A
nap fénypontja
Zsuzsa:
svédasztalos ebéd az országút menti étteremben, hot chili
Orsi:
indiai filmremek J
The best part of the day
Susan: buffet lunch in a restaurant, next to the road, hot
chili
Orsi: the fantastic Indian movie J
Reggel
5-kor a szomszédos hindu templomból szóló kolompolás ébresztett bennünket.
Többször is. Állítólag munkára szólítja, serkenti az embereket. Egy biztos,
hatásosabb, mint a vekkeróra. Reggelire palacsintát kaptunk, és masala chait,
fűszeres, tejes, fekete teát ittunk hozzá.
A
sofőr kivitt minket a buszpályaudvarra, és segített keresni egy alkalmas buszt.
Mivel ő vezette a tárgyalást, az első ajánlkozónál nem is mentünk tovább, itt
viszont sikerült némi engedményt kapnunk, mert először egy középkategóriás
buszra akartunk jegyet venni, de aztán kiderült, hogy az mégsem indul, így de
luxe-szal mentünk helyette, de kaptunk rá 100 rúpia kedvezményt. (1 rúpia kb.
2,7 forint.)
A
de luxe fokozatot leginkább a légkondicionálás adta volna, ami azonban csak hébe-hóba
volt, ha valamelyik utas erősen reklamált, viszont néhány hastáncelemeket is
tartalmazó videoklip után végig élvezhettem egy teljes indiai filmet.
Az
időtartamából ítélve alighanem dupla film lehetett, és a csúcsjelenet az volt, amikor
a roppant dekoratív és kigyúrt főhős félrehajolt a rálőtt töltény elől. Közben énekeltek
és táncoltak is, és az izgalmasabb akciójeleneteket mindig lassítva láttuk,
hogy teljes részletességében kiélvezhessük. Érdekes bepillantást nyújtott
Bollywood világába.
Mivel
ez nem turistabusz volt, így Kathmandun belül minden lehetséges megállóban
megálltunk, vagy legalább lassítottunk, és az utaskísérő az ajtón kilógva
agitálta a várakozókat, hogy szálljanak be. Közben valami útépítésbe is
belekeveredtünk, úgyhogy jócskán elhúzódott, mire kiértünk a fővárosból. Ez
azonban senkit sem zavart, mindenki békés nyugalommal élte meg, hogy 10-15
perceket állunk bármiféle magyarázat nélkül, és közben egy kecske nézeget be a
nyitott ajtón (ez még mindig Kathmandu volt).
Az
országút keskeny volt, és poros, mint egyelőre az ég világon minden itt Nepálban.
Törtük a fejünket, hogy vajon mikor tűnik majd el a por a környezetből. Így
utólag már elárulhatom, hogy szinte semmikor. Egyedül a hágó legtetején és
Pokhara tópartján láttunk olyan zöld növényeket, amelyek tényleg pormentesek
volt. Persze ez most a száraz időszak, a monszun idején biztosan nincs por –
legfeljebb sár.
A
kb. 6 órás út során kétszer álltunk meg egy-egy kiépített pihenőben, ahol WC-k
és éttermek is kellették magukat, ki mire vágyott. A második alkalom egy
hosszabb szünet volt, úgyhogy kényelmesen megebédeltünk egy nepáli
svédasztalról. Aztán már dudált is a busz, hogy gyerünk, indulás tovább.
 |
| Svédasztal nepáli módra / Buffet lunch, like to Nepalese do |
Dhumrében
átszálltunk egy helyi buszra, és itt szembesültünk először a turistákra
alkalmazott megkülönböztető bánásmóddal. Sajnos, nem pozitív értelemben. A
hátsó ülésre ültünk le, Zsuzsa zsákja mellette volt, én az ölemben tartottam a
magamét. A felszálló utasok nem igen akarták elfoglalni a maradék két helyet,
vagy ha odaültek is, egyből átültek, ha akadt egy üres hely. De ahogy megtelt a
busz, végül csak ott ragadt két bátor ember (nem tudom, egyébként, hogy miért
féltek tőlünk ennyire).
Ezen
a ponton jött a kalauz, aki kérdésünkre kb. háromszor akkora árat mondott, mint
a helyiek jegyára. A társalgás kezdett szűrrealista elemeket felvenni, amikor
azzal érvelt, hogy az öt személyes hátsó ülésen ülünk, azért kell ennyit
fizetnünk. Az a tény, hogy két ülésen nepáliak ültek (akiktől szintén elvette a
jegy árát), nem hatott rá. Végül, hosszas veszekedés után, és rossz szájízzel,
kiegyeztünk egy köztes árban.
Mindenesetre
innentől kezdve igyekeztünk résen lenni, és kitalálni, hogy tudunk kibújni a
turista kategóriából. Bár amikor helyiekkel beszélgettünk (például vezetőkkel
az esti szálláshelyeken), ők nem értették mi ebben a probléma. Miért ne
fizethetne a (gazdag nyugati) turista sokkal többet, mint a helyiek?
Besisaharban
egyből megtalált bennünket egy guesthouse tulajdonos, aki egész kedvező árat ajánlott,
így nem is kerestünk mást.
Az
út során egyébként megtapasztaltuk, hogy a hágó előtt, ahol még sok a külföldi
turista, a szállásadók szaladnak a vendégek után. A hágó után azonban már
inkább azt éreztették velünk, hogy vegyük megtiszteltetés számba, ha náluk aludhatunk.
(Ezen a részen ugyan a gyalogtúrázók száma már erősen megcsappan, viszont ugrásszerűen
megnövekszik a nepáli és indiai vallásturizmusban érdekeltek száma).
Itt,
Besisaharban, még annyira tiszteletben voltunk tartva, hogy a szálloda
tulajdonos a saját tetőteraszukra is felvitt, hogy megmutassa a város látképét.
Állítólag egy 50.000 lakosú várost láttunk, de az elszórt házak alapján nem
igazán tudtuk elképzelni, hol férne itt el ennyi ember. Valószínűleg igen nagy
a vonzáskörzete, hiszen iskolából (6-18 éves korosztály) is legalább három van.
 |
| Besisahar |
Ezeknek
az utaknak az egyik szépségét az a rengeteg érdekes ember adja, akivel
találkozunk. Mindenkinek megvan a saját élettörténete, és a saját elképzelése
az utazásról, túrázásról, és mivel egy az utunk, így időről időre ismét
összefutunk, és meg tudjuk beszélni a tapasztalatainkat is.
Besisaharban
találkoztunk az első olyan fiatalokkal, egy argentin párral, akik hosszabb
lélegzetvételű vagy életvitelszerű utazásra rendezkedtek be. Ők például már három
éve utazgatnak szerte a világban. Ha elfogy a pénzük, munkát vállalnak valahol,
rendszerint Új-Zélandon, aztán ismét útnak indulnak. Nincs pontos útitervük,
nincs szigorú időbeosztásuk sem, a repülő- vagy vonatjegyet általában csak akkor
veszik meg, amikor már tovább indulnának, így semmi sem köti őket, hogy gyorsan
tovább álljanak egy-egy helyről, ami éppen megtetszett nekik. Kötetlen élet,
kérdés, képes-e egy ponton leállni az ember, és visszatérni a „civilizációba”.
Estefelé
még sétára indultunk a városkában. Ez elég kalandos vállalkozás errefelé, mert
az utcák alig kövezettek, és utcai világítás se nagyon van, a fényt általában
csak a boltok és éttermek kiszűrődő fénye adja.
Itt
tapasztaltuk meg először az angol nyelvoktatás hatékonyságát. Az utcán lazán
hozzánk csapódott egy 9-10 éves forma kisfiú, aki teljesen érthető angolsággal
kérdezte, hogy honnan jövünk, hova megyünk, meddig maradunk. Még a válaszokat
is megértette, kivéve a „Hungary”-t, ez a titokzatos országnév szinte mindenkinek
ismeretlen volt, végig az egész úton.
Egy
helyi büfében vacsoráztunk, „én is azt kérek” stílusban. Zöldséges volt, finom
– és csípős. Legalábbis nekem. Zsuzsánál más a csípős definíciója, ő mindenhol
kért még egy kis extra erőspaprikát.
Megkezdtük
a szerény szállások sorát. Az első szobában, amit a tulaj felkínált, még ablak
sem volt, és látszott, hogy nem is igen érti, mit válogatunk. 6 órától már
úgyis sötét van, reggel korán kelünk, minden másra meg ott van az étterem.
Az
ágy általában nagyon egyszerű faváz, kemény matraccal (talán yakszőrrel
kitömve?), lepedővel, és egy iszonyú nehéz paplannal – alighanem az is valami
állati szőrből készülhet, mert megemelni is alig tudtuk. Később, ahogy csökkent
a hőmérséklet, és extra takarókra áhítoztunk, kitanultuk, hogy lehet lobbizni
puha, vastag plüss takaróért is, csak tudni kell, hogy olyan is van.
A
szobák berendezése nagyon szerény. Két ágy, néha egy kisasztal, olykor fogas a
falon. Konnektor vagy van, vagy nincs. Ha nincs, akkor általában az étteremben
biztosítanak mobil töltési lehetőséget, gyakran töltőt is. A modern világnak ez
az oldala ide is elért. A pár évvel ezelőtti útikönyv még azt írta, hogy
internet a túra útvonalán csak egy-két helyen van, mi viszont azt tapasztaltuk,
hogy inkább egy-két helyen nincs. Szinte minden szálloda az elsők között
említette az ingyen wifi lehetőségét. Ja, és a meleg vizet, ami azonban vagy
van, vagy nincs – többnyire nincs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése