Adunk a kultúrának

Úgy volt, hogy reggel 8-kor kelünk, és legkésőbb 9-kor útnak indulunk, megnézni Dani szabadtéri falmászó helyét. De persze dolgozó embernek a vasárnap nem a korán kelés napja. Igaz, Sophie már 5 óra körül elment, mert 7-kor kezdődött a félmaraton valahol a városban. Mire Dani 9 után kicsivel előkeveredett a szobájából (rengeteg az alváshátraléka), Sophie-tól már jött az üzenet, hogy célba is ért.

A mászófal a folyóparton van, egy sétányon. Egész ügyesen megcsinálták, vastag szivaccsal leterítve alatta. Ez persze a sziklamászókon kívül nagyon vonzó a tornászoknak és a kisgyerekeknek is. Egy fiatal srác egyfolytában a szaltót gyakorolta, amíg mi ott voltunk, a kicsit meg csak úgy ugráltak, szaladgáltak a szőnyegen – vagy tátott szájjal bámulták a sziklamászókat. Ezekből is volt mindenféle. A jó felszerelésben (megfelelő ruházat, sziklamászó cipő) ügyeskedők mellett az egyszerű sétálók is gyakran kedvet kaptak, és kísérleteztek egy sort, hogy elkápráztassák a barátnőjüket, a gyerekeiket, vagy egyszerűen csak a móka kedvéért. És persze a kisebb-nagyobb gyerekek sem tudtak ellenállni a lehetőségnek, hogy valahova fel lehet mászni! Nagyon népszerű az egész környék, az idő is szép volt, ráadásul vasárnap – tele volt a sétány korzózókkal.

Szabadtéri falmászó hely

Amikor Dani felhagyott a mászással, elindultunk megkeresni a a Longhua templomot. A folyópart mentén sétálva csodáltuk a nagy hajóforgalmat. Pár napja, amikor egyik délután a Bundról néztük, csupa uszály haladt felfelé a folyón. Most nagy tengerjáró hajók, főleg teherhajók adták a forgalom zömét, néha 2-3 is előzgette egymást a széles folyón.

Mindig újra szembesülünk vele, hogy ami egy ujjnyi a turistatérképen, az itt Shanghaiban, élőben, bizony jóval több. Most is csak gyalogoltunk szorgalmasan a folyóparton, aztán egy forgalmas úton, és csak nem akart jönni az utca, amit kerestünk. Persze látnivaló akad mindig. Turista szemmel minden érdekes, a közlekedés, a házak, az emberek… Végül megláttuk a Longhua pagoda jellegzetes tornyát, és éppen egy metróállomás jelzőtábláját is (nagyon jók a metróra utaló jelzőtáblák, néha már egész távolról kezdik irányítani a népet a megállóhoz), úgyhogy Dani megkönnyebbülten búcsút vett tőlünk, és rohant haza, mert még hosszú volt a tennivaló-listája. Mi meg először is a parkot vettük célba, hogy kicsit megpihenjünk. Ez a park a mártírok emlékére épült, itt minden róluk szól. Az egyik oldalrészben hangulatos temető van. Bambuszerdőben, a kövezett járda két oldalán, elszórva, nagy kődarabok, vésett felirattal. A szöveg hosszából ítélve úgy gondolom, hogy valami versidézet vagy hasonló lehet. Az, hogy kinek az emlékére áll ott a kő, a mellette lévő táblácskáról olvasható le (amilyen a botanikus kertekben a fák lábához szoktak tenni a fa nevével ellátva).

Longhua mártírtemető

A park átellenes oldalán pedig a kevésbé kiemelkedő mártírok emléktáblái sorakoznak félkör íves sorokban. Ilyenkor látom, hogy mennyire nem ismerem a kínai történelmet. Az 1910-es, 20-as, 30-as években meghalt férfiak és nők síremlékeit is láttuk. Akkoriban ki számított mártírnak? Egyáltalán, kik harcoltak kik ellen?

A parkban lévő hatalmas szobrok is a mártírokról, és a hősies harcokról szóltak, de nem mindegyiknek tudtuk megfejteni a jelentését. Volt például egy hatalmas kompozíció, ahol minden alak heroikusan küzdött, büszke kiállású, harcra kész volt – viszont a ruházatuk és a fegyverük alapján sokkal inkább nyugati agresszoroknak látszottak, mint helytálló hősi honvédőknek. Minek emeltek volna ilyen hatalmas, az ellenséget dicsőítő szobrot?!? Mert a méretekben aztán nem volt hiba!

A parkból kiérve megcsodáltuk a sokemeletes, karcsú Longhua-templomot is, de a kolostorba már nem tértünk be. Lehet, hogy Gyurin kezdenek kiütközni a jellegzetes turistabetegség, a templommérgezés tünetei?

Elmetróztunk a 2010-es Expó helyére, ahol 2012-ben felépítették az eredeti kínai pavilon mását (azt nem írta az ismertető, hogy miért kellett újból megépíteni), és kortárs művészeti múzeumot rendeztek be benne. Múzeumlátogatás előtt még „beugrottunk” a bevásárlóközpontba, hogy együnk valamit. A beugrás kb. egy órát jelentett. Az Expo bejárati csarnokából kialakított, 4 szintes, 1 km hosszú épület felső szintjei, ahol az elegánsabb boltok és drága éttermek voltak, kongtak az ürességtől, a folyóra néző hatalmas tetőteraszon viszont zajlott az élet – gördeszkáztak, egy keréken, kormány nélküli segway-en száguldoztak, gyerekek szaladgáltak fel-alá. Látszik, hogy kedvelt kikapcsolódási helye ez a shanghaiaknak. Az ebédünket végül egy BreadTalk nevű, pékárut kínáló üzletben sikerült beszerezni, mire szinte az egész áruházat bejártuk. Hol vannak azok a jó kis kajálda részlegek, ahol egy helyen tömörülnek a különféle gyorséttermek, a bőséges kínálatukkal! Persze lehet, hogy ott voltak valahol, csak a kínai feliratos térképen nem tudtunk eligazodni.

Mire végre eljutottunk a múzeumhoz, már jócskán volt kilométer a lábunkból. A városi, ténfergős kilométerek pedig duplán számítanak. Engem legalábbis sokkal jobban kifáraszt, amikor várost nézek, mint ha célirányosan, egyenletes tempóban haladok valahova.

China Art Museum, Shanghai

A múzeum hatalmas épület, labirintusszerű kialakítással, 35 galériával. Sehol egy útjelző, hogy milyen irányt lenne érdemes követni, szinte sehol egy angol nyelvű felirat. Pedig a képek nézegetése közben néha jó lett volna látni, hogy mi az alkotás címe. Az egyetlen információ, amit megértettünk, az az évszám volt, de még abban sem voltunk biztosak, hogy jól dekódoltuk. Ugyanis az alsó szinten hatalmas, Munkácsy-trilógia méretű festményeken dicsőítették Maót, és ezek a festmények 2010-ben, 2011-ben, még 2014-ben is készültek! Közben meg valószínűleg forog a sírjában, amikor látja, mivé alakult az ő Kínája. Ha legalább Hongqik szaladgálnának az utakon Mercedesek és Toyoták helyett!

A hagyományos kínai festészeti stílusba is bele lehet csempészni egy kicsit a „boldog nők a földekről hazafelé tartva” vagy „lelkesen dolgozó élmunkások az első kínai acélműben” idilli világából. A részkiállítások bonyolult elrendezése, és az idő rövidsége miatt azonban valószínűleg csak egy igen vékony szeletjét tudtuk megfogni a kortárs művészetnek. Még így is elég volt arra, hogy megváltoztassuk eredeti tervünket és ne gyalogosan, hanem inkább metróval menjünk haza.

Szinte minden metróállomásnak számtalan kijárata van (3-tól akár 12-ig is), olykor egész nagy területen elterülve, úgyhogy egyáltalán nem mindegy, melyiket választja az ember. Amikor metróra szálltunk, nem voltam biztos a megállónk nevében, csak reménykedtem, hogy az általunk naponta kétszer végigjárt utca neve fémjelzi. Még a kijárat számára sem emlékeztem, nem sokat metróztunk még, mióta itt vagyunk, úgyhogy elég bizonytalan voltam, amikor egy ismeretlennek tűnő megállóban, egy biztosan ismeretlen kijáraton felszínre kerültünk. Még a kereszteződést is simán letagadtam volna, de szerencsére kicsit távolabb felismertünk néhány jellegzetes házat, úgyhogy tudtuk, hogy jó helyen vagyunk. Csak éppen pont a kereszteződés átellenes pontján álltunk (és itt kétszer három sávos utak kereszteződéséről beszélünk).

Még szerencse, hogy ennyire jellegzetesek errefelé a házak, vagy inkább házcsoportok. Minden kerítéssel körbe vett lakóparkokba van rendezve, egy-egy egységen belül azonos fazonú házakkal, amelyekben mindig van valami extra, ha más nem, hát a tetőmegoldás eltérő. Az olcsóbb lakóparkokban nincs kapuőr, a középkategóriásban van, de nem igen foglalkozik vele, hogy ki megy ki meg be, az előkelőnek számító lakóparkokban pedig már mindig le van húzva a sorompó, és rákérdeznek, hogy mit keresel ott, ha nem vagy ismerős. A mi lakóparkunk a közepesből kezd kicsit előkelőbb felé tendálni. Utolsó ittlétem óta már nem csak az autós sorompót engedik le napközben is (korábban ez sem volt), de van egy bilétás gyalogos beléptető rendszer is, azaz elméletileg csak az mehet be, akinek van erre megfelelő kis bigyója. Gyakorlatilag mindenki az autós bejárón közlekedik J

Vásári sokadalom - Longhua Temple

Jól elhúzódott itthon a délelőttöm, többek között nekiálltam takarítani is. Daninak csupa szofisztikált takarítóeszköze van. Speciális felmosó, nyeles lapát, por- és hajszálgyűjtő padlófeltörlő. Gyerekjáték velük a takarítás – bár a takarítás végén a takarítóeszközök kitisztogatásában még nem vagyok profi. Azért indulás előtt még gyorsan a mosdót is kimostam. Szóval elég későn indultam el hazulról.

De az életben semmi nem történik véletlenül. 

Longhua Pagoda

 Pont akkorra értem a Longhua Pagoda melletti térre, amikor a színpadon elkezdődött az akrobata show, de még nem gyűltek oda az emberek, úgyhogy az első sorból élvezhettem végig az egészet. Fiatal lányok és fiúk voltak az előadók, és nagyon ügyesen dolgoztak. Zsonglőrködtek kalapokkal, diabolóval, pörgettek tányért, voltak akrobata- és erőművész-mutatványok, még egy bűvész is fellépett. Az egyik legbonyolultabb mutatványához a nézők közül hívott fel kettőt a színpadra, akik nagyon gyanakvóak (vagy kíváncsiak) voltak, és mindent többször is ellenőriztek, főleg a középkorú hölgy. A szokásos „hát-ezt-meg-hogy-a-csudába csinálja” mutatvány volt. Egy kötélre felfűztek egy lyukas kockát meg két karikát, mindhárom után a segítők megcsomózták a kötelet. Aztán az egészet behúzták a segítő fiú dzsekijének a két ujjába, és újból csomót kötöttek rá (nem a bűvész! Ezek után a két segítő feszesre húzva tartotta a kötél két végét, miközben a bűvész a kötélről először leszedte a kockát, aztán a két karikát, aztán még a kabátot is, anélkül, hogy ők elengedték volna a kötelet. Ráadásul közben folyamatosan igyekeztek oldalról figyelni, hogy mit is csinál. És ennek ellenére értetlenül álltak ott a végén. Persze mi, nézők is. A legjobb mégsem ez volt, hanem az, hogy a bűvész előrántott a zsebéből egy piros muszlinkendőt, hogy búcsút intsen, de mire a keze integetésre lendült volna, már egy kb. 1 méteres bot volt benne a kendő helyett. Megérdemelte a sok Óh!-t meg A-a-a-t, amit a nézőktől kapott.

Zsonglőrködés kalapokkal

Gumilány

Az egész műsor a Longhua Temple Fair része volt. Ez a legnagyobb hagyományos templomi vásár Shanghaiban, amelyet minden évben a kínai naptár harmadik hónapjának harmadik napján tartanak. Az ismertető szerint ez a hosszú történeti múltra visszatekintő vásár mára tipikus modern turistalátványosság lett, mely az ősi építészetet, a vásári forgatagot, népviseletet, kulturális jellemzőket, evést-ivást, népség és katonaság szórakoztatását és vallási tevékenységet vegyíti egymással.

Amit én ténylegesen láttam, az azért ennél jóval visszafogottabb volt. A „templomutca” el volt kerítve a rendezvény számára, de érdekes módon a kerítésen kívül is jóval kevesebb volt a koldus, mint amikor másfél éve decemberben látottam ide. Sőt, a templomlátogatók száma is minimális volt. Lehet, hogy akkor éppen valami ünnepre készültek?

Most mindenesetre aki itt volt, az a vásárban nyüzsgött, bár akkora nagy nyüzsgés azért nem volt. A sátrakban árultak mindent a mobiltoktól kezdve az édességek és teán át a  fonott kínai ékszerekig, de összesen talán vagy 25 stand volt, abból is legalább 6-8 egészségügyi (mérjünk vérnyomást stb.) és/vagy adománygyűjtő. Így legalább könnyebb volt mindent tüzetesen végignézni. A vallásos tevékenységet egy szerzetes képviselte, aki a színpadon ülve tartott előadást valamiről (amiből persze egy árva szót sem értettem), hatalmas lendülettel, és nagyon élénk testbeszéddel. A nézők moccanás és minden reakció nélkül figyelték, úgyhogy abból sem tudtam következtetni a beszéd tartalmára. A tér nagyobbik felét mindenféle játéklehetőségek töltötték ki. Dobj fel egy kavicsot, és mielőtt elkapnád, kapkodj fel az asztalról 1(-2-3) kavicsot, csúzlival találj bele egy lyukba, asztali curling, karikahajtás, diaboló… Lelkes próbálkozókban nem volt hiány!

Kínai illatzsákok

Kínai horoszkóp állatok karamellizált cukorból

Asztali curling

Miután kinézegettem magam, elugrottam az idegen nyelvű könyvesboltba, amit másfél évvel ezelőtt fedeztem fel (390 Fuzhou Lu, Fujian Zhong Lu közelében). Nagyon büszke voltam, hogy minden térkép és cím nélkül, csak úgy érzés alapján odataláltam! Szenzációs bolt. Hat emelet tele könyvekkel! És magazinokkal. Igaz, hogy a barkácsújságot, amit az M50-ben láttam, nem találtam meg, viszont láttam egy csomó más újságot, amit még életemben nem. Mangákkal meg Dunát (vagy stílusosan Huangput – ez Shanghai folyója) lehetett volna rekeszteni. A kínai kiadású könyvek nagyon olcsók, úgyhogy mindjárt két könyvet is vettem a kínai festési technikákról. Érdekes módon az egyik emeleten elfogadta az automata a bankkártyámat, a másikon nem. Általában elég kevés helyen tudok vele fizetni. Legtöbbször nem veszi be a gép a mágnescsíkos kártyát, csak a chipeset (ha jól értettem). Ez az utóbbi másfél év „fejlődése”, a múltkor még szinte mindenhol elfogadták.

A vásárlás örömére (és mert nagyon éhes voltam), még betértem a KFC-be is, ahol pompás mézes pomeló teára bukkantam. Nagyon ízlett, ki kéne próbálni otthon is.

Az első este, hogy Dani már otthon várt. Kicsit hamarabb lelépett a munkahelyéről – én meg a szokásosnál jobban elmaradtam a városban.

Vacsora után nekiálltunk csomagolni a hétvégére, és rájöttünk, hogy meglepően kevés dolog kell három napra, főleg, ha az ember egy kínai szállodában szándékozik éjszakázni. Ezekben ugyanis nem csak törülközőt, meg szappant, de fogkefét, fogkrémet, sőt még papucsot is adnak!