Tájfutás és falmászás

Eddig még nem sikerült előre tájékozódnom a programokról, általában csak 10-15 perccel korábban derül ki, hogy mégis mit hajigáljak be a hátizsákomba. Ma reggel például tájékozódási futás volt a program. Errefelé rengeteg apróbb “versenyt” rendeznek, annyira háziversenyeket, hogy még eredményhirdetés sincs, éppen csak valaki kitűzi a pályát, megcsinálja a térképet, aztán a végén azért számítógépen regisztrálják az eredményeket. Persze ez is jóval több munka, mint ahogy az ember gondolná, de ezek mégiscsak egyszerű gyakorló rendezvények.

Mindenesetre nekem is a kezembe nyomtak egy térképet, meg egy iránytűt, hogy nosza, lássak neki, ha van kedvem. Úgy gondoltam, hogy inkább csak sétálok egy nagyot, de végül elkapott a harci láz, és szandálban, zokni nélkül nekivágtam a “vadonnak” is. Itt valahogy úgy állnak a fák, hogy még a viszonylag sűrű erdőben sincs árnyék, viszont szederhez hasonló tüskés vacak jócskán nő. Tájékozódási versenyen utoljára 21 éve voltam, ráadásul azt sem tudtam, mekkora a térkép méretaránya. Az eredményem nulla megtalált pont, 5 db golflabda (valami vikendtelep közelébe keveredtem, ahol tulajdonképpen már végleg semmi keresnivalóm nem volt), rengeteg véres karcolás a lábamon, egy enyhe napszúrás és egy másfél méteres gyík volt. Ha a megpillantott gyíkok mérete mindennap ilyen arányban növekszik, akkor hamarosan már komodói sárkányokról számolhatok be.

Mielőtt unottan továbbsétált volna

Otthon, egy kiadós szieszta után, kutyasétáltatás ürügyén, elsétáltunk a víztartályokhoz és a “halastóhoz”, ami egy “emelettel” lejjebb van a hegyoldalban. Lemehettünk volna egyszerűen is, a rövid kis ösvényen, de mi egy kis kerülőt tettünk, hogy mozogjanak a kutyák – bár ők csak addig jöttek velünk, amíg tartott a kutyafalatokból :-) Aztán lóhalálában rohantak haza.

A víztartályokra azért van szükség, mert itt nincs vezetékes víz, mosogatásra, főzésre, ivásra, mindenre esővizet használnak, amit gondosan gyűjtögetni kell, hogy száraz időben is kitartson. Különböző szisztémák vannak, amelyek felvezetik a vizet a házba, meg átvezetik egyik tartályból a másikba, ha szükséges. Ha túl sok a víz, a többlet az aranyhalak medencéjébe kerül. (Ha szárazság van, és magától nem pótlódna a víz, akkor meg slaggal kell utántölteni.)

A halastó, egy tönkrement tartályból kialakítva

Az esti program falmászás volt. Pár éve, Kínában, már jártam falmászóteremben, de ott főleg oldalazó utak volt, csak néhány profi út vezetett felfelé. Így, amíg Dani biztosítás mellett mászott, én is próbálgathattam magam a leesés szempontjából veszélytelen utakon. Itt, Strathpine-ban az összes út felfelé vezetett.

Miután részletes oktatást kaptam a karabinerek használatáról, és a biztosítás mikéntjéről, és bevezettek a három pontos biztonsági mászás rejtelmeibe, neki is állhattam a falnak. Persze a legegyszerűbb pályát ajánlották, ahol tényleg csak rakosgatni kellett a kezemet meg a lábamat. Kb. a felénél jutott eszembe, hogy én tulajdonképpen tériszonyos vagyok, de akkor már úgyis mindegy volt, és amúgy sem néztem lefelé, hiszen általában fent kellett keresni az újabb kapaszkodó helyét. Ezután még megmásztam két másik legkönnyebb kategóriba eső, de mindig egy kicsit nehezebb utat, de végül a kéményben elvéreztem. Persze lehet, hogy csak a cipőm tette, amelyik nem kifejezetten mászócipő, és csúszott a talpa. (Viszont sok oldalúan használható. Ebben kenuztam, hogy bárhol partra szállhassak, akár iszapos, akár kavicsos, vagy bármilyen, ebben másztam, és ebben megyek majd Sue sportórájára is…)

Közben persze Sue és Laci is mászta a maga köreit, és mivel egymást biztosították, meg engem is, így volt időm pihegni két mászás között. Ami jó volt, mert összeszedhettem magam, de rossz is, mert ha már benne vagyok valamiben, akkor végkimerülésig szeretem csinálni, hátha egy-két óra alatt profi szintre tudom magam felhozni :-D

Aztán megjelent egy egész cserkészcsapat, úgyhogy hamarosan szedtük a sátorfánkat. Nem baj, szerintem jövünk a jövő héten is.

Adunk a kultúrának

Úgy volt, hogy reggel 8-kor kelünk, és legkésőbb 9-kor útnak indulunk, megnézni Dani szabadtéri falmászó helyét. De persze dolgozó embernek a vasárnap nem a korán kelés napja. Igaz, Sophie már 5 óra körül elment, mert 7-kor kezdődött a félmaraton valahol a városban. Mire Dani 9 után kicsivel előkeveredett a szobájából (rengeteg az alváshátraléka), Sophie-tól már jött az üzenet, hogy célba is ért.

A mászófal a folyóparton van, egy sétányon. Egész ügyesen megcsinálták, vastag szivaccsal leterítve alatta. Ez persze a sziklamászókon kívül nagyon vonzó a tornászoknak és a kisgyerekeknek is. Egy fiatal srác egyfolytában a szaltót gyakorolta, amíg mi ott voltunk, a kicsit meg csak úgy ugráltak, szaladgáltak a szőnyegen – vagy tátott szájjal bámulták a sziklamászókat. Ezekből is volt mindenféle. A jó felszerelésben (megfelelő ruházat, sziklamászó cipő) ügyeskedők mellett az egyszerű sétálók is gyakran kedvet kaptak, és kísérleteztek egy sort, hogy elkápráztassák a barátnőjüket, a gyerekeiket, vagy egyszerűen csak a móka kedvéért. És persze a kisebb-nagyobb gyerekek sem tudtak ellenállni a lehetőségnek, hogy valahova fel lehet mászni! Nagyon népszerű az egész környék, az idő is szép volt, ráadásul vasárnap – tele volt a sétány korzózókkal.

Szabadtéri falmászó hely

Amikor Dani felhagyott a mászással, elindultunk megkeresni a a Longhua templomot. A folyópart mentén sétálva csodáltuk a nagy hajóforgalmat. Pár napja, amikor egyik délután a Bundról néztük, csupa uszály haladt felfelé a folyón. Most nagy tengerjáró hajók, főleg teherhajók adták a forgalom zömét, néha 2-3 is előzgette egymást a széles folyón.

Mindig újra szembesülünk vele, hogy ami egy ujjnyi a turistatérképen, az itt Shanghaiban, élőben, bizony jóval több. Most is csak gyalogoltunk szorgalmasan a folyóparton, aztán egy forgalmas úton, és csak nem akart jönni az utca, amit kerestünk. Persze látnivaló akad mindig. Turista szemmel minden érdekes, a közlekedés, a házak, az emberek… Végül megláttuk a Longhua pagoda jellegzetes tornyát, és éppen egy metróállomás jelzőtábláját is (nagyon jók a metróra utaló jelzőtáblák, néha már egész távolról kezdik irányítani a népet a megállóhoz), úgyhogy Dani megkönnyebbülten búcsút vett tőlünk, és rohant haza, mert még hosszú volt a tennivaló-listája. Mi meg először is a parkot vettük célba, hogy kicsit megpihenjünk. Ez a park a mártírok emlékére épült, itt minden róluk szól. Az egyik oldalrészben hangulatos temető van. Bambuszerdőben, a kövezett járda két oldalán, elszórva, nagy kődarabok, vésett felirattal. A szöveg hosszából ítélve úgy gondolom, hogy valami versidézet vagy hasonló lehet. Az, hogy kinek az emlékére áll ott a kő, a mellette lévő táblácskáról olvasható le (amilyen a botanikus kertekben a fák lábához szoktak tenni a fa nevével ellátva).

Longhua mártírtemető

A park átellenes oldalán pedig a kevésbé kiemelkedő mártírok emléktáblái sorakoznak félkör íves sorokban. Ilyenkor látom, hogy mennyire nem ismerem a kínai történelmet. Az 1910-es, 20-as, 30-as években meghalt férfiak és nők síremlékeit is láttuk. Akkoriban ki számított mártírnak? Egyáltalán, kik harcoltak kik ellen?

A parkban lévő hatalmas szobrok is a mártírokról, és a hősies harcokról szóltak, de nem mindegyiknek tudtuk megfejteni a jelentését. Volt például egy hatalmas kompozíció, ahol minden alak heroikusan küzdött, büszke kiállású, harcra kész volt – viszont a ruházatuk és a fegyverük alapján sokkal inkább nyugati agresszoroknak látszottak, mint helytálló hősi honvédőknek. Minek emeltek volna ilyen hatalmas, az ellenséget dicsőítő szobrot?!? Mert a méretekben aztán nem volt hiba!

A parkból kiérve megcsodáltuk a sokemeletes, karcsú Longhua-templomot is, de a kolostorba már nem tértünk be. Lehet, hogy Gyurin kezdenek kiütközni a jellegzetes turistabetegség, a templommérgezés tünetei?

Elmetróztunk a 2010-es Expó helyére, ahol 2012-ben felépítették az eredeti kínai pavilon mását (azt nem írta az ismertető, hogy miért kellett újból megépíteni), és kortárs művészeti múzeumot rendeztek be benne. Múzeumlátogatás előtt még „beugrottunk” a bevásárlóközpontba, hogy együnk valamit. A beugrás kb. egy órát jelentett. Az Expo bejárati csarnokából kialakított, 4 szintes, 1 km hosszú épület felső szintjei, ahol az elegánsabb boltok és drága éttermek voltak, kongtak az ürességtől, a folyóra néző hatalmas tetőteraszon viszont zajlott az élet – gördeszkáztak, egy keréken, kormány nélküli segway-en száguldoztak, gyerekek szaladgáltak fel-alá. Látszik, hogy kedvelt kikapcsolódási helye ez a shanghaiaknak. Az ebédünket végül egy BreadTalk nevű, pékárut kínáló üzletben sikerült beszerezni, mire szinte az egész áruházat bejártuk. Hol vannak azok a jó kis kajálda részlegek, ahol egy helyen tömörülnek a különféle gyorséttermek, a bőséges kínálatukkal! Persze lehet, hogy ott voltak valahol, csak a kínai feliratos térképen nem tudtunk eligazodni.

Mire végre eljutottunk a múzeumhoz, már jócskán volt kilométer a lábunkból. A városi, ténfergős kilométerek pedig duplán számítanak. Engem legalábbis sokkal jobban kifáraszt, amikor várost nézek, mint ha célirányosan, egyenletes tempóban haladok valahova.

China Art Museum, Shanghai

A múzeum hatalmas épület, labirintusszerű kialakítással, 35 galériával. Sehol egy útjelző, hogy milyen irányt lenne érdemes követni, szinte sehol egy angol nyelvű felirat. Pedig a képek nézegetése közben néha jó lett volna látni, hogy mi az alkotás címe. Az egyetlen információ, amit megértettünk, az az évszám volt, de még abban sem voltunk biztosak, hogy jól dekódoltuk. Ugyanis az alsó szinten hatalmas, Munkácsy-trilógia méretű festményeken dicsőítették Maót, és ezek a festmények 2010-ben, 2011-ben, még 2014-ben is készültek! Közben meg valószínűleg forog a sírjában, amikor látja, mivé alakult az ő Kínája. Ha legalább Hongqik szaladgálnának az utakon Mercedesek és Toyoták helyett!

A hagyományos kínai festészeti stílusba is bele lehet csempészni egy kicsit a „boldog nők a földekről hazafelé tartva” vagy „lelkesen dolgozó élmunkások az első kínai acélműben” idilli világából. A részkiállítások bonyolult elrendezése, és az idő rövidsége miatt azonban valószínűleg csak egy igen vékony szeletjét tudtuk megfogni a kortárs művészetnek. Még így is elég volt arra, hogy megváltoztassuk eredeti tervünket és ne gyalogosan, hanem inkább metróval menjünk haza.

Szinte minden metróállomásnak számtalan kijárata van (3-tól akár 12-ig is), olykor egész nagy területen elterülve, úgyhogy egyáltalán nem mindegy, melyiket választja az ember. Amikor metróra szálltunk, nem voltam biztos a megállónk nevében, csak reménykedtem, hogy az általunk naponta kétszer végigjárt utca neve fémjelzi. Még a kijárat számára sem emlékeztem, nem sokat metróztunk még, mióta itt vagyunk, úgyhogy elég bizonytalan voltam, amikor egy ismeretlennek tűnő megállóban, egy biztosan ismeretlen kijáraton felszínre kerültünk. Még a kereszteződést is simán letagadtam volna, de szerencsére kicsit távolabb felismertünk néhány jellegzetes házat, úgyhogy tudtuk, hogy jó helyen vagyunk. Csak éppen pont a kereszteződés átellenes pontján álltunk (és itt kétszer három sávos utak kereszteződéséről beszélünk).

Még szerencse, hogy ennyire jellegzetesek errefelé a házak, vagy inkább házcsoportok. Minden kerítéssel körbe vett lakóparkokba van rendezve, egy-egy egységen belül azonos fazonú házakkal, amelyekben mindig van valami extra, ha más nem, hát a tetőmegoldás eltérő. Az olcsóbb lakóparkokban nincs kapuőr, a középkategóriásban van, de nem igen foglalkozik vele, hogy ki megy ki meg be, az előkelőnek számító lakóparkokban pedig már mindig le van húzva a sorompó, és rákérdeznek, hogy mit keresel ott, ha nem vagy ismerős. A mi lakóparkunk a közepesből kezd kicsit előkelőbb felé tendálni. Utolsó ittlétem óta már nem csak az autós sorompót engedik le napközben is (korábban ez sem volt), de van egy bilétás gyalogos beléptető rendszer is, azaz elméletileg csak az mehet be, akinek van erre megfelelő kis bigyója. Gyakorlatilag mindenki az autós bejárón közlekedik J

A kihívások napja - falmászás, bolhapiac, Fabric Market

Tegnapelőtt, amikor Daniékat néztem, ahogy falat másznak, természetesen bennem is megszólalt a kisördög, hogy ilyet még nem próbáltam – úgyhogy ma én csatlakoztam Danihoz. Úgy gondoltam, hogy egy kicsit „játszom”, aztán elmegyek sétálni, amíg ő mászik, ehelyett teljesen belelkesedtem és bő másfél órán át kísérleteztem az egyik útvonal megmászásával. Először ugyan nagyban csökkentette a lelkesedésemet, hogy iszonyúan szorított a cipő. A falmászáshoz ugyanis speciális gumiorrú/talpú cipőt használnak, ami jobban tapad a „sziklákon”. Nekem is kért egy 41-est Dani, de abba bele sem fért a lábam (ezek valahogy alapból kisebbek, mint a normál cipők). Kaptam egy újabb párat, ami sajnos nem volt egyforma. Az egyik majdnem pont jó volt, a másik éppen csak ráment a lábamra. Dani visszament, és egy újabb párral jött vissza, ami a kisebbik nagyságának felelt meg, de mivel bele tudtam erőltetni a lábam, azt mondta, ez pont jó, ilyennek kell lennie, nem szabad, hogy lötyögjön benne az ember lába, az elején mindenki kényelmetlenül érzi magát benne, de majd megszokom.

Nagy lelkesedéssel álltam neki a sziklamászásnak, először csak úgy, amit érek azt fogom, és fent maradok a falon stílusban, aztán jöhetett a legkönnyebb számozott útvonal (ez azt jelenti, hogy számok jelzik a fogások sorrendjét a falon, és nem szabad más segítséget igénybe venni), amit szintén elsőre végigmentem, Dani nagy meglepődésére (és remélem, büszkeségére is). A következő nehézségi fok aztán már túljárt az eszemen. Több szakaszban ugyan végül minden részletét megcsináltam, de egyben az egészet nem sikerült. Persze minél többet gyakoroltam, annál inkább el is fáradtam, úgyhogy hiába vitte előbbre egy-egy részlet technikai kidolgozása az ügyet, a karom meg ujjaim fáradtsága ellenem dolgozott. Ráadásul az elején minden mászás után, amíg pihentem, egyből kibújtam a cipőből, mert olyan érzésem volt, mintha most kezdték volna elkötni a lábamat, és betörni az ujjakat a talp alá. Aztán végül csak megszánt Dani, és kért nekem eggyel nagyobb számot, és úgy már sokkal jobban éreztem magam (még az is szorított, tehát teljesen biztonságos volt vele a mászás).

Közben szép lassan benépesült a terem, a legkülönbözőbb korosztályú és tudásszintű egyénekkel. Mivel az egész helyiség nem túl nagy, így bőven van idő és lehetőség mások technikáját is figyelni, amíg az ember pihen vagy a sorára var. Egy ideig ez is érdekes, de aztán, mivel már úgyis fáradtak voltunk, továbbálltunk.

Egy bolhapiacra mentünk, amiről Daninak is csak annyi információja volt, hogy ott van az X metro megálló közelében. Ennek ellenére nyíl egyenesen odatalált. Alapvetően kerékpár ügyben jártunk. Sophie kölcsönbiciklije (aminek első nap elszakítottam a bowdenjét) több sebtől is vérzik, és tervezték már, hogy vesznek egy jobbat. Most azért jöttünk, hogy feltérképezzük a lehetőségeket. Ezek a bolhapiacok itt általában egy-egy nagy épületben és körülötte vannak. Az épület is szűk sikátorokkal felosztott apró boltocskákkal zsűfolásig töltött, s kívülről még ugyanannyi garázsbolt meg szabad pult van hozzánőve. Árultak itt professzionális hangfaltól kezdve rágógumiig mindent. Vicces, hogy mindennek két ára van, egy a helyiek, egy meg a külföldiek számára. Az egyik helyen, ahol Dani rákérdezett, hogy mennyibe kerül a kerékpár, az eladó bekiabált a bolt belsejébe a főnöknek, az meg visszakérdezett, hogy „külföldi”? Úgyhogy valószínűleg Sophie jobb áron fog hozzájutni, mint amit itt nekünk megajánlottak. Az egyik bódéban viszont Dani rábukkant egy bowdenre, mondták, hogy 2 kuai (ez ugyanaz, mint az RNB, csak hol így hívják, hol úgy. A bowdent meg 20 kuaiért látta a Decathlonban. De volt 30-ért is.). Persze kapva-kapott rajta, de a boltos barátja még azt is megkérdezte, hogy első vagy hátsó fékhez kell-e. S mivel első fékhez kellett, nem azt adták, amit meglátott, hanem egy rövidebbet, 1 kuaiért. Mindenütt vannak rendes emberek a világon.

Kutyafuttában végigjártuk a piacot, közben egy szűk sikátorból kilépve egy bekanyarodó kismotor átgurult a lábamon – ilyen itt állítólag hétköznapi eseménynek számít, bár én eléggé megsértődtem rajta. De szerencsére ennél komolyabb következménye nem lett.

Bolhapiac, Shanghai

A következő napirendi pont a ruhavarratás volt. Dani már egy ideje halogatja az öltöny beszerzést, én meg elhatároztam, hogy meglepem magam végre egy-két szép darabbal, mert itt mindent lehet méretre varratni, és jóval olcsóbb is, mint a boltban.

Mit mondjak, nagy élmény volt. Három emeleten csupa kis bolt egymás mellett, mindegyik előtt egy csomó ruha kitéve mintának, ötletadónak, bent a boltban meg rengeteg anyag, amiből lehet választani. A javukra kell írni, hogy sokkal kevésbé próbáltak beráncigálni a boltjukba, mint a 2-es metró vonalán lévő földalatti Fabric marketen – az egy vesszőfutás volt, legalábbis nekem, mivel ki nem állhatom, ha mindent rám akarnak tukmálni, amikor egyszerűen csak nézelődni szeretnék.

Itt szolidabbak voltak, de azért ha megállt az ember, egyből odajött valaki mosolyogva, és kérdezte, hogy mit szeretnénk. A legjobb az egészben az ilyen nem igazán vásárlós típusnak, mint én, hogy nagyon sokféle szabású ruhadarab látható egy helyen, jóval többféle, mint egy áruházban. Igaz, ez nem csak könnyebbé, de nehezebbé is teszi a választást. Végre megállapodtunk az egyik helyen, ahol megakadt a szemem egy jó kis blézeren. Felpróbáltam, aztán kezdődött a megbeszélés – milyen anyagból legyen (rengetegből lehetett választani!), mit módosítsanak a szabásán, bélés, gomb … Választottam egy ruhát is, ha már lúd legyen kövér. Eredeti Armani utánzat! Vagy legalábbis az alkudozásnál ezt is felhozták érvnek. Mert alkudni kötelező. Még úgy is, hogy a kiszolgáló és Dani már eleve mosolyogva tisztázták, hogy nem külföldi árat kérünk, elvégre Dani itt él az országukban. Azért persze valószínűleg azt kaptunk, de – gondolom – ez is a játék része. Ezen a ponton én már csak mellékszereplő voltam, bár az eladó előszeretettel hozott fel engem érvnek, hogy csak nem sajnálja Dani azt a kis pénzt a drága mama szépségéért.

Szerettem volna egy másik kiskabátot is, valami olyat, ami kínaias, de azért mégsem kiabál róla, hogy kínai, tehát otthon is tudom hordani. Valami állógalléros kínai fazont képzeltem saját színében mintás bordó vagy ezüstszürke selyemből (igen, közben már ilyen szépen fejlődtem, hogy csak úgy fejben lejátszom, mit is keresek), de végül egy narancssárga selyembéléses fekete kabátka lett a nyerő, ami Dani tetszését is egyből elnyerte. Ez fontos, mert a boltosok véleményére nem hagyatkozhattam, nekik mindenben tetszettem volna, ha azzal rám tudják tukmálni…

Persze a kabátot is varratni kellett. Aranyos volt, mert egész jó volt méretben, de valahogy mégsem állt tökéletesen. Mondtuk is a nőnek, hogy mintha itt fönt … erre az ott lévő összes eladó és vevő, azaz vagy 5-6 nő egyszerre kezdett el kínaiul hadarni, és megtárgyalni a dolgot. Végül ők is arra jutottak, amire én, hogy nálam kevésbé domborodó hölgy számára készült ez a darab, azért nem stimmel rajtam. Az előző helyen egy hétre vállalták a varrást, itt másnapra ígérték a kész darabot, de mondtuk, hogy majd csak hétfőn jövünk érte.

Dani öltönyvarratása annyival volt könnyebb, hogy ő pontosan tudta, melyik „céghez” megy. De amikor a katalógusból ki kellett választani a megfelelőt, már nem volt olyan egyszerű a dolog. A női ruháknak legalább vannak szembeötlő kölönbözőségeik, de ezek az öltönyök éppen csak, hogy eltérnek egymástól ebben-abban, de mégis rengeteg féle van. Azért persze végül sikerült kiválasztani a legelegánsabbat, és hozzá a legtutibb anyagot.

Hazafelé a metrón csak győztük dícsérni magunkat, hogy milyen klassz dolgokra tettünk szert (illetve fogunk szert tenni egy hét múlva).

Jutalomképpen, és mert éhesek is voltunk, vettünk valamit finomat az egyik utcai árustól. Egy kupacban volt vagy 6-8 kölönböző targoncás „kifőzdés”, akik a szemünk láttára készítették el a mindenféle izgalmas dolgot. Mi valami krumplispalacsintaszerűt ettünk (én legalábbis annak saccoltam, hússal, sajttal, salátával, ketchuppel, majonézzel, meg még tojással is. Ez volt a legérdekesebb. Sütötte a platnin a palacsintát, közben mellette felütött egy tojást, kicsit összekutyulta, aztán amikor félig megsült, ráborította a palacsintát, és együtt sütötte készre a kettőt. Teljesen összesült, nagyon jó pofa volt.

(Itt szúrom be, annak, aki esetleg aggódna értünk, hogy mi után hírt kaptunk a madárinfluenza ismételt felbukkanásáról, Dani konzultált a konzullal, aki megnyugtatott bennünket, hogy nincs vészhelyzet, elég ha értelmes módon odafigyelünk a dolgokra, sűrűn mosunk kezet, és nem eszünk nyers csirkét/tojást. Még arra is ígéretet kaptunk, hogy tájékoztat, ha esetleg komolyabbra fordulna a helyzet.)

Még gyorsan elugrottunk az Est Nanjing Roadra, mert Dani új csodaórájának a szíját csak a vásárlás helyén tudták rövidebbre szabni, egy másik pláza márkaboltjában nem. Még a garancialevelet is be kellett mutatni ehhez a fontos művelethez.

Nem sokkal később, a metróban, megállapítottuk, hogy azzal a kicsi darabkával együtt alighanem Dani esze tokját is kivágták, mert három és fél megállónyi utazás után rájött, hogy az ellenkező irányba tartó metrón ülünk – illetve állunk. Úgyhogy gyorsan irányt váltottunk, én meg örültem, hogy mással is megesik, nem csak velem.

Otthon már várt bennünket Sophie, aki délután vadul belevetette magát a sütésbe, úgyhogy a konyhában már ott pompázott egy túrótorta, egy doboz csokis-mandulás cookie meg néhány pohárka flan (én Kubában ettem ilyet először, azóta ezen a néven ismerem, de már számos elnevezését láttam. Ez is tej, tojás, cukor, liszt (?), csak az tál alján még karamellizált cukor is van, és együtt sül meg a kettő. Hmmm! Nagyon fincsi!)

Vacsorázni elugrottunk egy közeli kínai étterembe, ahol én ugyan csak egy kis adagot kértem, de akkora halom zöldséges-húsos tésztát kaptam, hogy több mint a felét hazavittük későbbre.

Daniék még gyorsan elmentek a biciklivel és a bowdennel a szerelőhöz, igen, este fél tízkor, aztán már csak egy kis esti kóstolgatás, némi sorozatnézés, szendvicskészítés és mosogatás következett, majd irány az ágy.