, hogy csak leteszem a fejem a párnára, és már alszom is! Zsuzsa meg esténként zenehallgatással csendesíti le a gondolatait, s a füldugó miatt ő sem érzékeny a külső zajokra. A Kékszakállú herceg vára, Don Giovanni, Mozart Requiemje ráadásul hatékonyan ellensúlyozza a napi fáradtságot is.

Rita Guesthouse, Marpha, Nepal

A saját fürdőszobában csak langyos víz csordogált. A szoba nagyon hideg volt . Vagy csak én voltam kimerült? Nem tudtam rávenni magam a fürdésre. Helyette uzsonna gyanánt megettünk egy szórt almáspitét, amire Zsuzsa már olyan régóta fente a fogát. Mellé teát és gombalevest fogyasztottunk. Csak összeillően :-)

Utána sétára indultunk a faluba. A főutca tele van szuvenír boltokkal. Szőtt táskák, ponchók, sálak, a bolt belsejében színes, nagy formátumú ékszerek, féldrágakövekkel.

Minden közvetlenül az utcára nyílik, a boltok, a szállodákhoz csatolt éttermek, a lakószobák, a cipészműhely, meg az istállók is. A funkciók gyakran összemosódnak. A bolt vagy étterem egy légtérben van a lakással, vagy csak egyetlen ajtó választja el a kettőt egymástól. A bolt általában a lakás első szobája, teljes átjárással a többi lakrész felé. Aki árul, annak itt zajlik az élete. Szoptat, vacsorázik, esetleg kézműveskedik, miközben a betérő vásárlókra vár.

Sok jó ember szűk helyen is elfér /Narrow streets in Marpha, Nepal

Az utcák szűkek, de egy kis jóindulattal mindenki elfér. A túramotoros, a hatalmas bálát cipelő néni, a fényképezőgépébe bámuló turista, még a mezőről hazatérő juhnyáj is. A kutyák az utcán sétálva bekukucskálnak a házakba, senki nem kergeti el őket. Szép, egészséges kinézetük van, látszik, hogy szeretik őket az itteniek. Sokáig követett bennünket egy rókavörös példány, de sajnos olyan fáradt voltam már, hogy nem volt erőm megállni, és elővenni a gépet.

Közvilágítás itt sincs. Ahol már nincsenek boltok, hogy némi világosságot szolgáltassanak, ott teljes a sötétség. A negyedhold és a csillagos ég azért elég fényt ad. Persze csak ha nem jön éppen egy motor szembe, hogy elvakítsa az embert. 

Érdekes, mennyire bíznak az itteniek az emberekben. A boltok ajtaja tárva-nyitva, néha elő sem kerül a tulaj, hiába vár rá az ember. Hasonló a helyzet a szállásokon is. Az ebédlőben, a pultnál ott van kirakva keksz, kóla, tonhalkonzerv, mindenféle, és egész estére ott hagyják a vendégeket egyedül. Jó egy ilyen bizalommal teli légkörben élni.

Nepál 14. nap / 11. túranap Charabu (4230 m) - Muktinath – Kagbeni (2800 m)

Megtett táv/Daily distance:  12 km

A nap fénypontja

Zsuzsa: jól kinéző, meleg takarók

Orsi: Muktinath hangulata, a vidám turisták, a nyüzsgés

The best part of the day

Susan: nice looking, warm blankets

Orsi: the atmospere of Muktinath, the happy tourist, the milling around

Indulás: 7:22

Érkezés: 15:45

Vacsora: … NPR).

Szállás: … NPR/szoba/éj

Utólag visszagondolva, már tegnap is szeles volt a lefele út, de nem értünk rá az időjárással foglalkozni, volt elég bajunk anélkül is. Éjszaka viszont arra ébredtünk, hogy nagyon dudál a szél. Igaz, hogy maga a tetőszerkezet kialakítása is olyan volt, hogy ráerősített a hangra, de ezzel együtt is szembesülnünk kellett a szomorú ténnyel, hogy bizony hideg szél fúj odakint. Mivel tudtuk, hogy az árnyékos hegyoldalon fogunk menni, ismét a teljes tegnapi ruházatunkat (lényegében a teljes ruházatunkat) magunkra kaptuk.

Lássuk csak: aláöltöző (nadrág és felső), vastag nadrág, azon esőnadrág (szélvédő és hőszigetelő). Hosszú ujjú póló, ing, két pulóver, pehelymellény, pehelykabát, vastag szélálló esőkabát. Sál, téli sapka, kesztyű. Tegnap a mellény kivételével a teljes felszerelés végig rajtam volt. Ma, amikor végre átértünk a napos oldalra, több réteg is hirtelen lekerült rólunk. De azért reggel, indulásnál még nagyon jól esett.

Muktinath, Nepal

Kb. 1 óránkba került, amíg világosban eljutottunk Muktinathig. A jelzés sem volt egyértelmű, de ez fényes nappal sokkal kisebb gondot jelentett. Mindenesetre utólag is örültünk neki, hogy előző nap utunkba került az a pár házacska.

Muktinathban hirtelen visszatér a civilizáció. Innen már ismét vezet igazi országút(nak kinevezett út) lefelé. Mivel egy híres hindu templom is van itt, óriási a vallási turizmus. A település utcáin egymást érik a turistabuszok, a túramotorok (milyen remekül lehet bőgetni őket!), a bérelt dzsipek, a menetrendszerű buszok. Az idelátogatók zöme már nepáli és indiai. A hágó felől érkező turisták hamar tovább is mennek, és sokan a következő városkában, Jomsomban, már repülőre is szállnak. Megmászták a hágót, minek strapálnák magukat az út hátralévő részével. Az utcán hömpölygő emberáradat már nem bakancsot és szélkabátot visel, hanem ismét a színpompás helyi viseletekben hullámzik fel-alá.

Muktinath, Nepal

Francia Riviera, nepáli módra / French Riviere, Nepalese-wise

Igazi turizmusra épült település. A hegyről úgy nézett ki, mintha egy hatalmas iparnegyedhez közelednénk. Félkész szürke épületnyúlványok mindenfelé. Közelebbről aztán kiderült, hogy építkezési lázban van az egész város, egymást érik a szállodák, de ezek az új épületek is annak készülnek. Itt minden a turizmusról szól. Rengeteg az utcai árus, szinte minden második bolt előtt van egy kirakott asztal helyi szőttesekkel, kasmírsálakkal, Thorung La feliratú kötött sapkákkal és réz szobrocskákkal.

Itt készülnek az eladásra szánt sálak / Hand-loom for weaving scarves for sale

Összevont reggeli-ebéd címén kihasználtuk a netet, és gyorsan tájékoztattuk otthon maradt szeretteinket, hogy szerencsésen túléltük a hágómászást. Aztán tiszta lelkiismerettel nekiestünk a szárított gombalevesnek és a mousakának, ami gombás, sajtos paradicsomos krumplit takart. Finom volt.

Mousaka

Az előző napi kalandok után az úton mentünk Kagbeni felé. Rettentő poros. Az országút csak be van vágva a hegy oldalába, semmi kövezés, pláne aszfaltburkolat. (Igaz, most építik az út mentén a vízelvezető csatornát). Esős időben jól kijárják a buszok az utat, úgyhogy mély árkok jelölik a nyomvonalakat, amikben azonban nagy darab kövek éktelenkednek, az út többi részéhez hasonlóan.

Itt motorral közlekedni legalább olyan extrém sport, mint a bunji jumping vagy a felhőkarcoló mászás. Láttunk néhány esést is, de rendszeresebb, hogy csak kifarol a motor, és még időben meg tudják állítani. Ilyenkor (vagy ha esze van, már előbb) az utas leszáll, és előre sétál odáig, ahol már megint kissé simább az út. A vezető meg lassúbb tempóba próbál meg ismét átjutni az akadályon (ami rendszerint vízátfolyással is párosul, csak hogy még izgalmasabb legyen a történet).

Persze ez azt is jelenti, hogy ha jön egy (vagy több) motoros, esetleg autó vagy busz, akkor a gyalogosnak félre kell húzódnia – már, ha éppen van hová. Mert azért annyira nem szélesek az utak. Hajóvonták találkozása sok helyen tilos. Vagy csak mi hisszük. Ahol azt gondolnánk, hogy egy kocsi is alig fér el, ott ők ügyesen elevickélnek egymással szemben. Aki nagyon türelmetlen az néha előzni is megpróbál, ami szintén izgalmas látványt nyújt időnként.

Közben ismét feltámadt a szél. Nem elég, hogy a port kavarta, de olyan erős volt, hogy időnként zsákostól megdobott. Kemény munka volt a haladás. Még szerencse, hogy közben volt néhány alkalom egy kis spontán pihenésre. Például, amikor egy csoport fiatal motoros megkért, hogy … fényképezzük le őket? Nem nyert, minket akartak lefényképezni magukkal! Ilyet eddig még csak Kína belső részein tapasztaltam. Nepálban eddig úgy tűnt, hogy van elég turista ahhoz, hogy ne legyünk érdekesek.

A falu szélén kerestünk szállást, hogy másnap kevesebbet kelljen visszafelé, az országútig gyalogolni. Csuda egy elegáns helyre kerültünk. Itt már ügyeltek a társalgó dekorációjára is, és ígértek fűt-fát – de a „hot shower” legfeljebb melegecske volt, és a wifi is csak hébe-hóba működött.

Viszont miénk lehetett a „legutolsó” üres szoba. Még konnektor is volt benne, bár használni nem sikerült, valami baj lehetett a csatlakozással. Sebaj, úgyis várni kellett a kajára, közben a telefonokat is töltöttük.

Itt is akadt beszélgetőpartner. Egy holland család, apa két huszonéves fiával. Az idősebb fiú már évek óta Ázsiában él, hol ebben, hol abban az országban, most éppen Kambodzsában, a saját szállodájában dolgozik (egy társával üzemelteti). Ő is szakács, mint a belga férfi, akivel a hágó előtt beszélgettünk. Számára ez bizonyára általában is megkönnyíti a munkaszerzést, ugyanúgy, ahogy az angolok, amerikaiak, is mindig találnak maguknak nyelvtanári állást, ha pénzre van szükségük.

Kagbeni, Nepal

Lesétáltunk a faluba. Az országútról egy középkori francia templomra emlékeztető épület hívja fel magára a figyelmet, magában a faluban viszont ez már annyira nem szembeötlő, hogy alig találtuk meg. Az egész falu dimbre-dombra épült, a sok szinteltolódás és a keskeny utcácskák miatt minden egymásra települ, az erőd (mert végülis az volt) alig válik el a többi háztól.

Muktinathban még sima földút vezetett a városon keresztül, itt viszont – és innentől lefele Naya Pulig, ahol elhagytuk ezt a területet – szinte minden falu főbb utcái és a kivezető utcák is egész sokáig terméskővel vannak kirakva. Ez önmagában is nagyon rendezett külsőt biztosít egy-egy településnek.

 Sok a boltocska, de már nem minden a turistákról szól. A vegyesboltok kínálatában megjelennek a hétköznapibb dolgok, lencse, rizs, iskolai füzet, gyerekruha. Úgy tűnik, itt állandóbb életformára rendezkedtek be, nem csak a turistaszezonban laknak itt.

A lábam egyre jobban fáj. A dolog úgy működik, hogy már egész rövid, akár fél perces pihenő után is nem tudok ráállni, kell neki 20-30 kísérletező lépés, amíg a fájdalom eltompul valamelyest, és elindulhatok – lassan, óvatosan figyelve arra, hogy hová is lépek.

Lelkesen használom a túrabotokat. Valamelyest segítenek a súly átvételében, és az egyensúly megtartásában is, amire olykor nagy szükség van. Már máskor is megfigyeltem, hogy minél óvatosabban igyekszik menni az ember, annál könnyebben kibillen az egyensúlyából. Amikor csak zsigerből teszi egyik lábát a másik elé, akkor a teste magától is pontosan tudja, mit kell csinálnia.

Ez a lábfájás az egész további utunkat meghatározta. A sebességünket most már ez lassította, viszont pihenni nem nagyon akaródzott, mert utána még fájdalmasabb volt az indulás. Út közben eddig is főleg az ösvényt néztem, de most már szinte egyfolytában lefelé fordítottam a tekintetemet, hogy elkerüljem a kiállóbb köveket.

Kellemes változatosság volt, ha hosszabb időre megálltunk valahol, és lekerült a hátizsák a hátunkról. Zsák nélkül a lábfájás is elviselhetőbb volt, jóval felszabadultabban tudtam élvezni a látványt. Például az esti falunézéseket – mindig szeretem figyelni, hogy milyen az élet máshol, mit a hasonlóságok, különbségek, mi az, ami figyelemfelkeltő vagy mosolyra derít.

Kőkerítéssel védett szántóföld / Fieldland with stone fence

Nepál 13. nap / 10. túranap Thorung Phedi (4450 m) – Thorung La (5416 m) – Charabu (4230 m)

Megtett táv/Daily distance:  13 km

A nap fénypontja

Zsuzsa: Bach H-moll miséje az út elején, amikor még nem voltam rosszul

Orsi: a kavics, amit a hágó tetején kaptam fel, emlékül

The best part of the day

Susan: Mass in B minor by Johann Sebastian Bach at the beginning of the day, when I did not feel faint yet.

Orsi: the piece of rock, I picked up at the top of the pass, as a memory

Szint: 5416 m (hágó) / 4230 m

Indulás: 6:00

Érkezés: 17:50

Vacsora: … NPR).

Szállás: … NPR/szoba/éj

Érik kellemes meglepetések az embert. Azt gondoltuk, a hajnalban indulók biztosan felébresztenek bennünket is, de nem ez történt. Lehet, hogy teljesen zajtalanul közlekedtek. Esetleg remek volt a szobánk hangszigetelése. Csak harmadik, valószínűtlen lehetőségként említem, hogy talál olyan fáradtak voltunk, hogy ágyút is dörgethettek volna a fülünk mellett :-D Legalábbis, ha engem veszünk. Zsuzsa rosszabb alvó, de azért a pihenőidőt ő is kihasználja.

6 órakor, amikor elindultunk, még éppen csak pirkadt. Annyi fény azért már volt, hogy láttuk az ösvényt magunk előtt. Meredek hegyoldalban kapaszkodtunk felfelé egy szerpentinen. Egy darabig egy cseh csoporttal és a holland „ismerőseinkkel” kerülgettük egymást. Három testvér, egy nő és két férfi, olyan korombeliek lehettek, és az egyikük fia, akit, mint mesélte, támasznak és biztosítéknak szerveztek be maguk mellé. Az egyik férfinak valami baj volt a lábával, így összességében nagyjából egyforma volt a tempónk. A nő a vezetővel, apa a fiával sokszor előre mentek, aztán bevárták a testvérüket, aki lassan, de kitartóan haladt a maga sebességével.

A High Camp-nél, amely már tényleg a legutolsó állomás ezen az oldalon, végül feladta, és mégis lovat bérelt a hágón való átjutásra. A csehek is hamarabb összeszedelőzködtek mint mi, így aztán innentől már mi voltunk a sereghajtók.

A javaslatoknak megfelelően igyekeztünk rendszeresen inni, de ezt nem segítette az a tény, hogy a ruhák közé bújtatott palackokban megfagyott a víz nagyobb része.

Téliesítve / Winterized

Zsuzsa nehezen bírta a magasságot. Az első szakaszon még segített neki Bach H-moll miséje, de aztán elkapta a hegyi betegség. Egy idő után már pár lépésenként meg kellett állnia, vagy le kellett ülnie pihenni egy kicsit. A gyengeség mellé még fejfájás és hányinger is társult, de nem volt hajlandó visszafordulni. Minél feljebb mentünk, annál erősebb volt az érve, hogy most már mindjárt odaérünk, és onnantól lefelé visz majd az út – ami, mint tudjuk, a magashegyi betegség legjobb gyógymódja.

Sajnos, ahogy ezt a manangi doktor, beszélgetés közben említette nekünk, ez a hágó igen trükkös helyen van. Legalább háromszor-négyszer úgy tűnik, hogy most már biztosan az lesz az, ott, kicsit távolabb, aztán amikor az ember elér a megfelelő pontra, akkor látja, hogy nem, még bőven van előtte felfelé kapaszkodás. És persze az ilyen csalódások nem segítik az erőnlét szinten tartását.

Útban a Thorung Lára / On the way to Thorung La

Közben egyre több nepálival találkoztunk, akik már visszafelé jöttek. Úgy tűnik, sokan vették igénybe a lovas közlekedés lehetőségét a hágóig, ahonnan aztán ismét gyalog folytatták az utat. Ezek a hordárok eleinte még kérdezgették, hogy hogy vagyunk, de ennél mélyebben nem mentek bele a témába. Mivel nem mutattuk jelét, hogy ki akarnánk bérelni a szolgálatukat, mentek is tovább.

Aztán egy idő után, már nem kérdeztek semmit. Ezt mi pozitív jelnek vettük, mondván, olyan közel van már a hágó, hogy nem érdemes ennyi időre szolgáltatást kínálni. Hát, lehet, hogy nepáli szemmel (és kondícióval) közel volt, de a mi tempónkban még jó három óra.

Közben találkoztunk egy kis öreggel is. Reggel elismerésre méltó tempóban húzott el mellettünk, felfelé a hegyen, egy tarisznyaszerű kis zsákkal a hátán. Amikor másodszor találkoztunk, már visszafelé jött. Kérdeztem, hogy milyen messze van a hágó. Eddig mindig csak azt a választ kaptuk, hogy ó, itt van a hegyen túl. (Jó, jó, de melyik hegyen?) Ő viszont elővett egy kis noteszt, amelybe pontosan le volt írva, hogy mikor érte el a különböző pontokat, például a menedéknek épített fabódét, ahol éppen álltunk, és a hágót. Így legalább arról pontos fogalmunk lehetett, hogy neki mennyi ideig tartott az út. Az ő 50 perce alapján mi nyugodtan megsaccoltunk magunknak 2 órát.

Hol az ördögben van már az a hágó?! / Where the hell is that pass ?!

Maga az út, a folyamatos emelkedésen túl, nem volt vészes. Itt tényleg normál ösvény volt, ahol kényelmesen elfért két ló is egymás mellett, szépen kiépített híd a patak mellett, szélesen elterülő hegyoldal. Ahogy mondták is, nem veszélyes, csak nagyon fárasztó, és beláthatatlan, hogy mi van még előttünk.

Az idő szorítását is éreztük. Tudtuk, hogy bármilyen fáradtak vagy gyengék vagyunk is, muszáj még a lefelé utat is megtenni, ha nem akarunk a szabad ég alatt éjszakázni. Az egyetlen reményünk némi bizonytalan információ volt arról, hogy kb. 1800 m-rel lejjebb van valami apró település, ahol végszükség esetén lehet szállást találni. De addig még el is kellett érni.

Minden mesében szerepelt, hogy a hágón van egy teaház. Európai szemmel valahogy úgy képzeltük, hogy ez egy csicsás épület, nagy üvegablakokkal, ahonnan a „győztesek” forró tea mellől figyelik a később érkezőket. Ehelyett egy minden eddiginél egyszerűbb kis faépítménnyel találtuk magunkat szembe. És a várva várt táblával: Gratulálunk, Ön sikeresen elérte a Thorung Lat.

Thorung La, Nepal - 5416 m

Fújt a szél, szorított az idő, Zsuzsa rosszul volt, sőt már én is kezdtem érezni a hányingert, így nem volt ünneplés, nem volt diadalmenet. Egy gyors fénykép a táblánál, felkaptam az első kavicsot, ami a kezem ügyébe akadt (ezt megígértem magamnak), és már indultunk is lefelé. 

Gratulálunk a sikeréhez! / Congratulation on your success!

A teaház őrzője ránk nézett, látta, hogy nem leszünk fogyasztói, így aztán a vállára kapott egy lapátot és egy csákányt, és elballagott az ösvényen. Mire utolértük, már bőszen vágta ki a földkockákat egy horpadásból. Talán valami tőzegszerű lehetett, vagy felhalmozódott állati ürülék, amit fűtésre gyűjtött – másra nem igen tudtunk tippelni.

Zsuzsa fáradtsága és a hányingerünk nem akart olyan mértékben csökkenni, ahogy reméltük, így lefelé is csak vonszolódtunk. A lábfájásom, ami már napok óta időről időre előjött, erősödött. Felfelé kapaszkodva, amikor az volt a fő gondom, hogy Zsuzsa vajon meg tudja-e csinálni, vagy mégis vissza kell jutnunk valahogy sürgősen az előző szállásra, nem értem rá ezzel foglalkozni, de most, hogy már csökkent a nyomás, rájöttem, hogy elég komoly a helyzet. A jobb lábam sarkának a párnarésze alatti csont kezdett begyulladni, ami fájdalmassá tett minden lépést, főleg lefelé. De ez persze nem változtatott azon a tényen, hogy még meg kellett tenni egy csomó kilométert és szintet.

Nagyon megörültünk, amikor a távolban megláttuk Muktinathot. Annál kevésbé annak, hogy még órák múlva sem akart közeledni. 3000 méter felett a hegyek szinte teljesen kopaszok, még talajmenti növényzet is alig akad. Messzire el lehet látni, az út viszont nem légvonalba vezet, így aztán kanyar kanyart követ, és a távolság mégsem csökken. Közben lassan esteledett is. 

Már 5 óra volt (Muktinath még mindig a messze távolban), amikor egy félreérthető útjelzés alapján egy jelöletlen ösvényre tévedtünk. Egy idő után kiderült róla, hogy tulajdonképpen nem is ösvény, hanem nyaktörő, keskeny és meredek kecskecsapás, de akkor már annyira szorított az idő, hogy csak abban bízhattunk, hogy sötétedés előtt mégis csak eléri az igazi utat. Ott még el lehet botorkálni egy zseblámpa fényénél, de ez az ösvény a vége felé még világosban is elég veszélyes volt.

¾ 6-kor sikerült visszakanyarodnunk az útra, és megláttunk egy házcsoportot is. Teljesen kihaltnak látszottak, de azért megpróbáltuk a szerencsénket, és kiderült, hogy egy a három közül nyitva van. Igaz, hogy az eddigi legszerényebb szállásunk lett, de ki törődött vele. Örültünk, hogy sötétedésre fedél van a fejünk felett (egyedül, a gyorsan előretörő sötétségben, a kopár hegyek között, biztos szállásra igyekezve - Fable Álomhajszájának éjjellényei jutottak az eszembe).

Kaptunk vacsorát is. Mivel a lefelé úton engem is elkapott a hasmenés, én csak chapatit ettem sajttal és citromos teát (citromporból). Zsuzsa a megszokott kínálatból választott.

Kértünk egy második takarót, sőt, amikor a nő, aki kiszolgált bennünket, hazament (de hol volt ez a haza? Mi közel-távol nem láttunk máshol házakat), még a szomszéd szobából is elraboltuk a takarókat, hogy magunk alá terítsük. Valószínűleg a kimerültség is okozta, hogy ennyire fáztunk.

Készülődés a lefekvéshez. A bakancs lejön, de a többi marad!
Going to bed, without boots, but totally dressed

Volt még egy lakója a szállásnak, egy fiatal srác, akit csak annyi időre láttunk, amíg elmondta, hogy szerencsések vagyunk, mert ez az egyetlen szálláslehetőség itt, aztán el is tűnt a szobájában. Mivel a másnapi terve a hágó megmászása volt, és mi már tudtuk, mi vár rá, nem vettük rossz néven tőle. Lefelé ereszkedni is gyilkos volt ezen az 1800 méter szinten, milyen lehet akkor felfelé!

Örültünk, hogy mi már túl vagyunk a túrának ezen a részén. Az 5 órásra mondott felkapaszkodást mi 7 óra alatt tettük meg, az ereszkedés, ami elvileg Muktinathig 4 óra lett volna, nekünk egy jóval rövidebb szakaszra 5 óra volt. De megcsináltuk!