Megtett
táv/Daily distance: 8 km
A
nap fénypontja
Zsuzsa:
beszélgetés a Nepálban önkénteskedő német lányokkal
Orsi:
elhagyatott pásztorszállás, fent a hegyen. A levegőben szinte éreztem a
jelenlétüket.
Susan: chatting with two German girls, who are volunteering
in Nepal
Orsi: deserted housing for shepherds, on the hill. I almost
feel their presence there.
Igazi
pihenőnapot tartottunk. Nem siettünk sehová, reggel lazultunk 8-ig. Az elmúlt
napok tapasztalatai hatására szerettem volna egy kicsit csökkenteni a
hátizsákom súlyát a hágómászás előtt. Részletesen átnéztem a cuccomat, hogy mit
is tudnék itt felejteni. A nagy csomag nedves törlőkendő, két kis flakon samponból
az egyik, naptej (Zsuzsánál van elég), a nem működő fejlámpa, a szóróajándékok,
a bögrés levesporok, a kinyomtatott repülőjegy és biztosítási papírok…
A
papírokat lefényképeztem, és könnyű szerrel megváltam tőlük. A többi már
nehezebb dió volt. Végül egyedül az egyik sampontól és a házilag készített
akvarelles füzetemtől váltam még. Én kis naiv! Otthon még azt képzeltem, hogy
ez lesz az az út, ahol békésen üldögélek a napi adag gyors megtétele után, és
festegetek. Hát, valahogy nem így alakult J
 |
| Imatáblák a falu elején / Prayer stones at the beginning of the village |
Lesétáltunk
reggelizni a faluba, ahol egy sereg pékség is van, az éttermek, szállodák függelékeként.
Csokis tekercs, almás pite, forró csoki, gyömbér tea – s mindez csak 490 rúpia.
Mindenhol érdeklődtünk az internet iránt, de úgy tűnt, az egész faluban gyenge
a kapcsolat, vagy egyáltalán nincs.
Az
akklimatizálódásra szánt nap ajánlott programja egy laza túra, hátizsák nélkül
4000-4400 méter magasra, aztán éjszakára visszatérni ide, az alacsonyabb
régióba. Ennek szellemében kiszemeltük magunknak a szemben lévő hegyet, amihez
az út persze a folyóvölgyön (és egy újabb függőhídon) át vezet. Leereszkedtünk
a folyóig, aztán a másik oldalon újból visszanyertük az elvesztett szintet.
 |
| Annapurna Circuit, Nepal |
Zsák
nélkül egész jól megy a kapaszkodás. Bár közben már kialakítottam a saját
stílusomat, amivel zsákkal is minimális fáradtsággal tudok haladni. Egész
aprókat lépek, szinte helyben járok, így lassan, de folyamatosan tudok haladni
felfelé, anélkül, hogy különösebben levegő után kellene kapkodnom. Teljesen jól
bevált az egész úton – amíg meg nem jelentek a hágón túl a kőlépcsők. Na, ott
már nem én határozom meg a lépéshosszomat!
Magasan
a hegyen, kb. 4000 méteren, egy elhagyatott épületcsoportra bukkantunk. Kőkerítéssel
elválaszott kiskertek, istállók, zárt vagy félig zárt épületek labirintusában
bolyongtam. Úgy tűnt, felhagyott pásztorszállás. A zöldségeskertekben még ott
álltak a levágott mángoldtövek, egy sárga vödör. A félig nyitott házakban személyes
tárgyak, takaró, bögrék a polcon, egyszerű kis főzőalkalmatosság... Az egésznek
annyira nyugtató hangulata volt. Az imazászlók csattogtak a szélben, a foglalt
forrásból csobogott a víz …, mintha bármikor felbukkanhattak volna az itt élők,
valahogy a szellemük ott lebegett az épületek felett. Szívesen eltöltöttem
volna itt akár az egész napomat is. Kétség kívül, számomra ez volt a nepáli
útunk csúcspontja.
 |
| Elhagyatott pásztorszállás / Deserted housing for shepherds |
Visszafelé
megálltunk félúton a kilátónál, ahol szintén volt egy teaház, ami csak a
nevében teaház, mert igazából minden szokványos nepáli ételt megkaphatsz itt.
Különlegesség volt viszont a yaksajt, amivel eddig nem találkoztunk.
 |
| Teaház a hegyen / Teahouse above Manang |
 |
| Kulináris élvezet / Deliciousness |
Útban
visszafelé még elsétáltunk a tóhoz is, ahol két, 18 éves német lány játszott a
humdei iskola 6 kisdiákjával. Az iskolát a tibeti menekültek gyerekeinek hozták
létre, bentlakásos, és a több napos ünnepre a gyerekek zöme hazautazott, a
néhány nagyon messze lakó gyerek maradt csak itt. Velük jöttek el a 7
kilométerre levő Humdéból a lányok tegnap is (amikor ismeretlenül integettünk
egymásnak), meg ma is, egy kis szórakozás gyanánt.
Úgy
tűnik, Németországban jobban megy az önkénteskedés, mint nálunk. Egyes
gimnáziumok közvetlen kapcsolatban vannak nepáli szervezetekkel, akik fogadják
az önkénteseket egy-két hónapra. Az útiköltséget (ahogy az önkéntes orvosokét
is) általában maga az önkéntes fedezi, olykor még napi díjat is fizet. A lányok
ingyen kapták a szállást és étkezést, az orvosok mesélték, hogy ők, ha
nincsenek ételadományok, bizony azt is saját zsebből fedezik. Ez az igazi
elkötelezettség!
Szerettem
volna többet is megtudni a lányok tevékenységéről, de nem sikerült igazán
tisztázni, hogy mennyi haszon is van az ilyen rövid távú tevékenységekből.
Hiszen, mire beletanulnak a tennivalókba, és a gyerekek megszeretik őket, már
el is tűnnek.
Elvileg
angolt és németet tanítanak a gyerekeknek, de nehéz feladat lehet az iskolának
(és a gyerekeknek) úgy megoldani a folytonosságot, hogy havonta új tanáraik
vannak. A lányoknak viszont egyértelműen nagyon tanulságos időszak volt ez. Az
egy hónap után egy csecsemőotthonban is fognak még dolgozni egy hónapot, aztán
egy hónap turistáskodás, és irány haza. Vajon mit fognak magukkal vinni ezekből
a tapasztalatokból?
Délután
kiültünk a tetőteraszunkra. Míg Zsuzsa ismerkedett, én nekiálltam mosni. A
szárítókötél a szomszéd tetőteraszt elválasztó kőfal előtt volt kifeszítve, így
semmi akadálya nem volt, hogy közben én is beszédbe elegyedjek a szomszéd
szálloda egyik vendégével. Mark Idahoból érkezett, és az aktuális problémája az
volt, hogy tud-e valahol M&M’s-et vásárolni a városkában. Komfortzóna, ó,
drága komfortzóna :-D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése