Nepál 7. nap / 4. túranap Bagarchhap (2160 m) – Chame (2710 m)

Megtett táv/Daily distance: 14 km

A nap fénypontja

Zsuzsa: Chame atmoszférája

Orsi: a család nőtagjai a kályha körül, egy 14 napos kisbabával

The best part of the day

Susan: the atmosphere of Chame

Orsi: women of the family, around the stove, with a 14 day old baby

Szint: 2710 m

Indulás: 6:30

Érkezés: 15:45

Vacsora: gombaleves - 250 NPR, sajtos sült rizs – 450 NPR

Szállás: ….NPR/szoba/éj

Az Annapurna Circuit elvileg végig jelölve van piros/fehér turistajellel. Gyakorlatilag a jelek általában ott vannak a stratégiailag fontos pontokon, olykor a következő fontosabb települést jelző táblával együtt, esetleg csak a tábla, vagy egy sziklára festett nyíl a településnévvel, mint útmutatás. Néha viszont pont ott hiányzik minden információ, ahol a legnagyobb szükség lenne rá.

Mi is lelkesen útnak indultunk reggel, aztán amikor átmentünk a folyón, hirtelen több lehetőség tárult elénk. Balra menjünk, ami irányban szimpatikusabb, vagy jobbra, amerre turistajelek visznek. Végül a turistajeleket választottuk, de mivel nem voltunk teljesen biztosak magunkban, az első utunkba akadó embertől, egy pásztortól meg is kérdeztük, hogy jó irányba megyünk-e, ő meg lelkesen bólogatott. Az ösvény azonban egyre keskenyebb és benőttebb lett. A fő turista útvonal, ahol naponta 50-100 ember legalább végigmegy, eddig nem így nézett ki. Elmentünk egy elhagyatott épület mellett, ahol égett a külső villany, de ember sehol. Viszont egész erdőnyi csodálatosan illatozó menta vett körül bennünket.

Egyre bizonytalanabbak lettünk, ezért inkább leültünk egy szép kis hídra reggelizni, és közben újra a térkép tanulmányozásába mélyedtünk. Az igazsághoz tartozik, hogy a térképünk elég nagyléptékű volt ahhoz, hogy a napi útvonal követhető legyen rajta, de az olyan úri huncutságokban, hogy most pontosan hol vagyunk, nem sok segítséget nyújtott. 

Mindenesetre, miután alaposan átrágtuk magunkat a problémán, rájöttünk, hogy egy másik jelzett turistaösvényre tévedtünk, amely a Manaslo felé vitt volna el bennünket. Mivel nekünk pillanatnyilag semmi dolgunk nem volt arrafelé, így sürgősen visszafordultunk, és ismét áttörtük magunkat a bozótoson. Közben az elhagyatott házból egyszer csak előkerült egy kisfiú, aki, kérdezés nélkül kitalálta, hogy hova megyünk, és vezetőnkül szegődött. Frissen, fiatalosan szedte a lábát előttünk – mi meg csak győztük tartani vele a tempót. Végül, másfél órával később, visszaértünk a faluba, ahonnan reggel elindultunk. Kiderült, hogy már a legelején elvesztettük a fonalat, át sem kellett volna menni a hídon, a házak között bujkált a jelzett út, ez úttal kevésbé feltűnő módon jelezve.

Mindjárt bizonyságot is nyert, hogy jó úton jártunk, mert kezdtek ismét kerülgetni bennünket az ismerős csoportok. A meredek kapaszkodók mindenkit gyakori megállókra késztettek. Az egyik pihenőnk alkalmával egy szlovák fiú köszöntött ránk, magyarul. Persze beszédbe elegyedtünk vele. Kiderült, hogy ők Bécsből indultak, és csak 450 EUR volt a repülőjegyük, igaz, még júniusban megvették a jegyeket. Szóval érdemes időben gondolkodni, és többfelé is nézelődni.

Élveztük a burjánzó természetet. Hatalmas, fává növekedett mikulásvirágok, élénk narancssárga trombitafolyondár, óriási fejű körömvirágok, vadhajnalka, út széli gyomként megjelenő trombitavirág.

Sok a ló, ahogy megyünk felfelé, az autók helyett egyre inkább ők veszik át a szállítószerepet. Szépen dekorált lószerszámmal vannak felszerelve, a vezérállatok nyakában ékes hangú kolomp. Szemnek és fülnek is kellemes, amikor egy-egy „karaván” elhalad mellettünk az úton.

Ma kirúgtunk a hámból. Csak kisebb távot terveztünk, és láttuk, hogy időben is jól vagyunk, így belefért egy ebéd. Sült tésztát ettünk (360 NPR) és curryt (300 NPR) Általában osztoztunk a kaján, így mindig többfélét is megkóstolhattunk.

A lakoma tetőzéseként pedig az út szélén áruló gyerekektől még szárított almát és kólát is vásároltunk. A szárított gyümölcs pont jól jött a későbbi reggelikhez.

Chame előtt ismét ellenőrizték az engedélyeket. Általában állt kint valaki az ajtó előtt, és beszólongatta az arra járó utasokat, de találkoztunk olyan hellyel is, ahol nekünk kellett észre venni, hogy ott egy iroda (kis faház egy asztallal), ahova be kell térnünk, ha azt akarjuk, hogy nyomunk legyen a rendszerben.

Chamében megint elcsípett bennünket egy szállásadó, még a falu előtt. Valószínűleg a turisták zöme kicsit tovább megy, nem áll meg az első helyen. Így az ő reklámszövege az volt, hogy a szállás ingyen van, amennyiben nála vacsorázunk.

Szállásunk Chaméban / Our guesthouse in Chame

Vacsora előtt sétáltunk egyet Chaméban, amely kerületi központ is. Ez persze nem jelent nagy változást. Az épületek és az utcák ugyanolyan szerények, viszont van fodrász és masszázs, óvoda, focipálya (na, ez nagyjából minden település mellett megtalálható), mobiltelefon szaküzlet és rengeteg, turistákra szakosodott bolt, amelyek fele részben szuvenírt, fele részben túrákhoz szükséges kellékeket árultak. Aki elvesztett valamit, vagy most jött rá, hogy miben hiányos a felszerelése, itt mindent beszerezhetett a túrabottól kezdve a bélelt sapkáig és pillanatragasztóig. A kínálat egyben azt is jelezte, hogy lesz itt még sokkal hidegebb is! Igaz, már most is rajtunk volt a meleg nadrág és a pehelykabát, és reggelente előkerült a kesztyű is.

Chame, Nepal

Betévedtünk a rendőrség udvarára is, ahol igazán kedvesen fogadtak, de Magyarországot ők sem tudták elhelyezni a térképen.

A település közepén megpörgettük az imafal imamalmait, hogy biztosabb legyen a túránk sikere. Kicsit odébb, egy patakparton egy vízi energiával hajtott nagy imamalomra is rábukkantunk. Praktikus megoldás, hiszen az imák addig szállnak az égbe, amíg a malom forog, így a patak segít, hogy a település lakóinak imái folyamatosan meghallgatásra találjanak.

Vacsora közben Zsuzsa beszélgetett egy vezetővel, aki Kathmanduban lakik, és egy szezonban (3 hónap) általában 5 vezetést csinál végig különböző utakon, 90 napból kb. 65 napot gyalogol itt, a hegyekben. A szezonon kívül nem dolgozik, abból él, amit az előző időszakban keresett. Itt, a turista övezetben igen nagy számban vannak az olyanok, akik csak a száraz hónapokban (kétszer 3 hónap) tartózkodnak ezekben a hegyi falvakban, a monszun idejére pedig beköltöznek egy városba (mi mindig csak Kathmandut hallottuk emlegetni). Beszélgetőpartnerünk elmondása szerint Nepálban szinte minden családnak van valamennyi saját földje, ezért kevés fizetés mellett is kitermelik az élelmet maguknak. Szerinte Nepál nem szegény ország.

Tényleg nem igen találkoztunk koldusokkal vagy kéregető gyerekekkel. Az egyetlen kivétel Pokhara volt, ami erősen turista orientált város. Na, ott, a turistás helyeken, például a tó parti sétányon, szép számmal voltak életvitelszerűen kolduló emberek. A turistás helyek mindig kitermelik ezt a „foglalkozási” réteget is.

Az is igaz, viszont, hogy a szegénység is relatív. Ez a vezető, aki valószínűleg jól keres a munkájával, úgy véli, az országban nincs szegénység. A boltos, akivel Pokharában beszélgettünk, ennek ellentmondott. Nem magára értette, de az volt a véleménye, hogy messze nem ilyen ideális a helyzet.

Nehéz kívülről belelátni az ilyen dolgokba. A külső megnyilvánulások alapján nagyon szegény országnak mondanám. Fából, kőből épült egyszerű házak, kövezetlen utcák, agyonhordott ruhák, strandpapucsos hordárok …

Ugyanakkor mindenhol jelen van a mobiltelefon, a gyerekek tiszta és rendes iskolai egyenruhában mennek iskolába, és a tizen-huszonéves korosztály ruházata semmiben nem üt el egy nyugati országbeliétől. Ugyanazok a márkák, ugyanaz a stílus. Az idősebbek egyszerűbb ruhákat, helyi viseletet hordanak. Olyan, mintha a házasodással fordulnának ismét vissza a helyi szokások, ruházkodás felé.

Az ebédlő az egész család birodalma is. Asztalok, székek a turistáknak. A kályha körüli sarokpad a családtagok helye is, ott üldögélnek, és beszélgetnek, ha lement a vacsoráztatas. Itt Chaméban a figyelem középpontjában egy kisbaba állt. Kiderült, hogy még csak 14 napos, és Kathmanduban született. Mivel a falvakban semmilyen egészségügyi ellátás nincsen, általános szokás, hogy a szülés előtt 3-4 héttel a kismama Kathmanduba utazik (ez kb. egy napos rázkódás dzsippen, buszon, egyéb „kényelmes” járműveken), és ott várja ki, rokonoknál, míg eljön a szülés ideje. Utána néhány napig a kórházban marad, majd az újszülöttel – és tömegközlekedéssel - visszatér a saját falujába.

Amikor később erről beszélgettünk valakivel, elmondta, hogy a szülési kockázatokat akarják így megelőzni, mivel nem csak kórházak és orvosok nincsenek ezekben a falvakban, de még bábák sem. Vajon mikor alakult át ennyire az élet, hogy már senki sincs, aki segíteni tudna egy szülő nőnek?

Minden átalakulásban van, és a fejlődés, modern technika iránti igény mindenhova elér. Ez nem csak a jobb egészségügyi ellátásra vonatkozik, a kommunikáció eszközeire talán még jobban. A legegyszerűbben öltöző, legszegényesebben kinéző sherpának, vagy fogatlan öreg néninek is ott van a zsebében a mobiltelefon. Meglepő látvány, ahogy a földön kuporogva, és mondjuk a babtermést válogatva, egyszer csak benyúl a ruhája ráncai közé, és előkapja a mobilját.

Lassan csökken a hőmérséklet. Eddig még elég volt a könnyű török nadrág, rövid ujjú trikó, nap ellen ing és kendő. De ha feltámad a szél, egyből lehűl a levegő. Mire Chamébe értünk, már elő kellett kotorni a zsákból a pulóvert, aztán a pehelykabátot is.

Az éjszakai ruházat is egyre több réteget foglal magában, és igyekszünk póttakarót is kérni, ahol lehet (általában nem probléma, de maguktól nem adnak, csak ha szól az ember).