Eltűnő világ

A YuYuanhoz igyekeztünk, ami ismét egy klasszikus kert, körülötte régi bazársorokkal. Igazi turisztikai látványosság. Csak előtte még meg akartam mutatni Gyurinak a helyi bolhapiacot is.  A Dongtai Rd az itteni Ecseri piac. Az utca két oldalán 2-3 négyzetméteres bódékban, asztalokon, vagy egyszerűen csak a földre kirakva zsibvásár: antik (kinézetű) szobrok, érmék, ajtókopogtatók, használati eszközök, meg a közelmúlt relikviái – a bádog mosdótáltól, a kis piros könyvön át, a Kalasnyikovig. Legalábbis erre számítottam. Aztán kiderült, hogy ezt a helyet is elérte a modernizálás szele. Az egész utcasor bontás alatt áll, vagy már le is bontották, és már itt lihegnek a markolók és daruk, hogy új felhőkarcolókat húzzanak a felszabadult telkekre. Csak az utca két végén árválkodott még egy-egy utolsó mohikán, akiket eddig még nem sikerült elzavarni. A bontási területeket takaró kerítéseken pedig hivatalos hirdetményeken közlik, hogy a bolhapiac átköltözött a közeli Tea Plazaba. 

Dongtai Road, eltűnt bolhapiac

Mi pont onnan érkeztünk, illetve az előtt forgattuk irányt keresve a kinyomtatott házitérképünket, amikor kiszálltunk a metróból, és olyasmi történt, ami eddig itt Kínában, még sosem – leszólított két középiskolás gyerek, és megkérdezték, hogy mit segíthetnek. Amikor mondtuk, hogy a Dongtai Rd-ot keressük, a fiú tett is egy tétova mozdulatot a Tea Plaza felé, de a lány, aki a tolmács volt, nem bírt akkora nyelvtudással, hogy ennek tartalmát lefordítsa, úgyhogy csak szépen elvezettek az utcánkhoz bennünket, aztán elbúcsúztak.

Segítőkész kínai diákok

Most visszaügettünk a Tea Plazaba, ami pontosan az, aminek a neve mondja. 4 emeletes, nagy épületben csupa-csupa teát és teás kellékeket árusító boltocska. Elszórva egy-egy antikossal, de ezek egészen biztosan nem az utcáról jöttek ide. Végül a legfelső, frissen ráhúzott emeleten bukkantunk rá egy csomó kis bolthelyre, amelyből egy-kettő ha ki volt már adva. Az ezekben kínált áru egy icipicit már hasonlított az általam vártra, de se a kínálat, se a hangulat meg sem közelítette az utcai árusokét. Így múlik el a világ dicsősége…

Érdekes volt bekukkantani a teaboltokba. Látszott, hogy a legtöbb családi vállalkozás. Ott él egész nap papa, mama, kisgyerek – játékok a bolt előtt, meg bent a boltban is, járóka helyett egy nagy kartondobozban, a pult mögött ott a teakonyha, ülnek, ölükben a kisgyerek, és várják, hogy betévedjen valaki, aki vásárol. Minden ilyen üzletházban azon gondolkoztam, hogy miből is élnek ők valójában. Ott egy hatalmas árukészlet, a bérleti díjat is fizetni kell, vevők meg éppen csak hogy lézengenek, és azok is inkább csak nézelődnek, mint vásárolnak.

A YuYuan környéke igazi bazár. Még tán döglött elefántot is lehet kapni – persze turistákhoz mért áron. Viszont lazán lealkudható minden. Még nekem is sikerült olcsóbban hozzájutni a sárkányszobromhoz, pedig nem vagyok egy profi ezen a téren. Olyan könnyen beleegyeznek egy jóval alacsonyabb árba, hogy az emberben egyből felmerül a gyanú, hogy még mindig jól megsápolták. De valójában nevetséges árakról beszélünk (legalábbis azoknál a dolgoknál, amit mi vásároltunk), tehát valójában csak játék az alkudozás mindkét részről. És persze az embernek jól esik, hogy sikerült valamihez egy kicsit olcsóbban hozzájutnia.

Magát a kertet, amiről az egész környéket elnevezték, végül nem néztük meg. Gyurit jobban érdekelték az emberek, a nyüzsgés. Aztán leragadt egy fémművesnél, aki ott kalapált szorgalmasan egy fémdarabot a bolt előterében. Annyi ideig nézte, hogy közben én már két kört is tettem, aztán a végén mégsem látott „semmit”. Hosszas kalapálás után, amikor a fém még mindig ugyanolyan tömbösített formában volt, a lány összekapta a holmiját, és elsétált. Úgy tűnik, csak turistacsalogató volt a fém karkötőket árusító boltocska számára.

Sikeresen bekeveredtünk egy élő régi utcasorra is. Micsoda kontraszt a hatalmas felhőkarcolók és széles sugárutak árnyékában az ilyen szűk utcácska, ahol egy autó el sem férne, de a motorosok, biciklisek folyamatosan cikáznak a rengeteg gyalogos között. Bolt bolt hátán – de ezek már a hétköznapi élet kiszolgálói, olcsó ruhák, műanyag és bádog háztartási cikkek, élelmiszerboltok, rengeteg kifőzde – szinten minden lakóház aljában valamilyen vállalkozás volt. Ha nem bolt, akkor kiszolgáló egység, kerékpárszerviz, ruhajavító, fodrász, lábmasszázs. Az utcai falakon, kívül vízcsap, fali mosogató. Lehet, hogy ezekbe a házakba egyáltalán nincs bevezetve a víz és a csatornázás?

Vügül egy Fabric Markethez jutottunk ki. Jó néhány hasonló van a városban. Ez is a teaáruházhoz hasonló több emeletes, nagy alapterületű épület, amelyben egymás mellett, számtalan boltocska kínálja szabó szolgáltatásait, vagy egyszerűen csak anyagait. Hatalmas választék anyagokból, fazonokból – mintadarabok és fényképek alapján kínálják a portékájukat, de hozott fénykép alapján is bármit megvarrnak, hihetetlenül rövid idő alatt. 

18. Shanghai ismét sírva búcsúzik

Ezt is megértem. Visszaérkeztünk Baliról Shanghaiba (hajnali fél 3-kor, az utca sarkon még ott árultak az éjszakai kifőzdések!), és rádöbbentem, hogy már csak két nap, és megint el kell búcsúznom a kicsi fiamtól.

Sült és főtt dumpling reggelire

Reggel elugrottunk az egyik közeli bisztróba reggelizni – végre igazi kínai reggeli, örvendezhettek Sophie szülei -, aztán Sophie és a szülei útnak indultak hazafelé illetve dolgozni. Dani  otthonról dolgozott, én meg ide-oda kapcsolgattam a háziasszony és üzletasszony üzemmód között.
Miközben az egy hét alatt összegyűlt e-mailjeimet próbáltam elolvasni, ötször etettem meg a mosógépet, és egyre nagyobb nehézségek árán kerestem helyet a következő adag teregetni valónak.
Az eső vigasztalanul esett, már a reggeliből hazafelé jövet megállapítottuk, hogy Balin sokkal kékebb az ég, sokkal tisztábbak az utcák és sokkal türelmesebbek a közlekedők – vitathatatlanul mindenkin mutatkoztak az utazás-elvonási tünetek.
A gmail és a google vagy be sem jött, vagy pár másodperc után megszakadt. Egy egész napi kísérletezéssel épp csak annyira jutottam, hogy az utolsó két napot le tudtam ellenőrizni, hogy lássam, jöttek-e újabb fordítási munkák. Szerencsére jöttek, így nem kell aggódnom a betevő falatom miatt. És akár dolgozhattam is rajta, mivel nem vontak el olyan „felesleges” tevékenységek, mint az e-mail-ek olvasgatása, vagy henye Facebook olvasgatás. Az internet részleges blokkolása sajnos elég gyakori errefelé, de most különösen kitettek magukért.
Így aztán könnyű szívvel hagytam otthon másnap reggel a gépemet, hogy kiélvezzem az utolsó napomat Shanghaiban.
Már többször próbáltam megtalálni egy Ecseri-piac szerű utcácskát, a Dongtai Roadot, eddig teljesen sikertelenül. Úgyhogy ezt tűztem ki napi feladatul. Úgy tűnik, eddig is csak az akarással lehetett a baj, mert most elsőre odataláltam.régiség- és bolhapiacként jellemezték a leírások, megemlítve, hogy azért az „antik” fogalommal legyünk óvatosak. És milyen igazuk volt. Amikor először láttam meg egy sárkányszobrot, ami azonnal megragadta a szívemet, csak a mérete volt az, ami miatt nem kezdtem azonnal vad alkudozásba, aztán amikor két standdal odébb megint találkoztunk, és a következőnél ismét, és mindenhol és minden méretben, és vasból, bronzból, alumíniumban (na jó, abból azért nem), akkor már „kezdett” gyanús lenni, hogy ez erősen tömegáru. Attól persze még ugyanolyan jó pofa volt – szeretem a sárkányokat, a kínaiakat és a magyarokat egyaránt. És mivel nem vagyok rasszista, jöhetnek más országból származó sárkányok is.
Mindenesetre volt azon a piacon kopott pisztolytáskától ’igazgyöngy’ nyakláncig, jáde faragványtól horpadt vájdlingig, katonai kitüntetésektől Jimmy Hendrix plakátokig minden.

Dongtai Road, bolhapiac

Egy valami nem volt – vevő. Szakadt az eső, csak itt-ott lézengett egy-egy mindenre elszánt turista. Így aztán túl nagy volt az egy vevőjelöltre jutó eladók száma, és mivel a bőröndjeim már becsomagolva, és teljesen kitömve álltak odahaza, tehát semmit nem szándékoztam már vásárolni, egy idő után meguntam a folyamatos hárítást és elsétáltam a Yuyuan Gardenhez, amely az előzőhöz hasonló hely, csak nem bolhapiac, hanem kis üzletek tömkelege, amely főként (kínai és külföldi) turisták által keresett holmikat, selymet, ékszert, kínai szobrokat, festményeket, bútort, faragványokat, teát, édességet – és mindennemű hamísított márkát kínál szép, hagyományos kínai épületkörnyezetben. A bazár közepén rábukkantam egy kis tavacskára, amely felett cikkcakkos hídon fényképezkedtek a turisták, és egy hosszú tömött sor mellett elhaladva eljutottam Shanghai legjobb dumplingját áruló étkezdéhez is. Azt, hogy dumplingot árul, elég hamar kitaláltam, azt, hogy ez a legjobb a városban, Sophie mondta utólag. Jó magam nem tudok véleményt nyilvánítani, mert nem álltam be a sorba.
Meglepő volt, hogy bár már kétszer is jártam itt, se ezt a kifőzdét, se a cikkcakkos hidat nem láttam eddig. Ebből látszik, hogy az esőnek is megvan a maga haszna. Kevesebb turista, több észrevehető látványosság.

Tavacska a Yuyuan Gardennél

Mivel éppen kezdett előderengeni a nap, gondoltam metró helyett inkább gyalog sétálok ez a Shanghai múzeumig. A képek között terveztem megszárítkozni és tartalmas búcsúpillanatokat szerezni. Aztán amikor éppen fél úton jártam két metróállomás között, megint rákezdte az eső. Akkor jutott eszembe, hogy ennek a blogbejegyzésnek a „Shanghai sírva búcsúzott” lesz a címe. De már ott gyanús volt, hogy mintha egyszer már ellőttem volna ezt a poént. Úgy látszik, az utolsó napom rendszeresen ilyen nedvesre sikeredik.
Végigsétáltam kedvenc dzsungeles parkjaim egyikén, ismerősként köszöntöttem néhány utcasarkot, a buszpályaudvart, ahonnan első nap kirándulni indultunk, a tornaszerekkel felszerelt játszótereket, a tajcsizó embereket… És enyhe szomorúsággal integettem a Shanghai múzeumnak, amikor odaérve kiderült, hogy nem 6-kor zár, ahogy én gondoltam, hanem 5-kor, és fél 5-től már nem engednek be látogatókat.
A repülőút hazafelé eseménytelen volt. Amikor a pilóta Seremetyevón rendben lerakta a gépet, többen megtapsolták. Kicsit elméláztam azon, hogy vajon miért illeti meg külön tisztelet azért, mert megfelelően végzi a munkáját, aztán az jutott eszembe, hogy mi volna, ha ezt más foglalkozásokra is kiterjesztenénk, és megtapsolnák a pincért, ha nem lötyögteti ki a levest, a szakácsot, ha finomat főz, az utcaseprőt, ha minden szemetet összeszed az utcán, és a boltost, amikor azt ad, amit kérek. Végtére is mindenki megérdemli, hogy értékeljük a munkáját.
Mivel a 18 kilós böröndöm kereke tönkrement, ezért – a kárrendezési hercehurca befejeztével – taxival mentem haza. Miközben az utasok jogairól kifüggesztett táblázatot olvasgattam, eszembe jutottak a kínai taxisok.

Különösen a 2. és 3. pontra hívnám fel a kínai taxisok figyelmét

Nem baj! Megyek én még a Ti utcátokba!

Kényeztető masszázs

Már mindjárt megérkezésem után mondta Dani, hogy a fodrászt feltétlenül ki kell próbálnom. Mivel olvastam a blogjában az idevágó bejegyzést, lelkesen támogattam az ötletet, de aztán – részben Dani betegsége miatt – folyton csak tolódott. Most aztán hirtelen sürgőssé vált a dolog.
Én azt hittem, Dani már profi ebben a témában, de kiderült, hogy még mindig erősen a komfortzónáján kívül van ez a terület. Rólam nem is beszélve. Igaz, én azt hittem, majd Dani (mint profi) mondja mit, hogyan, és ezért eleinte egész nyugodt voltam, de aztán az ő felspannolt állapota rám is rám ragadt, így a fél délelőttöt végigvihogtuk, idétlenkedtük, mindenféle jobb-rosszabb viccekkel szórakoztatva magunkat és egymást. Még a fodrászszékben ülve is az elején csak a feszültségből adódó viháncolás volt a jellemző. Merthogy egymás melletti székbe tettek minket – itt nincs külön női és férfi szalon, minden kedves vendéget egy helyen fogadni.
Már az ajtóban látszott, hogy itt becses vendégek vagyunk. Egy hölgynek csak az a feladata, hogy kinyissa előttünk az ajtót, köszöntsön, megkérdezze, mi szél hozott erre, és odaintsen az első hajmosót, aki innentől kezdve felelős értünk. Mindjárt a procedúra elején odatették elénk a számlát, amin kipipálható tételek voltak, és egyértelműen szerepelt, hogy mit kértünk, illetve mit tettek velünk. Én nagyon felkészülten érkeztem, mert Dani egyik munkatársnőjével irattunk egy cédulát, melyen kínaiul az állt (legalábbis reménykedtünk benne), hogy csak mosást és vágást kérek (1-1,5 cm), a hajam eredeti göndör, kéretik se bodorítani, se simítani, se lakkot szórni rá.
Ezt a cédulát is odaadtam az első kisasszonynak, aki aztán gondosan továbbadta, amikor engem is továbbadott.
A hajmosó lányka először is hozott egy pohár citromosvizet (Dani, mint utóbb kiderült, valami mást – szerinte malátateát – kapott. De hogy mi dönti el, kinek mit adnak arra nem jöttünk rá.)
Aztán elkezdte samponozni a fejem, úgy, hogy egy kis üvegcséből spriccelte hozzá a vizet, és ezzel a samponos habbal mindjárt masszírozta is a fejbőrömet – legalább tíz percig.
Ezután következett az általunk ismert hajmosás, annyi különbséggel, hogy itt nem ültünk a székben, hanem feküdtünk, ami nagyon kényelmes volt – kivéve, amikor a nyakszirtemnél lévő hajrész mosása öblítése volt soron. Az kissé egy jobbfajta hasizom gyakorlathoz hasonlított, bár jó erős kézzel a lányka is tartotta a tarkómat. Mindenesetre a hajmosást sem siette el, a masszírozás ebben is benne volt.
Utána megint visszatértünk a tükör elé (eddig még fej fej mellett álltunk Danival), ahol újabb fej- és nyakmasszírozás következett, le a gerinc mentén egész a lapockám alá. Közben egy fültisztító pálcikával még a fülemet is masszírozta, tisztogatta.
És végül átadott A fodrásznak. Itt az „alkotók” általában férfiak, és minden esetben kötelességüknek érzik, hogy extra vagánsan öltözködjenek. Az én fodrászom kigombolt inget, micisapkát és a derekán szerszámostáskát viselt. Danié szmoking szabású kabátkát és tarajos frizurát, a harmadik székben ülő vendéget pedig kivételesen egy nő fodrász frizurázta, aki valami fekete lebernyegszerűt viselt – ja, mi meg fekete kimonót kaptunk, mindjárt, amikor leültettek bennünket.
A kínai cédulám velem együtt vándorolt tükörtől tükörig – mert nem ám ugyanott vágnak, ahol masszíroztak! -, és a fodrászom olyan sokáig olvasta, hogy már azt találgattuk, nem valami egész mást írt-e rá a vicces kedvű kolléganő. De aztán mutatta az ujjaival, hogy „1-1,5 cm”, és akkor megnyugodtam. Érdekes módon Dani rövid hajának levágása ugyanannyi időt vett igénybe, mint amíg az én rengeteg hajamat megkurtította a fodrászom. Közben odahívott egy fiatal srácot is, akiről először azt hittem, hogy csak tanuló, és a mester figyelése a fő feladata, de aztán kiderült, hogy angolul is beszél valamennyit. Rá akartak beszélni, hogy festessem be a hajam (vagy valami ilyesmi), de nem álltam kötélnek. Főleg mert a hajszárítók zúgása, az általános alapzaj és az érdekes kínai kiejtés miatt amúgy is alig értettem, hogy mit mond. Érdekes akusztikája volt a helyiségnek. Amikor hajmosás közben behunyt szemmel relaxáltam, időnként úgy felerősödött az általános beszélgetés, járás-kelés zaja, hogy olyan érzésem volt, mintha egy egész iskola özönlött volna be egyszerre a szalonba.
A kínai angollal meg amúgy is problémám van. Legtöbbször nem is észlelem elsőre, hogy angolul beszélnek – mint itt a fodrásznál, ahol általában kínaiul szóltak hozzám, és eszembe sem jutott, hogy esetleg ez változna. Amikor viszont a fiatalember elvitt megint hajat mosni – egy újabb helyiségbe -, és hajmosás közben próbáltunk beszélgetni, akkor már – a fülem mellett zubogó víz ellenére is jobban értettem, mert tudtam, hogy angolra kell hegyeznem a fülemet.
A hajmosás után visszakerültem a mesterfodrászhoz, aki nagyjából (de tényleg csak nagyjából) megszárította a hajamat – na, ez volt az a pont, ahol Dani messze elhúzott tőlem. És az én hajam még így is félig vizes volt, amikor a fodrászomnak elege lett belőlem, és késznek nyilvánított.
Elkísért a pulthoz, ahol fizetni kellett, közben a kísérőcédulám alapján előkereste a kabátomat, amit a táskámmal együtt az elején elvettek tőlem. A kabátok vállfán, egy állványos sorakoztak, a táskákat meg egy szekrénybe zárva őrizték. A fodrászom felsegítette a kabátomat, gondosan kivárta, amíg beöltözöm, elrendezem a táskámat, miegymás, aztán az ajtóig kísért, amit Dani fodrászával egyetemben kitártak előttünk. Mindez erős egy óra volt, gyakorlatilag semmi várakozással, 58 RMB-ért (kb. 2000 Ft).
Frissen frizírozva nekiindultunk, hogy megtaláljuk a Yu Gardent. Az útikönyv meg az internet is erősen ajánlja, ezt a fallal körülvett, 2 hektáros „nyugalmas szigetnek” titulált kertet. Próbáltam a google mapsban megkeresni, térképes meg műholdas nézetben is, de semmi olyan nem találtam, ami szerintem egy 2 hektáros kert lehetett volna azon a részen. Közben meg csodás képeket mutogatott az internet, hidacskákkal, szobrokkal, pagodákkal. Reménykedtünk, hogy a helyszínen csak fény derül a titokra.
Danit felkészítettem, hogy az út a turistabazáron keresztül vezet – ő minden ilyentől alapállásban távol tartja magát, de most a cél érdekében még ezt is bevállalta. A térképvázlatom szerint van egy É-i és egy D-i kapuja. A metróból kilépve meg is céloztuk az egyiket, de csak egy zárt falat találtunk, amellett haladtunk. Időnként voltak rajta ablakrések, amikor bekukucskáltunk, láttuk, hogy jó helyen vagyunk – csak nem jó oldalon!
Találtunk egy vaskaput, de zárva volt, aztán, a falat követve, megtaláltuk a másik kaput, ami szintén zárva volt – és utána már a bazár következett, esély sem volt arra, hogy a falat követhessük. Már kezdtük feladni, amikor a bazáron keresztül haladva belebotlottunk egy Yu Garden útjelző táblába. Innentől már csak egy kis nyomozómunka kellett – néhány túlfutással és visszafordulással -, hogy csak rábukkanjunk egy bejáratra, amit a google maps ugyan nem jelzett, viszont tényleg a bazárban volt.
Megérte a keresésre fordított energiát – és a kapun belépve azt is egyből megértettük, miért nem látszott a légifotón. Jó magyar szokás szerint, ha a kert szót hallom, zöld felületet képzelek el – ez a kert viszont szinte teljes egészében pagodákból, kövezett utakból, sziklákból állt , és nagyon szűk volt m
inden, felülről valóban inkább csak tetők látszódhatnak belőle. Csupa zegzúg az egész, ici-pici mesterséges tavak, átfolyások, rengeteg híd, sárkányos és egyéb szobrok mindenfelé – főleg a tetők és kerítések szegélyén, mint díszítőelem. Nagyon hangulatos, még egy kínai festménykiállítást is találtunk benne. Az egész egy mini útvesztő, mész ide-oda, kis alagutakon keresztül, lépcsőkön fel-le – és soha nem vagy biztos benne, hova fogsz kilyukadni.
Aztán loholtunk haza, hiszen 6-ra vártuk Edwardot, aki tegnap bejelentkezett véleményt kutatni. Kár volt úgy rohannunk, háromnegyed 7 is elmúlt már, mire megérkezett. Akkor viszont érdeklődve meghallgatott minden észrevételt, amit Dani elmondott neki a gyűtőlistánkról, aztán megtárgyalták Dani húzódzkodó rúdjának előnyeit és hátrányait, és udvarias köszöngetések közepette távozott.
A nap megkoronázásaképpen nekiálltunk kínai sakkozni. Mivel a figurák egyszerű korongok, melyeket a rájuk rajzolt kínai írásjelek különböztetnek meg egymástól, nem csak a játékszabályok és a stratégiai játékra jellemző előre gondolkodás okozott nehézségeket, de még az is, hogy észleljük, melyik figura melyik. Az igazsághoz tartozik, hogy ez inkább csak nekem okozott problémát, úgyhogy gyakran előfordult, hogy egy-egy lépés előtt az összes figurát végigkérdeztem. Remekül szórakoztunk!